Õ az úr, a mû meg cifra szolga. Szõke András nem elbeszélni akar, üzeneteket postázni, számára a munka a fontos, az alkotó személyiség folyamatos mûködtetése. Filmjeinek kitüntetett tárgya Szõke András – aki éppen az adott filmet készíti.

Szõke András több mint tíz éve markáns szereplõje a magyar (film)kultúrának, ám tevékenységérõl (nem véletlenül használom e tág jelentésû kifejezést) eddig nem jelent meg komoly elemzés. Archívumokban kutatva rövidebb és hosszabb interjúk garmadájára lelünk, amelyek munkáiról, terveirõl, örömérõl-bánatáról, hobbijairól, köz- és magánéletérõl tudósítanak, ám alig olvasható – az egyes filmjei bemutatóját követõ szabványkritikákon kívül – összefoglaló dolgozat magukról a produktumokról, a már eddig is terebélyes életmûrõl. Szõkét úgy kezelik, mint médiasztárt vagy csodabogarat, de hogy – esetünkben – a filmjei miként és mivel gyarapították a magyar mozgóképkultúrát, milyen új stílust, hangvételt hoztak, melyek a gyökerei, hol keresendõk inspirátorai, társai, szellemi rokonai – errõl alig esik szó. Érthetõ a bizonytalanság, hiszen e sokféle mûfajú és jellegû tevékenységnek a gyújtópontjában egy különösen erõs és invenciózus személyiség áll. Szõke eddig – a 69-et is beszámítva – nyolc egészestés játékfilmet rendezett–írt–játszott, több kisfilmet, tévésorozatot (többségüket a kilencvenes évek elsõ felében a KVB-vel) készített, jónéhány fontos magyar filmben tûnik fel színészként és/vagy dialógusíróként, színházat csinál, pedagógiai filmtáborokat vezet középiskolásoknak és nevelõintézetis fiataloknak, zenél, ír, egyszemélyes show-kat tart, fest-rajzol, szórakoztató tévémûsorokban tûnik fel, a Tilos Rádió reggeli adásainak mûsorvezetõje, masszázsszalont nyit a belvárosban, beleássa magát a távol-keleti kultúrába, állandó szereplõje és mesterszakácsa a kapolcsi mulatságoknak és a gyõri Mediawave-nek, újabban a Kapolccsal szomszédos Taliándörögdön gazdálkodik – utóbbi aligha magánügy, elvégre mûvei részben az életét dokumentálják, a faluról és a házról két filmben is beszámol: a Taliándörögdben és a Háromban. Rendezõ – író – színész – zenész – képzõmûvész – showman – rádiós – lemezlovas – pedagógus – szakács – masszõr, talán nem hagytam ki semmi fontosat. Nehéz föllelni ennek a sokirányú aktivitásnak a középpontját – alighanem ezért van, hogy a Szõke-jelenséggel sokkal többet foglalkoznak, mint a mûvekkel. Nem lehet ellenére ez Szõke Andrásnak sem, hiszen félszeg, suta modora mögül átsugárzik a különös tehetséggel megáldott emberek konok kevélysége: õ az úr, a mû meg, tudjuk, cifra szolga; vagyis nem elbeszélni vágyik, üzeneteket postázni, hanem maga a munka, az aktivitás a fontos, az alkotó személyiség folyamatos mûködtetése, „karbantartása", az önelemzés és viviszekció, a másik emberhez, a közösséghez, az önkifejezéshez való viszony tisztázása, mindenekelõtt önmaga számára – ezért, hogy minden filmjének kitüntetett tárgya Szõke András, aki éppen az adott filmet készíti, in statu nascendi.

A fentiekbõl következik, hogy Szõke filmjeinek sora a leginkább paradoxonok sorával közelíthetõ meg.

