A Kis(s) Vakond országában vagyunk, s ámbár a történet most nem egy új nadrág körül forog, ezúttal sem a mese magasztos, hanem a mesélés.

„Gyönyörû a meghódított szlávság jajveszékelõ csoportja és a riadót fújó magyar kürtösök. Jobbra a szláv emberáldozatok oltára áll a megölt pappal; a széles úton pedig a magyarság asszonyai és gyermekei közelegnek ökrös és bivalyos szekereken, a tömérdek sok málhával és kinccsel." Így lelkendezik a korabeli kritikus a Feszty-körkép láttán, s igazán érthetõ az öröme: olyan mítosz panorámája tárul elé, amelyben nem a magyar hullik és jajong, hanem az ellen.

Hogyan fest e dicsõ vonulás bõ száz esztendõ múltán, Szõke András körképén? Felvezetõül szó szerint kör-képet látunk, úgy is mondhatnánk: egy „gömbölyû svenket", amely horizontálisan meg vertikálisan belengi, betáncolja a teret az õsi, kerekded világképnek megfelelõen. Csakhogy ez a világ nem több egy kicsiny bánya(?)tónál, körülötte némi sóderrel. Mitikus is a kezdet, meg kopárka és kelekótya is. Ezután lép színre a krónikás -- a nép(?), a stáb(?) biztatására --, hogy ál-archaikus fogalmazásban elõadja a fehér ló mondáját, teli kiváló nyelvi és ritmusérzékre valló anakronizmusokkal (biznisz, státusz, púder, barter stb). Gesta Hungarorum -- egy sosemvolt nyelvre fordítva, mely mégis, kétségbevonhatatlanul a miénk. S ím, régmúlt idõk pogány „zsolozsmáitól" kísérten felbukkan a menet, a mogyorók helyfoglaló menete, vízben gázolva, vonszolódva. A nézõ néhány pillanat alatt hónapos vándorlás nyûgét érezheti -- ám az elcsigázott mének helyett egy bicikli nyomul a hullámok közt, társzekér helyett gumimatracon úszik a másállapotos õsanya, a türk együttélés keleties misztériumát pedig egy rejtõjenõsen fövegként hordott lámpaernyõ sugallja.

A parton árva tyúk fogadja az érkezõket, a vándorokból csorog a lucsok, valamelyikük gereblyéjén hínár és moszat. De tollászkodni, megpihenni nincs idõ, közelg az a bizonyos ellen, melyet a Feszty-változatban oly hõsleg lehetett lealázni, közelg -- fûzfaparipán. Az ütközet számháború formájában zajlik, a fûbõl föl-fölbukkanó homlokokon történelmi csatavesztéseink évszámai. Szõke ezt a profán történelmi látomást a lefokozó gesztuson túl -- mely lefokozás nem a történelmet, a balsorsot figurázza ki, hanem sztereotip sóhajainkat -- megtoldja napjaink euro-sablonjával: az érkezõ mogyorókat nemcsak ütközet várja, hanem rossz helyesírással egy „Herzlich Wilkommen" feliratú tábla is, a historikus „nem kellünk mi senkinek" önironikus keserûségét a „minden vendég kell nekünk" idegenforgalmi aktualitásával társítva. Egyetlen geg, harminc másodperc egy ezredév két végének közérzetét oldja egymásba, ez Szõke gondolkodásmódjának egyik jellegzetessége.

A képi burleszk ötvözõdik a nyelvi burleszkkel, az eposzi zanza után Szõke-monológgal: a mogyorók korai csüggedésére az álomképben megjelenõ IV. Béla szavai szolgálnak vigaszul -- egy viceházmester modorában elõadva. (A Szõke-monológokban a vallomásos kibeszélést mesetörmelékek szöveghalmaza és a páratlan színészi képességekkel elõadott performance temeti maga alá. E betétszerû produkciók hatása a mindenkori fehér bohócok játékának mély feszültségében rejlik: a közönséget mulattató extravagancia a másként megfogalmazhatatlan fájdalmak, személyiség-traumák sejtetésére szolgál. Egy-egy ilyen monológ teljes sorsot képes megérzékíteni, önálló drámát bármely más drámában, ennek rendkívüli hatására épített Dárday vagy Szomjas is, amikor filmjükben etûdként, irodalmias kifejezéssel élve: vendégszövegként használták.)

