Lola rennt – német, 1999. Rendezte és írta: Tom Tykwer. Kép: Frank Griebe. Zene: Tom Tykwer, Johnny Klimek, Reinhold Heil. Szereplõk: Franka Potente (Lola), Moritz Bleibtreu (Manni). Gyártó: Bavaria Film. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 80 perc.
Zenére komponált film, ha nem is a fúga matematikájára.
Lolának húsz perce van arra, hogy százezer márkát kerítsen valahonnan a szerelmének, Manninak, aki ezt az összeget nagyvonalúan a metrószerelvényen felejtette, egy reklámszatyorban, az azt megtaláló ágrólszakadt legnagyobb örömére. Ha a pénz nem kerül elõ a megadott idõpontra, Manni halott. Lola, rövid gondolkodás után, nekiered, és fut, ahogy a film eredeti címe is mondja: rohan apjához a bankba, aztán tovább, a megbeszélt randevúra, persze elkésik: Manni addigra már... Nem lövöm le a poént, elég annyi, hogy eddig a film kifejezetten lendületes, sok jó ötlettel megspékelve, még az a régi tétel is megdõlni látszik, miszerint a németeknek, és különösen a filmeseiknek, nincs semmi humorérzékük: van nekik, csak a technó-nemzedékre kellett várni, hogy ez ki is derüljön. Mondom, eddig minden rendben. Sajnos, a film az elsõ fél óra után újra elkezdõdik, majd húsz perc múltán ismét: Tom Twyker úgy gondolhatta, ha csak egyharmad filmre való ötlete van, elõre menekül, és csinál mindjárt hármat: nem új gondolat ez, Hal Hartley is hasonlót csinált a Flörtben. Miként ott is történt, itt sem bírja el a jól sikerült külcsín a vékonyka belbecset: Lola nagy futása(i) (jelentõs sportmúltat gyanítok az ifjú színésznõ teljesítménye mögött) szédítõ irama ellenére vontatottá lassul, mikor már harmadszor látjuk, és a jó mozi ígéretébõl a végére rokonszenves, de felejthetõ másfél óra lesz. Ami viszont örvendetes, hogy újabb nemzedék (gyaníthatóan a Loveparade-os) készítette el hitelesnek tûnõ életérzés-alapfilmjét: hogy nagyon jól csinálják, az egész biztosan az õ érdemük; hogy ennyire nincs mirõl beszélniük, az viszont nem feltétlenül az õ hibájuk.
Les Enfants du Siecle – francia, 1999. Rendezte: Diane Kurys. Írta: Murray Head. Kép: Vilko Filac. Zene: Luis Enriquez Bacalov. Szereplõk: Juliette Binoche (George Sand), Benoit Magimel (Musset), Stefano Dionisi (Pagello), Karin Viard (Marie Dorval). Gyártó: Canal Plus/France 2/Alexandre Films. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 135 perc.
Sokak szerint "a XIX. század leghíresebb szerelme" volt az övék. És a legjobban dokumentált is: Alfred de Musset (1810-1857) és a nála hat évvel idõsebb George Sand (1804-1876) viharos kapcsolatának könyvtárnyi az irodalma. Megírta ennek a héja-násznak a történetét (regényben) maga a költõ, megírta George Sand, írtak róla a barátok és kortársak, és írtak róla az utódok is Charles Maurras-ig bezárólag, az irodalomtörténeti monográfiákról már nem is beszélve. Hogy miért volt olyan fontos ez a viharos szenvedély annyi évtizeden át? Talán mert a modellt látták benne. Annak példázatát, hogy mire juthat egymással két alkotómûvész a maga önmegvalósító önzésével és kompromisszumképtelen teljesség-akarásával, hogy mire juthat egymással két individuum, aki úgy érzi, felette áll minden konvenciónak és társadalmi kötöttségnek.