Csapatban – egyedül

Szõke magányos burleszkhõs: az igazi komédiások mindig egyedül állnak szemben a világgal, ez filmjeik dramaturgiai mozgatórugója. Csetlõ-botló, különös mozgású és mimikájú figurája a filmtörténet nagy kisembereinek egyenes leszármazottja. Ugyanakkor – következik ez a közösségi filmezésre építõ nonprofesszionális múltjából – állhatatosan csapatot verbuvál maga köré, kizárólag csapatban képes mûködni. Minden Szõke-film egyrészt Szõkérõl szól, másrészt a bandáról, amely a filmet csinálja. Ilyen közösség volt a Szomjas György vezette Kõbányai Nonprofessional Stúdió, ahol Ács Miklóssal és a fiatalon meghalt Hajdú Józseffel kezdett, s ahol a következõ csapattal, a KVB-sekkel találkozott. Változó színvonalú filmjeiben feltûnnek állandó stábtagok – Badár, Marinka, Merza –, régiek, akiktõl elszakadt – Ács, a KVB-sek, a profi színésszé lett Ternyák Zoltán és Epres Attila, Ferenczi Gábor, a több filmet íróként–társrendezõként–operatõrként jegyzõ Dobos Mária –, új nevek – Tariska Szabolcs, Galkó Balázs, Markert Károly –; e stábok nem egy-egy filmre állnak össze, hanem alkotói korszakokat fémjeleznek. Aligha véletlen, hogy a legtöbb munkája csoportképpel zárul. 1996-ban, nem sokkal a KVB-vel történt szakítása után azt nyilatkozta a Magyar Narancs riporterének: "…könnyebb egy csapattal, de most, 33 évesen úgy gondolom, hogy az ember egyedül van. Csak ideiglenesen lehet létrehozni közösségeket". Három évvel késõbb Három címû filmjében Taliándörögdön már arról beszél, hogy jó magányosan, mert csak önmagáért felel, nem okolhat mást a ballépéseiért, ám az ember soha nem lehet egyedül.

A közösség Szõkénél nem csupán a bandát, azaz a stábot jelenti, hanem azokat az embereket, akik között él, akiknek a mindennapjairól a filmjeit készíti. Senki filmes nem otthonosabb nála a "nyolckerület" lerobbant körfolyosós házaiban, a zajos udvarokban, gangokon, a mocskos kapualjakban, a bádogpultos-füstös kocsmákban – nem lelátogató szociofilmes õ, hanem ez a közege és a közössége; nem a szegénységrõl beszél ezért, hanem arról, hogyan élnek teljes életet az itteni emberek, hogyan alakítják ki kultúrájukat – ezt a világot az elmúlt tizenöt évben õ hozta be a legerõteljesebben a magyar filmbe. „A közeg, amiben élek… nem csak a VIII. kerületben található meg. Magyarország nagy része ilyen. Ahol kint van a folyosón a vécé, meg ahol gond, hogy kifizessék a gázt. Ahol isznak." Szocbrutál, lumpenabszurd – írta róla találóan egyik kritikusa. Ugyanilyen természetes módon jelenik meg újabb munkáiban jelenlegi lakóhelye, Taliándörögd, a ház, ahol otthonra lelt, a szomszédság, a kocsmában ülõ férfiak, a nyájat õrzõ juhász, a focicsapat. Bármirõl szóljon a történet, ezekbõl a filmekbõl föltérképezhetõek Szõke életének helyszínei, barátai, emberi viszonyainak változásai. Megörökítõdik a filmszalagon a taliándörögdi tágas ház és a belvárosi masszázsszalon – egy korszak kultúrájának távoli pontjai. Szõke egész lénye efféle paradoxon: populáris bohóc, külvárosi szegénylegény, ugyanakkor experimentális filmes, ínyencek és sznobok kedvence. Elnyomott, ki mindig a film perifériáján maradt, ám harmincnyolc évesen már nyolc nagyjátékfilmmel büszkélkedhet, többel, mint „profi" kortársai közül bárki.

