A másik ország
Varga Balázs

A Y2K valóban átrendezte a terepet, de nem ott, ahol vártuk. Az igazi dátumváltás a magyar filmben történt. Az idei szemle nagy nyertese a fiatal magyar film volt.

Olyan csendben és váratlanul történt minden, hogy még akkor sem tûnt fel, amikor már rég lezajlott. Tavaly az általános rosszkedv és a zsûri szidalmazása vonta el a figyelmet a filmekrõl, idén a szokásosnál is nagyobb felhajtás és a médiacirkusz. Olyan vehemenciával beszélünk már évek óta a fiatal magyar filmrõl, hogy a szómágia ködében észre sem vesszük, ha végre valóban történik valami. Talán azért, mert az igazán lényeges dolgok nem a reflektorfényben, de nem is a színfalak mögött, hanem az oldalszínpadon zajlanak. Idén mindenki a szólistákat leste, s közben pár találékony fiatal áthelyezte a színpadot.

Az elõzõ évben a Jancsó-comeback, az új Grunwalsky-film, illetve a fiatal középgeneráció (Enyedi, Salamon, Kamondi, Togay) uralta a mezõnyt, mellettük a legifjabb nemzedéknek kevés tér jutott. Igaz, a filmjeik sem voltak annyira átütõk, vagy talán csak jobban illeszkedtek a megszokott skatulyákba. Idén azonban kimozdult és fejtetõre állt a világ. A fiatalok ellopták a show-t a középnemzedék elõl – még ha a szemlezáró díjesõben nem is ez tükrözõdött.

A számokat tekintve már régóta nekik áll a zászló, de hát a statisztikák szerint sosem volt baj a magyar filmmel. A rövidfilm évek óta a fiatalok felvonulási terepe, idén a játékfilmes mezõnyben is többségben voltak az elsõfilmes alkotók. (Ebben a besorolásban csak az vicc, hogy ezek szerint a tavaly második filmjét elkészítõ Dyga Zsombor vagy a 40 Labor már régi motorosnak számít.) Két dolog azonban mindeddig hiányzott a fiatalok igazi áttöréséhez: a "papa mozijától" markánsan eltérõ karakter, és egy kiemelkedõ film, amely mögé fel lehet sorakozni. Idén azután több olyan alkotás is akadt, amely egyértelmûen új hangot hozott, Mundruczó Kornél debütálásával pedig az elsõ csúcsfilmje is megvan a legújabb hullámnak.

A harci helyzetet általában úgy szoktuk jellemezni, hogy a fiatalok már a spájzban vannak, vagy legalábbis itt toporzékolnak a küszöbön, áttörésre készen, és meg akarják hódítani a magyar film hadállásait. Az idei szemlén azonban sokkal váratlanabb és fontosabb dolog történt. Nemhogy áttörés, de elszakadás. Kiderült ugyanis, hogy nincs hová áttörni. Vagy ha van is hová, oda nem érdemes. A meghódítandó vidék érdektelen. Van azonban helyette egy másik, teljesen szabad terület, a másik ország. Az eddig túlságosan is jól ismert, a megszokott pályákat bejátszó magyar film mellett, felett és helyett megjelent az új magyar film. Ez az új film szemléletében, értékrendjében és stílusában is más, mint az eddigiek, ráadásul – és erre nem volt példa korábban – a különbözõ filmtípusok és alkotói attitûdök szempontjából szinte a teljes skálát lefedi. Megvan az avantgárdja (40 Labor: A másik ember iránti féltés diadala, Szolnoki József: pannon halom), és megvan a populáris, mûfajfilmes ága (Dyga Zsombor: Gyilkosok). Megvan a középfajú mozija, a harmincas generáció „Csinibabája" (Buzás Mihály: A kis utazás), és feltûntek személyesebb, alanyibb, én-történeteket mesélõ alkotók (Csáki László–Maráczi Manuéla: Berlin–Párizs–Genova, 6 nap, Ruszev Szilvia: Most, minden nap). A pólusok között és körül pedig ott mozog a szerzõi film megannyi új árnyalata és irányzata, Mundruczó Kornéltól a Stefanovics–Kálmánchelyi–Végh alkotótrióig.

