The Ninth Gate – francia–spanyol, 1999. Rendezte: Roman Polanski. Írta: Arturo Perez Reverte regényébõl Roman Polanski, Enrique Urbiz és John Brownjohn. Kép: Darius Khondji. Zene: Wojciech Kilar. Szereplõk: Johnny Depp (Dean Corso), Frank Langella (Boris Balkan), Lena Olin (Liana Telfer), Emmanuelle Seigner (a lány). Gyártó: Bac Films / Artisan Entertainment / R. P. / Orly Films / TF1 Films / Kino Vision / Origen.. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 127 perc.
Sematikus és szájbarágó fináléja ellenére Polanski új mozija tökéletes szórakozás. A mester nem bíbelõdik technikai bravúrokkal, a szerkezetet nem bolondítja különös törésekkel, önmagukba visszatérõ körökkel. Az események lineárisan peregnek, a mai mozi-nézõ számára kissé komótosan, de – fura – a több mint két óra alatt mégsem érezzük az idõt. Alighanem (az ezúttal is remeklõ) Johnny Depp játéka miatt. Még szerencse, hogy ráépül a film, mert a forgatókönyv bizony hagy némi kivánnivalót. Holott izgalmas az alaptéma, s az izgalmon túl: divatos is. Okkult könyvek, titkos szekták, szám-kabbala, sátánimádat, beavatási szertartások, mágikus jelek… Mindez aprópénzre váltva: néha olyan érzésünk támad, hogy az opus nem csak „misztikus thriller", de stílusparódia is. Például a Liana Telfer által prezentált (gyilokba és káoszba fúló) fekete mise során. Vagy a tolókocsis Kessler bárónõ halálakor: míg az arcon a halál elõtti utolsó fintor ül, a tolókocsiba számûzött testet az örökkévalóság tüze emészti. A rítus üres (de több emberéletbe kerülõ) hókuszpókusz, a fekete mágia õrült milliomosok játszadozása. A megvilágosodáshoz, avagy a pokolhoz vezetõ út abrakadabrák helyett a nõi testen keresztül vezet… Mindent elemészt a tûz: ódon kastélyokat, középkori (albigenseket és katárokat idézõ) romvárakat, vagyonokat érõ magánbibliotékákat. Máglyára vettetett a XVII. századi Árnyékkirályság kilenc kapujának szerzõje is, a Szent Inkvizíció küldte oda. Merthogy – a legenda szerint – a remeket maga Lucifer sugallta, a világvárosi, csak a pénz, és a még több pénz motiválta szuper(könyv)ügynökbõl magánnyomozóvá vedlõ Johnny Depp New Yorktól Portugálián keresztül Párizsig mindenütt az õ szignatúráját keresi.
Polanski valaha remekmûveket (Kés a vízben, Zsákutca, Iszonyat, Rosemary gyermeke, Vámpírok bálja) alkotott. A hagyományos esztétika szemüvegén keresztül nézve A kilencedik kapu fényévekre kullog mögöttük. Viszont a jelenkori nézõ – a hibák és a bosszantó didaktika ellenére – alighanem ez utóbbin szórakozik jobban.
Ennyit változott a világ.
The Theory of Flight – angol,1998. Rendezte: Paul Greengrass. Írta: Richard Hawkins. Kép: Ivan Strasbourg. Zene: Rolfe Kent. Szereplõk: Helena Bonham Carter (Jane Hatchard), Kenneth Branagh (Richard), Gemma Jones (Anne), Holly Aird (Julie) Ray Stevenson (Gigolo). Gyártó: BBC – Distant Horizons. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos.101 perc.
Gondolhatnánk azt is, hogy csöpögõsre, kicsit egyszerûcskére sikerült az egyébként kényes alapkérdés érzékenynek szánt feldolgozása. A repülés elméletét nézve azonban felötlik a gyanú, hogy itt mindez talán mégiscsak fordítva mûködik: a rendezõ zsarolni próbálja korrekt gondolkodású nézõjét. Fejébe vette, hogy igenis könnyfakasztó filmdrámát csinál, mi több, még ahhoz is ragaszkodik, hogy szívet facsaró zenei aláfestés mellett Kenneth Branagh saját világmegváltó lelkétõl vajpuhává olvadt premier plánját kelljen néznem drámai csúcspont gyanánt. S hogy én ezt pisszenés nélkül meg is tegyem, alattomos cselhez folyamodik. Olyan elemien zavarba ejtõ témát vág a fejemhez, amellyel kapcsolatban számításai szerint nem veszem majd a bátorságot vadul fröcsögve szitkozódni – egy nyomorék lány szexuális vágyairól lesz szó ugyanis.
