Minthogy mindenki nem lehetünk – el kell fogadni, hogy elõbb-utóbb, akarva-akaratlan valakivé alakulunk.

Azt kell, hogy gondoljam: eljött az én idõm; életem, mint okádékára az eb, visszatér a kezdetekhez – itt vannak hát, jönnek, készülõdnek: ugyanazok. Lehet figyelni befelé, az ösztönök mélyére, mit susognak a menekülés reflexei, stb.

... Szinte valószínûtlen, hogy senki sem üvölt fel közülünk tagolatlanul, a végsõ idõknek kijáró hangon, nem sírnak, nem dadognak, nem tépik meg magukat köztereken az „írástudók" – nem! Az összhangzást követik, és cuppognak a jómodortól.

Rossz: az ambíció és a kétségbeesés aránya. Egyik sem képes huszárosan uralni a terepet. A kétségbeesés nem hagyja az ambíciót a maga egyenes útját járni, az ambíció viszont örökösen irritálja a kétségbeesést, amitõl ez nem jut el a termékeny mélypontra – noha mindkettõ ezt akarná.

No, mi lenne, ha eccercsak az elvtársak – most az mindegy, hogy itt a Balkánon vagy az Egyesült Európában –, az elvtársak elveszítenék a hatalmi ambíciót, mint egy slusszkulcsot (mint zongoravirtuóz a zenei hallást, mint légtornász az egyensúlyt, mint Svejk a vonzerõt, mint Venyicska Jerofejev – figyeljünk, mert itt a sorrend sem elhanyagolható! – szóval Venyicska elsõbb a Sosztákovics címû színdarab kéziratát, s majd az életét, és kábé így tovább) ... és hozzálátnának ott a Parlamentben fraternizálni, és vége-hossza nem volna a szívélyes hangnak, a lapockák lapogatásának, és a végin egyik se szeretné a hatalmat, amit pedig odáig szeretett, mostmár nem köllene neki, mert nem tudna avval valahogy mit kezdeni – fizikailag herótot kapnának ezek a csinos elvtársak –, tudományos szempontból mindez emlékeztetne a száj- és körömfájásra, mer mondjuk ragályos lenne, de gyors lefolyású, és a végeredmény, ahogy már említettem, ilyen kifejezett idioszinkrázia a hatalomtól, és itt állna ez a kis ország egy ilyen hogymondják, demokratikus interregnumban, és ki lehetne írni minden cipõboltra és kisközértre, hogy a HATALMI VÁLSÁG ALATT AZ ÁRUSÍTÁS ZAVARTALAN, és teli lenne minden ojság és tévé egész oldalas hirdetéssel, hogy tessék, vegye át már valaki a hatalmat, de a nép csak gúnyosan röhögne ezen és bemondanák, hogy „asse tudjuk, mirõl van szó!"

... Szaporátlan, hálátlan elfoglaltság, akár a halászoké: egész éjjel megfeszített, kétségbeesett küzdelem, dohog alattunk a lestrapált, büdös masina – hajnal felé aztán mit látunk: pár semmirevaló halacska izeg-mozog a hálóban, gúnyosan hányja-veti magát, mint némely modortalan, elbizakodott prostituált.

Ebben az életkorban úgy vagyunk már, mint céllövöldében azok a bizonyos pléh-figurák: sorban dõlnek el mellõlünk a sorstársaink, érezzük a halk koccanásokat, de semmi különösebbet, semmi említésre méltót nem érzünk. Hiszen megszoktuk ezt a helyzetet, hogy odakészítettek minket a halálnak, ez az, amibõl érteni kell, nincs más magyarázat.

(Egyszer, egy pillanatra majd elképedünk, hogy milyen nevetségesen ismerõs a koccanás, a találat, amely a nevünkkel lesz eljegyezve. „Egy kavics hangja valami kopott cégtáblán" – idézzük majd álságosan egy rossz regénybõl – és tovább is mondanánk, ha nem éreznénk, hogy immár semmit se érzünk.)

