A szlovák filmek jók, mert itt játszódnak a közelben. Rosszak, mert a kutya sem tudja, hogy milyen szlováknak lenni.

Ha behatóbb barátságot akarunk kötni a szlovák filmmel, elõször is meg kell ismernünk a szlovák embert. Azt hogy kell? Praktikus kiköltözni valamelyik felvidéki kisvárosba, nyugodt szívvel csak olyat tudnék ajánlani, ahol mozi is van, például Párkányt. Az van Pesthez a legközelebb, és mindenki ért magyarul. A polgármester szlovák, magyarok választották, onnan lehet megismerni, hogy elõre köszön az utcán. Mértékadó becslések szerint a lakosság nemzetiségi aránya 75:25 % a magyarok javára. Tehát ha négy férfi ül a kocsmaasztalnál, abból egy biztosan szlovák. Mirõl lehet felismerni? Nyolc feje van és három foga. Szemben a három magyarral, akinek huszonnégy feje és kilenc foga van. Aki nem szeret kocsmázni, közértben is tanulmányozhatja a szlovákot. Csak ott visszafogottabban viselkedik. Ha már úgyis a közértben vagyunk, vegyünk tíz deka Malokarpatski felvágottat, jobb, mint húsz deka olasz. Szólítsuk meg bátran a szlovákot, nagyon udvarias természetû. Ha összemelegedik velünk, olyan lesz, mint a nyitott könyv, és nem hagy foltot a szõnyegen. Nem szõkít olajat, legalábbis hajszínezõvel, de imád részt venni nemzeti felkelésekben, gyakran és ügyesen lop vasbeton elemeket, juhtúróval eszi a hamburgert, Skodával jár és irodalmi lapokat járat, dalból van a lelke, szép és okos, mint a magyar, és csak kicsit hokizik rosszabbul, mint a cseh, a finn vagy a kanadai (a szlovákiai cigányok azért szeretnek Kanadába járni, hogy jobban megtanuljanak hokizni).

Miután ezzel megvolnánk, mehetünk moziba. A szlovákiai mozikban sok amerikai filmet vetítenek, de azokat feliratozzák. Vetítenek szlovák filmeket is, csak jóval kevesebbet, és feliratozás nélkül. A szlovák filmek jók, mert itt játszódnak a közelben. A szlovák filmek jók, mert a szlovák emberek sokkal izgalmasabbak, mint a svájciak (azoknak mindössze két fejük és egy orruk van).

A szlovák filmek rosszak, mert a kutya sem tudja, hogy milyen szlováknak lenni, legkevésbé a legjobb esetben is dacon szocializálódott helyi filmrendezõk. A dac pedig kevés, iskolába is kell járni. Iskolába pedig még a jugoszláv filmrendezõk is Prágába jártak meg járnak. A szlovák filmek jók, mert foglalkoznak a szlovákság gondjaival és problémáival. Ennek az sem mond ellent, hogy viszonylag kevés játszódik közülük Bulgáriában.

Van egy jelenet Martin Šulik (1962) Orbis Pictus (1997) címû filmjében. Középkorú, inkább öregedõ házaspár utazik a csekély számú szlovákiai autósztráda egyikén, öregedõ Ford Sierrájukon, egy kutyával és a mama hamvaival feltöltött lakókocsit húzva maguk után. Marián Labuda és Božidara Turzonovová.

Ismeri ön Labudát? Ki nem? Õ volt Bán János aranyszívû sofõrje Jiøí Menzel Az én kis falum címû filmjében. A férfi, aki tudja, mitõl hûl a sör. A legnagyobb szlovák férfiszínész. Szerintünk. Szerintük is, bár õk számon tartanak három-négy ilyet, és biztos nagyon örülnek, ha valamelyik hazaugrik Prágából. Mindenesetre Marián az, aki közülük a csekély számú szlovákiai autósztráda szélén felállított országot kaseroló billboardokon (szlovák, értsd: óriásplakát) Charlie Chaplin és Boris Becker társaságában szerepel, és nem, mondjuk, Milan Lasica, aki állítólag nem jött el modellt állni, mert esztrádmûsort vezetett az egyik cseh kereskedelmi tévében. Az abszurdumban vagyunk.

