Reál és szürreál, vad abszurdok és lassú sodrású dokumentumok. Akár a korábbi fényíró-fesztiválok, a jubileumi Mediawave nézõje is a bõség zavarával küzd.

A Mediawave az európai fesztiválcirkuszban is kakukktojásnak számít, magyar tájakon meg aztán végképp szokatlan, hiszen olyan mûfajokra koncentrál (a rövidjátékfilmre, az animációs filmre, a meditatív, hosszú dokumentumfilmre és a táncfilmekre), amelyek itthon vajmi kevés presztízsnek örvendenek. Pedig ezek a mûfajok világszerte divatba jöttek, lassan minden második német és francia kisváros egy-egy nívós rövidfilmes vagy kísérleti filmes fesztivál boldog tulajdonosa, a nyugat-európai közszolgálati tévék többsége rendszeresen vetít rövidfilmeket, egyszóval mindenütt a hihetetlen túladagolás jeleit látjuk, éppen csak nálunk állt fejtetõre a világ. Annak ellenére, hogy a javában zajló fiatal filmes áttörés épp ezen a területen kezdõdött, Magyarországon nincs olyan alapítvány vagy kuratórium, ahová önálló rövidfilmes tervekkel lehetne pályázni. (Pontosabban: egy meghívásos pályázat keretében a legfontosabb mûhelyek idén pályázhattak elõször kísérleti- és rövidfilmes csomagjaikkal az MMK illetékes kuratóriumához, de talán nem távolodok messze az igazságtól, ha azt gondolom, hogy a számukra fenntartott 10 millió forint még csak az elsõ csepp kellene hogy legyen.)

A versenyprogram néhány filmje láttán csak erõsödhetett a frusztrációnk, hiszen több rövidfilm is volt a Mediawave-en, amelyrõl ordított, hogy egy átlagos magyar játékfilm költségvetését bõven meghaladó összegbõl forgatták. Igaz, szép számmal akadtak olyan munkák is, amelyek itthon is fillérekbõl elkészülhettek volna. És ha már a hazai daraboknál tartunk: idén különösen erõs volt a magyar mezõny, saját szekcióban versenyeztek egymással a magyar filmek – bár ez többeket sérelemmel töltött el, miszerint kalickába kerültek, ahelyett, hogy a nagy porondon mérettek volna meg. Pedig a legtöbb külföldi fesztivál (így például az igazán élvonalbelinek számító oberhauseni is) külön szekcióban versenyezteti a hazai filmeket, ráadásul a „Feltört ugar" fantázianévre keresztelt magyar blokk alkotásai – így együtt, külön zsûrivel és féltucat díjjal nyomatékosítva – inkább csak erõsítették egymást. Jó lenne azt hinni, hogy ezek a filmek szép lassan beszivárognak a hazai mûvészmozikba, és akkor végre nem egy-egy szûk cikkbe zsúfolva, hanem érdemben lehet majd foglalkozni velük.

Fekete Piroska

A Mediawave régi, haladó és közönségbarát hagyománya, hogy évrõl évre az abszurd filmek viszik a prímet, úgy a rövidfilmek, mint az animációsok mezõnyében. Idén sem volt ez másképp, a fekete humorú, csattanós és olykor egészen aberrált gegekkel zsúfolt filmek nem hagyták lankadni a közönséget. A belga Pieter Van Hees Fekete karácsony címû filmje például nyugodtan benevezhetett volna minden idõk legbetegebb és legperverzebb filmjeinek versenyébe. Tudom, ez a kijelentés nem különösebben csábító, és komoly túlzásnak is tûnik. De képzeljünk el egy brutális videóklipes, techno-stílusban forgatott etûdöt, amely gyermekkorunk egyik kedvenc horrormeséjét, Piroska és a farkas történetét modernizálja úgy, hogy a végeredmény láttán Wes Craven munkáit kénytelenek vagyunk átsorolni a kiscsoportos rémisztgetés kategóriájába. A Fekete karácsony Piroskája kedves rasta-frizurás, piros ruhás fekete lány, aki csak egy füves cigarettát akart elszívni az egyik sikátorban, ártatlanul induló kalandja azonban egy fatális félreértés-sorozat révén Wolfgang, a vérszomjas zsaru gyomrában végzõdik. És ez még csak a kezdet, Pieter Van Hees ugyanis nem törõdik sem a politikai korrektség, sem pedig a jóízlés semmilyen kritériumával, gátlástalanul mixeli össze a Piroska-mese és a Télapó-mítosz elemeit, filmjének minden második pillanatában lövések dördülnek, koponyák loccsannak és belek fordulnak ki – nincs mese, pontosabban van, de apró miszlikbe szaggatva, kicsavarva és önmagából kiforgatva. Masszívan debil rémálom, hiper-stilizált kivitelben, a szivárvány minden színében pompázó miliõben, hisztérikusan gyors ráközelítésekkel felpörgetett képekben, szaggatott montázsok meghökkentõ sorozatával elmesélve.

