Az egymással keresztezõdõ bûn-ösvények kiadják egy világváros rajzát. A chandleri cselekmény nem hammettesíthetõ.

Túl az elsõ világháborún Európa vonzása még egy ideig apadásra ítélte az amerikai városok literátus erõit, ez a csábképesség azonban a harmincas években törést mutatott. Addigra már ott tündökölt az új konjunktúrájú, hangosfilmes Kalifornia, írók raját telepítve a változó script-igények közelébe. Nem az északi tavaknál, hanem itt bontakozott ki a chicagói születésû Raymond Thornton Chandler bûnügyi tematikájú prózaírása, amelyen épp csak átszüremlenek a Michigan Avenue fékcsikorgásai. Az õ mûfaj-meghaladó detektívregényeinek magányos fõhõse Los Angelesben tanyázik szerény jövedelemmel, a kaliforniai éjszakát méri fel állhatatosan újra meg újra, "mint birtokát a tulajdonosa".
A Philip Marlowe-krimiszéria egyes szám elsõ személyben elõadott gubancos történetekbõl áll. Megannyi mozzanatuk a magánnyomozó Marlowe tekintetén át kerül elénk. Igaz, hemingway-iánus módon kiemelt strukturális szerep jut a dialógusoknak -- túlnyomórészt a száraz mindennapi gyakorlatiasság nyelvén peregnek ezek, és Chandler rávalló minõségi fejlesztést is produkált a kiélezetten józan, tartalmas kereplés dolgában --, ugyanakkor a "belsõ" megjegyzések és tömör leírások aránya sem csekély. A szerzõ mindenekelõtt saját személyét vetítette bele Marlowe tekintetébe: elsõsorban önmagát kreálta könyveiben valamelyest strapabíróbb lénnyé a való eredetinél, a szemléleti kiinduló-képlet megõrzésével. Az így nyert alaknak van eleganciája, noha darócdurva napjai rendszeresek. Padlóra is küldhetõ. Nem vas-derekúan, hanem "elnyûhetetlenül" tetterõs, fanyar kedvû, fellengzõsségekre nehezen kapható fenomén, mégis, már kezdetben szintúgy magára vont olyan címkéket, mint a "romantikus lelkû" vagy az "érzõszívû". Utóbbi jelzõk felõl ugyan akár a Mad Max-lelkülethez is köze lehetne, de nincs. Szomorkásságának külön ereje van; az sem engedi ezt. Viszont a metafizikus ittlét-élmény -- amely így vagy úgy mindig halálközeli -- a bûnügyi irodalomban szokatlan intenzitással árad Chandler 1939 és 1949 közt publikált regényeibõl. Feltûnõ egyben, hogy mennyire nem a rilkei foglalat szellemében -- "... vendég vagy. Kinél? Borzongva nézel vad mezõkön át" --: Marlowe nem képes hontalannak megélni magát a két óceán közti tereken, olyankor sem, amikor "a szívét egy cipõfûzõn látja lógni".
A hosszú álom glisszandós gordonkázása és A magas ablak morbid szürkezúgás-kompozíciója közt az 1940-ben megjelent Kedvesem, isten veled! capricciózus kioldódást, erõgyûjtést jelent a Marlowe-szériában. Az emelkedetten borús kicsengést figyelembe véve is a derült Chandler mutatkozik itt meg: a karcos Marlowe-humor olykor már tobzódik; egészében tisztázódik a most bevetett, viszonylag kevésbé bonyolult sztori (édesbús banditahistória, a Fei Tsui Jade meséjével megspékelve); a széria-fõhõs gyakran szalonspicces, és soros flörtjei közül az egyik akár idillikusnak is mondható (unikum-eset). A környezet, amelyben mozognia kell, közben itt is szálkás, mint egy marhakarám. Az 1953-as, bõvebb lére eresztett A hosszú búcsú (Elkéstél Terry!) már másfajta enyhületet, bizonyos rezignációt hoz: az elõzményeket nem megtagadó (még elég keserû, még elég földkaparó prózájú), de végleges kiengedést. Míg a korábbi, karcsúbb kötetek lapjain Los Angeles a romlás még félig eleven -- tövises -- óriásvirágaként irizál, az Elkéstél Terry!