Látogatás a Pala utcában, A.-nál. Halk kávé, A. szája bizonyos mértékig mosolyra áll, amint közli, hogy a Maya meghalt. Hallottam-e stb.

És még azt is mondta, hogy nemsokára a Gyuri is, õszerinte. Tudniillik eléggé igyekszik. És persze várható, hogy õ – az A. – is, kisvártatva stb.

Ha nem érteném a szavakat, s elfogulatlanul, kívülrõl nézném a jelenetet, azt hihetném, hogy a manószerû, ravasz kis hölgy egy örömteli családi eseményt jelent be igen bizalmasan, amelyet – egyelõre – kéretik titokban tartani.

Jöttem el gyorsan, de észrevettem, hogy néz, felmér engem is, akár egy temetkezési vállalkozó, aki családi körben is – automatice – susogja magában a korrekt méreteket.

Késõbb – vidéki ember egy ilyen idegen városban – láttam, hogy új korszak ez már, és felmerült, hogy mi közöm lehet e körülöttem pulzáló idegen anyaghoz.

Szellemünk fürge, kezes – és kissé félelmetes, akár a vakok botja.

tévé

Nagy röhögések közepette színészek emlékeznek halott kollégájuk viselt dolgaira.

A figura, aki ilyen módon, e szeretetteljes közvetítésben elénk rajzolódik, oly jelentõs, vibráló és valóságos – amilyen például alakításaiban az illetõ sohasem tudott lenni.

Érdekes, hogy ez is lehetséges: élet, amely teljes valóságát leáldozása után, a hívek elbeszélései által éri el – addig sötét, tehetetlen, pulzáló massza, amely mintegy az „elbeszélés szellemére" vár.

Azt gyanítom, hogy az én melankóliám abban leli magyarázatát, hogy nem elégedtem meg, nem egyeztem ki az emberi sorssal. Mintha valakinek lenni – jelentéktelen vagy éppen alantas beosztás volna.

Érdekes: itt egy figura – nem is jelentõs képességekkel – naivul és elementárisan: kevésnek érezte az egyáltalán lehetséges sorsot: tudniillik az emberi pozíciót.

Ez több, mint különös.

De lehetséges, hogy nem is errõl van szó – vigasztalhatatlan lennék, ha a végzet valamelyik küldönce megsúgná: márpedig ez volt számomra kimérve, lemondással világra jönni! – hanem: bátortalan – vagy milyen – voltam azonosítani magam egy bizonyos pozícióval, mintha egyszerre mindenki szerettem volna lenni – ez persze – most látom csak – mégiscsak az emberi lehetõség el nem fogadása volt.

És – minthogy mindenki nem lehetünk – el kell fogadni, hogy elõbb-utóbb, akarva-akaratlan valakivé alakulunk; legrosszabb esetben – ez az én esetem – egy olyanná, aki már a kezdet kezdetén megbukott, félreértvén az alaphelyzetet, mert megijedt a saját sorsába való alászállás lehetõségétõl és feladatától, egzisztenciája egy széllelbélelt figura egzisztenciája lett, aki bárhol képes otthon érezni magát – mint egy ágyrajáró.

ötlet

... Szinte kétségbe ejtette a megállapítás, amit egy tekintélyes ember szájából hallott: „Mindenki úgy hal meg, amilyen."

Azonnal arra gondolt, hogy „akkor tehát jön, nem marad el a nagy leleplezõdés", majd rögtön ezután tervezgetésbe kezdett, s ez a folyamat utóbb – noha persze kihagyásokkal – eleven maradt, s mint aki egészsége fenntartása érdekében testi tréningre szorítja magát – idõnként az utolsó pillanat szcenírozásában gyakorolta –, nem, nem is a képzeletét, hanem teljes lényét, szervezetét: õ volt az aktor, és persze a rendezõ is. Ezek a jelenetek – érezte jól – arra szolgáltak, hogy domesztikálják a vad és könyörtelen Idegent, de titkosabb céljuk az lehetett, hogy megpróbálják a lelket: vajon a gyötrelmes, tényleg kilátástalan pillanatokban mit produkál.

Liszt – Chopinrõl

„Mûveinek ereklyetartóiba temette személyes relikviáit..."

