Ananova hálózati lény: az információs kor gyermeke, homo sapiens teremtette homo digitalis.

Április 19-én munkába lépett az elsõ virtuális tévé-bemondónõ, a PA Újmédia hírügynökség zöldes hajú Ananovája. Huszonnyolc éves, 173 centi magas, sportrajongó. Higgadtan, megfontoltan beszél. Rendkívül intelligens: ha kell, másodpercenként ezernyi feladatot old meg, egy idõben több személlyel áll interaktív kapcsolatban. Mintha hús-vér lenne… Holott „csak" egy adattest, atomok és molekulák helyett bitekbõl és bájtokból teremtették. De vajon mennyire „valódiak" az ugyancsak (teljesen mindegy, hogy számítógép- vagy tévé-) képernyõrõl ismert, az átlag halandótól megközelíthetetlen távolságban leledzõ sztárok? Hiszen õk, az Internet és a VR elõtti idõk ikonjai, szintén média-kreatúrák; megjelenésüket, gesztusaikat (tudományos igényû felméréseken, közvélemény-kutatásokon nyugvó) szigorú elõírások alapján dolgozták ki. Ananova olcsóbb náluk: gázsit nem kér, nem hisztizik, (szinte) mindig lehet számítani rá. És ha már hozzászoktunk, ugyan kit érdekel, hogy igazi-e vagy sem? (Baudrillard-t idézve: hogy az eredeti szimulakruma, vagy a szimulakrum szimulakruma?)

Egyébként sem a médiaistenségek ellenében találták ki: minden szembeállítás – a relativitástan, a kvantummechanika, a káoszmatematika és a (kibernetikából eredeztethetõ) komplex rendszerek elmélete által múlt idõbe számûzött – a dialektikus, dualista gondolkodás utóvédharca. Napi tíz óra online-lét után aligha beszélhetünk olyan virtuális terekrõl, melyekrõl a „valódi" ellentétpárra asszociálnánk… (De nem is hozsannázunk többé: a „szép új világ" a hétköznapi létbe integrálódott.)

Ananova tényleges hálózati lény: egyszerre virtuális és reális. Az információs kor gyermeke, homo sapiens teremtette homo digitalis.

Nincs egyedül, és nem a semmibõl pattant elõ.

Az archetipikus virtuális sztárt Max Headroom-nak hívták. A nagyközönség az õstechno Art of Noise 1985-ös klipjében, a (korabeli slágerlistákon az elsõ húszban jegyzett) Paranoimiában ismerhette meg. Látványos karriert futott be: elõbb egy brit tévéfilm (Húsz perc a jövõbe, 1986), majd egy (eredetileg tizenhét részesre tervezett) tizennégy epizódból álló amerikai sorozat fõszerepét játszotta el. A Channel 4-on show-mûsort (The Max Talking Headroom Show), speciális karácsony-estet (The Max Headroom X-max Turkey) vezetett. Õ reklámozta a Coca Cola cég új termékét, a New Coke-ot – az Entertainment Weekly nemrég összeállított ötvenes listáján a Max fémjelezte opus minden idõk harmincadik legjobb reklámfilmje… Számítógépes játékokban szintén felbukkant: elõször a jó öreg Commodore 64-re tervezett darabokban, majd – sokkal késõbb – a Quake II-ben.

Története 1984-ben kezdõdött; a Channel 4-nál ekkor határozták el, hogy a zenei videókat meghökkentõ küllemû, számítógép-generálta mûsorvezetõ mutassa be. Legalábbis a nézõkben ezt az illúziót kellett táplálni… Gépies tekintet, robot-gesztusok, mechanikus cselekedetek – a stratégia tökéletesre sikeredett.

Ananova a homo sapienset szimulálja, Max a homo digitalist szimulálta. A „maszk" mögött ugyanis élõ színész, Matt Frewer bújt meg. Négy órán keresztül sminkelték, majd kék háttér (bluebox, Amerikában: bluescreen) elé állították. E technológia segítségével bármilyen helyszínt vetíthettek mögéje. (Már megint Baudrillard, ezúttal parafrázisként: Max a szimulakrum eredetije. Sõt, több annál: a szimulakrum szimulakrumának az eredetije.)

1984 más szempontból is nevezetes esztendõ: két évvel Ridley Scott Szárnyas fejvadásza és David Cronenberg Videodrome-ja után, kettõvel a Bruce Sterling szerkesztette Foncsorozott szemüveg (Mirrorshades) novellagyûjtemény elõtt, megjelent William Gibson Neuromancere. Max, az elsõ cyberpunk-bálvány cyberpunk kortársak közé született; az õ szellemtestvérük, szintén a „csúcstechnológia és az utca találkozása". (Ráadásul õ is foncsorozott szemüveget hordott!)

Beavis és Butt-head nála tanult, az X-generáció rajta nevelkedett, cinizmusukat és szarkasztikus humorukat tõle kölcsönözték. Max vigyora gúnyos anarchia, dühön és szomorúságon túli fölényes megvetés. A narcisztikus, nemzetközi korporációk uralta, s a szépen csomagolt hülyeségre mindig vevõ konzumtársadalmat figurázta ki. Ahol õ él, ott tilos a tévét kikapcsolni… Orwell? Negatív utópia? Talán az, de még inkább a mi valóságunk, az a valóság melybe szusszanás nélkül, örökös média-jelenlétben menetelünk: nem pozitív, nem negatív; millennium-csodavárás utáni hétköznapok. „Úgy tûnik, Max Headroom világa tényleg csak húsz percre van a jövõben" – olvassuk az egyik web-oldalon.