A film története: a filmkészítés története

A legtöbb játékfilmje hátterében fölsejlik valami titokzatos történet, ám a mû igazából nem errõl szól, hanem az elbeszélés esélyeirõl: arról, hogy a csapat megpróbálja megjeleníteni az eseményeket. A 69-ben mintha kábítószeres bûnügyrõl lenne szó, A nagy húsleves krimi, melyben levesbe belefõzött konyhalány után nyomoznak, krimi az Európa Kemping is, melynek két suta detektívje – Badár és Vizi, remek burleszkpáros – dinnyényi bombát próbál föllelni, ugyanõk a Vattatyúkban aranytojást tojó tyúk után koslatnak; a Kiss Vakond és a Citromdisznó dramaturgiai váza gyerekmese; több mese és történet torlódik egymásra a Háromban és a Boldog lovakban; a Helyfoglalás tárgya a mogyorók bejövetele, pontosabban az, hogy a stáb megpróbálja leforgatni a helyfoglalás hiteles történetét. Nem véletlenek a bûnügyi szálak a háttérben. A Szõke-filmek bizonyos értelemben rekonstrukciók. Az Európa Kemping és a Vattatyúk nyomozás folyamatát követi végig; úgy és annyit tudunk meg a rejtélyrõl, ahogy és amennyit a két nyomozó-narrátor megtud, azaz: semmit. E filmek a történetmesélés kudarcainak dokumentációi. A rendezõ nem titkolja a fiaskót. A Három végén kijelenti: „Megpróbálkozhatunk megint valamivel, aminek nincs megoldása. Bármeddig lehet csinálni. Bármennyi filmet lehet csinálni." A Boldog lovak fináléjában közli: „Volt itt mindenféle történet, de hogy elég volt-e, nem tudom". A Vattatyúk a következõ vallomással zárul: „Beleástak a lelkünkbe, és az egész egy nagy gombóc, ami összeállt, s mennyi morzsa maradt még szerteszét, amit el kellett volna mondani…"

Szõke – akárcsak Godard vagy Antonioni – nem azért hagy lyukakat az elbeszélésben, tartja homályban a történtek egy részét, mert nem tud szabályosan mesélni, vagy bosszantani akarja a nézõt, hanem azért, mert a történet csak ürügy, formai elem. Filmjei igazából nem errõl szólnak, hanem a történet megelevenítését célzó erõfeszítésekrõl. Az igazi mese Szõkéék története, akik újra és újra megpróbálnak elmondani valamit, átélve az ilyesfajta nekibuzdulások minden nehézségét. „Hogy a történet is menjen elõre, meg be is mutassam õket – az a nehéz" – sóhajt fel a Boldog lovakban. A Helyfoglalásban ezt a dilemmát egy viszonylag egyszerû módszerrel oldja fel: a szereplõk kilépnek a történetbõl, és fekete-fehér interjúkban vallanak önmagukról. „Most az elején összegezni kéne, mert eddig csak egy nagy összevisszaság az egész, s ezek nem képesek rendesen elmondani a történetet" – hangzik el. (A film egyébként, mint közlik, „fakamerával készült" emlékeztetve arra a bonmot-ra, amit Godard mondott egy középkorban játszódó film kapcsán: „a középkorban nem is volt kamera…")

