Man on the Moon – amerikai, 1999. Rendezte: Milos Forman. Írta: Scott Alexander és Larry Karaszewski. Kép: Anastas N. Michos. Zene: Peter Buck és Michael Stipe. Szereplõk: Jim Carrey (Andy Kaufman), Danny deVito (Shapiro), Paul Giamatti (Zmuda), Courtney Love (Lynne). Universal/Mutual Film Company/Jersey Films. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 118 perc.
Lenny Bruce, John Belushi, Howard Stern vagy Richard M. Nixon, az amerikai szórakoztatóipar legendás botrányhõs-bohócai népszerûségüket elsõsorban a tévének, rádiónak köszönhették; a mozinak nem sok hálával tartoznak. A pályájukat feldolgozó filmalakotások – legyenek bár oly ügyes mesteremberek munkái, mint a koreográfus Bob Fosse vagy Oliver „Legközelebb-Reagen-Jön" Stone – rendre megrekedtek a szenvedélybetegségek és magánéleti válságok diktálta hollywoodi közhely-dramaturgia csapdájában. A nagy humoristák csak a legritkább esetben éltek humoros életet, komikusokról minõségi tragédiát pedig legfeljebb egy Shakespeare vagy Fellini gyárthat: a harmincöt évesen tüdõrákban elhunyt mániás-depressziós média-terrorista és önsorsrontó Andy Kaufman esete erre a legfrissebb példa.
Érdekes kérdés, hogy Milos Forman miért éppen Kaufmant választotta különcökrõl szóló életrajzi sorozata (Amadeus, Larry Flynnt) következõ epizódjához. Magyarázatul hirtelenjében két ok kínálkozik. Az elsõ a címszereplõ Jim Carrey személye (és kultusza), aki mind fizikai megjelenése, mind destruktív, anarchikus humorú egyénisége folytán Kaufman eszményi reinkarnációjának tekinthetõ: fényesen gyarapodó életmûve szinte sikít a Holdbéli Ember megformálása után, akinek önmagán kívül egyéb mondanivalója sincs. Soha egyetlen komikus sem vette olyan következetesen semmibe színpadi szerepkörét, mint Andy Kaufman, aki az elvárt tréfák helyett csupán hétköznapi énjét adta: fellépésein lemezeket hallgatott, regényt olvasott, embereket inzultált, esetleg aludt néhány órát – egyszerûen hagyta, hogy az úri közönség bornírt unalma magától lelkesedésbe váltson. De nemcsak a minimalista humor megteremtõjét tisztelheti benne az utókor, hanem a szórakoztatóipar elsõ virtuális elõadómûvészét is, aki mesterséges alteregók révén élte ki személyisége sötét oldalát, és talán valahol errefelé keresendõ a rendezõi hátsó szándék ezredvégi szellemidézésére.
Forman az árulkodó nyitójelenet után precíz, mértéktartó életrajzi mûvet celebrál: engedi, hogy Kaufman magáért beszéljen. Sehol egy formabontó rendezõi ötlet, merész lelemény, még a zabolátlan Carrey-t is megfegyelmezi a hitelesebb drámai alakítás kedvéért, teljességgel a nézõkre bízva a döntést: unalmas ujjgyakorlatként vagy abszurd mûfaj-paródiaként nézik végig a filmjét – utóbbi esetben az Ember a Holdon kitûnõ választás egy keserû, de élvezetes szatírához korunk cyber-identitászavaráról és posztmodern önigazolási vágyáról. A kulcsszó ezúttal is az interaktivitás. Hiszen az efféle filmeknek a legjava is csak árnyék, s a legrossza nem rosszabb, ha képzelõdésünk pótolja…
Magnolia – amerikai, 1999. Írta és rendezte: Paul Thomas Anderson. Kép: Robert Elswit. Zene: Fiona Apple. Szereplõk: Philip Baker Hall (Jimmy Gator), William H. Macy (Donnie), Julianne Moore (Linda), Tom Cruise (T.J.Mackey), Philip Seymour (Phil), John C. Reilly (Jim). Gyártó: New Line Cinema/Ghoulardi Film. Forgalmazó: Kinowelt. Feliratos. 188 perc.
A Magnolia három órás sors-etûdje képtelen események képes krónikája. A krónika szövete a Los Angeles-i völgy néhány lakójának egymást keresztezõ históriája.