Két párhuzamos sors mentén fejti ki alapfilozófiáját a film: Jane tolószékhez kötött, érthetõ emberi beszédre már alig-alig képes fiatal lány, akinek életcélja az, hogy bármi áron is, de elveszítse kényszerbõl õrzött szüzességét. Richard sziszifuszi Ikarusz-szindrómában szenvedõ önjelölt drámahõs, aki krízises életének küzdõteréül ezúttal a repülõgépbarkácsolást jelölte ki. Mindegy mi van, csak mindig más legyen, s bár ezt a sportot sokféle szinten lehet ûzni, végelszámolásban a probléma mégis ugyanaz marad. Ha az ember nyomorék, egészséges szexre vágyik, ha van két egészséges lába, akkor jobb volna repülni inkább, ha kínkeserves helyzetbe kerül, sebtiben lelki kriplit jelent, ha pedig olyan drámahõs szeretne lenni, amilyenbe még maga is belekönnyezik, akkor nagy nehezen összetákolja a két szárnyon szálló szimbólumszerkezetet, és átengedi a repülés kizárólagos jogát valakinek, akit nagyon szeret. Megannyi szimbolikus sulykolás után is biztos ami biztos, Kenneth Branagh a finisben elárulja még: a repülésnek történetünkben egynél több jelentése van.
The Guilty – kanadai–brit, 1999. Rendezte: Anthony Waller. Írta: William Davies. Kép: Tobias Schliessler. Szereplõk: Bill Pullman (Callum Crane), Gabrielle Anwar (Sophie Lennon), Devon Sawa (Nathan Carrigan), Angela Featherstone (Tanja Duncan), Joanne Whalley (Natalie Crane). Gyártó: J&M Entertainment / Dodwood Pictures. Forgalmazza: InterCom. Szinkronizált. 108 perc
Hat évvel ezelõtti pályakezdése, az aprópénzbõl összeütött, friss hangú Néma tanú után Anthony Waller rendezõt a kortárs mozi egyik meglepetésembereként ünnepeltük. Csípõs irónia, a thriller adta mûfaji keretekkel való rafinált formajáték, pazar vizuális lelemények: a film eredeti tehetséget jelzett.
Hollywoodi zsoldban készített, de vonalas iparosmunkánál azért jóval több érõ második opusával -- Egy amerikai farkasember Párizsban --, a rendezõ fél lábbal lelépett arról az útról, melyen elindult, fél lábbal rajta maradt – a film nem árnyalta az alkotójáról bennünk élõ képet, de nem is szürkítette el. A karrier harmadik állomása hasonlóképp: A bûnös feszes thriller, amely magasan a hasonmûfajú, szériagyártott produkciók felett áll. Bár Waller iróniája vesztett erejébõl, korai lenne leírni a rendezõt, ugyanis a belsõ allúziók fifikás alkalmazásának nagymestereként ezúttal sem hazudtolja meg önmagát. A Néma tanúból vett önidézetekkel, továbbá Psycho-áthallásokkal sûrûn megtûzdelt munka – elég csupán a beszélõ nevekre (a történet gyújtópontjában a Callum Crane nevû ügyvéd áll, utalva Hitchcock klasszikusának problémageneráló Marion Crane-jére), továbbá az obligát fürdõszoba-jelenetre, a felsõ kameraállásban vett beállításokra gondolni – ekképpen egyszerre klasszicizáló és modern. A film legnagyobb erénye a parázs elõadásmód, mely ugyanakkor nem csap át formalizmusba, Waller maximálisan ura az anyagnak, tudja, mikor eressze neki a kamerát, s mikor fogja vissza. A rendezõ az utóbbi évek egyik legmívesebben formált, invenciózus képekkel dolgozó krimijét forgatta le: munkája tán nem annyira „szerzõi", mint a Néma tanú volt, de a lehetõségeket számba véve – A bûnös végtére is amannál lényegesen nagyobb költségvetéssel készült – akár „személyes"-nek is mondható.
