A Szerelem elsõ hallásra szemle-fõdíjas dokumentumfilm alkotója a mûfaj tematikai és stiláris átalakulásáról.

– A filmszemle díjkiosztásán Kéri László, a dokumentumfilmes zsûri elnöke úgy vélekedett, a most elkészült dokumentumfilmek már nem politikusak, holott még tíz-tizenöt évvel ezelõtt rendszert lehetett váltani e mûvek hatására. A dokumentaristák a vesztes emberi sorsok felé fordultak, azok felé, akik „a nyakukba szakadt szabadsággal nemigen tudnak mit kezdeni". Megdöbbentem ezen a – számomra steril – gondolatmeneten.

– Én érteni véltem, Kéri egy tendenciát sejtetett. A társadalmi problémákból személyes közegbe helyezõdött a dokumentumfilmek témaválasztása. Az elõzõ rendszerben azokat a határokat ostromoltuk, amik bizonyos szempontból szûkre szabták a gondolkodásnak vagy a megfogalmazás terét. Kétségtelen, hogy a rendszerváltás után a hirtelen nagy felbuzduláson túl, hogy „most aztán mindent lehet", beállt a zavar. Ezt egyébként inkább a játékfilmekben láttam, dokumentumfilmekben kevésbé érzékeltem. Volt zavar a dokumentumfilm-készítõk körében is, kétségtelen. Mert a „most mindent lehet" – egyáltalán nem volt igaz. Felépültek az új falak, például ma már nem tudnám megcsinálni az Ózd-sorozatot. Az egyik ok a személyiségi jogok térnyerése, az emberek öntudatra ébredése – és ez nem pejoratív, ez pozitív értelmezés – olyan erõs lett, hogy a szívátültetésrõl szóló filmemet nem biztos, hogy ma le tudnám forgatni. Persze, az ember a szereplõjével ezt meg tudja beszélni, de elõfordulhat olyasmi, hogy a háttérben feltûnik valaki, akit nem is kívántál felvenni, de ott van, és õ nem akart szerepelni, ezzel lehetetlenné tudja tenni a filmet. A másik új fal: a gazdagok fala... A nyolcvanas években már a legelvadultabb kommunistához is be lehetett jutni. Akkor egy vezetõ, ha nem fogadott, és a sajtó megszellõztette, piros szõnyeget terítettek eléd, hogy menjél be, mert nem engedhették meg maguknak... Manapság, ha egy kft. vagy bt. vezetõje, vagy egy tévés fõszerkesztõ azt mondja, hogy õ nem akar nyilatkozni, akkor nem nyilatkozik.

Más oldalról ez a zavar – mert ugye errõl volt szó –, nemcsak amiatt keletkezett, hogy most már „mindent lehet", kérdésessé vált: vajon kit érdekel a film. Lesz-e nézõje? Inkább errõl beszélnék. Mert ez az igazi kérdés. Magam is rájöttem arra, hogy egy bizonyos típusú téma a szociológia felõl közelítve rendkívül behatárolt réteget, mondjuk egy szûk értelmiségi csoportot érdekel. Ugyanakkor az a közelítés, amely az emberélet alapproblémáival foglalkozik, és megpróbál játékfilmes szemlélettel közelíteni, nagyobb nézõközönséget vonz. Mindez talán némi magyarázatra szorul. A dokumentumfilmnek két alaptípusa van. Az egyik a tudomány oldaláról közelít a téma felé: ez a fajta film – még ha a filmnyelvet használja is – alapvetõen magán viseli a tudományos vizsgálódás jellegét. A másik megközelítés, amikor a témát esztétikai értékek szerint közelíti meg az alkotó. Az elsõt lehet nyugodtan tudományos ismeretterjesztõ filmnek nevezni, a második típusra szokták a „kreatív" vagy „drámai" dokumentumfilm elnevezést használni – én ez utóbbit szeretném mûvelni. És a harmadik szempont, hogy az igazán nagy problémákat – amiket mondjuk a nyolcvanas években vállaltunk – most valahogy megkerüljük. Legyintünk, hogy az adott témákat a televíziók „úgyis megcsinálják". Miközben a napi hírmûsorok lehetõségeinél – például a korrupcióval, az ország átrétegzõdésével, a szegregációval – mélyrehatóbban, nagyobb terjedelemben a dokumentumfilmnek kellene foglalkoznia.