Amit a kétszemélyes kamaradrámából Diane Kurys filmje megmutat, csak közönséges chassé-croisé, minden túlhevített szenvedélyre jellemzõ szokványos ön- és társpusztítás. A rendezõt, semmi kétség, a kapcsolat intimvilága foglalkoztatja, és azt próbálja lencsevégre kapni, mi is roppantotta össze a szerelem amúgy is törékeny építményét. Szó van a filmben Musset pszichózisáról, állhatatlanságáról, kiábrándult cinizmusáról, féltékenységérõl, George Sand hûtlenségérõl, satöbbi. És a két szerelmes hol egymásra talál, hol szakít, hol menekül a másik elõl, hol örök barátságot esküszik neki, hol rajongva imádja, hol tépi, gyötri, hóhérolja a másikat, a gyöngédség és agresszió, a vágy és gyûlölet egyre jobban kilengõ ingamozgása szerint.
A film legvégén, már Alfred de Musset sírjánál, a George Sandot életre keltõ Juliette Binoche mereven a kamerába nézve vallja be, hogy ez volt élete legnagyobb szerelme. Nehezen hiszünk neki. A Musset-t alakító Benoit Magimel hiába próbálta ezt a köznapi szerelmi drámát rendkívülivé stilizálni, abból, ami modellé emelhetné ezt a régi történetet, és ami mélységet, hátteret és távlatot adhatna neki, úgyszólván semmit sem láttunk a mozivásznon.
Plunkett & MacLeane – angol, 1999. Rendezte: Jake Scott. Írta: Robert Wade. Kép: John Mathieson. Zene: Craig Armstrong. Szereplõk: Robert Carlyle (Plunkett), Johnny Lee Miller (Maclane), Liv Tyler (Rebecca), Michael Gambon (Lord Gibson). Gyártó: Working Title Films. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 93 perc.
A film láttán egy ismerõsöm azt mondta, lelõtték az egyik legjobb filmtervét. Kosztümös kalandfilmet akart volna készíteni, de úgy, hogy ne „kosztümös kalandfilm" legyen a végeredmény. Valójában emiatt jó film a Plunkett és MacLeane.A XVIII. század közepén járunk Angliában, ahol a két címszereplõ útonálló attól sem riad vissza, hogy a francia nagykövetet hasba lõje. A szüzsé tartalmazza mindazon elemeket (egyikük szerelmes lesz egy szépséges gazdag lányba, párbaj egy kurva miatt, a bosszútól lihegõ fõügyész és jobb keze roppant dühös), amiket a fentebb említett zsánertõl várhatunk. Ám a film legélvezetesebb és a mindenkori filmkritika által talán legnehezebben megfogható eleme az, ami miatt feltétlenül érdemes megnézni ezt a mozit. A stílusról van szó, jelen esetben kettõs értelemben is.
A könnyebben megközelíthetõ stiláris funkció dramaturgiai elem. Plunkett ugyanis egy gentleman zsivány, áldozatait a korabeli etikett kérlelhetetlen betartásával szabadítja meg értéktárgyaiktól (azért MacLeane se kutya: a hajdani patikus házi készítésû tûzijátékokkal kábítja el a kirabolandó násznépet), s már a körözési plakátokon is „úriember útonálló"-ként terjesztik hírüket, gigászi erõket fordítva a közönséges betyároktól ennyire eltérõ két fickó elfogására. A stílus másik eleme az ornamentika, amely nagymértékben köszönhetõ a XX. századvégi hangzásvilág és a korabeli látvány pátoszmentes, inkább a kocsma, mintsem a kereszt irányából megmutatott összjátékának. Meglehet, Greenaway joggal panaszkodik arra, hogy a hangos film története nem más, mint a megfelelõ kép és megfelelõ zene társítása, mégis valós esztétikai élményben van részünk, amikor egy báli jelenet alatt techno-zene hallható, s a mozdulatok ritmusa kiválóan hajaz a poszt-posztmodern fülrepesz ütemére.