De ismeri-e ön Turzonovovát?

Hát ez a baj. Az összes amerikai B-csillagocskát igen, rontom-bontom. Pedig Turzonovová csak két órányi autóútra fekszik tõlünk. Nos, õ ugyanaz nõben, mint Labuda férfiban. Egy nagy, nagyon nagy szlovák színésznõ, sokak szerint a legnagyobb, még akkor is, ha mi csak Vasaryovát ismerjük. A Magdát, mert van Emilia is.

Szóval mennek kocsin. Konfúzus terveik egyik kitapintható szála, hogy elhagyják ezt a – szerintük – szar országot. Úgyszólván önmagukat, a helyi színi csodát nyomják, bár ez szó szerint legalábbis lebeg. Ám mielõtt végleg kereket oldanának (maradnak, nyilván), szembe kell nézniük a minket is nyomasztó problematikummal. Az ismertség nyavalyájával. Tudniillik, ismeri-é széles e hazában valóban mindenki azt a szegény Mariánt? (Mert ha véletlenül mégsem, akkor már távozni sem érdemes.) Kapóra jön nekik az út menti patak partján egy road movie fõhõseként portyázó bakfis. Fölszedik iziben, jaj neki. Tán Törökbe kéne vinni, eladni. Hová gondolsz, nem az utcán, hisz még pendelyes (valószínûleg a Szlovák Köztársaság tipikusan az a hely, amelyet a pedofíliának még a szele is elkerült, mondjuk Magyarország felé, más fontos és kevésbé fontos európai áramlatokról már nem is beszélve), inkább alkatrészenként a szervezett szervkereskedelem hálózatában kéne értékesíteni a máját, a püspökfalatját, (t)eszem a zúzáját, szigorúan humánus, orvosi célokra, az ilyesminek manapság jó az ára.

Szorult helyzetébõl legkönnyebben úgy szabadulhatna a nyomorult csitri, ha õszinte választ adna a közismert Labudát égetõ kérdésre. Mely szerint ismeri-e õt. Segítséget is kap, Marián elõad néhány villanást súlyosabb alakításaiból.

De nem ismeri.

Nem is ismerheti, hiszen õ a romlatlanság megtestesítõje, meg ha ismerné, semmi értelme sem lenne ennek az intim betétnek a különben másról szóló filmben. Azt, hogy Turzonovovát ismeri-e, azért még Šulik sem meri megkérdezni. Egyes mértékadó források szerint õ vagyunk mi. Pedig itt a legnagyobbak a szomszédban, kõhajításnyira. Bár sem szendék, sem szüzek nem vagyunk, csak távollátók, vak magyarok. Ráadásul a kislány, igaz, dramaturgiailag némiképp keresetlenül, lelép, és nagy nehezen Labudáék is kirendezõdnek, de mi benne maradunk. Túl a jelenet érzékelhetõ kifáradásának határán is. Vaksi szemünket a távoli mocsokra vetjük, mert nekünk a gyöngyök túl mélyen vannak, s nem tûnik fel, hogy milyen pompás virágok illatoznak a szomszéd kertjében.

Pedig csipiszt! Hogy mi folyik a szomszéd kertjében, azt speciel kenjük-vágjuk, hiszen nálunk is nagy sikerrel adta a mainstream moziforgalmazás az elõbb említett szlovák filmrendezõ eggyel korábbi darabját, A kertben címmel. Tényleg komoly artkino siker volt, videón is kiadták, azt is tudom, hogy jól kölcsönzik, hát mi kéne még? Ám mielõtt megmondanám, mi látható a szomszéd Šulik kertjében, kell még ugrálni egy kicsit. Ne szépítsük a dolgokat, a szlovák (és a cseh) filmek még hosszú évtizedekig a cseh (csehszlovák) új hullámhoz képest fogják meghatározni magukat. Már rég uniós tag lesz a sok boldogtalan, még akkor is. Az amerikai filmeket olasz amerikaiak, görög amerikaiak, afro-amerikaiak csinálják, és zsidók. Akkor majd cseh európaiak, szlovák európaiak, magyar európaiak és pakisztáni európaiak fogják csinálni az európai filmeket, és azok ugyanolyanok lesznek, mint a mai európaiak. Unalmasak.

