Kallódó lelkek, kaliforniai álmok, vonzások és választások. Egy magyar elsõfilmes Átlagamerikában.

Már csattogtattam metszõ- valamint tépõfogaimat a friss -- és több sebbõl vérzõ -- zsákmány láttán, de eszembe ötlött valami. Aztán még valami. S mivel, mint az közismert, a tett halála az okoskodás, ezúttal a nyakazás elmarad.

Kezdjük a végén. Talán még nem késõ szembenéznünk azzal a sötét, provinciális gyanakvással, amellyel a kulturális importárut szokás fogadni idehaza. Kezdõdött a színészekkel: hát nem terem elég tehetséges, sokoldalú mûvészt és mûvésznõt ez az áldott magyar föld, hogy egyeseknek idegenbe kell menniük szereplõkért? E régi panasz lassan elcsöndesül, de csak azért, mert újabb, még vérlázítóbb sérelmeket kell felhánytorgatnunk, egyre több cudar termék tûnik fel a mûvészeti piacon, az ember nem gyõzi kapkodni a fejét, mi lesz itt, ha már a nacionáléban sem bízhatunk, hovatovább azt sem fogjuk tudni, mi a magyar. Mert mitõl magyar egy film? A gyártótól? A rendezõtõl? Az alkotók kellõ (kétharmados, 50+1 százalékos?) többségétõl? A történettõl? Netán a pénztõl? Határon túli -- erdélyi, délvidéki -- rendezõk itthoni szellemi és anyagi hozzájárulással készített munkái nem képezik vita tárgyát: befogadva. Külországi rendezõ koprodukciója: kitaszítva. Minden más felállás egyéni elbírálás alá esik, itt Szabó István a legjobb példa, akinek a Mephisto óta nem tudjuk hová tenni sem a mûveit, sem a sikereit.

Néhány éve obskurus illetõségû darabok szüremkednek be filmszemléinkre, elõbb az információs vetítésekre, aztán már szemérmetlenül versenyre kelnek a szín hazai terméssel, végül azt kellett megérnünk, hogy a díjakból is leesett nekik. Máris témánál vagyunk, az idei szemlén megosztott fõdíjban részesült Kelj fel Jancsinál. Nem állítom, hogy a (szigorúan szakmai) zsûrit pedagógiai célzat vezette, mégis sikerült egy lépést tennie a vegyes házasságból született filmek honosításának rögös útján. De nem mondtam még, mi volt az, ami elõször eszembe jutott Fonyó Gergely filmjérõl. Egy másik film. A kilencvenes évek elején szintén a messzi Amerikából érkezett egy fiatal magyar filmes, Reich Péter. A Rám csaj még nem volt ilyen hatássalt a csudabogaraknak kijáró érdeklõdés és sûrû hümmögetés fogadta, elsõre csak saját generációja körében aratott sikert, de ott nagyot. Aztán telt-múlt az idõ, a nemzedéki film Reich-féle változatának követõi támadtak, a mûfaj felértékelõdött, és amikor a Rám csaj...-t néhány évvel késõbb levetítette a televízió, nem én voltam az egyetlen, aki egy kis nemes patinát vélt felfedezni rajta.

Még egy idõsebb, közeli rokonát említeném meg a Kelj fel Jancsinak, az pedig Jarmusch második (nekünk elsõ) filmje, a Florida, a Paradicsom. Már akkor megkísért az ismerõsség érzése, amikor a nyitó képsorban megjelenik a tõrõlmetszett kaliforniai suburb alsó középosztály/felsõ prolik lakta negyede és a jellegzetes amerikai házbelsõ. Szinte kizárólag ebben a térben játszódik filmünk háromszereplõs kamaradrámája. Itt él a harmincéves Johnny és idõs édesanyja -- valójában, mint késõbb megtudjuk, örökbefogadó nagynéni. Johnny szellemi fogyatékos, a mama szerint tizenötéves kamasznak felel meg, mármint érzelmileg, mert ami az értelmét illeti, az megrekedt egy hatéves gyerek szintjén. Halálát közeledni érezvén a nagynéni igyekszik megnyugtatóan elrendezni Johnny jövõjét. Nincsenek illúziói: két szûk esztendõnyi haladékkal is beérné, ha addig ottlakás és némi pénz fejében egy jólelkû teremtés vállalná, hogy gondoskodik Johnnyról, akkor talán nagyobb megrázkódtatás nélkül szokhatna hozzá az egyedülléthez, és a gondolathoz, hogy otthonba kell költöznie. A ház ára élete végéig fedezhetné intézeti gondozása költségeit. Eleinte úgy tûnik, hogy sikerült megtalálni az alkalmas személyt, Amy Jo helyes, kedves, meleg szívû lány, és arra a két évre, amíg befejezi az iskolát, éppen megfelel neki az ajánlat. Hõseink tehát földközelben röpülnek, kicsit akarnak, és kicsin múlik, hogy mégsem sikerül nekik.

