A Duna Televízió a világ legjobb kulturális csatornája, az UNESCO kitüntetõ oklevele ott lóg a székház bejáratánál. Gazdasági helyzete mégis tarthatatlan. Az elnök a tévé jelenlegi helyzetérõl, a rendezõ saját filmterveirõl beszél.

– A Duna Televízió indulásakor, 1992 késõ õszén, nem okozott ilyen osztatlan örömöt a hazai kulturális és politikai közvéleményben. Sokan az akkori kormány magán-televíziójának tekintették, az éledezõ médiaháború elsõ puskalövését hallották eldördülni. Emlékszem, mekkora felháborodást váltott ki, amikor a Mafilm zenetermét elfoglalták, amelyet azóta, megjegyzem, egy kereskedelmi tévé birtokol.

– Elõítéletes gondolkodásmódunk szokásos velejárójáról van szó. Ahelyett, hogy legalább fél évig vártak volna, amíg kiderül a gyakorlatban, milyen célokat szolgál a Duna tévé, ránk sütötték a kormány-televízió bélyegét. Akkor lehetett volna valami alapja a feltételezésnek, ha mondjuk az terjedt volna el rólam negyven éves pályafutásom alatt, hogy a mindenkori kormányok támogatója, vagy segítõje vagyok. A használaton kívüli zenetermet egyébként béreltük.

– A megalakulás idején született meg a Magyar Mozgókép Alapítvány is, állítólag azzal a nem titkolt céllal, hogy egy sajátságos médiaudvar keretében a Duna Televízió támaszkodik majd a filmes szakma alkotói és technikai kapacitására, s ez lendületet adhat a hazai filmgyártásnak.

– Ezt most hallom elõször. Ez a televízió azért született, hogy a határon túli magyarokhoz juttasson el kulturális és tájékoztató mûsorokat. A maga technikai lehetõségeivel közvetítse a könyveket, folyóiratokat, filmeket. Emlékszem, az erdélyi magyarok mesélték, számukra 1992 karácsonyán a Duna Tévé valóban az „égbõl" leszállván hozta el az együvé tartozás ajándékát.

Persze valóban nagyon jó volna, ha magyar filmeket és tévéjátékokat is produkálhatna a Duna, de hát abból az elképesztõen kevés pénzbõl, amit az induláskor kaptunk, magát az intézményt is alig tudtuk mûködtetni. Aztán amikor egy év múltán nálunk is megjelentek a reklámok, én javasoltam az igazgatósági tanácsnak, és el is fogadták, hogy a reklámbevétel tíz százalékát játék-, öt százalékát dokumentumfilm-gyártásra kell fordítani. Ez évekkel a médiatörvény megszületése elõtt történt. A határozat érvényben van, csak az a baj, hogy a reklámbevételünk akkoriban nyolcvan, ma körülbelül háromszázmillió forintnyi. Ebbõl mennyi és milyen filmet lehet forgatni?! Gondolja meg, ha akkoriban a Magyar Televízió követi a példánkat, és a tizenhat milliárdos reklám-jövedelembõl néhány százalékot filmgyártásra fordít!

Hihetetlenül hangzik, de igaz, a Duna Televízió olyan anyagi helyzetben van, hogy nem tudunk egy háromszáz milliós vezérlõ berendezést megvásárolni, aminek a segítségével egyszerre mûködhetne például a híradó- és egy másik mûtermünk. Hiszen közszolgálati televízió vagyunk, költségvetési támogatásunk az elõfizetési díjak huszonnégy százalékából származik. Negyven százalékát az MTV, huszonhat százalékát a Magyar Rádió kapja. És a készüléktulajdonosok fele egyszerûen nem fizet semmit, így beruházásra nem marad pénzünk.

– A kezdet kezdetén, a csatorna indulásakor, a vezetõ munkatársak között kevés volt a tévés szakember. Mindnyájan filmes múltra tekinthettek vissza. Próbáltak-e elõnyt kovácsolni a „tapasztalatlanságukból"?