Ez volt a végpont, a szélsõérték, a többi film azért szolidabb rohamot vezényelt a jó ízlés határai ellen. Mindenesetre az amerikai Don Hertzfeldt közönségdíjas animációs munkája, a Billy lufija is elég morbid csavarokkal tálalta amúgy egyszerû kis történetét. A néhány könnyû ceruzavonással megrajzolt filmhõs, a szerencsétlen sorsú Billy azt hiszi, minden következmény nélkül rángathatja, csapdoshatja, húzogathatja a lufiját, mígnem egy hirtelen fordulattal a léggömb veszi át az uralmat a halálra rémült srác felett: magasba röpíti, majd leejti, fejbe kólintja, szorgos ütésekkel folyamatosan terrorizálja a döbbenten összeomló Billyt. Okító célzatú parabola, Makarenko 2000, akárha valami õsrégi népi mondás kelne életre az erõszak bumeráng-hatásáról, persze a Dragon Ballz és társai által hiper-agresszívvá pofozott ezredvégi világrendben. Úgy látszik, a morbid tanítómesék laza trendet képeznek így az ezredvégen, hazai tájékról tán a Pesti mese: Óz a nagy varázsló groteszk Dorothy-átirata társítható hozzájuk.

A bumeráng-hatás jegyében született Susanne Horizon-Fränzel filmje is. A kõ repülése aprócska feladatot vállal magára: egy elhajított kõ reptét kíséri végig. Ebbõl az alaphelyzetbõl elsõ ránézésre legfeljebb egy ballisztikai oktatófilm néz ki, az utcai tüntetésen felkapott és eldobott macskakõ azonban váratlan fordulattal nem a célba vett rendõröket találja el, hanem földkörüli (és földközeli) pályára állva, öt kontinensen keresztül szállva kerüli meg a glóbuszt, hogy aztán éppen azt a dühös fiút csapja homlokon, aki pár perccel korábban elhajította. Egyszerû, ám hatásos ötlet, a rendezõ ki is hoz belõle mindent, amit lehet (olyan sokat azért nem lehet). Mulatságos geg-klip, gyorstalpaló világjárás, távolról és haloványan Rybczynski örökbecsû remekét, a Jaj, nem tudok megállni!-t idézve.

Ki játszik kivel és mit, ez a kérdés kísért a német Stefan Eling animációs filmjében is. A Tony’s Play Station a számítógépes játékok agyafúrtan szellemes paródiája, melyben a játék (és a képtér) különbözõ szintjei között kalandozó fõhõs minden lehetséges módon megkevert és agyon-reflektált története egyben a kompjúter elé szegezett felhasználók felettébb kiszolgáltatott szerepjátékait is kegyetlenül kifigurázza.

Eszperente expressz

A német fõiskolás Sven Taddicken Birkaszámlálás címû filmje ezek után valószínûleg finom, hétköznapi csínytevésnek tûnik. Nem is szól másról, mint néhány átlagember hétköznapi frusztrációjáról, pontosabban arról, hogy mi történik, ha a balsors és a véletlen fortélya hirtelen összekapcsolja néhány egészen átlagosan perverz és egészen átlagosan paranoid ember történetét. A cselekmény majd feléig azt sem igazán lehet sejteni, hogy mire fut ki a film, olyan fura és távoli szálak peregnek egymás mellett. A pornófilm-addikt, bégetõ bárányos konzervdoboz-játékokat áruló fiú, az álomvilágban élõ, magányos utasokat kábulatba injekciózó, majd áldozatait megerõszakoló kalauznõ, a gátlásos és szerelmes rendõr-páros, a szörnyen náthás, épp ezért vezetés közben is folyton-folyvást inhaláló masiniszta, továbbá a kupék között tébláboló kisleány epizódjai egy idõ után – no meg a nagyszabású és trükkös párhuzamos montázs következtében – hihetetlenül felgyorsulnak és egymásba érnek, hogy aztán az édes-könnyes-romantikus filmek modorában érjenek boldog véget (komoly idézõjelek között persze).