-ben már csak puszta mûvirág-gigásznak mutatkozik, mely fölött a kihányt koktél szaga terjeng elégikusan. Ezúttal kevésbé rémítõ, barátibb az elbeszélés, de elvész A magas ablak és a "vidékre kimozduló" Asszony a tóban fel-felizzó klasszicizálásának méltósága. Chandler a második világháborús években végig a húszas évek (poszt-hooverivé átfazonírozott) történeteit írta, részben a casablancai sakkjáték stílus-ihletésével, ám regényeit úgy tömte meg szürkülõ hullákkal, esõcsíkos, rücskös falakkal, hogy légkörüket csak a modernitás akkori-legújabb stációja gerjeszthette. Ott oszladozik néhány gyászolnivaló-de-nincs-idõ-meggyászolni-tetem az 1949-es A kicsi nõvérben is; ez az utolsó a vigasztalan sivárságra fölöttébb érzékeny Chandler-pulpfictionök sorában. Van benne jeges whisky is, meg Chanel 5 töményen, Dolores Gonzalez fényesfekete Mercuryval a Sunset Boulevard-on; mindezzel együtt a regény amúgy távolabbról (az olvasási idõn túl) nézve egy ridegen meredõ szögletes halálemlékmûnek, egy vésetes, csonka oszlopnak a szépségével hat. A magas ablak meg mintha az elõérzetes húszas éveket mutatná: a lélegzetelakasztóan komor fejezet-lezárások némelyike expresszionista vízióként is helytálló reálkép, tompa láztól áthevülten (például: csupán vinnyogni képes elvásott fogú woman valami székrõl a száját tátogatja, mire "A vörös ember csendesen kiment a szobából".)

Los Angeles lankáin
Tolkien grandiózus meseregényében rálátás nyílik egyebek közt egy sötét rétre, nem a Mordornak nevezett körzetben, hanem ennek határvidékén. A mezõ idõtlen éjszakában áll, és temérdek virága édes hullaszagot lehel; az itteni humusz az idebódult antropoidok tetemeibõl vastagszik. Fölöttébb vonzó hely a regénybeliek számára, de az óvatlan könyvbarát magát is azon kaphatja, hogy odavágyik. A fertelmes szépségû helyszín felmutatása önmagában talán kevés volna ehhez: a látomást biztos módon a csábos cselekmény juttatja fel a Baudelaire- és Ady-viselt olvasó ingerszintjére. Akárhogy is, a Thanatosz-ösztön hamar felélénkül, amikor esztétikai kiterjedést nyerhet, adódjék lehetõsége akár a mûvészeti, akár a primer oldalon. Maradjunk a szerzõknél; Jókai is kiváló örömmel írja le azt a hollandi tájékot, ahová az Egy hírhedett kalandor a XVII. századból címszereplõje elviszi gyanútlan feleségét, hogy ott eleméssze. "Méltóztatnak, kegyelmes uraim, ismerni azt a vidéket? ... mély pocsóták s magas homokbuckák váltogatják egymást, telenõve rõt színû bozóttal, rekettyével és hangafával..." -- ez csak a bevezetés; a táj jellemzése oldalhosszat tart. Majd következik a házastárs pusztulásának jelenete: nem elkopott elõadás, máig masszív "egzisztencialista" élményt nyújt. Az amerikai irodalomban elõször Edgar Poe mutatott szerelmet hullafoltos lankák iránt. Poe-t sokáig E. T. A. Hoffmann Európájába is visszahúzta a képzelete; egyik korai short storyja (a Metzengerstein) tanúsága szerint a magyar pusztát is megvágyta. Ráérzett viszont idõvel, hogy hazája a sápasztó tájhangulatok dolgában sem alábbvaló távoli hazáknál. Lokális észrevételei a XIX század végén, Ambrose Bierce novelláiban rendkívüli hozamúakká bontakoztak, nem szólva A csavar fordul egyet címû Henry James-kisregényrõl. A közelmúlt és a jelen vastag amerikai horrorfóliánsai pedig már gyantacsurgásig telítõdtek USA-zamatokkal.