La Nouvelle Eve – francia, 1998. Rendezte: Catherine Corsini. Írta: Catherine Corsini és Marc Syrigas. Kép: Agnes Godard. Zene: The Cardigans. Szereplõk: Karin Viard (Camille), Pierre-Loup Rajot (Alexis), Catherine Frot (Isabelle), Sergi Lopez (Ben). Gyártó: Gemini Films. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 94 perc.
Camille -- az "új Éva" arrogáns. Vágyakozik a szeretetre, de maga nem képes szeretni. Fél. A magánytól. A gyerekektõl. (Sógornõje terhességére, a születendõre eképp reagál: "Milyen nyugodt... Biztos meghalt...") Retteg a múló idõtõl. Az együttérzéstõl. Az élettõl. Miközben a szerep, amit rutinosan alakít – az életvidám, vagány, semmitõl meg nem riadó, felvilágosult, egyenrangú, felnõtt nõé – fõszerep. "Koton-tállal" felszerelkezett bulikon kekeckedik, egzotikus, farokgyûrûvel díszített ádámjai után kutakodva. Liftben, pincében, kukák mellett elkapható, felvágott nyelvû, éles eszû, ádáz szeretõ.
Azt kapja a világtól, amit maga is ad. Önzést, hisz õ sem tud még/már feltétel nélkül szeretni, ítélkezés nélkül elfogadni bárkit/bármit. A látszólag bohém-könnyed társaság mindegyike sebzi és gyilkolja a másikát. Zsákmánynak tekintik egymást, az életet olcsónak. Versenynek. A munka, a szex, az összes személyes kapcsolat mind ugyanarról szól: emberek kihasználnak más embereket. És ez a tisztelet nélküli, harsány semmitmondással teli világ kiszámíthatatlan lesz, kopár és hideg. Évánk és ádámjai az extasy-partikon, a vén kandúrok orgiáin, és az analitikus orvos lepedõjén próbálják kielégíteni türelmetlen személyiségük igényeit.
Az új Éva egyre boldogtalanabb. Amikor elhatározza, hogy szembesül fájdalmával, élete kitér eredeti medrébõl. Egyszer csak új módon akarja észlelni a világot. "Kérj és megadatik néked"... Attól fogva, hogy felismeri, megtapasztalja a szívbõl jövõ együttérzést – a kétgyermekes, vonzóan normális Alexisszel történt Romantikus Találkozást követõen, Camille minden döntése arra a kérdésre keres választ: "Hogyan döntesz ahhoz, hogy megtanulj szeretni? Hogy megtanuld a valódi hatalmat...?"
A régi Ádám – a lenyûgözõen természetes Pierre-Loup Rajot – behódol önsorsrontó Évájának. Talán, hogy megtanítsa – szeretni. S õ maga kalandorrá lehessen...
Any Given Sunday – amerikai, 1999. Rendezte: Oliver Stone. Írta: Daniel Pyne, John Logan és Oliver Stone. Kép: Salvatore Totino. Zene: Bill Brown. Szereplõk: Al Pacion (Tony D'Amato), Cameron Diaz (Christina), Dennis Quaid (Jack Rooney), James Woods (Dr. Mandrake). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. perc.
Sokan talán a környezetszennyezésre tippeltek, de nem, még mindig nem: a sportcirkusz tematikája került terítékre Oliver Stone Emberi Színjátékában.