Pitch Black – Huszonkét évente sötétség
Pitch Black – amerikai, 1999. Rendezte: David Twohy. Írta: David Twohy és Jim Wheat. Kép: David Eggby. Zene: Greame Revell. Szereplõk: Vin Diesel (Riddick), Radha Mitchell (Fry), Keith David (Immam), Cole Hauser (Johns). Gyártó: Interpid/Gramercy. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 107 perc.
1927-ben, a nagy napfogyatkozás másnapján H. G. Wells egy kézirat-köteget lobogtatva rontott be az idõs Mélies otthonába. „Írtam egy forgatókönyvet magának, monsieur! Eredetileg röpiratnak szántam, válaszul azokra az ostoba amerikai majomperekre, de szerencsére még idejében eszembe ötlött Ön és az Utazás a Holdba. Olvassa el nyomban, s'il vous plait!" Mélies átfutotta a paksamétát: brit felfedezõk a Perzsa-sivatagban egy leleplezett német gonosztevõvel és néhány muzulmán zarándokkal átélik az ezerévente egyszer bekövetkezõ napfogyatkozást, amelynek forró éjszakája bibliai sárkánygyíkokat szabadít a felszínre. Kegyetlen élet-halálharc, néhány órába sûrített evolúciós szelekció, a legerõsebb túlélõ-ösztönnel rendelkezõ, erkölcsi gátaktól és felesleges altruizmustól mentes Übermensch diadala. Az utolsó oldal végén az idõs filmes felsóhajtott: „Kiváló alapanyag, Mr. Wells, de én tíz éve visszavonultam, no meg tõkém sincs már egy ekkora vállalkozáshoz. Vigye át Amerikába, épült ott valami Hollywood nevû film-éden, meglátja tárt karokkal fogadják. Au revoir!"
A csalódott Wells szívbõl gyûlölte Amerikát: kéziratát inkább örököseire hagyta, azzal az utasítással, hogy csak a következõ kontinentális méretû napfogyatkozás napján nyitható fel pecsétje. Nem is sejtette, hogy mûve mégis a hollywoodi koromsötétben dehibernálódik egy lelkes, másodvonalbeli sci-fi rendezõ közremûködésével, aki a becses szerzeményt egyetlen délután alatt az ezredvéghez szabta: a Közel-Kelet lejárt lemez, legyen a helyszín egy sivatagi planéta, persze több Nap kell, minimum három, a szentember nem halhat meg, a nõi fõszereplõ nem maradhat életben, a démoni sárkány-sereg és a köztörvényes hõs pedig rendelkezzen ugyanolyan infravörös látásmóddal, a lassúbb felfogású nézõk kedvéért. Szerencsére David Twohy jobban ért a rendezéshez, mint az íráshoz: az átgondolatlan dramaturgiai fordulatokkal tarkított százéves kliséket izgalmas tempóban, poszt-hongkongi látvány-effektekkel (monokróm képsorok, durva kézi-kamerázás, feszesre vágott akciók) megkomponálva teszi meglepõen szórakoztatóvá. A Pitch Black vérbeli B-széria, de a multiplexbe való élvonalból, csupán egy színes kis papírszemüveg hiányzik maradéktalan élvezetéhez.
Keeping the Faith – amerikai, 2000. Rendezte: Edward Norton. Írta: Stuart Blumberg. Kép: Anastas N. Michos. Zene: Elmer Bernstein. Fõszereplõ: Edward Norton (Brian atya), Ben Stiller (Jake rabbi), Jenna Elfman (Anna). Gyártó: Spyglass Entertainment. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 132 perc.