A két világháború közt az érdes életû Dashiell Hammett olyan detektívregényeket publikált, amelyek egyszerre söpörték félre a rejtvény-centrikus krimik kedélyét és E. A. Poe érzõ kísértetét. Utóbbi nem szorult perifériára a sötét tónusú amerikai kalandirodalomban, csak épp Hammett ösvényén nem juthatott szerep neki; egyelõre úgy látszott. A "keményre forralt" címzetû bûnregény-irányzat csak abban az országban keletkezhetett, ahol elkoszladt bérházak úgy tudnak kiállni a földbõl, mintha az alanti sziklatömeg végzõdései volnának -- szemben az Ó utcai málladozással --, és ahol elõrelátható volt, hogy ha majd automaták jönnek, és ezeket is rágja a kor, a húgyban-szemétben billegõ, összevissza horpadt szerkezetek is kattogva kiadják majd a te visszajáró öt- vagy egycentesedet, amiért ugyan te kötelet sem vehetsz magadnak. A nagyvárosi "hard boiled"- krimik szerzõi közül a '30-as évek végétõl fõként Raymond Chandler tûnt ki. (Korábban csak elbeszéléseket írt; Ted Carmady, Johnny Dalmas nyomoztak azokban.) Saját irálya a "tough school" titulust nyerte, miután követõi is akadtak. Ám az õ könyveiben honos (nem Hammett-módra "acélos", hanem "szívós-rágós") keménység olyan összetett képletû, és -- mégiscsak egykedvû, higgadt módon -- olyan távoli összefüggéseket vesz fel, hogy Chandlert a "hard boiled"-ben nem lehetett sem remekül utánozni, sem felülmúlni. Miként a francia detektívsztorizásban Simenont sem. Sebastien Japrisot el is hagyta a hivatásos-detektíves formát -- mint eleve így tett már régebben Patricia Highsmith --, hogy önálló poézis, egyedi krimiszerzõi buké dolgában Simenon mellé léphessen. (Japrisot-nál túlélõ áldozatjelöltek, egyben üldözöttek fejtik fel az õket körülvevõ szövevényt, és a szövevényben rendre szerepelnek pszichoerotikus személyi titkok -- kecsesen felvitt tragikus aurával --, finom minõségû lelki mákonyok, fenséges méreganyagok -- vagy legalábbis sármossá pödrõdõ hitványságok --, elvégre Japrisot anyanyelve azonos Stendhaléval és Proustéval.)
A Hammett-féle magándetektív dinamikája metszõ. Teremtõje maga is hosszan próbálta ezt a pályát, könyveiben innét redukált (szemben Chandlerrel, aki filoszibb önmaga felõl bõvített). Nyomozója egyben operátor, nyerskezû ügyintézõ. Nem kínai-mintás fotelbe süppedt rejtélymegoldó géniusz, aki cukorkát szopogat és szantálfa-füstöt legyez maga felé, hanem olyasvalaki, aki az utcarengeteg gazfickói közt forogva alakult önmagává és aki közvetlen versenyben áll a gazokkal. Sam Spade (a gonosz faragványhoz hasonló arcú "Szõke Sátán") friss, recés alakja -- érkezésekor -- mintha örökre a múltba lökte volna Poe egyik részét, Poe-t, a merengõ rémlátót. A gengszterekkel viselt harc Spade-iskolás architektúrájának is megvan a varázsa -- különösen azzal a benyomással, hogy ennek már sose lesz vége, és e harc ízei, meg ahogyan a nõk belekeverednek, immár az élet fõ ízei. Csak éppen elgépiesedéssel fenyeget. De a gengszter-kor nem várt résztvevõjeként hirtelen ott termett a színen Phil Marlowe, a chandleri szabású bûnkutató, aki egyszerre-egyaránt szívós a Spade-i modern kondicionáltság és az idõhöz kevésbé kötött szenzibilitás dolgában. Ugyanakkor Spade-nél inkább eltart õ a belügyi-romantikás társaságoktól, tisztábban választja ki a munkakapcsolatait, még ha regényenként plusz-leütéseket kell is szenvednie ezért. Õ az a magányos tisztességes L. A.-ben, aki a holtembert rejtõ házból a felfedezés után kilépve, az alkonyi utcán megállva a körmén gyújtja meg a gyufát, ám közben átérzi, hogyan hullámzik a vöröslõ, magas fû körülötte a dombokon, és odalát Poe-ra is, amint az ott jár-kel "tengerpart bús mezején". Még arra sem szabad mérget venni, hogy Emily Dickinson sorsát és verseit nem idézi maga elé Marlowe, amikor rázós csinnbemenéseire indul. Ilyen kopófejnek abszurdum korrumpálódnia vagy visszahúzódnia ép bõrrel a további feladatok elõl. Õ városi lény, e két esetben pedig semelyik város nem tudna kínálni neki semmi olyasmit, ami felérne meglévõ mord életörömével, ezt viszont elveszítené. A poétikus szemléleti hajlam, a humorérzék és a gyakorlati erények kombinációja garantáltan élvezhetõvé teszi tisztességtudatát, ha aktivitását nem is minden órában. Chandler technikája, ahogyan mindezt értésre adja, indirekt, szórásos, a regény-egészeken szétterített. Helyenként erõsebb motivikus koncentrációk törik át a szigorú "hard boiled"-szövetet (mint például A hosszú álom befejezõ oldalán). Alkalom nem kevés adódnék a nyíltan és hosszasan (lidérc-)lirizáló környezetfestésre; ezeknek a szirénhangoknak a szerzõ rendszeresen nem enged.