Mi volt a cseh új hullám egyik emblémája? Ami a vele kortárs olasz mozié is, az epizódfilm. Három-négy óriás összerakott egy-egy rövid darabot, az kitöltötte az egészestés határidõt, aztán lehetett örülni. A hegyek vegyesen ellettek oroszlánokat, egereket. A tetthelyen maradva: Gyöngyök a mélyben, Bûntény a leányiskolában és még sokan mások. Nos, a kísérteteitõl ugyan igyekvõn, de nem túl feltûnõ eredményességgel szabadulni szándékozó cseh film azóta is meghatározható rendszerességgel kedveskedik effélével, nem csekély anyagi áldozatok árán is például. Az utolsót (nekünk, eddig) tavaly nyáron mutatták be, nem akármilyen nekigyürkõzés, van benne jó sok cseh, francia, holland forint. Az a címe, hogy Praha oèima (Prágai szemle? – ha forgalmazó lennék, Prágai történetek címmel mutatnám be, mert bemutatnám, kerül, amibe kerül). Az aktuális cseh rendezõnemzedék magasan jegyzett figurái: Vladimír Michálek (külön dolgozatot érdemelne, sõt külön mozit, de nem látjuk, nem ismerjük, beste szomszédai), Michaela Pavlátová és – már sejthetik is – Martin Šulik tették össze, amijük van. Šulik kisfilmje (Egy kirándulás képei) egy nézõpontból emelkedik ki a takaros drillbõl. Nagyon jó, állíthatom, príma, de nem evvel, hiszen Micháleké még jobb, ha ezen a szinten lehet ilyesmirõl beszélni. A fõszereplõ, ezt is kitalálhatták, Božidara Turzonovová. Arról van szó, hogy Božidara mama Szlovákiából felmegy Prágába meglátogatni jó ideje ott élõ, független, szabadgondolkozású lányát. Vicces történet nagyszerû karakterekkel. Bár melyik, általunk csak a jéghegy csúcsáról ismeretes csehszlovák film nem ilyen? A problémák egyik forrása ebben az anekdotisztikus ékszerdobozban, hogy a mama szlovákul beszél, a többi szereplõ csehül, a lánya meg is-is, de inkább õ is csehül. Azt a sötét szomszéd is tudja, hogy ettõl még pazarul érthetnék egymást. A bajok ezúttal a szétszakítottság mögött, szemléleti síkon, leegyszerûsítve: generációs mezõkön fakadnak. Ezzel együtt ez arra jó nekünk, hogy rápillantsunk vizsgált tárgyunk lelki kórlapjára. Csakhogy elébb meg kell tartanunk ígéretünket, itt az ideje bevallani, mi látható Šulik szomszéd portáján. Mit adnak az õ kertjében?

Ha valaki, például egy filmhét kapcsán, a szlovák film befogadói útját akarja nagy lendülettel zsírozni, rögtön azzal nyit, hogy a szlovák film más, mint a cseh. Jaj, egészen más, csak gyõzzünk utánajárni! Martin Šulik 1995-ös szlovák kertjében egy jó kis cseh filmet adnak. Akkor most vitatkozhatnánk, de látta mindenki, nincs értelme. A film ügyes, szórakoztató, járja a csehszlovák új hullám második felhabzásának útját, azt, ami jóval szolidabb a korábbinál, hiszen egy súlyosabb értelmiségi vérfürdõ, szilenciumtenger után, tehát a hetvenes évek második felében taposták ki. Az is biztos, hogy Šulik filmje ezen az úton nem elõre, hanem hátrafele megy, bár e tény a mozi élvezeti értékét alighanem inkább emeli.

Annak is eljött az ideje, hogy eláruljuk, milyen tekintetben emelkedik ki Šulik epizódja a prágai hármasból. Hát abból az egyetlen okból, hogy ez e nagyon cseh mozimozaik legcsehebb darabja. Nem azt akarom mondani, hogy Martin Šulik szlovák létére cseh rendezõ, mert ez nem érdekel. Ugyanis nagy ívben harmadrangú kérdés, hogy a szlovák film valóban más-e, mint a cseh. (És ha nem, akkor mennyire?)

