A Jancsó CD-ROM egyszerre átfogó ismeretterjesztõ munka és nosztalgikus összegzése a konszolidálódó Kádár-érának.

Ha Descartes ma élne, bizonyosan filmrendezõ lenne – valahogy így jelentette be a filmmûvészet megszületését Alexandre Astruc. Persze mindez a negyvenes évek végén történt, akkortájt, amikor Jancsó Miklós is úgy gondolta, hogy a film, ellentétben a jogi pályával, jelentõs perspektívákat nyit meg. (Mellesleg Descartes is jogot tanult.) A film „nyelve", folytatja Astruc, immár oly hajlékony, oly gazdag, oly sokoldalú, hogy az Értekezés a módszerrõl egyetlen adekvát megjelenési formája a XX. században csakis ez lehet.

Astruc-kel csak azért hozakodom elõ, mert a nagyvonalúan Jancsónak keresztelt CD-ROM „tesztelése" közben folyvást az járt a fejemben, mintha a mû alkotói-szerkesztõi, Hartai László, Hirsch Tibor és a szoftverfejlesztõ Bass László kimondatlanul is azt hangsúlyoznák: ha Jancsó most kezdené a pályát, bizonyosan multimédiával foglalkozna.

Mert mit is nyújt a multimédia? A gépemben pörgõ példány fantasztikus dolgokat. Közel kétszáz filmrészlet, hihetetlen mennyiségû szöveges információ, áttekinthetõség, és ami a CD-ROM legnagyobb erénye: kiváló grafika (Havas Györgyi munkája), humor és személyesség. Az egyes filmek elemzését például nem szigorú és bornírt tanulmánykákból kapjuk meg, hanem egy – az évtizedeknek megfelelõen változó – presszóban beszélgetõ társaságtól. Vannak persze bornírt (korabeli) tanulmánykák is: a filmekhez aránylag nagyszabású bibliográfia tartozik. Ennek, ahogy a presszó(k) belsõépítészeti-grafikai megoldásainak is, megvan a maga oka. A szerzõk/szerkesztõk (gondolom, mindenekelõtt a film társadalomtörténeti megközelítését általában elõtérbe helyezõ Hirsch Tibor) kimondott álláspontja, hogy a Jancsó-filmek tökéletesen reprezentálják a korszakot, amiben születtek, és viszont: a korszak ismerete nélkül semmit sem tudhatunk meg e filmekrõl. Ez a kiindulópont az említett személyességgel és közvetlen hangvétellel párosulva egyéni eredményre vezet: a Jancsó egyszerre átfogó ismeretterjesztõ munka és nosztalgikus összegzése a konszolidálódó Kádár-érának, mindenekelõtt a korszak mikrovilágának és kultúrtörténetének.

A munka másik premisszája, hogy a Jancsó-életmûvön belül elkülöníthetõ egy jól körülhatárolt korpusz, mely egyrészt különösen alkalmas a multimédia nyújtotta lehetõségekkel kibõvített elemzésre, másrészt (és ez igen súlyos állítás) e korpusz tizenhárom filmje voltaképp az „igazi" Jancsó. Mert, ahogy azt a „presszóban" zajló filmelemzésekbõl-beszélgetésekbõl megtudhatjuk, „az elsõ igazi Jancsó-film" az Így jöttem, sõt „Jancsó az Így jöttemmel érkezett. A Szörnyek évadjával fog eltávozni". Világos, hogy a szerzõk egyfajta szemléleti váltást sürgetnek, „új" Jancsó-képet javasolnak. A váltás lényege, hogy leszámoljunk azzal a tévhittel, miszerint Jancsó igazából a hatvanas években készítette „nagy" mûveit, míg a késõbbi munkák önismétlõk és manírosak volnának. Ezen a ponton úgy érzem, Hirsch és Hartai fantomok ellen küzd. Vajon a CD-ROM megjelenésének évében, 2000-ben ki gondolja úgy, hogy ez az állítás igaz lenne? Ki számára kell bizonygatni a kései Jancsó-filmek jelentõségét? Másrészt az a szemlélet is erõsen vitatható, hogy Jancsó nagy korszakát csupán kitoljuk (a nyolcvanas évek végéig), de a kilencvenes évek filmjeit már nem helyezzük el az életmûben. De ha így volna is, miért nem kerültek be a válogatásba az Olaszországban készített filmek? Hiszen például a Technika és rítus tökéletesen beleillene abba az elképzelésbe, hogy a „jancsói filmnyelv" vizsgálatára a multimédia a legtökéletesebb eszköz. (Elismerem, ez övön aluli ütés volt, hiszen az itáliai filmek kimaradásának feltételezhetõen nem annyira koncepcionális, sokkal inkább jogdíj-okai voltak.)

Persze nem ez a megfelelõ (méretû) hely a kritikusi kekeckedésre. Legyen elég annyi, hogy a Jancsó – tucatnyi ember több éves munkájának eredménye – vitathatatlan fordulópont a magyar filmes szakirodalom történetében. Elsõ fecskeként majdnem tökéletes – és ilyenkor a majdnem már nem is számít.

Hartai László–Hirsch Tibor–Bass László (szerk.): Jancsó.
Inforg Stúdió, 2000.