Az így elõtáruló Los Angeles nem a kiteljesedett, hanem a csak nagyrészt kiteljesedett bûnösség városa. Ennek a hatalmas fertõ-növénynek itt-ott olyan szirmai is akadnak, amelyek felidéznek régi vagy másholi, méregtelen élet-aromákat. Marlowe asszociációs megjegyzéseinek rendszerébõl kitûnik, hogy e pusztuló ízeket éppúgy számontartja, mint a nagy virág sûrûbben dögillatú sávjainak érzéki árnyalatait. Sõt, a kétféle tájékozódás nála egymást erõsíti. Hogy éppen mi is történik, annak kuszaságán õ sem lát át -- csak nagy sokára és csak nagyjából --; gyakran hidalja át blöffökkel a nyomozati dzsungelösvény szakadásait, és nem is mindig sikerül megõriznie az egyensúlyát. Ellenben humán kvalitásérzék dolgában olyannyira biztosan közlekedik nyomasztó bérlakások erdején át és az ugyancsak zombijárta álomvárosi függõkertek közt, mint Nathaniel Bumppo a delavárok földjén. Szórványosan felbukkanó szövetségesei zömmel eléggé viharvert állapotúak, de felismeri õket, ahogyan villámfényt látunk meg. Pedig esetleg arc sincsen: valahol egy nõ háttal ülve odavet neki pár szót, mond valami értelmesen szokatlant, õ odalép, lenéz ("a narancsszínû haj a gyökerénél alaposan szürkült") és megkérdi: "Ki mondta ezt?" Mehet is rögtön tovább; egy-egy ilyen jel napokra balzsam a magaviseletének. Nem gépies rubrikázója a férfiaknak sem, na de a nõkben már egyenest megannyi külön várost (növényt) hajlamos látni, figyelve, mennyi és miféle szirom hogyan ép az illetõbõl és minõ személyrészekre mi dögvész mennyire terjedt ki.
Hogy honnét terjed a romlás, az egyének mélyérõl vagy a társadalmi mechanizmusok felõl külön is, azt másképp érzékeli Chandler és másképp Highsmith. Chandler ebbéli felfogása kevésbé vérfagyasztó. Sziszüphoszi munkája során Marlowe a Van Gogh-i tézis szerint mozog: e világ Isten rosszul sikerült, félredobott vázlata; tudatra kelt lényei jóvátenni nem tudhatják, de ami e pocsékságból mégis isteni (ami miatt az Alkotó hezitált, mielõtt félredobta a skiccet), azt éltethetik vagy elveszejthetik.

Iroda a vészben
Hollywoodi forgatókönyv-munkásként Chandler nem lehetett Marlowe-ian független, bár kész filmcsinálási elvek szimpla kiszolgálójává sem kellett válnia. Konstruktív részesévé lett -- nem utolsósorban õ is -- annak a folyamatnak, amelyben a századközépi amerikai mozikrimik filozofikusan nyugtalanító szerkezeti rétegzettséget vettek fel. Más, noha szomszédos lapra tartozik a Chandler-megfilmesítések ügye, pontosabban a Chandler-könyvek cselekményébõl kiinduló filmkészítményeké. Jut beléjük annyi Chandlerbõl, hogy a bármely évtizedbeli kriminézõ ne érezhesse jólismert, kedvelt sínen magát, annál viszont kevesebb jut beléjük, hogy a gerjedõ furcsaság és zavar többet érjen a fityfenénél. A hosszú búcsú 1973-as, Altman-féle filmrevitele alapmû-közelibb, összeállóbb félkrimi-delikátum, de a velõtrázóbb Chandler-regényekbõl csupa repedt mozibizsu készült, kicsit idétlen, érdekes fölöslegesség, szegrõl-végrõl vonzó csecsebecse.