– A Szerelem elsõ hallásra vetítésein mindig becsületesen bevallja, hogy a film témáját – egy újságcikket – elsõre visszadobta.

– Igen, így volt.

– Úgy gondolta, ez inkább csak szenzációszámba menne?

– Olyan hangvételû volt, olyan információs anyaggal rendelkezett az említett híradás, mint a kereskedelmi csatornákon most divatos áldokumentumok.

– Nem volt hiteles?

– Máshol voltak a hangsúlyok... Nekem az igazi fordulatot az hozta, amikor találkoztam ezzel a házaspárral. Hihetetlen vonzásuk, kisugárzásuk van. Abban a pillanatban megéreztem, hogy ez a dolog az õ kapcsolatukról fog szólni. Tehát arról, hogy két ember hogyan képes többé tenni egymást... Ahogy Max Frisch írja, a Játék az életrajzzal címû didaktikus – egyébként zseniális – drámájában, hogy az élet nem arról kellene szóljon, hogyan tudjuk kisebbíteni egymást, hanem hogy hogyan tudjuk nagyobbá tenni. Ez a házaspár, vagy talán ez a „hármas" – hiszen ott a gyerek is – erre példa. Engem sértett is, bántott is, amikor bárhol leírták azt a szót, hogy fogyatékos „vak" meg „transzplantálás"... Mindig arra gondoltam: ez tökéletes hármas egység, ami vallásos embereknek ráadásul még többet is jelent. Kikezdhetetlenül együtt vannak, és olyan mintát adnak, ami ebben a világban iszonyatos erõt képvisel. Közelségükben a szeretet tapinthatóan jelenik meg. Kitûnõ filmek készültek a szeretet hiányáról, gondolok például Bergmanra… A szeretetrõl alig-alig láttam esztétikai értékkel bíró alkotásokat. Talán nem véletlen... Hisz ez a lehetetlennel határos. Nekem szerencsém volt Katival, Lacival, Feróval.

Többször, azt hiszem, félreérthetõen mondtam azt, hogy „nem korszerû" a film. Nem jól fogalmaztam, nem a film nem korszerû – a történet nem kor-szerû! Mert abban a világban, ahol a szomszéd országban élõ magyar családra hull a mi bombánk – ez tényleg abszurd. Mert a világ, ugye, arról szól, hogy legyél önzõ, erõszakos, agresszív, erõs. Errõl szól a hazai politika, errõl szól a gazdaság, errõl szól a sport, minden errõl szól.

Amikor 1991-ben Kaliforniában jártam, egy angol nyelvtantanfolyamon a tanárnõ jelzõket írt föl, különbözõ pozitív és negatív jelzõket. És valahogy a pozitív jelzõk közé került az „agresszív" szó. Pár európai, egy olasz, egy francia meg én, fölugrottunk, hogy „tanárnõ, véletlenül elcserélte ..." Az amerikaiak, illetve a nem amerikaiak, de ott élõk, akik a nyelvet élesítették, értetlenkedtek: „de miért?" Óriási vita kerekedett. Akkor, ott mi voltunk a teljesen korszerûtlenek. Ma már egy itt élõ talán nem is gondolkodna azon, hogy az „agresszív" jelzõ miért van a „pozitív oldalon".

A leggusztustalanabb dolgokra akad példa. Háborút csinálunk, mert ott a kamera! Pontosabban: kamerára koreografáljuk a háborút. Ad abszurdum, idáig megy a dolog...

Katiék mindezt szerényen és magukban csinálták. Már másfél éve megtörtént az ügy, amikor én az egészrõl tudomást szereztem. Rendezõileg pont ez volt a nehézség benne. Sokat kellett dolgozni azon, hogy kitaláljuk a formát, hogy ilyen egyszerû legyen. Kitûnõ munkatársammal, Radnai Annamáriával rengeteget vitatkoztunk, dolgoztunk látszólag formai kérdéseken is. Például hogyan fogjuk megcsinálni, hogy miközben tíz év történetét mondják el, õk lelkiállapotban és vizuálisan is megfeleljenek akkori énjüknek

– Becsapós a cím, de utólag belátja az ember: telitalálat.

– A címet nem én adtam, hanem egy nagyon jó barátom találta ki, aki PR-os, szóval akinek erre jár az agya. El is üt az eddigi filmjeim címétõl. Kissé hatásvadász, de vállaltam. Mert azt akartam, hogy berántsa a nézõt.

