A Szemlén több dokumentumfilm foglalkozott a gyerekek kiszolgáltatottságával. Morvai Krisztina büntetõjogász, Kerényi György újságíró és Salamon András filmrendezõ beszélgetése.

– Azt mondják, hálás téma gyerekekkel foglalkozni akár mûalkotásban, akár tudományos munkában, mert a gyerekek sorsára mindenki fogékonyabb, mint a felnõttekére. Noha benyomásom szerint azok a kiszolgáltatottságok, amelyeknek a gyerekek ki vannak téve, nem sokban különböznek a felnõtt kiszolgáltatottság helyzeteitõl.

Morvai Krisztina: Én most éppen a prostitúció kérdéskörével foglalkozom. Nagyon érdekes, hogy a szakirodalomban is élesen elválik egymástól a prostitúció és a gyerekprostitúció. Ez utóbbit igazi bûnként, tragédiaként fogják fel, olyasmiként, ami ellen határozottan fel kell lépni. A felnõtt prostitúcióról ellenben úgy vélekednek, hogy az szabad választás kérdése, mindenki azt tesz a saját testével, amit akar, ha áruba akarja bocsátani, ám tegye. Teljesen megfeledkeznek arról, hogy a mai gyerekprostituáltak felnõttkorukban is szinte szükségszerûen prostituáltak lesznek. Mintha volna egy éles határ, ahonnan a felnõttek önrendelkezési jogára hivatkozva elháríthatjuk magunkról a felelõsséget. És ez sok mindennel így van, például a szegénységgel. Egy nyomorban élõ felnõttrõl sokan úgy gondolják, hogy rajta múlik: ha dolgozna, ha erõt venne magán, nem lenne szegény. Csakhogy szegénységben élõ felnõtt többnyire a szegénységben élõ gyerekbõl lesz. Sok esetben tehát mesterséges az a határ, amelyet meghúzunk a gyerek és felnõtt között.

– A Jonuc és a koldusmaffia nem az elsõ filmje Salamon Andrásnak, amely gyerekekrõl szól. Csinált már filmet koldusgyerekekrõl is, gyerekprostituáltakról is. Van valami speciális oka annak, hogy sokszor köt ki náluk?

Salamon András: Jól érzem magam a gyerekek közt, jól érzem magam a világukban. Bár most egyszerûen arról akartam filmet csinálni, hogyan mûködik a koldusmaffia. Természetesen semmiféle maffiáról nem lehet igazi elemzõ filmet készíteni, legfeljebb azokról, akik eszközként kerülnek a koldusmaffia kezébe. És ezek fõként gyerekek. Két gyerek tûnt el a szemünk elõl, miközben erre a filmre készültünk, az egyik talán már nem is él, a másikról semmit sem tudunk. A harmadik lett Jonuc, aki éppen egy államigazgatási eljárás, kitoloncolás alatt állt, amikor találkoztunk vele. Jonuc féllábú kisfiú, akit azzal kényszerítettek koldulásra, hogy zsarolták: elvették a mûlábát, mert tudták, hogy mindig vissza fog menni érte. Mi nem a visszaszerzésben akartunk segíteni neki, csak a helyzetet próbáltuk meg lefilmezni.

– Kerényi György szerkesztõ-riporter és Cs. Nagy Sándor rendezõ filmje egy erdélyi faluról, Parajdról szól, ahol feltûnõen magas az öngyilkosságok száma. Az, hogy az utolsó öngyilkos egy kisfiú volt, szerepet játszott abban, hogy elmentek a faluba?

Kerényi György: Elsõsorban annak volt szerepe, hogy 1998-ban tizenkét fiatalkorú lett öngyilkos a faluban. Magyarázatot persze mi sem találtunk a jelenségre. Szakemberek szerint óriási változás állt be az értékrendben ott, mint annak a csongrádi falunak az esetében is, ahol évszázadok óta magas az öngyilkosok száma, ahol az öngyilkosság az életvezetési minta. Ennél mi sem jutottunk tovább, de a célunk inkább az volt, hogy bemutassuk, mennyire természetesnek tartja már a falu az önpusztítást: a közösség fel sem hördül, ha egy gyerek öngyilkos lesz. Döbbenetes volt számomra az a bácsika, aki az egész jelenséget a régi, hagyományos székely paraszti szempontból ítélte meg, tehát úri flancnak gondolta: a gyerekek jó dolgukban már nem tudnak mit csinálni, inkább dolgoznának, mert ma már mindent meg lehet kapni, ami az õ idejükben lehetetlen volt. Ezt így szépen végigmondja, majd elhallgat, és egyszer csak megszólal: nekem is állandóan ez jár a fejemben, nem tudok nem gondolni rá. Mintha két énjük lenne: az elutasító, amelyik devianciának tartja az öngyilkosságot, és az elfogadó, amelyik érvényes megoldásnak tekinti.