A Helyfoglalásban erõltetettnek hatnak a bevágott vallomások, ám a többi filmben a személyiségek, nevek, szerepek játéka ennél sokrétûbb és bonyolultabb. A szerepén (szerepein) kívül még egy figurát játszik mindenki: önmagát. A nevek és szerepek szétválaszthatatlanul összebogozódnak. Némely játszó a saját nevén szerepel, mások nem, egyesek kibeszélnek a filmbõl, mások nem. Az Európa Kempingben Badár nyomozó Badár Sándor a szentesi állomásról, a valódi kutyáival, ugyanakkor a többi szereplõ – beleértve az Abhandzara Ottót alakító Szõkét – nem viszi be személyes sorsának motívumait vagy a nevét a történetbe. A Háromban mese mesébe ér, egymásba illeszkedve, akár az orosz babák, ám a kerettörténet valós: Cserna Antal és Szalai Kriszta ellátogatnak a rendezõ taliándörögdi házába. Szõke már elsõ játékfilmjében, a 69-ben következetesen él ezzel a módszerrel. A filmben, melyben valami drogügyrõl esik szó (amirõl, természetesen, nem tudunk meg semmit), õ maga három szerepet alakít: nagybajszos-kalapos parasztlegényt, pesti drogdílert és ablakpucoló-fotóst, aki filmre veszi a történetet. „Gábor nem én vagyok, én Gábort csak játszom" – mondja a kamerába, immár negyedik szerepében, melyben önmagát adja. Ugyanebben a filmben Epres Attila a következõket közli: „Még be sem mutatkoztam. Mondhatnám azt is nektek, hogy én Szõke Bandi vagyok." Mivel maga a történet filmforgatás, s ily módon a történetrõl szóló film forgatásának történetére rárakódik a film forgatásának története, a 69 ideális tárgya az elbeszéléssel kapcsolatos kételyeknek és szerepjátékoknak. Szõke folyamatosan kommentálja az eseményeket – a filmbéli forgatást –, látjuk a rontásokat, a próbát, az ismétlést. „Utazással kéne kezdeni" – morfondírozik egyikõjük, s már peregnek is az utazás képei. „Ez most nem az a jelenet, ami jönni fog" – magyarázza a rendezõ, a színésznõ nem ért rá, ezért elmondja, mi lenne a képen, ha ráért volna. A Háromban narrátor hangja meséli a történéseket (vagy azt, ami nem történik): „Gézát látjuk a vacsorázó asztalnál. Géza a lengyel piacon vásárolt trikót visel, vörös csíkkal". Miközben e szavakat halljuk, látjuk Gézát az asztalnál ülni – zöld ingben. Filmforgatás képei elevenednek meg A nagy húslevesben is. Két fontoskodó nyomozó videóra veszi a tanúvallomásokat, így próbál a levesbe fõzött nõ nyomára bukkanni (mindhiába, természetesen). Egyikõjük nyomja a gombot, elkalandozik, elmegy az élesség, a másik kiabál vele: „mit vesz maga barom, az arcát vegye!" „Rekonstruálunk! rekonstruálunk!" – rikoltozza folyvást a felvevõgép elé cibált megrettent konyhai dolgozóknak.

Szõke minden filmje töredék, próbálkozás, amely pillanatnyi állapotot rögzít. Nem letisztított végtermék, érzõdik rajta a megmunkálás nyoma, a hibák és az esetlegességek. Semmi álszerénység vagy modorosság nincs abban, amit a Helyfoglalásról nyilatkozott: „Szerintem nincsenek dolgok hiba nélkül. Ez a film nem jó film. Komolyan mondom: pontatlan film. Nincsenek összegezve az üzenetei". Nem a munkája értékérõl vall ezzel, hanem a filmkészítési módszerérõl. Hasonlóakat mond a film fináléjában: „Nem lehet annyi mindent beletenni egy filmbe. Sok történet, többszöri befejezés…"

Régi és új

Szõke filmjei experimentális munkák – remegõ kamera, rontott-roncsolt képek, töredezett történet, kiszólások, reflexiók –, melyek a hagyományos népi kultúra farce-ait, vaskos bohóctréfáit, vásári bohóságait idézik. Ha van az életmûben elmozdulás, akkor az experimentalista stílusjegyek túlsúlya a korai opuszokban, s háttérbe szorulásuk a késõbbiekben, mindenekelõtt a Boldog lovakban, a Háromban és a Helyfoglalásban. Különféle kulturális rétegek rakódnak egymásra e filmekben, akárcsak Jeles András munkáiban. Valódi és áldokumentumok, animált betétek, (ál)régi fotográfiák, (ál)archívok, ócska slágerek és munkásmozgalmi dalok, a legkülönfélébb folk- és etnozene, hol ironikus hangfekvésben, hol komolyan. A Háromban Demjén Rózsi, a rocksztár néhány közhelyet mond nõkrõl, állatokról, halálról, majd elénekli a Hogyan tudnék élni nélküled? címû slágert; ugyanebben a filmben népdalkórus dalol a klastrom elõtt, Iva Bitová és az Animal Cannibals zenél, transzvesztiták táncolnak angol rockra egy félhomályos bárban, gitáros férfi dél-amerikai népdalt játszik–énekel, spanyolul, Szõke különös fúvós hangszeren valami keleti dallamot fúj. „Nekem a Balaton a Riviéra" – gajdolják a Helyfoglalásban, zeng a „Fel vörösök, proletárok!" és a „Vár ránk a síkság, végtelen mezõkön szél jár…" a Kiss Vakondban; ez utóbbiban a szocreál gyárak, ebédek, bankettek álarchívjai, akárcsak a Citromdisznóban a színjátszó-próbák, Jeles filmjeinek világát idézik, groteszkebb, kevésbé katasztrofikus hangfekvésben.