A felsõ szintû amerikai futball (e sportág nevét elvileg egybe kéne írni, minthogy a jelzõ nem oly szimpla tartalmú mint az "afrikai foci" esetében) bármi egyéb modern jelenségnél közvetlenebbül hasonlít az ókori gladiátorjátékokhoz. Meccshalálozási és tartós-károsodási statisztikája listavezetõ. Ámde, amint ezt az Al Pacino-alakította trénertõl is halljuk, ez a játék is tisztább az életnél. Sajnos a piszkosan könyörtelen élet benyomul a pályák közeibe, és fojtón körülveszi a csapatokat. Embertelen partyk zajlanak, ahol nem nehéz felismerni, ki csapattulajdonos és ki nem. A csapattulajdonos kõszívû, üres mosolyú, jeges szemû, csak a bevételt szem elõtt tartó szép állat. Míg õ maga egyre fényesebben húzza ki magát (Cameron Diaz), õtõle rohad minden a környéken. Csakhogy Pacinóval nem lehet elbánni: a leprássá tett csapattal úgy megnyeri a kupadöntõt a hókirálynõnek, hogy újra kell meszelni a vérfrecskes stadiont, aztán továbbáll más tulajhoz. Pedig az ellencsapat már ezer nullra vezetett (még az is lehet, hogy láttunk már ilyen izgalmi szerkezetû nagyjelenetet egy-két sporttárgyú mozgóképben, republikánus párti rendezõktõl is). Stone-nál ezúttal sem hangzik el kevés "kulcsmondat"; sorjázásuk most is gondolatrendszert igyekszik imitálni, de ha egybenlátjuk ezeket, már megint nem kapunk egyebet csiricsáré nézethalmaznál. A rendezés és a vágás bõven tesz arról, hogy megnehezítse a közlendõ hiányának felismerését. Kliptechnikai fergeteg az egész film, brillírozó ritmusjátékokkal, így a "kulcsmondatok" csak úgy elõvillangatnak, mintha volnának rejtett összefüggéseik a káprázat mögött.
Mission to Mars – amerikai, 2000. Rendezte: Brian DePalma. Írta: Lowel Cannon és Jim Thomas Kép: Stephen H. Burum. Zene: Ennio Morricone. Szereplõk: Gary Sinise (McConnell), Don Cheadle (Graham), Connie Nielsen (Fischer), Jerry O'Connell (Ohlmyer). Gyártó: Walt Disney Pictures. Forgalmazza: InterCom. Feliratos. 113 perc.
Õsrégi, úgyszólvást közhelyesült erkölcsi dilemma: finanszírozható-e az alkoholizmus elleni küzdelem kocsmák üzemeltetésébõl származó bevételekbõl? Brian DePalma rendezõ már bõ három évtizede e dilemma rabja: ahhoz, hogy elkészíthesse szíve szerint való filmjeit, hajlandó bérmunkákat is vállalni. Volt már rá példa (több is), amikor nagyon mélyre ment a kompromisszumok megkötésében, annyira azonban még soha, mint legfrissebb munkájában.
A Mars mentõakciót rohamtempóban igyekeztek összeütni kitervelõi, hogy megelõzzék a rivális stúdió hasonló témában utazó produkcióját. A sietség, mi tagadás, meg is látszik mûvükön. A film, bármennyire is ennek ellenkezõjét sugallja a fõcímen feltûnõ több nagyágyú neve, tulajdonképpen B-movie, de annak is hígvelejû: a Disney pénzelte projekt sztorija – egy 2020-ban a Marson kitört vihar miatt ott ragadt expedíció túlélõinek felkutatására szervezett mentõakció meséje – még egy albán gyártásban forgatandó sci-fihez sem szállítana elegendõ invenciót, s ha ehhez azt is hozzávesszük, hogy az opusz úgy fél évszázaddal ezelõtti technikával és színvonalon képzett speciális effektekkel operál, könnyen belátható, egy kétórás tévedés fut a vásznon. Hogy a filmbéli Mars felett bíborhasú cirruszok gomolyognak, hogy a zárlatban feltûnõ szontyoli alien ábrázata – nem tréfálok – Bambit (!) idézi, már meg sem lep senkit. Egy buta matinédarab, alsó tagozatos sci-fi készült, A Mars mentõakciót bárki, bármelyik hollywoodi zsúrfiú levezényelhette volna. Szemernyi nincs benne rendezõjébõl, mindent – az Õrjöngést, A háború áldozatait, a Hiúságok máglyáját, a Mission: Impossible-t – egybevéve ez a mozi DePalma eddigi pályája legelvtelenebbül megkötött kompromisszumának terméke. Az mindenesetre tünetértékû, hogy az egykori hollywoodi "fenegyerekek" a Disney uszályába kerülve készítik újabb mûveiket: Scorsese – igaz, fényévekkel jobb hatásfokon – itt forgatta elõbb a Kundunt, majd A holtak útját, most pedig DePalma is náluk kötött ki.