– A szereplõi lenyûgözõen „artikulálják", mesélik el a saját történetüket. Korábban említette, hogy azt már nem is merte belerakni: Hamvast olvasnak, abból merítenek erõt.

– Ez a szövetség, mint ahogy minden igazi párkapcsolat, nem csak testi meg lelki, hanem szellemi szövetség is. És hát ez a csodálatos benne. Én, mostanában, ötvenévesen jövök rá – lehet, hogy ez közhely másoknak –, bizony, keményen dolgozni kell azért, hogy akár egy baráti kapcsolat, akár egy házastársi, akár egy szerelmi kapcsolat mûködjön. Katiék ezt vagy tudatosan, vagy ösztönösen, de tudják. És van még egy dolog, amirõl nem beszéltem a filmben, mert nem akartam megzavarni a filmet, ez a vallás. Ami úgy gondolom, hogy a filmbõl nem hiányzik, de az életüknek jelentõs szelete.

– Ez kitûnik a filmbõl. Vagy még inkább a hit.

– Igen, aki értõ-érzõ, az kiveszi belõle. De még így is, volt egyvalaki, aki azt mondta nekem, hogy „ez a scientológiai egyház legdurvább propagandája", csak én nem veszem észre.

– Hogy valaki kioperáltatja az egyik veséjét a társa életkilátásainak a megerõsítéséért?

– Igen, hogy azok „ilyen ravasz eszközökkel dolgoznak", és hogy õk „azoknak az emberei"... és hogy ez iszonyúan ártalmas... Mástól ilyet nem hallottam.

A Szívügyem és az Ítéletlenül vetítése után fölhívtak utcáról is emberek. De azt kell mondjam, hogy ilyen erejû invázió, mint ezután a vetítés után, még nem volt. A Duna Tévének a nézettsége 3 százalék, a film sugárzása alatt fölment állítólag 5-6 százalékra. Elképesztõ mennyiségû telefon jött. Hihetetlen érzelmi megnyilvánulások! A legdöbbenetesebb telefonáló, egy idõs néni volt. 78 éves, és azt mondta, hogy tizenöt éve gyakorlatilag bezárva él a lakásba -- elvesztette két végtagját -- úgy gondolta, már csak a halál van hátra. Nincs értelme élni. És hogy megnézte ezt a filmet, és újra zöld a fû, és kék az ég... Szóval ennél nagyobb dicséret... nem az én dicséretem, nehogy félreértés essék. Ez a Katiéké!

– Nagyformátumú pár történetének a krónikása lett.

– Boldogan vállalom… Csak az eszközöket kellett megkeresni, hogy mindezt hozzájuk méltóan el tudjuk mondani. Abban a pillanatban, amikor megtaláltuk, minden ment már a maga útján. 5-6 nap alatt forgattuk le a filmet, ami nálam olyan ritka, mint a fehér holló.

– Változik Önben a film?

– Nem vagyok jó nézõ ilyen szempontból. Nem szívesen nézem újra például a Szívügyemet, vagy pláne a folytatását, a Kudarcokat.... Ezek a nehéz sorsok az emberbõl komoly darabokat „harapnak ki". Katiéké ilyen szempontból kivétel: az õ történetük engem mindig épített. Bármennyire megrázó – hiszen Lacinak nagyon kicsi az életesélye –, mégse éreztem a közelségében dermedtséget vagy görcsöt.

– Talán mert egy pillanatra sem sajnáltatják magukat.

– „Nézzétek (!) meg a filmet" – így adtam át a kazettát, és nem volt bennem rossz érzés, hogy ezt mondtam egy vak férfinak. Tudom, hogy Laci „látja" a filmet. ------ Kiszolgáltatottságuk ellenére is mindig adnak, soha nem követelnek.

Tele vannak életörömmel. És ezért nem nyomasztó a tragédiák láncolata, sõt, az õ különös erejû sorsuk rábírja a nézõt, hogy elgondolkozzék a legfontosabb kérdésekrõl. Élet, halál, sors, szerelem, honnan-hova-miért...

