Nincs új a Nap alatt: a virtuális valóság képzete egyidõs az emberiséggel. Minden halandó kettõs világban él.

Hetvennyolc éves –1922-ben született –, de modorában ma sincs nyoma az idõs írókra gyakran jellemzõ öreguras maga-mórikálásnak, nagypapás negélynek: egyáltalán nem akar olyan benyomást kelteni, mint aki életmûvét már befejezte, s most éppen saját szobrához áll modellt. Pontosan fogalmaz – két okból is: mint egykori természettudós és mint gyakorló mûvész, a nouveau roman és a „nouvelle vague egykori élharcosa és elméletírója, akinek önreflexióiban jogos büszkeség keveredik egészséges öniróniával: szavaiból minduntalan érzõdik, hogy olyasvalaki beszél, aki mindig is szeretett ár ellen úszni, bár nem szokta megbánni, ha máshová érkezik, mint ahová elindult. Most éppen Budapestre jött, hogy A szép fogolynõ címû filmjének vetítése elõtt tartson bevezetõ elõadást a Francia Intézetben a francia irodalmi napok alkalmából, s találkozzék néhány régi barátjával és új ismerõsével – köztük Janisch Attilával, aki A radírok címû, 1953-ban írott regényébõl készül filmet forgatni. „Általában nem szoktam hozzájárulni ahhoz, hogy írásaimat megfilmesítsék, mert rendszerint azzal keresnek meg, hogy a feldolgozás hû lesz az eredeti mûhöz. Így kár bárminek nekifogni. Attila viszont erõs és eredeti tehetség – meggyõzõdtem róla: az Árnyék a havont meg a Hosszú alkonyt is megnéztem –, és azzal állt elõ, hogy valami egészen mást akar megcsinálni, mint amirõl az én könyvem szól. Természetesen beleegyeztem, és kíváncsian várom a történet Janisch-féle változatát." Aztán arról kerül szó, hogy alig három napja halt meg Nathalie Sarraute. Kilencvenkilenc éves volt. „Kár. Olyan jó lett volna azzal kezdeni az elõadásomat, hogy ‘az új regény száz éves’". Ami persze csak egy lenne az általa olyannyira kedvelt szándékos képtelenségek hosszú sorában, hiszen az irányzatot mindössze ötven évvel ezelõtt hozta létre néhány, a kitaposott utaktól idegenkedõ fiatal író. Ám a korabeli kritika által sommásan olvashatatlannak bélyegzett mûvek többsége, ahogyan az történni szokott – gondoljunk a „kifütyült zenei remekmûvekre" vagy a „visszautasított festõk tárlatára" –, maradandóbbnak bizonyult, mint az ítészek véleménye. Ugyanígy Robbe-Grillet filmes életmûve is lényeges elemekkel járult hozzá látáskultúránk alakításához, elidegeníthetetlen része közös vizuális örökségünknek. S – mint apránként kiderült – még izgalmas és szórakoztató is. Ám alkotójuk egyáltalán nem úgy viselkedik, mint valami örökhagyó: szellemi gazdagsága ma is kifogyhatatlan. Õ az egyik legfiatalabb öregember a XX. század végén. Ennek bizonyítékául az látszik a legjobb eljárásnak, ha õt magát idézzük.

n

Alain Robbe-Grillet: A szép fogolynõ címû filmem 1983-ban készült, vagyis már majdnem húsz éve. Hja, szórakozás közben gyorsan múlik az idõ! Az elsõ filmterv még A korinthoszi menyasszony címet viselte. Az eredeti szöveg, amelyre a cím hivatkozik, Goethe azonos címû elégiája, pontosabban balladája, amely egy ógörög mondát dolgoz fel. Ennek a mondának a témája többször felbukkan a nyugat-európai irodalomban. Francia nyelven például a jeles történész, Michelet feldolgozásában vált ismertté; minden jel szerint maga Goethe is ezt a változatot olvasta, és ebbõl merített, anélkül azonban, hogy hivatkozott volna a forrásra.