– Feltétlenül. Semmiképpen sem akartuk újratermelni a rossz tévés manírokat, beidegzõdéseket. Ami pedig az intézmény mûködtetését illeti, volt némi gyakorlatom. Hogy személyes példával hozakodjam elõ, aki nyolcvan huszárt, köztük vad színészeket, még vadabb kaszkadõröket Lengyelországból haza tudott vezényelni, az már mindenre képes. De komolyan, Magyarországon már jó ideje egy-egy film megszervezése, az anyagi feltételek elõteremtése kényszerûen többre, másra is nevelte, képezte a filmrendezõt.

– Ma már szinte a Duna Televízió az egyetlen csatorna, ahol értékes filmalkotásokat lehet látni. Van-e valamiféle szelekciós elv, ami alapján a képernyõre válogatják a mûveket?

– Csak a minõség meg a büdzsé. Nemzeti filmgyártásokat, rendezõi életmû-sorozatokat, filmes stílusirányzatokat mutattunk be. Lényegében levetítettük a magyar filmtörténetet a kezdetektõl napjainkig, egy év alatt több, mint száz magyar filmet játszottunk.

– Miközben nyolc év alatt a Duna valóban remek kulturális csatornává nõtte ki magát, magas színvonalú játék- és dokumentumfilmekkel a mûsorán, a jellegzetesen tévés mûfajok, a híradók, magazinok – finoman szólva is – avíttas légkört árasztanak. Mintha púpként cipelné a hátán a televízió ezeket a programokat...

– Híradóinkat a hazai televíziók versenyében ma már sokan a legnézhetõbbként emlegetik. Mégis szívesen adnék belõlük kevesebbet, de a nézõk igénylik a hírszolgáltatást, a politikusok pedig követelik, õk a hírmûsorokon kívül mást úgysem néznek. Az emberek azt hiszik, ha elolvassák az összes napilapot, végigzongorázzák a tévéhíradókat, meghallgatják a rádiókat, tájékozottak. Egy frászt! A legfontosabb döntésekrõl úgysem értesülünk, legfeljebb majd öt vagy tíz év múlva ismerjük meg a lényegét. Megtudjuk, hogy ki hová utazott, ki kivel tárgyalt, de hogy valójában mirõl beszéltek, úgyis rejtve marad elõttünk. Egy-egy mûvészeti alkotás sokszor maradandóbban mutat be történelmi, politikai folyamatokat, mint a napi múló szenzációk.

– A médiatörvény azonban közszolgálatiságot ró a Duna Televízióra is, megfelelõ idõ-arányú pártatlan tájékoztatást.

– Igen, de ezt az arányt el lehet viselni. Inkább az a gondom, hogy a fennmaradó idõt, pénz hiányában, ne kelljen ismétlésekkel és olcsóbb gyártású magazinokkal kitölteni. Tudja, mennyivel szívesebben sugároznánk oknyomozó riportfilmeket, tévéjátékokat, dokumentumfilmeket?! Az ORTT legutóbbi pályázatán szinte túlnyertük magunkat, annyi jó könyvünknek ítéltek meg bizonyos összegeket, melyek az adott mû költségvetésének az egyharmadát fedezik. Honnan szedjük össze a hiányzó kétharmadot?! Koprodukáljunk a MMA vagy a Kulturális Alap gyõzteseivel? Egymás üres zsebébõl húzzuk elõ a semmit?

– Gondolom, ismeri a közös mûködtetésû francia-német kulturális csatornát, az Artét, és irigykedik. Hiszen ez a hasonló filozófiát valló televízió nemcsak nívós filmmûsorral büszkélkedhet, hanem producerként maga köré gyûjtheti Európa híres alkotóit is...

– Persze. Csakhogy amikor nemrégiben a francia és a német kormány megpróbált lefaragni a költségvetésükbõl, a hír hallatára a francia és német értelmiségi társadalom tiltakozásával megakadályozta a kormányzati szándékot.

– Sára Sándor, a világ legjobb kulturális csatornájának az elnöke, képtelen arra, hogy pénzt szerezzen a Dunának?