Rejtély, hogy miért, erre a projektre nincs mentség. Akkor sincs, ha kiderülne: a rendezõ egy nagy utolsó utáni dobásához akart némi tõkét összekaparni.
Hanging Up – amerikai, 1999. Rendezte: Diane Keaton. Írta: Delia és Nora Ephron. Kép: Howard Atherton. Zene: Alan Silvestri. Szereplõk: Diane Keaton (Georgia), Meg Ryan (Maddy), Lisa Kudrow (Eve), Walter Matthau (Morrell). Gyártó: Columbia Tristar. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 96 perc.
Diane Keaton színészként egyszer már kivette a részét egy amerikai Három nõvér-verzióból, Bruce Beresford kitûnõ fekete komédiájában, a Bûnös szívekben, akkor Jessica Lange és Sissy Spacek oldalán. Most a triumvirátus másik két tagját Meg Ryan és Lisa Kudrow játssza, a Keaton által nem csupán az egyik szereplõként, hanem rendezõként is jegyzett opuszban.
Történetünk elsõ, felszínes megközelítésben valamelyik elvadultabb távközlési vállalat vagy mobilszolgáltató reklámfilmjének tûnhet, az (emberi) kapcsolat(ok)ról, a mi hangunkról. A hölgyek, a telefonálás összes lehetséges módozatát felvonultatják (vezetékes, drótnélküli, mobil, konferencia, társvonal, üzenetrögzítõ), hogy a családi kötelékeket életben tartsák.
Az epizódok egyik telefoncsörgéstõl a másikig tartanak, így – köszönhetõen annak, hogy a távrecsegõ folyton csöng – a film tempója meglehetõsen felfokozott; szegény papa (Walter Matthau) is két kihangosítás között szenderül jobblétre.
A finom, kicsit sem szájbarágó telefon-metaforika, természetesen korunk zaklatott életmódjaként értelmezõdik, de filmünk szociális érzékenysége folytán, érinti az örökbecsû feminista témakört is: karrier vagy család?
Mindezen dicséretes próbálkozások ellenére, elnézve a burleszk elemektõl sem mentes – hasra esések, rohangászás, (telefon)huzalba-gabalyodás, sõt: lisztdobálás! – érzelmileg helyenként kissé túlcsorduló alkotást, summázatunk mégis csak ennyi: itt nem csupán a telefonvonalak égtek.
Erin Brockovich – Zûrös természet
Erin Brockovich – amerikai, 1999. Rendezte: Steven Soderbergh. Írta: Susannah Grant. Kép: Ed Lachman. Zene: Thomas Newman. Szereplõk: Julia Roberts (Erin), Albert Finney (Ed), Aaron Eckhart (George). Gyártó: Universal Pictures / Columbia Pictures / Jersey Films. Forgalmazza: InterCom. Feliratos. 133 perc.
A folyóvizek mérgezése, a karvalykapitalizmus dzsungeltörvényeit valló trösztök környezet- és emberszennyezése – Hollywoodban is népszerû és aktuális témák. Talán mert élet-, talán mert pénzszagúak, ki tudja?
A 90-es évek elején, az Egyesült Államok történetének eddigi legnagyobb kárpótlási perében a Pacific Gas & Electric nevû megacéget több száz millió dollár kifizetésére kötelezték az így egészségükben károsodott 700 ember számára. A botrány kipattanásában oroszlánrésze volt egy egyszerû amerikai háziasszonynak, bizonyos Erin Brockovich-nak, aki a véletlen folytán akadt rá a szálra, amelyet azóta sem engedett el: a mai napig perli a céget. Brockovich, a három gyermekét egyedül nevelõ igazságosztó anya ideális hõstípus, ezért csupán idõ kérdése volt, hogy történetét celluloidba öntik.