Ijesztõ összefüggés: amint egyetemessé dagad a horror, úgy dermed, némul el megfenyített gyermekként a nyelv. (Azonban ha a nyelv nem is, a társadalmak szervezetét átjáró téboly és a minden félreesõ zugba eljutó rosszakarat a maga módján érintkezik a megalázott és méltatlan élet mind kiszámíthatatlanabb formáival.)

Hoppá! 1917 márciusában, a kalamajka tetõpontján – Lenint, mint egy házikészítésû gyújtóbombát és szuvenírt, ekkorra már leszállította a figyelmes német hadvezetés! –, a cár belügyminisztere esténként a meggyilkolt Raszputyin árnyával tanácskozik.

„Manapság egyre szomjazzuk a totalitarizmust és undorodunk is tõle, és csaknem mindenki szeret egy bizonyos totalitarizmust, és gyûlöl egy másik fajtát." (S. Weil)

Kétségtelen: kordokumentum. Manapság ugyanis – immár túl a katolicizmustól legázolt, gyarmatosított kereszténységen és a szovjet rendszerekben lidércnyomássá dermedt kommunizmuson – elképzelhetetlennek látszik bármilyen meggyõzõdésre, üdvtanra és hasonlókra hivatkozni – a jelen a bûnözés pragmatizmusában él, túl van a szomjúságon.

mea culpa

... Uramisten, ha meggondolom, képes voltam szellõként elsuhanó ifjúságom valamelyik forró nyarán egy bizonyos Gy. Lenin, október címû könyvét olvasni a Lukács-fürdõ édes kollegináktól megszállt fölsõ teraszán!

Én vétkem, én vétkem, én iszonyú vétkem!

pirománia

Nálam ez egyszerû: a tüzet bámulva elragad a szenvedély: jó volna elfeküdni ott a száraz, ropogó hasábokon, imádni a szûzi lángot – már amennyibe' nem volna oly kibírhatatlan – természete szerint – a szépség.

szépíró

Kínos ügy: érzékenységekre apellál, akár egy temetésrendezõ

B. Á. (Sinistra körzet etc.)

A szerzõ, aki az aljasságot közigazgatási tényezõvé avató s dögbûzt árasztó császárság módszereit, atmoszféráját – költészetként hasznosítja.

Számomra itt elõször mutatkozik meg egy író a valóság méltó ellenfeleként.

„Az embernek nem adatott meg, hogy teremtsen." (S. Weil)

Nem mintha nem tudnánk megtenni mégis (mûvészet), csakhogy nem akarjuk megtenni, mert iszonyodunk az ilyesmitõl: a beláthatatlan, kaotikus szabadságtól, tehát az elõdökhöz kötõdünk továbbra is (kultúra, hagyomány). Igen, számunkra minden teremtés lidércnyomás, s még az is, amelynek alávetettjei, kreatúrái vagyunk – noha a szokás, nevelõdés etc. az úgynevezett otthonosság illúziójával enyhíti a mérhetetlen aránytalanság nyomán támadó horrort.

Meglehet, hogy a haláltudat a kulcs (kód), amely lezárja elõlünk a lét nem-számunkra-való dimenzióit.

(Máskülönben az élet nem hogy merõ szenvedés – esetleg szüntelen pánik, õrület vagy agónia lenne. Hm. Ki tudja.)

Már nem él a kisfiú, aki így szólt: „Mama, húzzál kesztyût, mert este, mikor hazajössz, belelóg a kezed a sötétbe!"

görög töredék

Nyugalom, derû szól hozzád e törött arcból: ... mintha ismernénk egymást. Szinte vár.

Késõn érõ típus vagyok... Jó, de nem kéne errõl Õkelmét is értesíteni?!

Don Juan-napló

... Elfordultam, elhidegültem tõle – s már hallottam is a rögök zuhogását: egy magányos, beteg embert készültem élve eltemetni.

szerelem/I.