– Nincsenek kitörési pontok a mintakövetésbõl, vagy abból, hogy a gyerekkori sors folytatódjon felnõtt korban?

Morvai: Én forradalmár alkat vagyok, a viszonyok megváltoztatásában hiszek. Nem gondolom, hogy mikroszinten, mondjuk Parajdon lehetne valamit tenni a dolog ellen. Tudom persze, hogy vannak egyéni megoldások. A könyvemhez sok mélyinterjút készítettem bántalmazott asszonyokkal és a gyerekeikkel. Viszonylag tipikus történet volt az, amelyik így szólt: hosszú éveken át brutálisan vert a férjem, a gyerek elõtt sem türtõztette magát, megerõszakolt, összeszorítottam a fogam, mert tudtam, hogy senki sem segít, de amikor a gyereket is elkezdte kegyetlenül verni, majd egyszer odáig jutott, hogy mésszel leöntötte, nem bírtam, elmenekültem, elmentem a gyámhatósági elõadóhoz, és elmondtam neki, mi történt, mire az elõadó rám nézett, és azt mondta, sajnos vannak ilyen szomorú történetek, de azért az apukának nyilván megvolt rá az oka, hogy ennyire megharagudott. Tehát nem az írni-olvasni nem tudó parasztbácsi mondja azt, hogy nyilván indokolható állapot, ha emberek így élnek, hanem a gyámhatósági elõadó. Holott az ember nem érti, hogy kelhet fel egyáltalán másnap a nap, ha ilyenek megeshetnek.

Kerényi: Igen, megfoghatatlan módon más minõség az, ha gyerekekkel történik ilyesmi. Nagyon különbözik szerintem mindenfajta más kiszolgáltatottságtól az övék. A szegénység különféle helyzeteit be lehet lakni, és be is lakják az emberek, eligazodnak benne. Nyilván a verést is meg lehet szokni, egy gyerek képes ahhoz szocializálódni, hogy rendszeresen verik: ennek megfelelõ stratégiákat alakít ki. De azért ez mégsem ugyanaz, mint amikor egy kisgyerekbõl bûnözõt nevelnek, tehát hogy a kis csóka magától értetõdõen kezdi el az utcai létet a nyolcadik kerületben, belesodródik, feltalálja magát benne. Ugyanis egy idõ után eljuthat a döntésig, hogy így akarja-e folytatni az életét. És sokan megállnak. Az erõszakot viszont, a gyerekeknek ezt a fajta kiszolgáltatottságát szerintem nem lehet megemészteni.

– Tudom, hogy a dokumentumfilmek nem azért készülnek, hogy bármit is megoldjanak, inkább csak látlelettel kívánnak szolgálni. De azt nehezen hiszem el, hogy amikor az ember ilyen sorsokkal találkozik, pusztán az a kísértés érné, hogy tárgyilagosan megmutassa azt, amit mindenkinek látnia kell. Nem hiszem, hogy ne lenne benne tehetetlenségérzés, felháborodás, segíteni akarás. Hogy lehet úrrá lenni ezen?

Salamon: Én különválasztom a filmkészítõi megközelítést és a segíteni akarást. Egy dokumentumfilmes szerintem akkor tud igazán segíteni, ha a filmje jó. Amennyiben a film hitvány és nem mûködik, nem hat, hiába akar segíteni. A jó film képes kiváltani valamiféle szolidaritásérzést, fel tudja hívni a figyelmet a tragédiákra, az abszurditásokra. De ha mondjuk a mésszel leöntött kisfiúról csinálnék filmet, egy percig sem hinném, hogy az apa majd ennek nyomán látja be, hogy ezt a szörnyûséget mégsem lett volna szabad elkövetnie. Az õ gondolkodásmódját, a lelki struktúráját nem fogom tudni megváltoztatni. Az más kérdés, hogy filmkészítés közben az ember természetesen segít, amennyit csak tud, akár ügyintézésben, akár azzal, hogy ad bizonyos dolgokat. De az fel sem merül bennem, hogy filmkészítés címén akár csak egy töredékét is vállalnom kellene annak a felelõsségnek, amely a szakemberekre hárul.