Hús és sör

„Enni kell, semmi más nem fontos, csak enni. Amit az ember megeszik, az bent van" – magyarázza Szõke összemenõfélben lévõ barátjának a Töpörödõben. Ugyanez visszhangzik a Roncsfilm emlékezetes konyhai improvizációjában, melyben Béla az élettársába próbál belediktálni némi levest, olyan elementáris szeretettel, hogy a végén csaknem megveri. Abban a vásári, karneváli kultúrában, mely filmjeinek kiapadhatatlan forrása, központi szerepet játszik a hús, az étel, az ital. Szõke a Vattatyúk elején véres disznóhúst trancsíroz vad szenvedéllyel: a film, akárcsak A nagy húsleves, konyhán játszódik, középpontjában a fõzés áll. Disznót vágnak és fõznek a Citromdisznóban és a Helyfoglalásban is. A Taliándörögdben a helyiek akkurátusan elmagyarázzák, miként kell opálosra hûteni a láda söröket a meccs elõtt; a Kiss Vakondban Béla egyfolytában bambán zabál, a Herskó játszotta asszonyságnak szüntelenül ennie kell ahhoz, hogy kapcsolatban tudjon maradni a gyerekükért aggódó vakondszülõkkel.

Házfoglalás

Szõke a KVB-vel készített Belsõségek egyik epizódjában az üres, szétbontott Nagycsarnok húsos pultja elõtt áll, s azt mondja: „Depresszív alkat vagyok, sokat sírok." Rendben van; minden bohóc megvigasztalhatatlanul szomorú. Ki derítené jókedvre a bohócokat? „Szerintem ezek nem vidám filmek, hanem lehangoló munkák, tele komplexussal, viszont meg kellett csinálnom õket, mert úgy éreztem, hogy másokat is érdekelhetnek, hiszen másoknak is vannak komplexusai" – mondta a Helyfoglalás kapcsán.

Legkomolyabb filmjében, a Háromban elsírja magát a kamera elõtt. „Az a legszarabb az egészben – hüppög –, hogy amikor elmész valahonnan, nem tudod, hogy mi volt… és mindig újra kell kezdeni a történetet." A Három elején aprólékos örömmel vezeti végig vendégeit és a nézõket a házán, s ugyanilyen szeretettel mutatja be Taliándörögd címû dokumentumfilmjében az otthonává lett falut. A Három végén felirat olvasható: „Köszönöm a falunak és a háznak." Nem tudom, köszöntek-e már meg filmet háznak (Tarkovszkij közel állhatott hozzá a Tükörben és a Nosztalgiában), de a rendezõnek ezt a gesztusát illik komolyan vennünk. „A végén aztán minden jóra fordult" – jelenti kényszeredett grimasszal Szõke, miközben azt látjuk, hogy a Taliándörögdöt elhagyó Kriszta és Tóni veszekszik a kocsiban, nem érezték valami jól magukat. Soha semmi nem fordult eddig jóra a Szõke-filmekben. A záró csoportkép mindig a fájdalmas búcsú jele volt: szétszéled a csapat. A Helyfoglalás, avagy a mogyorók bejövetele a Koltay-féle árvalányhajas giccsek kacagtató paródiája; ám a Három fényében úgy is érthetõ, hogy a hazatalálásról, az otthonteremtésrõl szól. A történet végén a varázslót játszó Szõke reményvesztetten arról beszél, megpróbáltak valamit közösen létrehozni, ám mindenki a maga feje után ment, széthullott a csapat, ráadásul a varázsitalról kiderült: méreg. Rossz varázsló vagyok, nem vagyok varázsló, motyogja talpig sárosan-mocskosan. A komor vallomást a forgatás önfeledt pillanatait megörökítõ werkfotók ellenpontozzák. Passzé. Ez a helyfoglalás (is) szerencsétlenül végzõdött. Ehhez képest a Háromban tényleg minden jóra fordul: kerül hely és kerül ház is.

Szõke meg – újabb paradoxon – éppen akkor bõgi el magát.