... Én azt játszom el, hogy a lényeddel úgy vagyok átitatva, mint önmagammal, és – viszonzásképpen, valamint a szerkezet önmûködésének biztosítására – te úgy teszel, mint aki összekeveri, elvéti magát velem.

szerelem/II.

... Ötletes gépezet: látom az arcodon az arcomtól, létezésemtõl támadt lelkesültséget, szenvedélyt, ez engem oly mértékben lelkesít, hogy szenvedélyes öröm ragad magával, s arra indít, hogy lankadatlanul keressem a közelségedet, ez a szenvedély lesz a te szükségleted, e szükséglet viszont az én szenvedélyem, amely a te szemedben engem elvarázsol, mert érted, hogy a te létezésedtõl lettem ellenállhatatlan – látom és szemem tükrözi, hogy mivé bájolódtam a te szemedben, ez persze minden tehetségemet tetszetõsen elrendezi, képességeimet ünnepivé fokozza... és így tovább, az elsõ kisülésig, akkor az érzékeny vezetékek elégnek, a gép leáll.

szerelem/III.

„Belehalok, ha nem látom (õt) azonnal!" – ez kb. azt fejezi ki, hogy szeretném mozgásba hozni a mechanizmust, mert vágyódom az abban keletkezõ melegségre, az atmoszferikus elváltozásra, amelyben rendkívüli energiával és plaszticitással érzékelhetjük a szenzációt: az Õ teljes felületén vibrálva tükrözõdõ Lényt, aki én vagyok.

„Minden, ami erõszak, megdermeszti a lelket." (S. Weil)

... Néhány nappal ezelõtt – késõ, októberi éjjel – sétáltam hazafelé. Nézem: odalenn az aluljáróban az összes telefonfülke foglalt: rongyaikban-vackaikban hajléktalanok kushadtak ott, a függõleges üvegkoporsók alján, akár legyek a befõttesüvegben.

„Föl, föl!" – dörrent az ordítás, mintha sziklák alól jönne: két derék, farkasmosolyú fiatalember érkezett, és bejárták az alvókat. (Végigrugdosták szukcesszive azokat ott, a rongyokon.)

Úgy ítéltem meg, hogy ez az, eljött a pillanat – megdermedhet a lélek. (Nevetséges, de – mit tesz a véletlen – Hérakleitosz jutott eszembe, minthogy az történt, hogy kirugdalták saját, külön világukból az összes alvót.)

Sötét, pulzáló, aljas – de lebilincselõ elõadás, és mi valamennyien – akár a bérstatiszták – ûzötten, idegenül, mégis lelkesen suhanunk át a díszletek között, az egyetlen ránk bízott szót mormolva, vagy – félreértve a helyzetünket: mûvésziesen deklamálva – azt a nyomorult RE-BAR-BA-RÁT, RE-BAR-BA-RÁT.

„X megkapta a halálos ítéletét" – hangzik a tárgyilagosnak álcázott és rettegésrõl árulkodó kijelentés, valahányszor gyógyíthatatlan kórt diagnosztizálnak valakinél.

Csakhogy érthetetlen az efféle zavar, hiszen még a házisertés is teljes életében – akár egy kövér, rózsaszín albérlõ, aki valami biztosat szeretne tudni a lakhatás feltételeirõl – rossz sejtelmektõl ûzötten tipeg, csámcsog az ólban: tekintettel a méltóságra, legalább ennyi gyanakvás mindenkitõl elvárható.

Lenin a Mauzóleumban

Töredelmesen bevallom: engem nyugtalanít. Csak hever ott zöld fények alatt, mint egy horpadt habcsók a birodalmi cukrászda hûtõpultján – mit akar ezzel? ... Ki akar kelni?!

„Föl fogom áldozni az utolsó rubelemet és utolsó katonámat is, hogy megszerezzem a gyõzelmet..." – szögezi le II. Miklós a háború kitörésekor. „Áhá, szóval ilyen hatalmas dolog az a gyõzelem, most már érdekelne közelebbrõl is, hogy mi volna az!" – fûzhetné hozzá az ember, adott esetben.

Részlet a szerzõ Kijárat Kiadónál megjelenõ Büntetõ-század címû kötetébõl.