Kerényi: Azt én is mindig leszögezem, hogy nem akarok segíteni, sem a filmmel, sem az újságcikkel. De itt két különbözõ dologról van szó. A mésszel leöntött gyerek történetével egyszerûen képtelen vagyok mit kezdeni. Ezt nem lehet másként feldolgozni, mint egy horrorfilmet. Sokkol. Más dolog az, amikor rosszul mûködõ intézményekrõl, elégtelen társadalmi kohézióról van szó, vagy arról, hogy végigköveted, hogyan válik valaki prostituálttá vagy dílerré a VIII. kerületben: ilyenkor az ember önkéntelenül is számít rá, hogy lesznek következményei egy jól megírt újságcikknek vagy egy jól megcsinált filmnek. De ezzel az apával én képtelen lennék beszélni. Hiszen hús-vér emberként kellene megmutatnom, és erre képtelen volnék.

Salamon: Pontosan. Akár ír, akár filmet csinál az ember, lehetetlen, hogy közben ítélkezzen. Tehát ha a mésszel leöntött gyerekrõl akarnék filmet csinálni – borzalmas, hogy vele példálózunk, de túl erõs volt a kép, úgy látszik, nem tudunk tõle szabadulni –, nem tehetném meg, hogy csak az áldozatot szerepeltessem benne. Meg kellene kérdeznem az anyát, sõt az apát is. Csakhogy elképzelhetetlen számomra, hogy egy ilyen emberrel szóba álljak. Nem vállalnám, hogy leüljek vele beszélgetni, és megpróbáljam megérteni, mi történt a gyerekkorától mostanáig, ami idáig juttatta. Ez a betegségnek az a szintje, amit én sem megérteni, sem meggyógyítani nem akarok, és nem is tudnék. Márpedig nem lenne jó a film, ha õ nem szólalna meg benne. Már csak azért sem, mert mindenkinek joga van a méltósághoz. Annak az embernek is, aki mésszel öntötte le a gyerekét. Tehát a filmben joga lenne ugyanúgy megnyilvánulni, ugyanúgy megmagyarázni önmagát, ugyanúgy megpróbálni meggyõzni engem vagy a nézõt a saját igazáról és motivációiról, mint az áldozatnak. Én viszont elképzelhetetlennek tartom, hogy olyan filmet csináljak, amelyben lehetõvé teszem számára a kimagyarázkodást.

Morvai: Az ilyen ügyekkel foglalkozó rendõr, ügyész, gyámhatósági elõadó vagy bíró is érzelmektõl mentesen, objektíven végzi a munkáját: õ is dokumentál. Csakhogy: amikor a gyámhatósági elõadó objektivitásának tudatában visszaküldi a mésszel leöntött gyereket -- az anyjával együtt -- a bántalmazó apához, akkor valami olyasmi történik, amit én saját használatra úgy fogalmaztam meg, hogy ez az abnormálisnak, a sokkolónak, a megdöbbentõnek, az elfogadhatatlannak a normálissá transzformálása. Ezekben a dokumentációs folyamatokban egyszer csak valahogy normálissá, szinte az élet szerves részévé válik az elfogadhatatlan.

Salamon: Igen, ez is egy dráma. Amikor ügyirat vagy legépelni való akta lesz abból a szörnyûségbõl, hogy egy kisfiút leöntöttek mésszel. Megoldandó ügy lesz a tragédiából.

Morvai: Egyébként amikor a könyvet csináltam, nem éreztem, hogy kötelességem volna betartani a „hallgattassék meg a másik fél is" elvét, bemutatni elvetemült embereket. Nincs közöm hozzá, hogy a konkrét esetben miért verte meg valaki a feleségét, nekem elég azt tudnom, hogy senki sem verheti meg a másik embert, így a feleségét sem. Azt viszont fontosnak tartottam, hogy bemutassak olyan férfiakat, akik korábban bántalmaztak, de képesek voltak felhagyni a durvasággal, például azért, mert fölismerték, hogy a bántalmazás az õ esetükben egy tanult rossz modell, családi örökség, vagy azért, mert volt egy katartikus pillanatuk, és verés közben a gyerekük szemében meglátták azt a rettegést, amely az õ szemükben is ott lehetett, amikor õket verte az apjuk.