Ez nem tartalékcsapat, nem cserepad. Jelen pillanatban õk készítik a legérdekesebb és legizgalmasabb filmeket – ez a magyar új film. A fõsodor, ahogy mondani szokás.

Ami persze nem jelenti azt, hogy a másik oldalon csupa felejthetõ alkotás készülne, vagy hogy a fent említett filmek egytõl egyig remekmûvek lennének. Nagyon sokféle stílus formálódik egyszerre az új mûhelyekben. Az Aranymadár nyugodt, klasszicizáló lírája, vagy a Zárás precízen sötét tónusa hagyományosabb alkotói attitûdöt sejtet, ahogy a korábbi évek hullámaiból Mispál Attila vagy Bollók Csaba munkái is inkább nyolcvanas-kilencvenes évek szerzõi filmjének világképével rokoníthatók. Mundruczó Kornél, a 40 Labor, Dyga Zsombor vagy a Stefanovics–Kálmánchelyi–Végh hármasfogat azonban teljesen friss, új hangot hozott a magyar filmbe.

Az õ munkáik aligha levezethetõk az elmúlt évek vagy évtizedek történéseibõl. Ha vannak is elõképeik, azok szinte kivétel nélkül a hagyománnyal szembeforduló, formabontó alkotók. Ilyen értelemben lehet mondjuk a Buharovok munkáiban Jeles Andrásnak vagy a nyolcvanas évek "új érzékeny" magyar filmjének a hatását kimutatni. Mégsem lázadó filmek ezek, szó sincs arról, hogy dühödten tagadnák a magyar film hagyományos nagy témáit és értékeit. Egyszerûen kivonulnak ezekrõl a területekrõl, teljesen mások a reflexeik. Szabadabbak és természetesebbek. Határozottak, tudják, hogy mit akarnak. Nem kötik õket a régi beidegzõdések. Nem politizálnak és nem esztétizálnak. Filmeket akarnak csinálni, másokkal is meg kívánják osztani az élményeiket és a véleményüket, mesélni akarnak. Közben mégis kirajzolódik a filmjeikbõl egy kép errõl az országról: van háttér, van gyökérzet, nem a levegõben lógnak a történeteik. Nyoma sincs a mindenáron való mûvészetakarás görcsének, egyáltalán, a mûvészfilm–közönségfilm nehézkes dilemmájának. Ha a lehetséges kapcsolódási pontjaikat tekintjük, máris messzire kerülünk a szerzõi mozi fénykorától. Ezek a fiatalok nem a nouvelle vague ászait vagy Antonionit nevezik mesterüknek, hanem Új-Hollywoodot és esetleg a kortárs európai mûvészfilm renegátjait. Nincsen bennük görcs a mûfajfilmekkel szemben, szabadon vállalják a különféle zsánerek öntõformáit.

A magyar közönségfilm az elmúlt években túlságosan biztosra ment és szinte kizárólag vígjátékokban utazott. A harmincas-negyvenes évek szalonvígjátékait idézõ, színészközpontú kabaré-humor sikeres lehetett ugyan, ám mûfaji szempontból minden volt, csak nem innovatív. A fiatalokkal ellentétben a szakma és a kritika azonban mindeddig kifejezetten elõítéletes volt a mûfajfilmekkel szemben. Ideje volt, hogy valaki bebizonyítsa, a mûfajfilm nemcsak szerzõi álorcának jó, a komédián illetve a krimi-vígjátékon kívül egyéb zsánerek is meghódíthatók.

Dyga Zsomborék elõzõ filmje, a Séta egyenesen hivalkodott a példaképek felsorolásával és kifigurázásával. Itt vagyunk, innen jövünk, a sarki videótékából, ezeket a mozikat szeretjük. Betéve tudjuk az összes Tarantino- és Coen-filmet, most pedig megmutatjuk, hogyan csinálnánk mi. (Ilyen mûfajparódia az idei szemlén is akadt, Gayer Zoltán és Molnár Péter munkája, a Ponyvapotting.) A Gyilkosok legnagyobb erénye azonban éppen letisztultsága és fegyelmezettsége. Nem csapong, nem viccelõdik, hanem komolyan veszi a mûfaji szabályokat, miközben van stílusa és humora is. Íme egy profin kivitelezett, vegytiszta thriller, amelynek yuppie hõsei mintha az Amerikai Psychóból zuhantak voltak át az ezredvégi Budapestre, ám ebben a bûnös városban sem mozognak idegenül.