A történet úgy kezdõdik, hogy egy athéni fiatalember szerelemre gyullad egy ifjú szõke hölgy iránt. Nos, eddig látszólag nincs a dologban semmi rendkívüli, bár az ókori Athénban nem nyüzsögtek a szõke nõk. Az azért mindenesetre különös, hogy a lány feltûnõen sápadt, és olyan benyomást kelt, mintha egyenesen a túlvilágról érkezett volna. Ráadásul felettébb távolságtartó módon viselkedik: azt mondja, az ifjú csak akkor érintheti meg, ha elõbb megkéri a kezét a szüleitõl. A fiatalember ezen sem akad fenn, hiszen abban a korban úgyszólván természetesnek számított, hogy a férfi – legalábbis kapcsolatuk elején – megközelíthetetlennek tartsa az imádott nõt. S miután a lány szülei Korinthoszban laknak, késedelem nélkül lóra ül, és nekivág a több napig tartó, viszontagságos útnak. Egy este fáradtan, de baj nélkül megérkezik úti céljához, ahol – nyomorúságos viskójukban – egy riadt öregember meg egy hasonlóképpen riadt öregasszony fogadja, akiknek riadalma tovább fokozódik, amikor meghallják, miért jött. „Egyetlen leányunk volt, uram, õ azonban már sok éve halott" – válaszolják neki, s a szerencsétlen fiatalember rádöbben, hogy az õ szerelmérõl van szó.

Az eset maga – vagyis a halott lányba szerelmes ifjú esete – egyébként ismert motívuma a görög, a germán vagy akár a kelta mondavilágnak.

A történet úgy folytatódik, hogy mivel a fiatalember igen kimerült, enged az öregek rábeszélésének, és náluk tölti az éjszakát. „Van egy üres szobánk", mondják neki, s õ nem gondol arra, hogy az valaha a lányé volt. Lefekszik, s ahogy álomba szenderül, a szobában megjelenik – holtsápadtan, szõkén – a lány. Ráfekszik az ifjúra, s addig szívja a vérét, míg az maga is meg nem hal: így már magával viheti õt a túlvilágra.

Francia nyelven a történet, mint említettem, Michelet egyik mûvében olvasható. A könyv címe A boszorkány, ennek egyik fejezete A korinthoszi menyasszony címet viseli. A könyvet Michelet egyébként azért írta, hogy vitába szálljon azzal a felfogással, melynek következtében a katolikus egyház Jézus Krisztust férfiatlan, vértelen figurának tünteti fel. Itt tûnik fel újra a Goethe által is feldolgozott, ógörög eredetû vámpír-menyasszony téma (vagyis az, hogy egy fiatalember beleszeret egy lányba, de a lány valójában vámpír), amely – mellesleg szólva – ismert vándor-motívuma a francia és a német romantikának.