Mesél a film a rákbeteg televíziós mûsorvezetõrõl, aki csodagyerek-kvízt vezényel a képernyõn, mígnem egyenes adásban összeesik, meg ugyanezen mûsor valahai gyõztesérõl, aki mostanára enyhén homoszexuális, közepesen hisztérikus és nagyon pitiáner felnõtté érett, mesél a kvízmûsor új felfedezettjérõl, aki egyenes adásban pisil be, a mûsorvezetõ narkós lányáról, a lánynál házkutatást tartó derekasan merev rendõrrõl, aki elveszíti szolgálati fegyverét, a szomszédban haldokló milliomosról, akinek fia a harsány hímbüszkeséget hirdetõ kankéjkurzusok sztárja (Minden muff csak három napig tart!) és így tovább. Róluk van szó. Hihetetlen mozaik.
A háromórás filmbe -- mely persze nem tudja elkerülni, hogy itt-ott kiengedjen, „leüljön" -- sok évre való sors-szálat szõtt a forgatókönyvíró-rendezõ és éppen annyi gyászt, röhögést, kínlódást és abszurditást, mint amennyit az életünk tartalmaz.
Körülbelül akkor, amikor úgy hisszük, hogy a helyzet fokozhatatlan, a kankéjkurzusvezetõ megtér haldokló atyjához, az elfegyvertelenedett rendõr leszedi egy villámhárítóról a fogszabályozója árát betörésbõl fedezni kívánó volt csodagyereket, a narkós lány habozni kezd, hogy felhagyjon-e a narkóval, a bepisilõs új csodagyerek éjszaka a könyvtárban nekilát az Encyclopaedia Britannica kilencedik kötete bebiflázásának --, körülbelül ekkor békaesõ zúdul a városra. Kövér varangyok hullanak az égbõl és szétkenõdnek az utcákon-falakon-autókon.
A sors-etûd elõadói meghökkennek, aztán napirendre térnek a dolog fölött. A harmadik percben már fapofával gázolnak a trutymós tetemekben, törölgetik szélvédõikrõl a varangyvért --, ami történt, semmivel sem képtelenebb, mint ami velük történik nap mint nap. Belefér.
-- Van ilyen, van ilyen -- hajtogatja az ablakon kibámuló csodagyerek a könyvtárban. -- Ilyen van. -- Aztán visszasüpped az enciklopédiába.
Az élet pedig megy tovább. Béka velünk.
The End of the Affair – amerikai-német, 1999. Írta és rendezte: Graham Greene regényébõl Neil Jordan. Kép: Roger Pratt. Zene: Michael Nyman. Szereplõk: Ralph Fiennes (Bendrix), Julianne Moore (Sarah), Stephen Rea (Henry). Ian Hart (Parkis). Gyártó: Global Entertainment. Forgalmazó: Intercom. Feliratos. 101 perc.
Graham Greene megjárta Õfelsége titkosszolgálatát. Brit kém volt, csakúgy, mint írótársai: Ian Fleming és John Le Carré. Õ is írt kémregényt, kamaszkorom jó emlékû olvasmányát, a Titkos megbízatást. Az Egy kapcsolat vége már egy következõ életkor Greeneland-élménye. Azé az életkoré, amikor már éltél egy keveset és hibáidat is kezded beismerni. Greene hõsei – az író alteregójaként is felfogható Bendrix, az érzéki Sarah és férje, a hivatali öltönye nélkül életképtelen Henry – polgárok, a szó Márainál használt értelmében. Greene szenvedéllyel átitatott love story-t szõ alakjuk köré, majd elszakítja a házasságtörõ szerelmeseket, s két új szereplõt iktat a történetbe. Egy magánnyomozót (s vele egy leheletnyi krimit) és Istent. Az izgalmasabb figura az utóbbi, a szereplõk vele vívják a nagy csatát, hozzá fûzõdõ viszonyuk szolgáltatja az igazi drámát.
Neil Jordan verziója, mely immáron a második próbálkozás a regény megfilmesítésére (az elsõ 1955-ös keltezésû, rendezte Edward Dmytryk) megáll a saját lábán, feldolgozásként azonban felemás. A három idõsík – Bendrix visszaemlékezése, a Blitz alatti viszony és a nyomozás – zavartalanul illeszkedik egymáshoz. Jordan rendezésének eleganciája és Michael Nyman kísérõzenéjének lassú, de biztos hatása az ínyenc örömét kelti az efféle finomságokra kihegyezett nézõben. A nyomozót alakító Ian Hart pimaszul kisajátít minden jelenetet, melyben az általa játszott, félmûvelt kisember megjelenik. Chaplin-szerû figura bohóckellékek nélkül. Meglepõ módon Fiennes és Moore közt igazi szenvedély helyett légüres tér van. Papíron a két színész ideális szerelmespárnak tûnt, az eredmény azonban mást mutat. Bendrix és Sarah egymás iránti vonzalma tapinthatóbb, amikor távol vannak egymástól. A könyv szereplõi közül egy kivételével mindenki belefért a filmbe. Kisebb szerep jut ugyan a szeretõnek hitt papnak, de a forgatókönyv jóvoltából kapott egy mondatot, s ennyi elég, hogy alakja egyedi színt kapjon. A hiányzó szereplõ nélkül Jordan filmje megmarad tragikus szerelmi történetnek (annak viszont míves és szép). Sajnos nincs jelen a nagy machinátor, a láthatatlan erõ, a kíméletlen csábító, aki elrabolja Sarah-t Bendrixtõl. Jelenlétét a Hullámtörésben érezhettük utoljára, Jordan mintha lemondott volna megidézésérõl. Kár.