--Amik ugye „evidenciák"... Nagyon jó, hogy szóba került... Én az Ózd-sorozat után kezdtem el gondolkodni, hogy akkor is pont ez izgatott leginkább! Miközben az látszólag egy ipari történet: gazdasági átalakulás, rendszerváltás, leépülés… Valójában nem az érdekelt, hanem azok az emberek, akik ezt átélik. Végül is róluk szól a dolog. Gondoltam, még inkább ilyen irányba kéne menni, ezért készült a Szívügyem. Ez az a terület, ami már majdnem a játékfilm szférája. Csak arra jöttem rá, hogy nem tudnám azzal a hitelességgel, amivel ezt a történetet a Katiék elõadják, vagy Orosz Laci a Szívügyemben, játékfilmben elõállítani. Ez komoly alkotói dilemmám is... Hol lehet megfogni, megfogalmazni ezeket a problémákat? Úgy aposztrofáltam a dokumentumfilmjeimet, hogy játékfilmes mezõben keletkezett vagy játékfilmes attitûddel megfogalmazott dokumentumfilmek. Talán hosszabb idõre tudják tárolni, talán nem jár le a szavatosságuk, nem romlanak meg, mint a konzerv. Ezért próbáltam ebbe az irányba elmozdulni. A legjobban talán a Meddõt kedvelem a dokumentumfilmjeim közül. Tar Sándort nagyon megérintette az a világ, az az atmoszféra, ami ott megfogalmazódik, talán azért is, mert hasonló élettapasztalatai vannak, tehát sok köze van ezekhez a sorskivetett emberekhez. Abban a képi világban, azon a helyszínen ugyanilyen hendikeppel rendelkezõ szereplõkkel csinálnánk egy játékfilmet. Írt már nekem anyagokat, sõt, novella is született belõle. De az élet kiszámíthatatlan, és történt vele egy s más. Pontosabban a régmúltban történt vele egy s más, ami most látott napvilágot. A III/3-as múltjára gondolok, amit õ maga tárt fel egy megrázó levélben. Azt gondolom, hogy bármennyire fájdalmas, ennél kegyetlenebbül kell szembenéznie mindazzal, amit tett, hogy a múlt ne blokkolja írói kvalitásait. Ennek nemcsak az lehetne a hozadéka, hogy Tart visszanyerjük a magyar irodalom számára, hanem mintaként szolgálhatna a terheitõl megszabadulni és egyben megtisztulni akaró sorstársainak. Hiszek abban, hogy a bûn nem örök, hogy az ember képes a változtatásra. Nem titkolom, hogy szövetkeztem vele, ez számomra is olyan fantasztikus alapanyag, amibõl olyan típusú filmet lehetne csinálni, amilyen még nem készült.

– Az erõszak filmje helyett az erõ filmjeit készíti újra. Sziszifusz-sorozatot...

– Kétségtelen, hogy majdnem valamennyi filmemben megfogalmazódik mindez. Esterházy grófnõ sorsa is önmagáért beszél az Ítéletlenülben. De még a Piroskáé, a fogláré is, noha negatív figura. Nem vagyok orvos, de talán a dokumentumfilmes is olyan, mint az a sebész, aki fölnyitja, és látja, hogy "mi van bent". Nem merek másokat elítélni, „mert nem tudni, igen, hogy mi van ott benn". Ez azonban rendesen bedarálja az embert, emészti – ugyanakkor ad is. Hogy ilyen emberekkel találkozhatok. Ilyen csodálatos emberekkel. Ugyanakkor nagy felelõsség is, hiszen egy idõ után úgy mozgatod õket, mintha egy játékfilm szereplõi volnának. Mert én így kezelem a dokumentumfilmben a szereplõket. Persze nem én találom ki a történetüket, de tõlük kapom hozzá a felhatalmazást.

– Élesben megy a játék…

– Élesben megy a játék, és hihetetlen visszahatása van! Nekem alapvetõen az az érdekem, hogy minél jobb filmet csináljak. És ne ártsak. A legjobb: fölfelé menni a sziklán, görgetni. Nem jó, ha fölértél, akkor már... Hiú vagyok, szeretek díjat kapni, büszke vagyok rá, de olyan üresség marad utána. A filmkészítésnél is így van: a legjobb a közben lévõ „valami".

– Káeurópa címmel játékfilm-forgatókönyvön dolgozik Török Mónikával és Radnai Annamáriával.

– Az ötletet megtörtént eset adta. A nyolcvanas évek közepén a diktatórikus viszonyok elõl, a jobb élet reményében – újszülött kisfia hátrahagyásával – Magyarországra menekült egy 18 éves erdélyi lány. Tizennégy évvel késõbb a kamaszfiú anyja keresésére indul. Errõl szól majd a film.