Engem az a képtelen helyzet ragadott meg ebben a témában, hogy két világ – az élõk és a holtak világa – találkozik benne, és ebbõl a helyzetbõl kiindulva akartam filmet csinálni. Két olyan világ kommunikál egymással ebben a történetben, amelyek között igazából nem volna szabad semmiféle kapcsolatnak létrejönnie. Nem volt ez számomra teljességgel idegen, hiszen abban a civilizációban, amelyben nevelkedtem, vagyis a század eleji Bretagne-ban a helybéliek képzeletvilágában a holtak – többnyire a tengeren odaveszett tengerészek, akik haláluk körülményei folytán nem vehették fel a (keresztény) egyház szentségeit, nem nyughattak sírjukban – mint afféle hazajáró lelkek (így is hívták õket) rendszeresen kísértették az élõket, például megráncigálták a lábukat álmukban, meg ilyesmi. Ilyen – kísértetek járta – világban nõttem fel én is: a házban, ahol gyermekkoromban laktam, ott jártak-keltek a halottak lelkei az élõk között, anélkül, hogy ez a legcsekélyebb gondot okozta volna bárkinek is, engem kivéve, akinek azon nyomban rémlátomásaim támadtak, amint behunytam a szememet: akik engem kísértettek, kivétel nélkül roppant agresszív és veszélyes hazajáró lelkek voltak. Úgyhogy amikor aztán – jóval késõbb – megismerkedtem az említett ógörög mondával (amit ízlésünk szerint nevezhetünk mítosznak vagy anekdotának is), akkor voltaképpen a már jól ismert, otthonos világgal találkoztam újra. Ennek nyomán gondoltam ki egy olyan történetet, amelyben a fiatalember egy-egy vámpír-harapás folytán kerül át az egyik világból a másikba: a lány mintegy meghosszabbítja az érzéki örömöt, amit a vérszívás jelent a számára, és apránként szívja ki a fiatalember vérét, úgyhogy a fiú e körülménynek köszönhetõen rendszeres látogatásokat tesz a másik világban, vagyis a másvilágon. A tetejébe ezt a másik világot Korinthosz romjai közé képzeltem. A film úgy készült volna el, hogy a való világban játszódó jeleneteket Franciaországban – mondjuk, Párizsban – forgatjuk, a másvilágon játszódókat pedig Korinthosz romjai közt. Épp készültem magam beleélni a dologba, amikor sajnálatos módon arról kellett értesülnöm, hogy a valóságban ilyen romok nem léteznek, mert a várost annak idején a szó szoros értelmében porig égette Mummius római consul, s abban az értelemben, ahogyan Baalbeket vagy Leptis Magnát mint romvárosokat emlegetjük, egyáltalán nem beszélhetünk Korinthosz romjairól. Más megoldást kellett tehát találni, ráadásul olyat, ami nem nagyon költséges, mert volt ugyan valamennyi pénzem a filmre, amely, mint tudvalévõ, végül A szép fogolynõ címen került a mozikba, de mivel én, bár megvan a magam közönsége, nem készítek úgynevezett „közönség-filmeket", mint amilyen – mondjuk – a Titanic, általában nem gazdálkodhatom nagyon bõséges költségvetésbõl. Így az az ötletem támadt, hogy René Magritte belga szürrealista festõ vásznait fogom felhasználni a film képi világának megteremtéséhez. Ekkor adtam a filmnek A korinthoszi menyasszony helyett A szép fogolynõ címet. Magritte-nak hat festménye is készült ezzel a címmel; egyik furcsább, mint a másik, de mindegyiken két világ látható, az egyik a valóságos, a másik az ábrázolt, s a kettõ kommunikál, vagyis kapcsolatban van egymással. Nos, én felvettem a kapcsolatot a festõ özvegyével, és engedélyt kértem tõle, hogy egy hetediket festethessek. A hölgy egyébként ugyanaz a szoborszerû jelenség, aki Magritte utolsó festményein látható (mellesleg sokkal fiatalabb volt a mûvésznél): kétségkívül szép nõ volt, de hatalmas, mint valami emlékmû, amolyan walkür-szerû lény, hasonlatos Maillol vagy Arno Breker valamelyik szobrához. A beszélgetés roppantul mulatságosan zajlott: a festõ özvegye eleinte nem akart ráállni a dologra, mondván, már úgyis annyi Magritte-hamisítvány van a mûkincs-piacon. Szerencsémre épp akkoriban jelent meg egy izgalmas könyv a festõrõl egyik régi barátja tollából, aki elárulta, hogy Magritte sokáig hamisítóként kereste kenyerét: miután a saját képei nem voltak kelendõek, megélhetési célból elkezdett hamis Picassókat meg hamis Max Ernsteket festeni, s miután maga is híres festõ lett, ma már egy általa festett hamis Max Ernst meglehetõsen sokat ér. Magritte egyébként egy idõben belga bankjegyeket is rajzolt, de barátai olyan gyatrának tartották a hamis bankókat, hogy nem kértek belõlük. Nos, nekem kapóra jött ez a kevéssé szívderítõ história, mert amint megemlítettem az özvegynek, beadta a derekát. Azt azért kikötötte, hogy jelezzük: nem egy valódi Magritte-kép szerepel a filmben. Akinek jó a szeme, fel is fedezheti a festmény alatt a feliratot: „René Magritte nyomán". Megjegyzem, bizonyos értelemben Magritte valamennyi festménye hamisítvány. Magritte ugyanis teljességgel közönyös volt a megfestés módja iránt. Mindig azt mondta: egyedül a téma számít; ha a téma megvan, magát a képet már akárki megfestheti.