Úgy emlékszem, a Nagy Mókamester a népnek egyszer elmesélte, milyes érzés is volt, amikor egy írországi kocsmában a helybéli lakosság rákezdett a himnuszra -- természetszerûleg az írre --, és mindezt akkor és ott, az otthoni (itthoni) hasonló rázendítésekkel ellentétben, nem érezte „vércikinek", sõt... Mindez azért jutott eszembe, mert Edward Norton, e meglehetõsen tehetséges fiatal színész elsõ rendezése -- a régiekre kacsingató „rom-kom"-ról (a sci-fi mintájára a romantikus komédia is megkapta a magáét) van szó -- ha csak a kuriózumokra érzékeny szemmel is, de olyan közösségeket mutat be, amelyek együttléte, együttünneplése ellentmondásos érzéseket kelthet. Kiszínezettnek, idealizáltnak tûnik a szertartások meghittsége (Norton, a pap egy New York-i katolikus-, Stiller, a rabbi egy New York-i zsidó közösséget vezet), s valószínûleg az is, de bujkál bennem a kisördög, hogy ami nekem ideátról mese és propaganda, az odaát a hovatartozás hétköznapi megnyilvánulása. Könnyen elképzelhetõ, hogy ha nincs az „akkor és ott"-tényezõ, a himnuszukra fakadó írekre hasonlóan ferde szemmel nézne a fent említett Mókamester is.
A lényeg: amit Norton filmje bemutat, hamisnak tûnik, meglehet azonban, hogy a szájhúzás helyett jogosabb lenne az irigykedés. Ami pedig a rom-kom-ot illeti: a Norton-hommage rácáfol készítõi életkorára. Az Ég velünk súlyos vitamin-hiányban szenved, enerváltságát azonban az utolsó pillanatokban mindig megmenti egy-egy célt ért poén – úgy félóránként egy. A multi-kulti szimbólumává lett New York felhõkarcolóinak, éttermeinek és parkjainak közhelyszerûsége -- a magamfajta New York-imádó számára különösen -- bántó. A népek nagy olvasztótégelyének lehasznált mikrokozmosza megérett egy filmes-embargóra.
Next Friday – amerikai, 2000. Rendezte: Steve Carr. Írta: Ice Cube. Kép: Christopher J. Baffa. Zene: Terence Blanchard. Szereplõk: Ice Cube (Craig), Mike Epps (Day-Day), Justin Pierce (Roach), John Witherspoon (Jones). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Kinowelt Hungary. Feliratos. 96 perc.
A fõhõs, Craig egykor oroszlánrészt vállalt régi riválisának, Deebonak börtönbe juttatásában. Deebo most megszökik, elindul bosszút állni és visszaszerezni megtépázott hírnevét. A menekülésre kényszerülõ Craig (Ice Cube) elhagyja otthonát és titokban a csendes külvárosban élõ, jómódú nagybácsijához költözik. Rövidesen kiderül, hogy a kertvárosi idill csak látszólagos, abnormális figurák és abszurd helyzetek sorjáznak, alaposan felforgatva a békés hétköznapok egyhangúságát. A vígjátéki szituáció, a szegényebb rokon rácsodálkozása a gazdagok világára, szembesülése õrült szokásaikkal ismerõsnek tûnhet. Az alkotók azonban vélhetõen nem látták Tati klasszikusát: a Nagybácsim gyilkos iróniája helyett õk inkább a rossz emlékû Keresd a nõt! humortalanságát ötvözik a Kaliforniai lakosztály szappanoperájának stílusával. A színészek agyonbeszélik a filmet, bohóckodásaik fárasztóak és idegesítõek. Motivációk hiányában a karakterek felszínesen megrajzoltak és sablonosak. Fél óránként egy-egy beszólás nem képes feloldani a nézõtéren elhatalmasodó unalmat és érdektelenséget. Az elõrelátott fordulatok miatt, az ötletek és jellemábrázolás hiányában a humor a jópofizásba, kínosabb esetekben a vulgaritásba csap át. A nevetés egyik forrása egy kutya ürülékétõl büdös sintér. Mások alhasi görcsökben fetrengenek a legközelebbi mosdót keresve, mígnem a bûz már nemcsak a szereplõk orrát facsarja.
A könnyûzene hírességeinek filmes próbálkozásai gyakran kudarcba fulladnak. Elvis Presley vagy Madonna színészként megbuktak. A népszerû rap sztár, Ice Cube most íróként és producerként is követi õket. Reppelni a nagymamám is tudna – mondta Chris Farlowe, az ismert énekes. Úgy látszik, a filmkészítés nehezebb feladat, több kell hozzá, mint két hónap a zenei általánosban.