Romantika, líra, groteszk humor és gegparádé, s mindez Buster Keaton és a Delicatessen szellemében, a Carax-idol Denis Lavant, továbbá Djoko Rosic fõszereplésével – sosem gondoltam volna, hogy létezik ilyesmi filmkoktél is, pedig elkészült, és nem is akármilyen. A Mediawave-re lassan hazajáró német Veit Helmer átütõ sikerû, nagydíjas filmje, a Tuvalu másfél órás nagyjátékfilm minden dialógus nélkül, mindössze néhány keleten és nyugaton egyaránt érthetõ halandzsa-eszperente törmelék-mondattal. Másfél órányi füzéres szerkezetû neo-burleszk, történet egy lerombolásra ítéltetett, ódon fürdõházról és lakóiról, szerelmes história két gátlásos fiatalról, költõi etûdsor ármányról és csábításról, elégikus sztori a patinás értékrõl, tiszteletrõl és ragaszkodásról, egyszóval ritka különleges atmoszférájú moziélmény. Úgy indul, mintha rövidfilm lenne, nem gondolnánk, hogy a pergõ gegek sorozatát, a minden lehetséges verzióban kijátszott helyzetkomikum láncolatát húsz percnél, maximum fél óránál tovább lehetne görgetni. Veit Helmernek és nemzetközi csapatának azonban maradéktalanul sikerül a bravúr. Mindvégig fennmarad a feszültség, ezernyi apró motívum rettentõen sûrû hálózata szövi át a filmet – a Tuvalu telitalálat, nem hiszem, hogy lenne olyan zord szívû nézõje, vagy kritikusa, akit ne varázsolna el a humora és az embersége. Bemutató állítólag õsszel.

Hongkongi mélabú

Most hogy így végignézek a szövegen, rá kell hogy jöjjek, a zajos, humoros, pörgõs filmek kissé elsodorták a figyelmemet, és egy szót sem ejtettem azokról a csendesebb munkákról, lassú sodrású dokumentumfilmekrõl, lírai filmetûdökrõl és kísérleti filmekrõl, amelyek pedig épp annyira meghatározták idén is a Mediawave kínálatát, mint a pattogó, abszurd filmnovellák és gegfilmek. Ilyen különleges alkotás volt például a holland Gerard Holthuis dokumentum-etûdje, a Hongkong, amely a sokmillós metropolis két éve lezárt repülõterének állított emléket. Tizenhárom percen keresztül semmi mást nem láttunk a képeken, mint leszálló gépeket, a csupa üveg és csupa fém felhõkarcolók között navigáló, a földet érésre készülõ óriásgépeket, lomha Boeingeket és sebes mozgású újabb társaikat. Szürreális és szokatlan látvány: összeillik is meg nem is a nagyvárosi életképek, hangulatok és az inkább a külterületek lapos síkjaihoz, repterek tágas pusztaságihoz asszociált repülõgépek pazar montázsa. Lassabb és meditatívabb film a Hong Kong, mint a nyolcvanas években nálunk is vetített egészestés montázsfilm, a Kizökkent világ, de a hangulata (a saját határain és lehetõségein lassan túlnövõ civilizáció robosztus emlékeit ritka szép képekbe foglaló melankólia) az újmódi városfilmek élvonalába sorolja Gerald Holthuis filmjét.

A jubileumi Mediawave a korábbiaknál jóval szûkösebb költségvetésbõl gazdálkodott, kényszerûségbõl néhány kiegészítõ program el is maradt, ám a lényeget, a fesztivál hangulatát mindez nem érintette. Hogy jövõre mi lesz, az ma még nem tudható. Idén mindenesetre a totális Kusturica-õrület, Boban Markovic zenekara, illetve a No Smoking koncertje már önmagában is kielégítette volna a fergeteges bulikra, decibel-túladagolásra és extremitásokra vágyó sokaságot. És aki csak a napilapokból vagy a tévékbõl követte az eseményeket, esetleg pusztán a hétvégére ugrott le Pestrõl Gyõrbe, akár azt is hihette: a Mediawave ennyi. Bár ez sem kevés. Hogy emellett mindenki bõven kapott a nyakába tömérdek egyéb programot – filmek tucatját, színházi elõadásokat és fotókiállításokat –, az persze egyre kevésbé lepte meg a jelenlévõket. A tízéves Mediawave hozzászoktatta közönségét a bõséghez. Kár lenne érte, ha a csúcson (vagy ahhoz közel) kellene abbahagyni.