Nem sikerülhet, mert ez a két kicsinység, a szerénynek tûnõ vágy és a hajszál a levesben, hogy ne mondjak nagyobbat, maga az élet. És az élet már csak olyan, hogy a fiatal lányok szerelmesek lesznek, a tervek pedig -- még a legszerényebbek is -- fölborulnak, jön a zûrzavar, s a kora meg a késõ bánat. Ne kérdezzük, miért ne találkozhatna Amy Jo egy becsületes fiúval, mert egyfelõl pontosan tudjuk, hogy a rendes lányokat a rossz fiúk vonzzák, másfelõl nincs az a makulátlan fiatalember, akivel Johnny osztozkodni tudna. Egy felnõtt testben gyerekésszel és kamasz szívvel élõ ember számára, aki semmit nem tud, de mindent érez, nem pótolhatja a korrekt gondozás és némi jóindulat a kizárólagos és feltétlen szeretetet. Rühelljük, de igazat kell adnunk a szemét Tomnak, hogy nem normális helyzet az, ha egy fiatal lány összezárva él egy harmincéves, szellemi fogyatékos férfival.

Nem tudom, hogy csinálták a színészek (azt se tudom, hivatásos színészek-e egyáltalán), hogy nem csináltak semmit. Egy ilyen kevés szereplõs, nem látványos, nem mozgalmas, sok közelit használó filmben reménytelen lett volna láthatatlanná tenni az úgynevezett színészi eszközöket, azt kell hát mondanunk, hogy a film a hiányukkal tüntet. Eszköztelen a játék, a rendezés, a fényképezés, talán Dés László zenéje az, ami kilóg a sorból, ha nem is mindig, de akadnak helyek, ahol a képtõl függetlenül, külön és nagyon hallani a zenét.

Hogy a hétköznapi konfliktus, a csendes dráma végén lesújthasson a végzet, szükség volt egy drámai vétségre. Amy Jo-t el kellett tüntetni egy idõre, hogy azalatt Tom eladhassa a házat, és megléphessen az árával. Sose fogjuk megtudni, hova repült a hõsnõ, az anyjával folytatott telefonbeszélgetés a visszaérkezése napján lehûti azt a vérmes reményünket, hogy haza utazott. Apró hiba, de innentõl fordulnak rosszra a dolgok, és vesznek irányt a megoldatlan befejezés felé. Ne kérdezzük, hogyan lehet a magántulajdon és a szerzõdések tiszteletére épülõ országban ilyen könnyedén eladni egy kaliforniai házat, legyen az mégoly kültelki s vevõi mégoly friss orosz emigránsok. Ez súlyos bûncselekmény. Mégsem fogható az elõre megfontolt szándékkal elkövetett gyilkossághoz, amelynek minõsített esete, ha szerzõ hajtja végre saját teremtményén. A szerzõ lehet mindenható, de a „mindent lehet" nem jelenti azt, hogy „mindent szabad". Az elkezdett filmet persze be kell befejezni, és az sem vitás, hogy a választott történet nem érhet jó véget. De embert csak akkor öljünk, ha muszáj. Vagy akkor sem.

Ha most feltennénk a körkérdést, mennyire lényeges része egy filmnek a történet, igen szélsõséges válaszokat kapnánk. (Itt van mindjárt a zsûrié, amely filmünk erényeinek kedvéért el tudott tekinteni önkényes fordulataitól.) Elbeszélésmódja válogatja, mondom én, Fonyó pedig olyan módot választott, amely megkívánja az epikai hitelt. Az viszont kétségtelen, hogy ha szinte teljes fegyverzetben elénk pattan egy ifjú filmes, aki csak annyit hibázik, amennyit -- már a következõ opuszra tekintve -- könnyen el (meg) lehet kerülni, akkor van minek örülnünk.

Végül is az eszköztelenségért és a mértékletességért kell dicsérnünk a Kelj fel Jancsit. Nagy erénye, hogy nyoma sincs benne erõlködésnek, megfeszülõ akaratnak, s hiába tudjuk, milyen kelendõ áru a Hollywoodban gyártott deviáns, hendikepes hõs, a mentálisan sérült Johnny láttán eszünkbe sem jut arra gyanakodni, hogy Fonyó trendlovas volna. A film az elsõ kockákkal megteremti és mindvégig megõrzi hiteles atmoszféráját, olyannyira így van ez, hogy még a történet megbicsaklásai sem ártanak neki.

Kelj fel Jancsi – magyar–amerikai, 1999. Rendezte és írta: Fonyó Gergely.

Kép: Szitányi Gábor. Zene: Dés László. Vágó: Majoros Eszter, Ira Katz. Hang: Balázs Gábor. Díszlet: Fonyó Éva. Jelmez: Laura Salem. Producer: Kántor László, Fonyó Gergely. Szereplõk: Jon Jacobs (Johnny Miller), Dawn Kapatos (Amy Jo), Jánosi Péter (Tom), Joan Newmark (Leslie). Gyártó: Budapest Filmstúdió / Available Light Film. Támogató: MMK, NKA, ORTT. Forgalmazó: Budapest Film. 90 perc.