Ha viszont mindenáron különbséget kell keresni, akkor nem a filmes megvalósítás piszkálgatása a pálya, hanem a megszólaló érzelmi és, nagyon sajnálom, politikai motivációi. Hogy Šulik kirándulása filmileg tisztán cseh, az nem fáj még a Matica Slovenska kulturális sejtjének sem. Csakhogy amit ma nettó szlovák filmnek kell tekintenünk, az a szétválás utáni idõszak, nevezzük csak nevén, a meèiarizmus mozija. Ettõl még lehetne nagyon jó, hiszen a puha diktatúrák (innen nézve a megjelölt inkább félkemény volt) mindig ontják a remekléseket, nemcsak e tájon, de világszerte is.

A csehek problémája ezzel szemben sokkal könnyebben filmesíthetõ meg, lévén az szinte kizárólagosan lelki természetû, míg a szlovákoké, tetszik, nem tetszik, de legfelül mindenképpen, igencsak materiális. A szlovák Šulik cseh rövidfilmje a csehek masszív meghasonlottságának mozija. Akárhány cseh értelmiségivel, baromság, akárhány cseh emberrel beszélgettem ilyesmikrõl, annak zokogás lett a vége. Hogy persze, hallgattuk a híreket, olvastuk az újságokat, tudtunk mindent, de amikor azon a szörnyû Szilveszteren az éjféli harangokat követve csak egy himnuszt adott a tévé, az olyan volt, mint egy villámcsapás.

Síelõs nép a csehszlovák, biatlonban se gyengék. A családi sítúra a Tátrába évente legalább egyszer olyan nekik, mint a betevõ sörélesztõ. Cseh ismerõseim hat esztendeje sokkolnak azzal, hogy „azóta" nem jártak ott, Ausztriába mennek, meg Olaszba, hétvégén a Krkonošéra, futja rá a pénzükbõl, magasabb is, kényelmesebb is, a felvonók között, ha zongorázni tudnák a különbséget (például mûködnek), de õk Cortina D'Ampezzóban is azt a rongyos régit siratják, a Chopok déli lejtõjét, ahová ugyan nyugodtan mehetnének, még örülnének is nekik, csak nem bírnak. A szívüktõl. Ám nem kell feltétlenül fraternizálni a bohémokkal, elég, ha az ember bámulja a tévét. Prágában „a mi szlovákjaink" annyian vannak, hogy nem gyõzi olvasni az ember. Dísztótok, príma állás, keresnek vele, mint állat. Csak szlovákul kell mûsort vezetni, kérdezni a vetélkedõn, ha a helyes vagy helytelen válasz csehül érkezik, énekelni, rajzolni, szlovákul, bármit. Nos, ezen tépelõdik Šulik, amibõl nyomozásunk számára annyi fontos, hogy nem az számít, miszerint A kertben meg az Orbis Pictus virtigli cseh filmek, hanem az, hogy az Egy kirándulás története egy cseh történet, melyben elõfordulnak szlovákok is. Vajon vannak-e csehek a szlovák történetekben?

Viszont ha már akarva-akaratlan belekeveredtünk ebbe a díszszlovák problémakörbe, meg különben is a szlovák filmrõl beszélünk, Jakubisko megkerülhetetlen. A csehszlovák új hullám második generációjának markáns alakja. A legtöbbször és leghosszabb idõkre dobozolt önkéntes történelemfelelõs. Így tessék szomszédozni, amerikázni, lám, õt is jól ismerjük. A rendszerváltás elõtti és környéki korszakban legalább hat filmjével vétette észre magát a honi forgalmazásban, akkor hát mirõl is beszélünk? A Holle anyót évente adta a tévé.

De aztán is. Ha jól emlékszem, még a premierje elõtt elhozta önkezével az Örökmozgóba '93-as filmjét, a Jobb gazdagnak és egészségesnek lenni, mint szegénynek és betegnek címût. Az például nagyon rossz volt, de nem ez az érdekes benne, attól õ még jó filmrendezõ, tisztességes mester. A csehszlovák korszakában készült legismertebb és legsikerültebb filmje, Az ezeréves méh például konkrétan egy szlovák történelmi tabló. Csakhogy csehszlovák a velejéig, és nem kell ahhoz túl érzékeny fül, hogy értsük a különbséget a csehszlovákiai szlovák történelem és a szlovákiai szlovák történelem között.