– Egyéni megigazulások, rádöbbenések mindig lesznek. De nem hiszem, hogy elég volna erre hagyatkozni. Van a világban rengeteg egyezmény, szervezet, intézmény a gyerekek védelmére, mert a gyerekmunka, a gyerekprostitúció, egyáltalán a gyerekek szenvedése nemcsak nálunk létezik, sõt, a távol-keleti vagy a brazil vagy az indiai gyerekek sorsához képest akár kielégítõnek is nevezhetnénk a magyarországi állapotokat. Hogyan számolódnak fel azok az élethelyzetek, legalábbis hogyan csökkenthetõ a számuk, amelyekben a felnõttek a gyerekek kiszolgáltatottságával élnek vissza?

Salamon: Azt hiszem, a kiszolgáltatottakhoz sorolhatjuk az öregeket, az állatokat, az elesetteket, mindenkit, akit rútul és elfogadhatatlan módon bántalmaznak. Nincs más lehetõségünk, mint hogy széttárjuk a kezünket, mert egy olyan országban élünk, ahol libát lehet tömni, állatokat lehet kínozni, öregeket lehet agyonverni húsz forintért… És nem vigasztal, hogy ez nem magyar sajátosság, mert nekünk azzal kell foglalkoznunk, ami itt van. Nagyon nehéz úgy élni, hogy az ember tudja, mindez megtörténik ebben az országban. Az jut eszembe róla, hogy vajon milyen lehetett a harmincas évek végén Magyarországon élni nem zsidóként, de nem is náciként, tudva, hogy mi folyik két háztömbbel arrébb. Úgy képzelem, azt a helyzetet is nehéz lehetett elfogadni, és ott sem volt más lehetõség, mint hogy sokan azt mondták, elnézést kérek, nem tudok mit csinálni. Legfeljebb megölhetem magam, elmehetek innen, demonstrálva, hogy nem értek egyet azzal, ami itt történik. Nem normális helyzet.

Kerényi: Több válasz lehetséges a kérdésedre. Van, aki az intézményrendszert és a jogot akarja tökéletesíteni – csakhogy láthatóan hiába tökéletesednek, ezek a helyzetek újratermelõdnek. A másik válasz az erkölcsök és az értékek valamiféle módosulásától reméli a megoldást, ami szintén nem mûködik.

– Közbevetõleg: a cigányok világában vannak-e speciális formái a gyerekek kiszolgáltatottságának?

Kerényi: Vannak. Olyanok, amilyeneket mi el sem tudunk képzelni. A cigánygyerekek 98 százalékát állandó lelki agresszió éri a környezetébõl, a gádzsók részérõl. Nem olyan szélsõségekre gondolok, amikor az egyik VIII. kerületi iskola tanárnõje kimosatja szappannal a cigánygyerek száját az egész osztály elõtt, mert büdösnek találja, hanem a naponta ismétlõdõ lelki terrorra, amelyben a romagyerekek felnõnek. Hogy külön ültetik õket, hogy elállnak mellõlük a villamoson, hogy állandó szidalmazásban van részük, hogy folyamatosan stigmatizálják az identitásukat. Õk erre szocializálódnak. És ebbõl a szempontból tartom tiszteletre méltónak az ezt ellensúlyozó, támogató erõteret, amelyet a családjuk, a geng, az elgettósodó VIII. kerület utcái jelentenek. Ezeket a sérüléseket segítenek feldolgozni, és ezzel magyarázható, ha ezek a gyerekek mégis nagyjából egészséges lelkületû felnõttek lesznek. Az egész cigánykérdésben azt tartom a legborzalmasabbnak, ahogyan a gyerekek belenõnek a saját, a külvilágtól kapott cigányságukba. Elfogadhatatlan és megbocsáthatatlan, amit egy hatéves gyereknek el kell szenvednie. Ehhez képest semmiség, amikor aztán 17 éves korukban minden igazoltatásnál megverik õket a rendõrök. De visszatérve az elõbbi kérdésre: külön probléma, hogy a tömegmédiának milyen szerepe van abban, hogy a kiszolgáltatott élethelyzetek elfogadottak lesznek, hogy társadalmi ténnyé válik a létezésük, normális lesz az elfogadhatatlan. Például arra a módra gondolok, ahogyan az RTL Klub Fókusz címû mûsora tálalja ezeket az extremitásokat. Valószínûleg nagyban hozzájárul az elfogadhatatlan állapotok elfogadtatásához.

