Tim Roth filmje hét lakatra zárt belsõ kaput dönget.

Kíméletlen film.

A nyitó képsor hadszíntéri terepszemle.

Keserves hidegben, zuhogó esõben kerékpározik hazafelé a Fiú, a Család legfiatalabb tagja, s a bicikliút végigvezet a film gyakorlatilag egyetlen helyszínén, melytõl Tim Roth, a rendezõ, a következõ másfél órában csak egy-két percig engedi elszakadni nézõjét.

Kegyetlen sziklák között haladunk, az óceán felõl szüntelenül fúvó szélhez megadóan hozzágörbült kopasz fák alatt, az angliai Devonshire grófság tengerpartján, melynek gyûrt szikláiról a Devont, vagyis a földtörténeti ókor négyszázmillió évvel ezelõtti szakaszát elnevezték. Akkortájt és arrafelé jelent meg az elsõ szárazföldi gerinces, az Ichtyostega. És talán azóta sem történt semmi lényeges.

Az embertelen tájba beleerõltetett magányos farmház a Londonból frissen vidékre költözött család, Apa, Anya és késõkamasz-korafelnõtt lányuk-fiúk félhomályos otthona.

A baljós vidéken megkapaszkodni igyekvõ újonnan jöttek élete elsõ pillantásra titoktalan. Küzdenek a vidékkel, a szokatlan viszonyokkal; az Apa munkáért telefonál, az Anya elõrehaladott terhes, majd a szülés után a harmadik gyerekét ajnározza, a Fiú az új iskolával küszködik, a Lánynak a szomszédos farmergyerek udvarol, esténként komótosan unalmas családi sörözgetés az üres falusi kocsmában. Ennyi az egész.

És mégis, lassanként komor sejtelmekkel telik meg a magányosan álló farmház. A Fiú egy véletlen folytán titkot les ki: rájön hogy Apa megcsalja Anyát. A Lánnyal. Az õ nõvérével.

Az incesztus a legrettenetesebb tabuk egyike, terhével megbirkózni szinte lehetetlen. Lehetõsége az olyan mozinézõ gerincét és végigborzolja, aki amúgy a legrafináltabb horrorfilmek legvérfagylalóbb effektjeire sem rezzen. Az incesztus a görög sorstragédiák és a kikerülhetetlen végzet levegõjét árasztja.

A vérfertõzés sejtelme -- majd bizonyossága -- elviselhetetlen teherként nehezedik a Fiúra. Attól kezdve, hogy saját szemével látja, miként hágja meg Apja a Lányt az elhagyatott parti bunkerben, õ kerül a történet középpontjába. Az események elõrehaladtával egyre fogyatkoznak az amúgy is mind kurtább és szûkszavúbb párbeszédek -- egy-egy beállítás, egy-egy lassú képsor egész fejezeteket mond el a hagyományosan lineáris elbeszélés-technikát követõ történetbõl. Történések még vannak, de mondani már nincs mit. A Fiú némán kínlódva birkózik a nyakába szakadt, kibeszélhetetlen és feloldhatatlan titokkal. Ha nem tesz semmit, belepusztul, ha feltárja amit tud, atomjaira hull a család, szûk világának egyetlen megfogható kerete. Nem csupán az õsi ösztön hajtja, hogy a tabu megtörése megtorlást kíván. Legalább ennyire ûzi a bûnös féltékenység is. Hiszen a vérfertõzés, a lappangó testvérszerelem lehetõsége ott kísért a Fiú és a Lány kapcsolatában is; az elfogadottnál egy árnyalattal közelebb állnak egymáshoz. A nézõben fölmerül a kétely: nem arról van-e szó, hogy az Apa hamarabb tette azt, amit talán a fia is megtett volna?

A Fiú vergõdik és kapkod. Majd nem bírja tovább és vádol. A Lány szenvedve színt vall. Az Apa hazudik, tagad, támad és üt: ha fény derül a történtekre vége a családnak! És tagad mindhalálig, amíg a vérfertõzés az archaikus szabályoknak megfelelõen vérbosszúba nem torkollik -- amíg a Fiú le nem döfi.

Tim Roth világa képileg és stilárisan hibátlanul kerek, nézõjének sem megnyugvást, sem kiutat, sem kapaszkodót nem ad. Amikor egyetlen jelenet erejéig kimenõt ad hõseinek a farmházból, akkor olyan londoni lakótelepre viszi õket, melynek szürke betontömbjei nyomasztóan hasonlítanak új lakhelyük szikláira. A Fiú és a Lány bárhová mennek is, nem szabadulhatnak többé a devonshire-i partvidéktõl.

Tim Roth filmje hét lakatra zárt belsõ kaput dönget, amelyet az ember jószántából megnyitni nem hajlandó, amely mögött a legszégyenletesebb ösztönöket, a legsötétebb titkokat, a legrettegettebb tabukat õrizzük. És akkora ütéseket mér erre a kapura, hogy a nézõ beleremeg.

A két gyerekember, a megbosszult Lány és a bosszúállás kényszerpályáján az apagyilkosságig jutott Fiú együtt vacognak egyetlen menedékhelyükön, a vérfertõzés helyszínén, a sivár, hideg, nedves sziklabunkerben. Az Apa halott, az Anya az újszülött harmadik gyerekkel többé nem jön vissza a városból. Szinte még értelmes kérdésre sem futja, csak reménytelen, dadogó nyögésre: -- Mi lesz most?

A sziklabunker két lõrése úgy mered rájuk, mint valami kíméletlen és közönyös Devon-kori isten hideg szeme.

Se válasz, se feloldás.

Hadszíntér (War Zone) – brit, 1998. Rendezte: Tim Roth. Írta: Alexander Stuart. Kép: Seamus McGarvey. Zene: Simon Boswell. Szereplõk: Ray Winstone (Apa), Lara Belmont (Jessie), Freddie Cunliffe (Tom), Tilda Swinton (Anya). Gyártó: Film Four. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 98 perc.