Mátyás Péter
The Muse – amerikai, 2000. Rendezte: Albert Brooks. Írta: Monica Johnson és Albert Brooks. Kép: Thomas E. Ackerman. Zene: Elton John. Szereplõk: Albert Brooks (Steven Philips), Sharon Stone (Sarah), Andie MacDowell (Laura), Jeff Bridges (Jack). Gyártó: October Films. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 97 perc.
Albert Brooks új filmjében a szakterületekre specializálódott kilenc mitológiai istennõ tevékenységét most egyetlen olümposzi szülött, Sharon Stone vállalja fel (végül is elemi tény, hogy ínséges idõkben minden kreatív elme egy szexbomba csókjára vágyik). Elnézve rubensi gyarapodását, ki is teszi a kilencet. Elfojthatatlannak tetszõ rosszmájúságom ellenére megjegyzendõ, hogy Stone kisasszony fajsúlyosabban is nagyon szép, ráadásul alakítása rendkívül meggyõzõ, végigkomédiázza a mûvet, és még láthatóan élvezi is.
A vígjáték a humor fõ forrását a posztmodern egyik alapelvébõl, a metapozícióból meríti. A hollywoodi álomgyárnak csak a végtermékeit ismerõ nézõ elõtt lehull a lepel; részese lehet az ötlet(hiányok) gyötrelmes megszületésének. A film legjobb pillanatai a mozgóképes és a mitológiai allúziók: James Cameron a Titanic 2-n, Martin Scorsese a Dühöngõ bika remake-jén töri a fejét, s ehhez attól a Sharontól várnak segítséget, akinek apja, Zeusz, alkoholista volt.
Amikor azonban a nézõ már beleélte magát az anakronisztikus, misztikus filmnyelvbe, egy hirtelen fordulatnak köszönhetõen elszáll a vígjátéki varázs: Stone kisasszonyról kiderül, hogy pszichiátriai ápolt, személyiségzavarban szenved, betegségének csak újabb fázisa, amikor múzsának képzeli magát. És bár a mû végén az ápolók elõl kereket oldó isteni nõ barnára festve ismét felbukkan az egyik filmgyár vezetõjeként (valószínû, hogy e fordulatot is önironikus metanyelvként kell értelmeznünk: a hollywoodi álomgyárat – rémálom – diliflepnisek irányítják), a film realista fordulatával nem csupán a lendületét veszíti el, el is laposodik.
Hungler Tímea
The Castle – ausztrál, 1997. Rendezte: Rob Sitch. Írta: Santo Cilauro, Tom Gleisner, Jane Kennedy és Rob Sitch. Kép: Miriana Marusic. Zene: Craig Harnath. Szereplõk: Michale Caton (Darry), Anne Teney (Sal), Stephen Curry (Dale), Anthony Simcoe (Steve). Gyártó: Working Dog Production. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 82 perc.
Kerrigan és családja boldogan – sõt, talán egy kicsit túl boldogan – él Melbourne peremén fekvõ, kis házukban. A családi idillt csöppet sem zavarja a mellettük lévõ repülõtér zaja, s az egyformán ismétlõdõ hétköznapok csendje. A lényeg az, hogy együtt vannak – kivéve az egyik, börtönben ülõ fiút –, és az apának minden estére van egy újabb sztorija, amit családja áhítattal hallgat végig. Szeretetreméltóan bumfordi figurák, a szó legtisztább értelmében triviálisak. Mégis életük talán legnyugodtabb évtizedeit megtörni látszik az embertelenül terjeszkedõ „multi", ami éppen a mellettük fekvõ repülõteret birtokolja. A „telekszomszéd" ugyanis felvásárolná Kerriganék házát, hogy újabb aszfalt-négyzetkilométereket simítson a helyére. Csak azzal nem számolnak, hogy ennek a családnak mindennél többet ér saját otthonuk. És ezzel megkezdõdik a fafejû egér és a magabiztos dinoszaurusz viadala.