Ami A hosszú álom Hawks-rendezte alakváltozatában a legszebb, az szép volt már a Huston-féle A máltai sólyomban is: Bogart kevergése a monokróm helyszínváltó ritmikában, a kemény tárgy-közelképek fazetta-sora, és a hammettes cselekménykattogás. Ami viszont a legmulatságosabb benne: amint Chandler kitekeredik, hogy a záróképen (elõírásosan) mátkapár legyen. Elõször is, mi a mûvészi indoka itt a The Big Sleep címnek, mondjuk a Pekingi õsz vagy a Budapesti tavasz helyett? Hawks-nál azt látjuk, hogy Marlowe beleszeret az egyik Sternwood-lányba (de nem ám az õrültebbikbe, hogy legalább valami ramazurit lássunk), és ügyet sem vet többé megbízójára, a nemezis felé tekintõ Sternwood tábornokra. (Chandlernél a zord halálhangulat kapaszkodót nyújt Marlowe-nak a najádok lefejtéséhez.) Bogart a filmben nem érthetetlenül, de talán túl illedelmesen szeret, ehhez képest meglepõ könnyedséggel tojik az atyára; a nyomozati ügy cserepei összerakatlanul hányódnak mögötte. A regény sem rakja hiánytalanul össze õket, ám ez a negatívum ott komolyabb jelentésû. Hogy a Chandler-cselekmények nem hammettesíthetõk, azt a késõbbiekben sem tûzték hirdetményként oromzatukra a stúdiók. Hisz e kérdésben még Faulkner sem állhatott a sarkára a Hawks-filmnél való közremûködésekor. Chandler a Highsmith/Hitchcock-keresztezõdésnél dolgozva (Idegenek a vonaton) szerencsésebben járt.
Marlowe: küldött és ábránd-idol, de honnét és kiknek? A kérdéses társaság a humán értelmiségi szociálpozíción belül húzódik meg. Nyavalyás tagjai elragadtatással tekintenek a chandleri világ kardinális faktorára, a Ph. M.-irodára. Nem része ez az iroda semmiféle termelõcégnek vagy stúdiónak, minthogy csakis a Marlowe-mûködés része. Egyszál személy bástyája. Biztos bérlet. Ebbe az irodába mindenféle megbízók érkeznek, magukkal sorsokat hozva (õszintén vagy csalárdul, de valódiakat), és ezzel egyben megélhetést az iroda urának. A megbízatásokból úgy él meg õ, hogy közben meghívatást nyer velük: városjárásra, városfeltárásra, konspirációban Pallasz Athénével. Az iroda pipafelszerelést és brandyt is rejt, az éjfélkor véresen betántoruló irodaurat csaptelepes mosdókagyló és kötszer is várja. Mármost Hollywood nem kiemelten olyan közönségre bazíroz, amelynek egyesei efféle csodairodára inkább vágynak, mint lottó-öttalálatosra. A Chandler-kiindulású mozgókép mély szervi problémáját ezzel máris körvonalaztuk.
A chandleri cselekményforma alig áttekinthetõ ágbogassága önálló tartalmat is hordoz, ám egyben eszköz az irodából kiinduló nagy városjárás szolgálatában. Az egymást keresztezõ bûnfonalak összecsomózódásai adnak lehetõséget arra (mint a holt lelkek felvásárlási projektje Csicsikov esetében), hogy Marlowe szocio-típusok sokaságával jusson érintkezésbe, és a változatok többnyire egyenítõdjenek is (klubokban és bungalókban, lakásokon és hajókon, udvarokon, motelekben, intézményépületekben, villákban és mûutakon). Csakhogy balzaciánus erények nem könnyen vonhatók a film noir-szerkezetképzés centrumába. Másfelõl pedig: a forgatáshoz "ráncbaszedett", kényszeresen megstuccolt Marlowe-sztorik az alaptörténetnek csak a hangsúlyrendszerét vágják haza, a kuszaságon amúgy nem jutnak túl. Fisztulázva dalolnak errõl-arról.