A hölgy sztorija azonban nélkülözi a krimihez szükséges csavaros elemeket – a PG&E csekély ellenállást tanúsított az õt perbe fogókkal szemben –, így némileg kockázatosnak tûnt a filmrevitel. Hogy az anyagból semmiképpen sem barkácsolható valamirevaló thriller, azt Steven Soderbergh is érezte, ezért alkalmasint úgy döntött, nem bíbelõdik a mûfaji keretek felkutatásával. Minden ízében bérmunka-hangulatot árasztó, besorolhatatlan mûfajú és szikár faktúrájú filmjében Bronckovich privát szférája és társadalmi élete közt ingázva tudósít az eseményekrõl: mintha csak egy Családi kör-epizódot és egy terjedelmében sokszorosára növesztett tévéhíradó-klipet próbált volna egyetlen filmbe gyömöszölni.
Soderbergh Zavaros vizeken hajózik, s a jelzett két fõáramlat között igyekszik elkormányozni gyengén felszerelt sajkáját. Helyenként a melodráma örvénye kapja el, helyenként a semmitmondás holtágába sodródik, hogy azért valahogy elvergõdjön a torkolatig: itt azonban mintha õ is örülne, hogy végre kiszállhat lélekvesztõjébõl, és kifújhatja magát.
Hiszen, ez bizonyos, már kirándulása kezdetén tisztában volt vele, hogy nem felfedezõútra, hanem egy langyos családi hétvégére indul.
Reindeer Games – amerikai, 2000. Rendezte: JohnFrankenheimer. Írta: Ehren Kruger. Kép: Alan Caso. Zene: Alan Silvestri. Szereplõk: Ben Affleck (Rudy), Gary Sinise (Gabrial), Charlize Theron (Ashley), Dennis Farina (Jack Bangs). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 100 perc.
A Reinder Games a fordulatok mozija: még a hollywoodi filmeken edzett, csavaros eszû krimifaló is meglepõdhet néhány váratlan eseményen. A rendezõ, John Frankenheimer valósággal beleszeret története bonyolultságába, és – fõleg a végén – elragadja a „bújócskázás" öröme. Egy biztos: senki sem az, akinek látszik.
A film is a jó film álarcát ölti magára az elsõ fél órában, a továbbiakban pedig rá sem ismerni: lélektani drámából tucatkrimi, majd dajkamese lesz. Rudy és Jack együtt tervezik szabadulásukat a börtönbõl. Rudy levélváltásokból megismert szerelmével, Ashley-vel, Jack pedig egy forró csokoládéval szeretné kezdeni az új életet. Rudy azonban egy börtönlázadásban váratlanul meghal, Jack pedig látva a kapuban hiába várakozó Ashley-t, úgy dönt, néhány napra elfoglalja barátja helyét az ágyban. Sajnos, a személycserével nemcsak a nõ jár együtt, hanem annak eszelõs bátyja is, aki ettõl a perctõl fogva halálos félelemben tartja „Rudyt". Ami ezután történik, sõt, ami ez elõtt történt, de csak ezután derül ki, természetesen alapjaiban változtatja meg az alaphelyzetet. A lelkiismereti kérdések, az identitáskeresés csak ürügy egy végtelenül konzervatív, saját mûfaját kifacsaró séma megtöltésére. A mondani akarás és a kiüresedett akciódramaturgia kettõsségét a független filmre jellemzõ „fésületlen" képek és a csillogó mûhavon suhanó „bravúros" kompozíciók kettõssége kíséri. Végül is mindez megbocsátható volna, ha a rendezõ nem azért bonyolítaná túl történetét, hogy a zárójelenetben mindent megmagyarázzon: a szereplõk mindvégig magukban tartott titkukat ellenállhatatlan önkitárulkozással mesélik el ellenfeleiknek. Hiába, annyira azért mégsem fordulatos a film, hogy a végén ne a „jó" gyõzedelmeskedjen, mindössze az derül ki a hamis lepedõbajnokról, hogy valójában hétköznapi kispolgár, a meghitt családi karácsonyok romantikájának rabja, önzetlenül adakozó „Mikulás".