– Úgy látszik, igen. Pedig nem rajtam múlik. Felkerestem az ország-imázs építõ központ vezetõjét is. Hiszen mi növelhetné jobban egy ország imázsát, minthogy valóban létezik egy televíziója, amelyik nemzetközileg is elismerten magas kultúrát közvetít. Felajánlottam mûsoridõt, munkatársakat, terveket. Nem méltányolták. Gyakran nemhogy nem segítenek, vissza sem hívnak telefonon. Felajánlottam, ha én állok a Duna Televízió boldogulásának az útjában, lemondok. Erre sem érkezett reakció. Mondják, nem vagyok kellõképpen együttmûködõ.

– Ez mit jelent?

– Nem tudom. Nem én találtam ki.

– Megbízatása júniusban lejár. Ha a jelenlegi csonka kuratórium kiírja az új pályázatot, pályázik?

– Nézze, tõlem lehet egy kuratórium csonka, béna vagy süket, csak válasszon megfelelõ embert elnöknek. Én nem írok pályázatot, gondolom, az elmúlt hét év magáért beszél.

– Talán az UNESCO-díj is megfelelõ ajánlólevél...

– Talán. Én mindenesetre csak megfelelõ körülmények között vállalnám az elnökséget. A Duna Televízió gazdasági helyzete tarthatatlan. Ha nem kapok garanciákat, visszaminõsítem magam filmrendezõvé. Vannak még terveim. Talán még nem felejtettem el filmet csinálni.

– Hétéves tévéelnöksége idején rendes évi szabadságának terhére, huszonnyolc nap alatt, egyetlen filmet forgatott, a Vádat. Megvalósításra váró tervei továbbra is a második világháború, a gulág, a kis és nagy robotra elhurcolt magyarok sorskérdéseivel foglalkoznak?

– Ennek a tematikának a zárófejezetét szeretném megrendezni. Van egy kész forgatókönyvem, a Transzszibériai álom. Három férfi története, akik télen elszöknek egy gulág-táborból. Meg kell küzdeniük a hideggel, az üldözõkkel, saját magukkal, az éhséggel. Szörnyûséges dolgok történnek velük. Úgy érzem, el kell mesélnem, hogy le tudjam zárni magamban ezt a történelmi korszakot.

A másik egy indiai utazásom alatt felmerült koprodukciós lehetõség, az Amrita Sher-Gil festõmûvésznõrõl szóló film. A hölgy egy szikh hercegnek és egy magyar anyának, Gottesmann Mária Antóniának a lánya.

– Hol találkozik egy szikh herceg és egy magyar nagypolgár lány?

– Londonban, ahol a lányt angolra taníttatták, ahogyan ez az idõ tájt, a századfordulón illett bizonyos körökben, a szikh herceg pedig éppen indult vissza Indiába a menyasszonyával. Az útra társalkodónõt kerestek a hercegnõnek. Mire a hajó kikötött Bombayben, a herceg már Mária Antónia Gottesmann võlegényének érezte magát. Lányukat, Amritát a modern indiai festészet megteremtõjének tartják.

A család története valóban mesés. Hol Indiában, hol Magyarországon éltek, aztán kitört a háború. A lány kikerült Párizsba, nagybátyja tanácsára a festõakadémián kezdett tanulni. A nagybácsi ugyanis Baktay Ervin keletkutató, a nagybányai festõiskola mûvésze volt. Amrita aztán Indiát választotta hazájául, ott dolgozott, bár a nyarakat Magyarországon töltötte. Nagyon fiatalon, huszonnyolc évesen halt meg 1941-ben.

Felkerestem Baktay Ervin özvegyét, a hölgy kilencvenegynéhány éves, és teljes szellemi frissességgel mesélt „Mici nénirõl", azaz Gottesmann Mária Antóniáról. A beszélgetés során javasolta, keressem meg az „Ernõt", õ több mindenre emlékszik. Ernõ bácsi, azaz Gottesmann Ernõ, akit jól ismertem, hiszen a filmgyár fõgyártásvezetõje volt, úgy húsz évvel ezelõtt vonult vissza. Kilencvenegynéhány évesen is remek egészségi állapotnak örvend – és mesél. Elsõként tehát dokumentumfilmet forgatok majd. Többen mesélnek Amritáról, közben írjuk a játékfilm forgatókönyvét, magyar–indiai–francia–angol koprodukció számára.

– Kívánjam, hogy találjanak egy együttmûködõbb tévéelnököt a Dunának?

– Kívánja!