A mogyorók bejövetelében IV. Béla (Szõke) a varázslónak (Szõkének) magyaráz, de amit mond, az tulajdonképpen a filmrendezõnek (Szõkének) szól, akinek forgatás közben hasonlóképp egyben kell tartania, irányítania kell „népét", gondoskodnia róla, akár egy hajdani sámánnak övéirõl. De legfõképp saját tehetetlenségein, gyarlóságain és türelmetlenségén kell úrrá lennie, beleértve akár egy másnapos, álmos (Álmos) reggel egészen banális kellemetlenségeit is. A történelem ebben a suta, lecsapott jelenetben ér össze végérvényesen a pusztában talált fakamera(!) fényképezte elõadással, itt olvad össze kezdetleges múltunk a kezdetleges (esztétikailag programszerûen, financiálisan kényszerû módon szegény) filmmel.

A „helyfoglalás" nagyjából itt be is fejezõdik, a 17. perc táján megjelenik a VÉGE fõcím. Paródia? Lehetne az is, régebbi s újabb keletû honfoglaló opuszoké, de Szõkét nem a politikai-ideológiai froclizás érdekli, hanem ama kollektív élmények legnagyobb közös többszöröse, amelyekre mindenki rezonálhat, amelyeknek untig ismert motívumaival szabadon játszhat. A commedia dell’arte e modernitás utáni változatában minden hozott anyag (kép, szöveg, figura, zene, kellék) egyaránt hasznosítható, Árkád(!) vezér ugyanúgy, mint a „Nekem a Balaton a Riviéra" kezdetû sláger. Ismerõs ez is, meg az is, és mindkettõ a hazát képviseli -- errõl késõbb.

Mint Szõkénél mindig, a Kis(s) Vakond országában vagyunk, s ámbár a történet most nem egy új nadrág körül forog, ezúttal sem a mese magasztos, hanem a mesélés, amely elfojthatatlan és karneváli, azaz: szent. Szõke mára már iskolát teremtett azzal, ahogyan a filmcsinálást a halálosan unalmassá vált öntükrözgetés, kötelezõ önreflexiózgatás helyett valóban életes anyaggá varázsolja. A mogyorók bejövetelének például már a 17. perc elõtt is vége szakad egyszer, minthogy a stáblista, a film filmjének rezüméjeként, animációs rövidtörténetként összefoglalja, kik vállalkoztak arra, amire, és mennyi kenyér, sör, benzin, filmszalag s egyéb fogyott a forgatás idején. Ez filmeposzunkban a seregszámla, mely elengedhetetlen minden eposzi mû elején -- elképesztõ, hogy Szõke milyen következetes, talán olyankor is, amikor nem gondol rá, ezt hívják tehetségnek. „Ki gondolta volna, hogy tizenegy embernek tíz nap alatt ennyi mindenre van szüksége?" -- halljuk a narrátor (Szõke) kérdését, s a nézõ nevet, mint aki már mindenen túl van. S csakugyan, itt (is lehetne) VÉGE, mert amit mi megnézhetünk a moziban, az a (stílszerûen) héroszi erõfeszítéseknek úgyis csak esendõ mása.