Deuce Bigelow: Male Gigolo – amerikai, 1999. Rendezte: Mike Mitchell. Írta: Rob Schneider és Harris Goldberg. Kép: Peter Lyons Collister. Zene: Teddy Castelucci. Szereplõk: Rob Schneider (Deuce Bigalow), William Forsythe (Fowler), Eddie Griffin (T. J. Hicks), Arija Beraikis (Kate). Gyártó: Touchstone Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 88 perc.
Ez a cím is azért van, mert valahogy el kell nevezni egy filmet. Hogy pontosan mit jelent, kideríthetetlen. Persze egy biztos, a keresztapuka nem a kártyalapra gondolt tréfás pillanatában, amikor kiötlötte ezt az erotikus áthallású címet, hanem – vélhetõen – az újabban divattá vált nyakatekert, ízléstelen és sekélyes szlogengyárosok hatása alá került. Kár, pedig a film többet érdemelne. A fõszereplõ Rob Schneider, aki a Saturday Night Live címû tévémûsorban tûnt fel elõször, igazán kedves figura: szimpatikus antihõs természetes nagyravágyással. E filmben ráosztott szerepe szerint azt a különleges feladatot kapja, hogy három hétig vigyázzon egy dúsgazdag és rosszmodorú selyemfiú házára. A halakért rajongó, kétbalkezes Deuce – aki eddig medencetakarításból éldegélt – egy mozdulattal víz alatti terepasztallá változtatja a lakást, amikor felborítja a dzsigoló hatalmas, vagyont érõ akváriumát. A hátralévõ idõ természetesen a nyomok eltüntetésének jegyében telik, amihez az anyagi hátteret kenyéradó gazdájának hoppon maradt nõi vendégei biztosítják. Deuce selyemfiú karrierje mégis egészen másképp alakul, mint azt ilyen elõzmények után egy sablonos vígjátékban megszokhattuk. A Monty Python-féle abszurd humor keveredik némi didaktikus romantikával, a határokat nem ismerõ obszcenitás egy kis mesei szolidaritással. Ettõl az egyvelegtõl a film persze elég egyenetlen színvonalú: a jelenetek kiszolgáltatottak a poénok minõségének, s emiatt sokszor zavaró annak eldöntetlensége, vajon a jelenet van a viccért, vagy a komédiázás a jelenetért. Meglepõ viszont, hogy a film máris reagál a Mátrix sikerére: kétszer is hanyatt dobják magukat a szereplõk, miközben a levegõben repülõ tányérok és egyéb tárgyak elõl menekülnek.
Boiler Room – amerikai, 2000. Írta és rendezte: Ben Younger. Kép: Enrique Chediak. Zene: The Angel. Szereplõk: Goivanni Ribisi (Seth), Ben Affleck (Frank), Vin Diesel (Chris), Nia Long (Abbie). Gyártó: New Line Cinema. Forgalmazó: Kinowelt Hungary. Feliratos. 120 perc.
Ha én tõzsdeügynök lennék, felnyalt hajjal, kékre borotvált arccal, elegáns nyakkendõben járnék, jó sok pénzt keresnék, szép lányokat hajtanék, és néha elvinném õket moziba. Ha, akkor ezt a filmet nézném meg, magamat látnám a fõszerepben, becsületrõl álmodoznék, és falvédõbölcsességeket fogalmaznék meg a csajomnak. Becsület és pénz konfliktusa, mondanám a film után a Burger Kingben, hatalmas érzelmek csapnak itt össze, örök ellentét, s volt katarzis is, megtisztulva jöttünk ki. Jöhetnek az újabb sárpettyek. A csajom áramvonalas lenne, a fittnesz-horoszkóp-bio univerzumban élne, és mélyen átérezné a filmbeli apa és fia konfliktusát. Frajd, mondaná a brokkolival töltött sültkrumplit maszatolva, de végre egy film, ahol nem lõttek le senkit, se viccbõl, se komolyan. Ha tõzsdeügynök lennék, ezzel egyetértenék, mert én se szeretném az értelmetlen erõszakot, csak az értelmeset. Elméláznék azon, hogy én melyiket választanám: a becsületet vagy a pénzt. És a becsület mellett döntenék. Ízlelgetném a film kulcsmondatát: tégy úgy, mintha. Tégy úgy, mintha menne az üzlet, tégy úgy, mintha nagymenõ lennél, tégy úgy, mintha tõzsdeügynök lennél.