Jakubisko elmesélte akkor, hogy õ már régóta Prágában él, és esze ágában sincs az új Szlovákiába költözni. Hogy mennyire képben vagyunk, azt az is bizonyítja, hogy a legutóbbi, 1997-es filmje kapcsán pont e hasábokon közölt interjújában ugyancsak megerõsítette ebbéli szándéktalanságát. Nagyszabású projektum volt az is, egy tarisznya német és cseh pénzbõl: Zûrzavaros jelentés a világvégérõl. Mozi is, meg hatrészes tévésorozat is egyszerre, öt évre biztosítva a jogait valamelyik cseh kereskedelmi tévé számára.

Mi érdekelte tehát, mondjuk az utóbbi tíz évben Jakubiskót? Az, amin a kelet-európai filmmûvészet biztosan legnépesebb alkotói csoportozata ugyanennyi ideje gyötri magát. Mondani valamit az aligmúltról, hitelessé tenni a velünk esett csodát, képekben bizonyítani, hogy rászolgáltunk. Hogy nem sikerült? Tudjuk. De ez sem olyan nagy baj. Jó, ha öt olyan film született a rendszerváltás után az egész kelet-európai blokkban, ami együtt bírta átvinni a kínt és a csodát a túlsó partra. Mindezt csak azért hoztam föl, hogy kitessék, annak, aki szeretni és élvezni akarja a szlovák filmet, nem biztos, hogy onnan kell közelítenie, hogy az most szlovák-e és valóban eltér-e a csehtõl, mert ez brutális leegyszerûsítése a dolognak, s mint ilyen bármivel könnyen behelyettesíthetõ.

Például azzal az ugyancsak tetszetõs, ám szintúgy necces summázattal, hogy a szlovák film olyan, vagy attól szlovák, hogy olyan, mint ami egy kicsit cseh meg egy kicsit magyar. Oly szép, mint a cseh, és oly szomorú, mint a magyar.

E csalfa tétel még csalfább igazolásául citáljunk még egy evidenciatörténetet! Mert ott van (volt) például Kadar és Klos. Kadar magyar volt, Klos cseh, de kell-e szlovákabb náluk? Ráadásul A vágy neve Anada Zilahy Lajos Valamit visz a víz címû regényébõl készült. Csuda csávók voltak, az Oscar-díjig vitték. Ámbár akár az Üzlet a korzón kapcsán, meg minden másért is mondhatnánk rájuk, hogy ügyes szemfényvesztõk voltak csupán, de személyes tragédiáik a történelemben (ne finomkodjunk, megölték, földönfutóvá tették õket) eléggé igazolják õket (és némiképp mozijaikat is).

Egyetlen hasonló tárgyú írásban sem szabad elhallgatni azt, amit, meglehet, a kelleténél jobban is ismerünk. Hogy a XX. század második felében Európa akkor leginnovatívabb értelmiségének brutális kegyetlenséggel kitekerték a nyakát. Akik megmaradtak, sebzett túlélõk csupán, Menzel is az, ha tagadja, ha nem, Forman is, Hrabal, Škvorecky, mindenki. És ez az ámokfutás dehogy nézte, ki szlovák, ki cseh.

Hasadjunk is ki gyorsan a múltból. Az bolond, aki Csehszlovákiában keresi Szlovákiát. Szlovákiát Szlovákiában érdemes keresni, de ott se biztos, hogy meglesz. Hála istennek akad olyan fickó, aki viszonylag kevés véraláfutással átcincál minket '68-on, rendszerváltáson, cseh és szlovák szétszakadáson, de még a holnap esedékes telefonszámlán is.

Egy konkrét zseni, Dušán Hanák. Nem érdekel, hogy cseng a neve, õt is ismerjük. Nála aztán nem kell újhullámosabb, életkora stimmel, '38-as. '65-ben kezdett rövidfilmekkel, mint a legnagyobbak, aztán '69-ben váltott hosszúakra, játékokra és dokumentumokra. Naná, a legjobbkor, kapott is rögtön a pofájára, elmondtuk már sokszor, hogy a hatvannyolcas bosszúnak két esztendejébe tellett, míg mindenkit elért. Öt év pauza, Hanák '74-es comebackje, az Egy régi világ képei hibátlan remekmû. Máig elõveszi hol a Tabán, hol az Örökmozgó. Ennél érvényesebbet az öregségrõl (látszólag vagy a felszínen a lokálspecifikus öregségrõl, pedig nem) azóta se sokan mondtak. Dicsérete nem is ide tartozik, csak elkerülhetetlen.