A 40 Labor (Igor és Ivan Buharov, Nyolczas István és Vasile Croat) új filmje ugyanilyen nagy ugrás. A másik ember iránti féltés diadala egyszerre krimi, sci-fi és negatív utópia; az alkotói négyesfogat nem is egy zsánerbõl merít. Elõzõ munkájuk, a Program klausztrofóbiás hangulata most is fel-felidézõdik, de ez a film levegõsebb, szabadabb és játékosabb. Akár történet is kikerekedhetne a titokzatos epizódokból, aligha tévedünk azonban, ha mindezt inkább csak játéknak, álcának vesszük. Játéknak a mûfaji szabályokkal, a nézõi elvárásokkal, a történet és az oksági összefüggések iránti vággyal. Buharovék felmentést adnak a logika szabályai alól, ám ez nem jelenti, hogy ne tartanák teljesen kézben a filmet. Felvonultatnak egy sorozatra való közönségvonzó népmesei kelléket, archetipikus figurákat mozgatnak, csak úgy halmozzák a különféle kalandos, furcsa, bizarr eseményeket, egyszóval ritka gazdag univerzumot teremtenek, de a nézõre bízzák, hogyan állítja össze magában a mozaikkockákat. Vagy belemegyünk a játékba, átadjuk magunkat az érzelmeknek, a primer benyomásoknak, a hatáskeltés eszközeinek, és hagyjuk, hogy magába szippantson a film hihetetlenül erõs atmoszférája, vagy pedig köszönettel eltoljuk magunktól ezt a szürrealizmus és abszurd határán mozgó világot.

Mundruczó Kornél és csapata megint más úton indult el. Megírtak egy néhány szereplõ köré sûrûsödõ szerelmi négyszög-történetet fiúprostikkal, homo- és biszexualitással – érzékenységrõl és féltékenységrõl, erõrõl és erõszakról –, majd ezt a történetet, amely tíz rendezõ közül kilencnek a kezében óhatatlanul a "pikantéria" és a "marginalitás" jegyében csúszott volna félre, magától értetõdõ természetességgel és közvetlenséggel mesélték el. A Nincsen nekem vágyam semmi egy szálon futó feszes dráma, világos indítékokkal, szenvedélyekkel és sorsokkal. Mundruczóék figurákat találtak ehhez a történethez, és megteremtették a sztori közegét, ám ez a háttér nem telepedett rá sem a történetre, sem pedig a hõsökre. Nincsen semmiféle nyögvenyelõs szociologizálás. Egyszerûen és pontosan elõadott dráma van, amely olykor groteszkbe és lírába fordul. Nyílt és egyenes beszéd, pontos és keresetlen stílus.

Dyga Zsomborék visszahelyezik jogaiba a tiszta mûfajokat, Buharovék a szürrealizmus világteremtõ radikalitását és szuverenitását, Stefanovicsék akciócsapata a felszabadult, gátlásmentes, szabadszájú és abszurd humort, Mundruczó Kornél pedig a szenvedélyt, a drámát és az érzelmeket. Filmet csinálnak, mozit, csiszolt vagy kevésbé csiszolt sztorikkal, megtisztítják a történetmesélést a rárakódott ballaszttól, a külsõdleges és erõltetett kellékektõl, a sokat mondás kényszerétõl.

Immár az a generáció áll mind nagyobb biztonsággal a kamerák mögött, amely a mozikat is megtölti. Huszonévesek csinálnak filmeket a huszonéveseknek. Nincs mese: új neveket kell megtanulni, fel kell frissíteni a telefonos noteszokat. Itt van az új magyar film, vétek lenne nem észrevenni.