Pitch Black – Huszonkét évente sötétség
Pitch Black – amerikai, 1999. Rendezte: David Twohy. Írta: David Twohy és Jim Wheat. Kép: David Eggby. Zene: Greame Revell. Szereplõk: Vin Diesel (Riddick), Radha Mitchell (Fry), Keith David (Immam), Cole Hauser (Johns). Gyártó: Interpid/Gramercy. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 107 perc.
1927-ben, a nagy napfogyatkozás másnapján H. G. Wells egy kézirat-köteget lobogtatva rontott be az idõs Mélies otthonába. "Írtam egy forgatókönyvet magának, monsieur! Eredetileg röpiratnak szántam, válaszul azokra az ostoba amerikai majomperekre, de szerencsére még idejében eszembe ötlött Ön és az Utazás a Holdba. Olvassa el nyomban, s'il vous plait!" Mélies átfutotta a paksamétát: brit felfedezõk a Perzsa-sivatagban egy leleplezett német gonosztevõvel és néhány muzulmán zarándokkal átélik az ezerévente egyszer bekövetkezõ napfogyatkozást, amelynek forró éjszakája bibliai sárkánygyíkokat szabadít a felszínre. Kegyetlen élet-halálharc, néhány órába sûrített evolúciós szelekció, a legerõsebb túlélõ-ösztönnel rendelkezõ, erkölcsi gátaktól és felesleges altruizmustól mentes Übermensch diadala. Az utolsó oldal végén az idõs filmes felsóhajtott: "Kiváló alapanyag, Mr. Wells, de én tíz éve visszavonultam, no meg tõkém sincs már egy ekkora vállalkozáshoz. Vigye át Amerikába, épült ott valami Hollywood nevû film-éden, meglátja tárt karokkal fogadják. Au revoir!"
A csalódott Wells szívbõl gyûlölte Amerikát: kéziratát inkább örököseire hagyta, azzal az utasítással, hogy csak a következõ kontinentális méretû napfogyatkozás napján nyitható fel pecsétje. Nem is sejtette, hogy mûve mégis a hollywoodi koromsötétben dehibernálódik egy lelkes, másodvonalbeli sci-fi rendezõ közremûködésével, aki a becses szerzeményt egyetlen délután alatt az ezredvéghez szabta: a Közel-Kelet lejárt lemez, legyen a helyszín egy sivatagi planéta, persze több Nap kell, minimum három, a szentember nem halhat meg, a nõi fõszereplõ nem maradhat életben, a démoni sárkány-sereg és a köztörvényes hõs pedig rendelkezzen ugyanolyan infravörös látásmóddal, a lassúbb felfogású nézõk kedvéért. Szerencsére David Twohy jobban ért a rendezéshez, mint az íráshoz: az átgondolatlan dramaturgiai fordulatokkal tarkított százéves kliséket izgalmas tempóban, poszt-hongkongi látvány-effektekkel (monokróm képsorok, durva kézi-kamerázás, feszesre vágott akciók) megkomponálva teszi meglepõen szórakoztatóvá. A Pitch Black vérbeli B-széria, de a multiplexbe való élvonalból, csupán egy olyan színes kis papírszemüveg hiányzik maradéktalan élvezetéhez.