A kicsi nõvér 1969-es, Marlowe címû feldolgozásának (Paul Bogart) fõcíme nagyon kellemes: a Bond-sorozat korabeli designjának jegyeit viseli; a zene részegítõ soulsong a veszélyes nõvérrõl. Majd feltûnnek az iménti ígéreteket leépítõ szereplõk. Elõbb a Marlowe nevû álmatag ember -- James Garner hozza --, aki jóvágású ugyan, de untatóvá válik majd a képe, amint szánóan aggodalmas nézéssel asszisztálja végig itt a fejleményeket. Hogy a vércsíkos, mégsem épp sodró történésfolyamban mi volna izgató (amiért is elõvezették), az kivehetetlen, viszont Chandler kedvelõi örömmel fogadhatják a Kansasból jött "kicsi nõvér" kitûnõen (sõt a filmbõl kicsüngõen) eltalált alakját (Sharon Farrell). Bruce Lee egy jelenetben szétrúgja a Ph. M.-irodát. Rita Moreno finomabban szép, mint a regénybeli Dolores, de ki bánja ezt? Felvillanyozó, hogy Beifus nyomozóhadnagyot a Milosevics-alterego Ken Tobey játssza.
Michael Winner 1972-es A hosszú álom-változatában is kiemelkedõ hatású a fõcímrész, sõt, itt jól is illeszkedik. Az Angliába áthelyezett történet hû az eredeti cselekményrajzhoz, de narrátorhang árán, és a brit zsánerû szereplõ-panoptikum cipõi alatt újólag ellapul a történéssor elõadásának miértje. Zajlik, zajolgat egy közepes kriminemû; különös csak az benne, hogy milyen koros az amerikai detektív, mennyi dicséretet kap a nõktõl, és õ maga mennyit dörmög a képek mögött, ködös szellemi zöngéjû beszédeket. Robert Mitchum mintha magát a regényírót adná -- mintha még beteg felesége is volna odahaza --, kissé John Wayne felé eltolva. (Elsõ regénye publikálásakor Chandler már ötvenegy volt; detektívje is meglett ember, de az író valamelyest visszább fiatalította magától és nõtlenítette.) Polárisan másféle megoldási kísérlet Marlowe bensejének megjelenítésére a Bob Montgomery-féle 1946-os Asszony a tóban. Itt a lépdelõ, megálló, leülõ, forgó detektív (Montgomery) fizikai szemszögébõl szemlélhetünk mindent: számos ajtót, fali reprókat, Miss Fromsett (Audrey Totter) csácsogását, Degarmo (Lloyd Nolan) becsapódó öklét. Tükör jelenléte esetén maga a fõhõs is láthatóvá lesz (most már nem csak a keze, lába): jólfésült, puha képû, de szarkasztikus mosolykákkal fecsegõ himpellér, T. S. Eliot és egy elszemtelenedett porszívóügynök kevercse. Mint a '69-es darabban, már itt, Montgomerynél is erõs zenei effektek (démonikus kórushangok) kísérik a négykézláb mászás obligát képsorát. (Marlowe-t szinte mindegyik történetben leütik és beinjekciózzák egyszer.) Nyújtózkodás ez, itt is, ott is, a távol maradt atmoszféra után.
Esszenciális pillanat A magas ablak egyik fejezet-zárása, amikor a nyomozás elakad, és a vakoskodó bûnlátó késõ este elindul az irodájából. Már leoltott, a telefon azonban felcsörög a sötétben. Õ odakúszik, felveszi szótlanul, és csend van a túlvégen is. "Homályosan, hangsúlytalanul" szólal meg aztán a messzi hang: "Benne van a csõben, Marlowe". Így állni az éjszakában, egy már csak búgó telefonnal, nem olyan feeling, amelyet bárki kedvelhetne. Kifogni könnyebb. Ízre õ sem kedveli, de az ilyesfajta impulzus neki régi drogja. -- Ami filmen sohasem ütközött ki Chandlerbõl -- Altmannál is csak majdnem --, az a kór: a Marlowe-i szenvedély.
 

Raymond Chandler (1888-1959)

Hosszú álom (The Big Sleep, 1939)
1946. The Big Sleep – Howard Hawks

Kedvesem, isten veled! (Farewell my lovely, 1940)
1942. The Falcon takes over – Irving Reis
1945. Murder My Sweet – Edward Dmytryk
1975. Farewell my Lovely – Dick Richards

A magas ablak (The High Window, 1942)
1943. A Time to Kill  -- Herbert Leeds
1947. The Brasher Doublon – John Brahm

Asszony a tóban (The Lady in the Lake, 1943)
1946. The Lady in the Lake – Robert Montgomery

A kicsi nõvér  (The Little Sister, 1949)
1969. Marlowe – Paul Bogart

Elkéstél, Terry! (The Long Goodbye, 1953)
1973. Hosszú búcsú – Robert Altman