Magyar sors magyar ecsettel: a kiszolgáltatottság drámája az újszülött gyermekét eladó asszony történetében.

Divatos galériák fotósorozatát idézõ fekete-fehér kompozícióival filmtörténeti utazásra hív Buvári Tamás kisjátékfilmje. Nem a néma filmek világába, mindössze a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának honi „fekete szériájához", ahol a bûn és elveszettség mozdulatlan „kárhozata" gomolygott elõ a celluloid „szürkületbõl", avagy éppen vetett sötét „árnyékot a hóra". A Tarr Béla–Fehér György–Janisch Attila nevével fémjelzett stílus sajátos magyar film noirt eredményezett, amely – noha nem hiányzott belõle a kriminalisztikai értelemben vett bûn, illetve bûntény, valamint a nyomozás és a nyomozó motívuma illetve alakja – a történeten és a szereplõkön túl mégis valamiféle metafizikai „botrányra" utalt. Nincs ez másképp az Életbevágó esetében sem: a sztori váza „napihírre", a béranyaság új-rabszolgaságának konkrét botrányára épül, a film azonban éppen az erõteljes stilizálás hatására magasról tekint tárgyára, s rögtön az egyetemes sorsdrámára figyel, ahelyett, hogy elõbb az emberi konfliktussal törõdne.

A dráma helyén viszont balladát látunk, ami még nem volna baj, csakhogy ez a ballada nem tragikus csomópontokra épül, hanem lírai epizódokra: a stílus, pontosabban a stilizáció már ezen a szinten kíméletlenül átveszi a hatalmat, s uralja – pontosabban helyettesíti – a dramaturgiát. Így aztán a történetet mozgató motívumok gyönge láncszemekként, szociológiai életképekként illeszkednek az elbeszélésbe; sem az eseményeket nem magyarázzák, sem az eseményeket kikényszerítõ körülményekrõl nem árulkodnak. A harmadik gyermekét váró asszony sorsa olyan, mint ahogy az a Nagy Magyar Tényfeltáró Riportban meg van írva: faluvégi, düledezõ ház, munkanélküli, alkoholista férj, sár, nyomor, tehetetlenség, kiszolgáltatottság, s mindez a gyerekek, egy kisfiú és egy kislány szomorú-bölcs tekintete elõtt. Az anyagi megváltást jelentõ béranyaság lehetõségét újgazdag dzsipen érkezõ õrzõ-védõ Gábriel közvetíti, aztán már a történet szintjén is egyre távolodunk a mégoly közhelyes környezetrajztól: az akció „szakmai" hátterét egy joviális orvos biztosítja, míg az adminisztrációt flegmán és magabiztosan intézi jól szabott kiskosztümében a platinaszõke ügyvédnõ. Az asszony döntése ilyen körülmények között különösen nehéz – a valódi lelki drámát ezek a helyzetek és képek helyettesítik –, s nem lesz könnyebb Amerikában sem, ahol már nem ennyire vadkapitalista módon, hanem sokkal kulturáltabban ûzik a gyerek-ipart: intézik a szülést, közvetítik a „szállítmányt". New Yorkban a felhõkarcolók és a hidak vastraverzei egyszerre riasztók és hívogatók – mindenekelõtt persze fotogének –, a templomból kizavarják az embert, a gyerekvásárló frusztrált „apa" – ez a film legkínosabb jelenete – pedig még meg is akarja erõszakolni a szerencsétlen béranyát. Fõhõsünk lelkiállapota itt is „kivetül" a környezetére – és itt sem jár jobban. Hogy mi zajlik le benne, azt nem tudjuk meg, hiszen látni sem azt látjuk, amit õ, hanem kizárólag azt és úgy, amit az alkotók. Mintha nem az õ döntése, hanem kizárólag a szerzõi nézõpont volna „életbevágó".

A „szerzõi nézõpont", azaz a film képi megoldásai ennek ellenére kiválóak – azaz leesnek a történetrõl; nem erõsítik sem a szociológiai látleletet, sem az egyéni drámát, csak egymást. A stílus kétségtelen érettségérõl tanúskodik, hogy Buvári Tamás és operatõre, Tóth Zsolt egyforma biztonsággal találja meg saját képeit a szürke magyar dombokon és a New York-i zugokban. Néhány beállítás, és az orvosi vizsgálóból elvarázsolt kastély, a pesti bérházból kafkai hivatal lesz, erõs atmoszférájú, izgalmas terek. S a színészválasztás is (különösen az ügyvédnõt és az orvost alakító Börcsök Enikõ illetve Madaras József esetében) bátor és eredeti döntés. Mégis fél filmet látunk: a történet elvonatkoztatása, a helyszínek stilizáltsága, a valóság–álom–látomás határainak elbizonytalanítása, a jelképességüktõl tudatosan megfosztott, ugyanakkor megemelt képek kompozíciós rendje határozott látásmódról, jó ízlésrõl, tehetségrõl vallanak. Hiányzik viszont az az alap, amelyre a stílus ráépülhetne, amitõl a stílus valóban stílussá válhatna, s nem maradna póz, modor, „mûvészet". Az élet valahogy kifelejtõdött az Életbevágó címû filmbõl.

Életbevágó -- magyar, 2000. Rendezte: Buvári Tamás. Írta: Kisbán Tamás és Buvári Tamás. Kép: Tóth Zsolt. Zene: LG Salome. Konzultáns: Rák Mónika. Vágó: Miklós Mari. Hang: Oláh Ottó. Szereplõk: Magyar Éva, Szarvas József, Börcsök Enikõ, Madaras József, Gabby Tary, Jeffry Spolan, Christopher Grossett, Katherine Mester, Robin Dauglish. Gyártó: 68-as Stúdió. Támogató: MMKA, Árnyék Bt., ORTT, Nemzeti Kulturális Örökség Minisztériuma. Forgalmazó: 68-as Stúdió. 43 perc.