A történet és a téma egyszerûsége vetekszik az áldokumentarista magazinmûsorok tudósításainak didaktikusságával. Kerrigan álláspontjának erkölcsi kikezdhetetlensége és a nagyvállalat „embertelen" önzése mindkét oldalon mindent alulmúló naivitással párosul. Bosszantó diadalt arat a kompromisszum nélküli elvszerûség ezen a vitán. S talán ez a legizgalmasabb a filmben: finoman adagolt iróniával lényegíti át a rendezõ az egyértelmûnek látszó értékeket. A történet olyan egyszerûen és kiszámíthatóan alakul, hogy van idõ a mese mögé látni. Ez a film fricskát ad minden szereplõje orrára, éppen ezért a végsõ gyõzelem egyáltalán nem katartikus, inkább karikaturikus. A film nem a kisember példa értékû kitartását mutatja be, s nem is a gonosz pénzemberek bukásán mosolyog, hanem azon, hogy bárki és bármi megtámadható és megvédelmezhetõ szándéktól, felkészültségtõl, értékektõl függetlenül. A feloldás csak giccsekbe ágyazott családi portré; a repülõtér közepén maradt csöppnyi sziget felülrõl nézve nem megható szimbólum, hanem – ha tetszik – hétköznapi butaságunk örömteli tájképe: a mi kutyaólunk.
Vidovszky György
Crazy in Alabama – amerikai, 1999. Rendezte: Antonio Banderas. Írta: Mark Childress. Kép: Julio Macat. Zene: Mark Snow. Szereplõk: Melanie Griffith (Lucille), David Morse (Dove), Lucas Black (Peejoe), Cathy Moriarty (Earlene), Meat Loaf Aday (John Doggett serif), Rod Steiger (Richter Mead). Gyártó: Green Moon / Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom Videó. Szinkronizált. 112 perc.
Tisztességes szándékú a Banderas-rendezte morbid és szentimentális tanmese, melyet "thriller vígjátékként" reklámoznak a kazetta-borítón. Nem az! Ahogyan nem is Melanie Griffith jutalomjátéka, hanem egy fiú története, akirõl a film végére kiderül: egyedüliként, kiválasztottként képes arra, hogy túllépjen a félelmen, hogy bátorsággal cselekedjék, és ettõl aztán a saját életén belül minden ember egyszercsak bátrabb lesz, még ha maga sem tudja, hogyan és miért.
Banderas rendezõi debütálásakor, merész felütéssel, a félelmek filmjét forgatta le, a fasizálódás lélektanát mutatja be egy kisváros feketék és fehérek lakta közösségének mindennapjaiban. Azt kutatja, vajon miért félnek a nemzetek nemzetektõl, emberfajták az emberfajtáktól, az egyik nem a másiktól, gyerekek a felnõttektõl. Elnyomás, kizsákmányolás, percenként rabszolgává kínozzuk, alázzuk és gyilkoljuk egymást.
Bár látszólag minden ember csak azért az életminõségért felelõs, amit maga megtapasztal, hatása azonban egyidejûleg kiterjed a makrokozmoszra is. Ami az egyesben van, az van az egészben is – sugallja a Tûzforró Alabama az õsi bölcsességet –, végsõ soron minden egyes lélek felelõs az egész világért. A felelõsségvállalás leckéjét azonban e történetben is csak egy kamaszfiú vállalja fel azzal, hogy az élet minden formájához köze van – e döntésével viszont sokak életére lesz hatással. A tét óriási – mondja a film tán kicsit didaktikusan, tán kicsit szájbarágósan –, hiszen az ilyen "nagy lélek" azt kockáztatja, hogy rá is átragad a széleskörû félelem (itt a hatalom képviselõje szándékosan megöl egy fekete kisfiút, és senki nem mer szembeszállni vele), de egyúttal lehetõsége nyílik arra, hogy környezete kollektív tudatából kiirtsa a félelmet. A kisfiú vállalja magára a változtatás feladatát.
Kérdés, vajon a videótékák közönsége mellett nem lenne-e érdemes a multiplexek barátait is meginvitálni erre a furcsa, kavargó, de mindenképpen bátorságot, bizalmat sugárzó, nagyon érzelmes filmre? Ez a mozi a legszimpatikusabb tüntetés mindennemû agresszió ellen.
Máriássy Vanda