Pedofíling

A mûsorvezetõk, megannyi óvodai Cipolla, egyre harsányabban igyekeznek elhitetni: itt a tudás és ügyesség tobzódik.

A játék megcsúfolása. Ez zajlik körül a világban, és hatványozottan ott, ahol a világ eszenciáját adják: a tévécsatornákon. A balga értelem egykor, felvilágosító szent eszmék bûvöletében még szerette hinni, hogy a tévé hiteltelen, torz képet nyújt "a valóságról". Ma már látható, hogy ellenkezõleg: a tévé megelõzte korát, mely feltalálta õt. Génjeiben hordta, képviselte és elõre megmutatta arcunkat, amilyenné mára lett. Ez az arc tompa és illúziótlan.

Valamikor, az õs-Váncsa korban -- tessék visszalapozni a huszonöt év elõtti újságokat -- a tévékritikusok nem értették (egyáltalán: voltak tévékritikusok, mert évszázados kulturális beidegzõdések folytán a tévémûsort is olyasfajta emberi produktumnak tekintették, amelynek alkotójával és befogadójával többoldalú diskurzust lehet folytatni, aztán fokozatosan kiderült: gép és gépies élvezõ közt nincs keresnivalója Schöpflin Aladár vagy Hevesy Iván bármily szerény utódainak, a mai alkalmi sajtó-reakciók mindössze szociologikus glosszák), szóval a tévékritikusok például nem értették, miképp lehet büszkeségünknek, a magyar irodalomnak oly szegényes, primitív képviselete a képernyõn. Illetve amit értettek ebbõl, az a néptömegek egészséges szocializmus-igenlését féltõ kulturális politika cenzúrája volt: Mészöly, Ottlik, Tandori nem millióknak való. És tényleg nem. A rendszerváltás óta nyilvánvaló: a kérdés feszegetése eleve életidegen. Irodalom nem konvertálható a tévébe, csak kegyeleti okból. Ha valóban arra volnánk kíváncsiak, amit az irodalom nyújt, nem néznénk tévét. De nem vagyunk kíváncsiak.

A politikára sem vagyunk kíváncsiak. Éppen mert nem lehetett politikai életünk, remélhettünk valami szépet, miközben a politikai mûsorokat színvonalra és szenvedélyességre bátorítottuk. Ma már tudjuk, hogy a politika valóban az a sekélyes cirkusz, amit a képernyõn látunk belõle. Nem sekélyesebb, mint a polisz élete, amelynek ügyeit darálja.

De maradjunk annál, amivel kezdtük: a játéknál. A tévé e tekintetben a legprovokatívabb és a leginnovatívabb. A honi kereskedelmi csatornák versenye a show-mûsorok és a saját szappanoperák mellett harmadikként itt a legizzadtságszagúbb. Sõt, nem külön-külön kategória-belharcot jelent ez, hanem a show, a széria és a vetélkedõ ötvözeteinek küzdelmét. Az ideáltípus a csatornához köthetõ "sztárok" berendezkedése (kvázi-élete) a stúdióban bármilyen "játékos", mutatványos jelenlétre. E jelenlétek alap-dramaturgiája pedig minden változatban egységes, akár ismerkedési vetélkedõ az, akár poénlicitálás, akár "Amerikából jöttem"-, akár "itt a piros, hol a piros"-jellegû totózás, találgatássá alázott fejtörõ, betûrejtvény vagy lángosevés, határok nélkül, határtalanul: felállítják helyettünk az állandó és az alkalmi bábukat, akik aztán végighaladnak helyettünk egy sematikus feladatsoron. A mûsor a valódi szellemi vagy sportjátékok szituációját teremti meg, azok teljesítmény-igénye és (pénzben nem kifejezhetõ) tétje nélkül. A rendkívül magas nézettségi index magyarázatát a korszellemben találjuk, túl azon a kézenfekvõ tényen, hogy e mûsorokon "sokat lehet nevetni", s hogy a pénznyerés látványa nagyobb áhítatot és megrendülést vált ki, mint Júlia halála. E szellem ugyanis csak rekordokat ismer (el) és teljes leengedettséget. Köztük a humánum ûrét kitölteni rest.

Ahogyan a történet-mesélés, a történet mint önkifejezés a modernitás utáni kultúrában, a történelem fogalmának katasztrofális presztizs-vesztesége nyomán elvesztette eredeti funkcióit, s a mai mûvészet csupán ornamentálisan, a történet ránk maradt kellékeivel

dolgozik, úgy a tömegszórakoztatásban is lezajlik ugyanez a folyamat. Az egykori történet-élmény remixe vagy a nagy história-panelek tetszõleges összekeverésébõl és földúsításából áll elõ (a Wild Wild Westtõl Az angol betegig), vagy ellenkezõleg, e históriaállomány alapelemeinek redukciójából, primitivizálásából (így hódít Európában az eredetileg írástudatlanok millióinak szánt latin-amerikai szappan-opera, a mitikus titkok-szerelmek-halálok csupán ráutalásszerû megidézésével). Ez utóbbi változat leágazása a tévé-vetélkedõ, amely egyrészt hajdani játékos erõpróbák imitációja, másrészt a szerencsét próbáló ember szemünk elõtt lebonyolódó rövid-története. Lekicsinyített, gyorslejáratú vállalkozás, de nem a felnõtt élet kihívásainak próbája és tükörképe, mint a gyermekeknél, hanem megfordítva, a felnõttség roncsaléka, az örömszerzés legszimplább minõségével: a nyeréssel. A tévés felnõtt-játék a gyerekjáték fonákja: tréning a kiskorúságra.

Az edzések pedig mind keményebbek. Miközben abszurd magasságokba emelkednek a nyeremények, abszurd mélységekbe süllyed alá annak a mércéje, mi tekinthetõ mûsornak. A mûsorvezetõk, megannyi óvodai Cipolla, egyre harsányabban igyekeznek elhitetni, hogy amit átélünk, az a tudás, ügyesség, szépség, humorérzék tobzódása. És e szuggesztió nyomán, a korérzéstõl áthatva, ül a nézõ a képernyõ elõtt, ujját magafeledten cuclizásra emelve, párnacsücsköt morzsolgatva, s lassan végképp elfelejti, mi is a tudás, ügyesség, szépség, humorérzék.