A kereskedelem a jelenlétét reklámozza, a közszolgálat a rémhírektol óv.

A benzinmotoros szivattyú sokadik rángatásra sem indul, egy behemót ember, Bombastic Disco feliratú pólóban, újra bütyköl valamit rajta. A gátornek várnia kell, cigarettát vesz a kocsmárostól. A rendelés igen egyszeru, az ivó lépcsojén emelt, vízlepte homokzsákok tetejérol mindjárt a pultra lehet könyökölni. Hátul, a házilag összehegesztett vastraverzen áll a tévédoboz, valamelyik híradóban épp búcsúzik a sztár-riporter: “Az árvízrol X.Y. tudósította a TV8 nézoit”.

“Ki a f...t érdekel, hogy ki tudósított.” Mondom a gátornek, hogy ez külföldön is így szokás, úgy fogalmazhatnám: “az információk hitelességét, komolyságát nyomatékosítja a perszonifikáltság védjegye”. De nem fogalmazom, enélkül is nyilván elég hülyének tart, betolakodó turistának, aki bámulni jött a más szerencsétlenségét.

A szivattyú mellé két katonai dzsip kanyarodik, erosen túlsúlyos tiszthelyettesek kászálódnak róluk. “RENDEZVÉNY” feliratú asztal várja oket, öt felessel. Meleg van, a kései húsvét melege, a feleseket tehát nagyfröccsök követik (édes borból), meg egy kis tévézés a huvösön. Az esedékes lövöldözést reklám szakítja meg -- a kereskedelmi tévék legnehezebben viselheto szokása szerint kínzó monotóniával, partizánvallató vízcsöppekként, ugyanaz a kép, ugyanaz a szlogen, mint húsz perccel korábban és húsz perc múltán, ez a saját esti musor elozetese. De most bocsánatos a buzgóság, hiszen ájtatosságra hívnak bennünket, Jézus életét láthatjuk majd, akárcsak tavaly karácsonykor meg tavalyelott virágvasárnapkor és jövore pünkösdkor. A Megváltó története valamelyik zanzásított képregényben mindig rendelkezésre áll, az üzlet megdicsoülhet, áldozva lesz az átszellemülésnek. Csak elobb még vissza MacGyverhez. Illetve még jön a Sunset Beach, a Vad angyal meg egy kis Vipera, de aztán másfél órára – biz’isten --betérünk az Evangéliumba, és igen haragszunk majd a kufárokra, akiket ki kéne kergetni az Úr templomából.

Ülnek a tiszthelyettesek egyre merevedo fejjel, újabb felesek, újabb nagyfröccsök (édes borból). A kocsmárosnak nemsokára át kell kapcsolnia egy másik csatornára, következik az Esmeralda ismétlése. Odakinn minden rendben, a szivattyú váratlanul zakatolni kezd, a hangja el-elcsuklik, de nem fullad le, a gátor keményen tartja a széles tömlot, amely okádja visszafelé a vizet a homokzsákokon túlra.

Hasonló tiszai katasztrófák sorozata két-három évtizeddel korábban a szociografikus irodalom s nyomában a filmes dokumentarizmus fölajzott reakcióját hívta volna elo. A mostaninál elenyészobb válsághelyzetek is alkalmul szolgáltak arra, hogy a kedélyes diktatúra mélyén egy országos pusztulás jeleit lehessen felmutatni. Közös élményt keresett mindenki: maga a rendszer -- az “elfajzott szélsoségeket” lenyesve -- az építo kritikáét, alkotó és nézo pedig a cinkos szolidaritásét. Az emberi sorsok iránti figyelem, valljuk meg, mindennek inkább csak a metonímiája volt, maguk a sorsok -- most tapasztalható -- valójában senkit sem érdekelnek. Pedig ma sem kevésbé keservesek, de nincs aurájuk, nincs sem rendszert legitimáló, sem azt leleplezo tétjük. A munka nélkül maradt halász -- munkanélküli, mint a többi. Az összedolt vályogház elott álldogáló cigányember nem szegény, nem SZETÁ-ra szoruló társadalmi tényezo -- csak egy cigány. De a gátor sem a szocialista munka hose, csak gátor, hiába szónokolunk “állam helyett közösség”-rol. Közösség, tiszai társakkal érzett szolidaritás ott, ahol a “paraszt” ma is gúnyos szitokszó, amellyel bármelyik musorvezeto elkedélyeskedhet? Ahol egy televíziós talk show legbiztosabb patronja továbbra is az, ha valaki tájszólásban vagy cigány hanglejtéssel szólal meg? Húsvétkor aggódva lessük, hogyan áll a vízmérce Dombrádnál, amúgy meg jelentkezzék csak valaki onnan valamelyik mókás vetélkedobe, mindjárt csodálkoznak, hogy Pestig eljutott a hangja, s úgy érdeklodnek felole, mintha nem is Európában élne. Amúgy nyilván kézzel eszik. A tévés gyors-tudósítás fürgeségébol a mélyebb érdeklodés hiánya, a közöny ásít ránk. A kereskedelem a jelenlétét reklámozza, a közszolgálat -- akár egy kisbírói megafon -- a rémhírektol óv. Egymással versengve állnak a pénzgyujtési akciók élére, gyujtetnek azok számára, akiket az o musoraik által soha nem fogunk ismerni.

E gondoskodással a tiszthelyettesek is nyilván egyetértenek, de elmentek már, a “szemle” alatt dzsipjükben eloírásszeruen aszalódó kiskatona-soforök elfuvarozták oket. Bennünket pedig az éj a tévé elott talál majd, amint megnyitjuk lelkünket a tiszta szónak. S midon elmerülünk a passió szemlélésében, még a nagy áradás képével tekintetünkben Mózes könyvére gondolunk: “Megbáná azért az Úr, hogy teremtette az embert a földön és bánkódék az o szívében ..... És monda az Úr: ímé özönvizet hozok a földre, hogy elveszessek minden testet, amelyben élo lélek van az ég alatt...”

Reményi József Tamás

A rovatot a Pannon GSM támogatja.