Lara Croft szintén merített belõle. A Tomb Raider hõsnõjét, „a brit tudomány kimagasló követeként" még a londoni kormány is kitüntette. A játékfigurát filmvászonra adaptálják, fiatal lányok tömkelege akar hozzáhasonulni. Felfogták-e, hogy Lara éppen a beléjük sulykolt sztereotípiákat (férfi-uralom, passzivitás, Barbie-vigyor) rombolja szét? Vagy a software-létet vágyják? Talán még nem, hiszen a szellem merevlemezre töltésének technikai feltételei váratnak magukra, Hans Moravec professzor ultra-intelligens robotjai 2040 körül esedékesek.

Nem, egyelõre nem a software-létben gondolkodnak. Csak állandóan bálványokat keresnek, s a bálványt hívhatják Mariah Carey-nek, Britney Spears-nek, Lara Croftnak, egyre megy. Nem tudják, pedig rég átlépték a valós és a virtuális közötti Rubikont. (Sõt, még valószínûbb, hogy a Rubikon magától párolgott el.)

Már csak egyetlen – igaz nagy, és minõségi – ugrás a software-lét. („Nincs többé Isten, aki felismerhetné övéit, nincs Utolsó Ítélet, mely elválasztaná az igazat a hamistól, a valóságot mesterséges feltámasztásától, mert immár minden halott és eleve feltámasztatott" – írta Baudrillard. Átvettük Istentõl a teremtõ szerepét: mi vagyunk a teremtõk, mi vagyunk a teremtettek.)

Az életnek léteznek nem-organikus formái is – vallja Manuel De Landa, az új-materialista médiafilozófus. Például programok, örök fiatal bit-ikonok. Mint az 1996 óta állandóan tizenhét éves, negyvenezer poligonból szerkesztett japán énekesnõ, Kyoko Date. Love Communication címû (negédes) dala sokáig vezette a távoli szigetország slágerlistáit. Nyugodtan írhatunk neki szerelmes levelet, nem leszünk egyedül. Kedvesen mosolyog, szépen táncol, kellemesen énekel. És még szexi is.

A „skót" T-Babe személyében komoly riválisra talált 2000 tavaszán. Õ tizennyolc éves, hosszúlábú, szõke hajadon. Tökéletes testén gyakran feszül parányi bikini. Imád online bevásárolni, utálja a focit. Pedig Glasgow-ba való, eredetileg egy helyi lemezkiadót kellett volna reklámoznia. Aztán úgy bereklámozták, hogy a cég vezetõi énekesnõvé léptették elõ. Elsõ maxi-lemeze (Peter Pumpkineater) áprilisban jelent meg. Alighanem rá is szép jövõ vár.

„Ugyanannyira valódi, mint a többi popsztár: õt is teremtették, van apja és anyja, bizonyos dolgokat szeret, másokat ki nem áll. Fel tudja sorolni a kedvenc színészeit, sokat ad a megjelenésére. Virtuálisan valódi; egy olyan világból jött, melyet mindjobban megismerünk és megszeretünk" – nyilatkozta teremtõje, Tessa Hartmann.

És az élõ koncertek? Az autogramok? A közelrõl – közelrõl? – csodálható imádott lény? Az õrjöngõ publikum? Talán egy Internet portál elõtt?

Tíz éve furán hangzott volna, tíz év múlva senki nem lepõdik meg rajta: igen, esetleg még a képernyõre meredve, de valószínûbb, hogy egy tökéletes virtuális valóságba merülve ünnepeljük majd kedvenceinket…

Persze ha úgy elbutultunk, hogy az ennyire hibátlan, s ennyire üzleti szempontok alapján kreált – mindenbõl egy keveset, de ne túl sokat, lázadni csak a jó ízlés keretein belül, szexisnek lenni, de a pornót elítélni (és a felsorolás korántsem véges) – babákat istennõknek fogadjuk el. A probléma nem a valós-virtuális látszatellentét, prózaibb annál: noha ágálunk ellene, lelkünk mélyén mégis kívánjuk, hogy manipuláljanak bennünket. A poszt-posztmodern mese nem összesküvésekrõl szól: csak viszonyítási pontok léteznek, manipulátorok és manipuláltak vagyunk, egy térben, egy idõben. A mechanizmus tökéletesen mûködik, pedig senki nem irányítja. Lara valamit kapiskál az egészbõl, de azért õ még elmegy. Az állandóan görbe tükröt tartó Max-et kollektív félelmeink állították félre. Nincs szükség rá.

Csak egy újabb férfisztárra, hogy a tini-lányoknak legyen kiért bolondulniuk… Megkapták a szívdöglesztõ E-Cyas-t, a német I-Media Keanu Reeves, Ricky Martin és George Michael vonásaiból összegyúrt csodáját. Az õ levelesládája se kong az ürességtõl: a hódolók száznál több e-maillel bombázzák naponta.

Gyakran ad interjúkat, többek között a Sun és a Daily Mirror kereste már meg. Általában elmondja, hogy Aldous Huxley az egyik kedvenc írója, de a kortárs cyber-irodalomból kimagasló Neal Stephenson Snow Crash-e szintén elementáris erõvel hatott rá. Intelligens, trendi, elegánsan felszínes – kell ennél több?

Mintha élne – súgja egy belsõ hang. Tényleg él – bólint rá értetlenül a VR guru. Az avatárok korába léptünk.

Hollywoodban és az MIT-ben (Massachusetts Institute of Technology) számos interaktív környezetet terveztek már nekik. Egyelõre tökéletesítik, de hamarosan az új software-csoda, a virtuális rendezõ is munkába áll.