Magritte, a festõ tehát lassanként fontos szerepet kezdett játszani az elképzelt filmben: a korinthoszi menyasszony történetébõl ismert szerelmes fiatalember mindig az õ szürreális képi világába került át egy-egy vámpír-harapás nyomán. Pontosabban szólva a filmben több történet gabalyodik össze, s mindegyikük ebbe a kettõs világba transzponáltan jelenik meg: minden átkerül a valóságos világból a Magritte megfestette világba, ahol a realizmus értelmét veszti, s amely az értelmezhetõség szempontjából tele van hézagokkal, ellentmondásokkal, apóriákkal.

A forgatás szakmai szempontból egyetlen nagy huszárvágás volt. Mindössze tizenhét nap alatt rögzítettük az egész filmet, harmincöt milliméteres filmszalagra, ami nem csekélység, különösen akkor nem, ha meggondoljuk, hogy az egyik legnagyobb – és egyszersmind legigényesebb – francia operatõr, Henri Alekan állt a kamera mögött: az az Alekan, aki 1939-ben a Ködös utakat fényképezte, s aki A szép fogolynõ felvételei idején már betöltötte nyolcvankettedik életévét. Nagyon találékonynak bizonyult, különösen olyan esetekben, amikor – s ez gyakran elõfordult – olyasmit kértem tõle, ami merõben ellenkezett minden realista felfogással. Akkor derült ki, hogy van egy fontos közös vonásunk: mindketten utáljuk a realizmust. Alekan találékonysága különösen jól érvényesülhetett annak folytán, hogy az egész filmet egyetlen díszletben, ugyanabban a házban vettük fel. Ez gazdaságilag elõnyös megoldás, de sok ötlet kell hozzá. Például amikor a nézõk egy klinikát látnak, ahol minden fehér, aztán pedig egy másik jelenetben egy éjszakai szórakozóhelyet, ahol minden fekete, az ugyanaz a helyiség: egyetlen éjszaka alatt festettük át. Egy Palladio stílusában épített villa szolgált helyszínül Saint-Cloud-ban; a szerencsés véletlen úgy hozta, hogy éppen az Eltesse filmlaboratórium tõszomszédságában találtunk rá, ahol a nyersanyagot elõhívattuk. Szerepel még a filmben egy motorkerékpár is, amolyan tisztelgésként Jean Cocteau emléke elõtt – mint tudvalévõ, a halál motorkerékpárja Cocteau egyik kedvelt témája volt. A biztosítótársaság képviselõje tiltakozott az ellen, hogy egy drága színésznõt ráültessünk egy hatalmas Harley Davidsonra. Ezért aztán a motorkerékpáron, illetve az autóban játszódó jeleneteket is a villa egyik szobájában vettük fel (a ház akkoriban romos volt, úgyhogy nem okozott nagy gondot, amikor az egyik falat kiütöttük): a motor, illetve az autó állt, s mögöttük húztuk el a jókora vászonhengerekre festett díszletet, szélgéppel csináltunk szelet, a ködöt ködgéppel idéztük elõ, s a kamera síneken mozgott apró rázkódásokkal, hogy haladó jármû benyomását keltse. Ennél kimódoltabb megoldást nehéz lett volna kitalálni. Alekan repesett az örömtõl, s ez meg is látszik ezeken a jeleneteken, melyek igazán erõsségei lettek a filmnek, feltéve, ha jó a kópia, amit vetítenek belõle.

Sajnos, a kópiák gyorsan öregszenek. Tegnapelõtt láttam Tuniszban az Éden, na és címû filmemet egy vetítésen: rémes volt. A kópia bebukott vörösbe, és minden elmosódott lett, holott a filmet eredetileg ragyogó, tiszta, harsogóan nyers színekben forgattuk. Nos, mindebbõl semmi sem maradt meg. A nyersanyag avulása a filmszakma egyik nagy drámája. Egy irodalmi alkotás szövege vécépapírra nyomtatva is azonos marad önmagával, a film azonban – a maga anyagi mivoltában – igencsak mulandó.