Salamon: Az a legaljasabb megközelítés, amelyet a kereskedelmi televíziók használnak. Náluk nyilvánvalóan csakis pénzre megy a dolog. Szinte hallom, ahogy a reklám elõtt felkonferálják az egyébként szakmailag is hitvány mûsort: „Mésszel öntötte le gyerekét az apa, mindjárt jövünk, maradjanak velünk!" A legkiszámítottabb módon használják fel a szörnyûségeket. Az emberi tragédiákban felfedezték a piacot.

– Ez nyilván ugyanaz a jelenség, amelyrõl Morvai Krisztina beszélt. Az abnormális a normalitás szférájába emelõdik, pusztán azáltal, hogy a nézõ ül a tévé elõtt, jót szörnyülködik, de kellemesen meg is nyugszik, mert õ le van választva a tragédiák világáról.

Salamon: Megkockáztatom, hogy többrõl van szó. Bizonyos devianciák és perverziók vonzóak az emberek számára. Ahogyan ezek a drámák tálalva és közvetítve vannak a kereskedelmi tévékben, az maga a hardcore. Perverz éhség és gyors kielégülés: erre építenek a kereskedelmi tévék – a TV2 és az RTL Klub, hogy ne merüljön föl kétség, mirõl beszélek. A megszûnt TV3 kivétel volt ebbõl a szempontból: sohasem találkoztam például a híradójukban botrányhajhászó megközelítéssel.

Morvai: Jogászként úgy gondolom, komolyan szabályozni kellene a médiajogban azt, hogy meddig lehet elmenni más emberek tragédiájának a kizsákmányolásában, abban, hogy üzletet csináljanak belõle – különösen akkor, ha a gyerekrõl van szó. Bár ez most megint mesterséges határvonal, mert mindenki kiszolgáltatott, amikor megtudja, hogy a gyereke meghalt, vagy a háza felrobbant. Senki sem képes mérlegelni ilyenkor, racionális higgadt döntést hozni, és a jogaira hivatkozva elzavarni a kukkoló kamerákat. De ez a felnõttekre inkább csak rendkívüli helyzetekben jellemzõ. Viszont szigorúan szabályozni kellene, mikor és milyen célból mutatható meg egy gyerek tragédiája. Én egyébként nem hiszek abban, hogy ezek az esetek egyéni tragédiák – ezért is tartom felháborítónak a média által szenzációként tálalt, a társadalmi összefüggéseikbõl teljesen kiragadott történeteket. Ugyanis nagy tömegben fordulnak elõ, és az okaik alapvetõen a hatalmi viszonyokban rejlenek: a férfi–nõ, a felnõtt–gyerek, a hatóság–ügyfél típusú viszonyokban. Ezekrõl folyamatosan beszélni kellene, fel kellene õket tárni, filmben, könyvben, sajtóban, politikában. Nem a Kovács- vagy Kolompár-család egyéni tragédiája az, hogy felbomlik a család, iszik a férj és veri a gyereket; ezek társadalmi problémák, és mint ilyenek, politikai kérdések is. Legalább annyira, mint a gazdaság vagy a pártharcok kérdései. Egyébként ezért hálás a gyerektéma: ezek a hatalmi viszonyok az õ esetükben élezõdnek ki annyira, hogy mindenki számára átélhetõvé és sokkolóvá válnak. Ugyanakkor sokkal jobban le is tudjuk választani magunkról az ilyen képtelen tragédiákat: egy fõnök, aki folyamatosan terrorizálja a beosztottját, egy férj, aki rendszeresen bántalmazza a feleségét, vagy egy kliens, aki prostituálthoz jár, tehát mindazok, akik a hatalmi viszonyokat nap mint nap kedvezményezettként használják, úgy csodálkoznak rá egy gyerek hasonló attitûdökre visszavezethetõ tragédiájára, mintha semmi közük sem lenne az egészhez.