Viszont ha volt értelme tavaly õsszel szlovák filmhetet rendezni, hát az õ 1981-es – értelemszerûen ugyancsak csehszlovák – filmjének levetítése miatt. Az Én szeretlek, õ szeret fájdalmasan gyönyörû remekmû, ami ránézésre már nem az evidenciák szintjén igazolja a visegrádi szlovák film teóriát. Elmesélem. Vera és Vinco összevesznek, mert Vinco Vera lakásában keféli Csákányi Esztit, a fiatal kalauzlányt. Vera in flagranti érkezik, aztán elmennek a kocsmába, Vera a barátnõjével (Vera Bílá, a mai cseh romazene fõnökasszonya adja), Vinco Pištával. Itt zenekar játszik és tánc lesz, Vera és Vinco már újra együtt térnek haza. Vera gyalázza Vincót, csontrészegek, de kávéznának, föl is robban a gáztûzhely. Vera fölépül, Vinco meghal. Vera Pištát okolja, és terhes, lenn járunk, nagyon-nagyon lenn, a hõsök szegények, buták és szerencsétlenek, a szabadságot csak mint szót ismerik, foglyai elõbb tágabb, majd szûkebb környezetüknek, önmaguknak és mindenkinek, mindennek. Minden rossznak e földön. De boldogságra születtek. Hogy elérik-e, nem lehet titok. Összejönnek-e, Vera és Pišta? Marad-e valaki ezen a nyomorú világon, aki engem szeret, vagy akár valaki mást bennem? Marad-e?

Hanák akár optimistának is tekinthetõ filmje arról szól, hogy már mindennek rég vége, ennél már nincs lejjebb, ez itt a fenék, ám maga a gyönyör, és alighanem a meglelt teljes szabadság. Kimondja kerekperec, a teljes szabadság ott kezdõdik, ahol már semmit sem szabad, semmit sem lehet.

A cseh gyönyör, bukolika és a magyar vadság, bánat. Végsõ soron nem is lehetetlen. De mindennél van lejjebb, és Hanák filmje ott játszódik. Szlovákiában. Végre megtudjuk, hol van Szlovákia ('81-ben még nem volt ugye, Hanák csinált '95-ben egy európai sikerû dokumentumjátékot Papírfejek címmel Csehszlovákia '48 és '89 közötti történelmérõl, egy mondat a zsarnokságról, empátiával fogadta a mûvelt világ, bár finomságainak leszedéséhez minimum bohémistának kéne lenni, de abban már más van, mint ebben), vannak-e szlovákok és mások-e, milyenek a szlovák filmek. Ilyenek, mint az Én szeretlek, õ szeret, nem szlovákul szólnak, nem is csehül, nem is semmilyen nyelven. Nem is szólnak, csak hasogatnak. És nincsen Visegrád és nincsenek régiók, a szomszédok megszûntek. Szlovákia egy leválasztott magánzárka, jaj, csak nehogy megint közös zárkába tegyenek, bánom is én, kivel, cseh és magyar egyre megy, hollanddal, kanadaival. A szabadság, nemhogy a teljes, de a percnyi, a kortynyi, a foglár háta mögötti sem lételem. Csak szeressen valaki, az Isten szerelmére.

Szlovák filmet csinálni fantasztikus, földöntúli kaland, kozmikus projekt egy lakótárs nélküli veremben, ettõl eredeti. Csak valaki szeressen, csak egy icuri-picurit.

Ilyetén viszont nagyon is hasonlít a magyarra, a csehre, csakugyan, melyikre nem? Szeretjük a szlovákokat, hisz magunk is szlovákok vagyunk e szólás számos értelmében. Nyolc fejük van, meg három foguk. Így vagyunk rissz-rossz szomszédok. Tehát nem is az az igazán érdekes, hogy kicsoda Turzonovová. Hanem az, hogy ki Turzonov.