A stáblista tehát nem hagyja magát. A tizenhét percnyi „elsõ ének" után újra a színen zajló események „égi" hátterébe pillanthatunk: megjelenik a rendezõt játszó rendezõ egy gyermekjátszótér (!) néptelen homokozójában, és úgymond megosztja velünk alkotói gondjait. Egy másik filmbõl üzen át -- mint hangsúlyozza is --, hiszen bármire rálátni csupán csak kívülrõl... De ne folytassuk, mert miközben a halandzsát hallgatjuk, úrrá lesz rajtunk az a homályos érzés, hogy a reménytelen magyarázatoknál s az isteni beavatkozások kínos rendjénél mégiscsak több, fontosabb a valamire szövetkezett, csetlõ-botló tizenegy ember kusza vegetációja. Visszamerülünk hát az egykori mogyorókat megidézõ mai mogyorók táborába, s a 17. perc után folyamatosan párhuzamos dekonstrukciókra esik szét „a mû". Egyrészt szórt, önmagukba záruló epizódokban követjük a helyfoglalás további fejleményeit -- Adilla (így!) és a varázsló föld alá temetnek egy titkos üzenetet, amely tovább s tovább, egyenest Amerikába csalná eleinket; az elvetélt Õsanya magzata helyébe új utód gyártatik, hogy a nemzethalál víziója elhárulhasson stb., stb. --, másrészt a seregszámla kisportrékra bomlik, szereplõk beszélnek magukról. Van, aki többszörös metamorfózison át csupaszodik elõ, mint például a hupikék törpikéktõl kölcsönzött Lótifuti, alias Futár, alias géplakatos Józsáról. Van, aki átölelt régi barátként az érzelmi muníció megtestesítõje. Késõbb az operatõr is elõballag (fa)kamerája mögül, ahová persze visszazavartatik, annyi idõre csupán, hogy a Kisfiú -- a megszületett utód, „él hát a mogyor" -- „pajkosan" kinyomhassa a szemét, s a film egy árva, felborult, félbehagyott felvétellel búcsúzhasson tõlünk.

Merthogy ennek a filmnek a kétszeri VÉGE-felirat után harmadszor már nincs, nem lehet vége. Ül Szõke, deus ex machina, a homokozó széli hintán, s elkezdi mesélni, miképp kellett volna csinálni. Hogyan másképp. Hiszen az összes korábbi történetet, beleértve a mogyorókét is kioltani kész ezernyi más történet, amelyekbõl a mesélõ össze (nem) áll. „Amikor a Dózsa György úttörõcsapatban csapatdobos voltam..." -- hadarja, félve, hogy nincs, nem marad idõ (szalag, pénz, benzin) további, bizonnyal fontos részletekre. Iparkodásába most, A mogyorók... epilógusában ugyanakkor mintha primérebb bizonytalanság, sõt kétségbeesés is vegyülne. Az utóbbi idõben valami elmozdult a mögül a -- Szõke András nevû -- személyiség mögül, akire a -- Szõke András nevû -- rendezõ figyel. A nyolcvanas évek végi Magyarország felügyelten lompos kelet-európaisága mára átadta a helyét egy nem kevésbé lompos, de korlátlan, rideg szorongásnak. Szõke volt közege, az Európa Kemping már nem béke-tábori gyûlhely, s öntörvényû csodabogaraira alig, vagy egyáltalán nem vetül figyelem. Emberünknek ma egyre inkább üresbe kell beszélnie, s ennek dramaturgiai következményei vannak.

Szõke dramaturgiája ugyanis tüntetõen -- a dekonstrukciónak megfelelõen -- dekomponáló. A széttartó elemeket semmi más nem tartja össze, mint egy karakteres gondolkodásmód, s így az alkotás megképzõdésének a hagyományos mûformálásnál jóval nagyobb szüksége van az élõ viszonyokra, a kollektívumra, amelyen belül a napi kis mítoszok, a kis vakond meg a többi mind az eleven, közös memória része. Egy szinte egészen elmûanyagosodott világban ez a memória halott, ezért nincs például kabaré -- csak napi politikai hercigeskedés -, de valójában színház sincs, csak elõadások vannak, és Szõke sem hangzik úgy, ahogy évekkel ezelõtt.

Pedig új filmje eleddig a legszebb millenniumi gondolat. Éppen mert a millennium ellenében arról a közegrõl beszél, amely így-úgy domesztikálta magának a Kárpát-medencét. Alkotója a „mogyorók" közül egy, Szõke András, plebejus rendezõ.
 

Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele – magyar, 1999. Rendezte: Szõke András. Írta: Szõke András és Tariska Szabolcs. Kép: Markert Károly. Zene: Márta István, Amorf Ördögök, Tót Kecsuák. Jelmez: Frankl Mónika. Vágó: Szalai Károly. Hang: Faludy Sándor. Szereplõk: Szõke András (A varázsló, IV. Béla, A rendezõ), Badár Sándor (Addila), Merza Gábor (Lehöl), Galkó Balázs (Keve), Galántai Katalin. Gyártó: Vattatyúk Kkt. Forgalmazó: Örökmozgó-Filmmúzeum. 82 perc.