Pola X – francia, 1999. Rendezte: Léos Carax. Írta: Hermann Melville mûvébõl Leos Carax, Lauren Sedofsky és Jean-Paul Fargeau. Kép: Eric Gautier. Zene: Scott Walker. Szereplõk: Guillaume Depardieu (Pierre), Katerina Golubeva (Isabelle), Catherine Denevue (Marie), Delphine Chuillot (Lucie). Gyártó: Arena Films. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 134 perc.
Az amerikai Hermann Melville – akit sok kollégájához hasonlóan csak az utókor értékelt kellõképpen – kitûnõ író volt: az elsõk között szólt ember és társadalom viszonyának kérdéseirõl, az egyén elidegenedésérõl, s fõleg az emberi psziché kettõsségérõl. Nálunk leginkább csak Moby Dick címû tengeri kalandregényét, az ember és természet közötti küzdelem filozófikus allegóriáját ismerik. Leos Caraxé, az új francia film emblematikus alakjáé a kétes dicsõség, hogy felfedezte az amerikai író másfél évszázaddal ezelõtt született utolsó regényét, a szétesõ szerkezetû, nehézkes Pierre vagy a kétértelmûséget. A nyolc éve, a Pont-Neuf szerelmesei bemutatása óta hallgatásba burkolózó, s most új filmmel jelentkezõ rendezõ a Pola X-ben ismét bebizonyítja: vonzódik a rejtélyes, misztikus történetekhez, az ekszcentrikus figurákhoz, a túlfokozott stilizációhoz, a szélsõséges, teátrális helyzetekhez. A vadromantikához. Melville mûvét szabadon kezelve egy mind nehezebben követhetõ, mindjobban összekuszálódó, zavaros mesét ad elõ. Fõhõse az anyjával jólétben, gondtalanul és láthatóan boldogan élõ Pierre, aki második regényén dolgozik, s arra készül, hogy hamarosan elvegye szerelmét. Egy váratlan találkozás azonban fenekestül felforgatja életét: egy ismeretlen, zilált külsejû, akcentussal beszélõ lány azt állítja magáról, hogy a féltestvére, õ is a korábban a Balkánon diplomatáskodott apától származik. Innentõl Pierre egyre valószerûtlenebb helyzetekbe kerül, egyre különösebb dolgok esnek meg vele és körülötte. Életformát vált, s ezzel mintha személyiséget, identitást is cserélne. A normandiai kastélyból lepusztult külvárosi szállodába, kafkai hangulatú üzemcsarnokba, s a nagyváros barátságtalan, hideg, rideg közegébe kerül. Carax a romantikus, giccses, szürreális motívumok, fordulatok egész sorát vonultatja fel. Van itt minden: a nagy mû megírásával viaskodó, zseni-allûrökkel megáldott-megvert író, vérfertõzõ testvérszerelem, gyerekhalál, autóbaleset, megcsalt, megalázott szeretõ. Az egészbõl csak éppen a kompozíció átgondoltsága, többértelmûsége, a gondolat ereje, a költészet sugárzása hiányzik. Míg Carax elõzõ opusa megosztotta a szakmát és a közönséget is, a Pola X idegesítõ kuszaságával, teatralitásával és szelíd unalmával egyértelmû – megérdemelten negatív – fogadtatásra számíthat.
La Fille sur le pont – francia, 1998. Rendezte: Patrice Leconte. Írta: Serge Frydman. Kép: Jean-Marie Dreujou. Szereplõk: Vanessa Paradis (Adele), Daniel Auteuil (Gabor), Bertie Cortez (Kusak). Gyártó: UGC International. Forgalmazza: Best Hollywood. Feliratos. 90 perc.
A mondabeli ciprusi király elefántcsontból faragta ki szobrát, s amikor szerelemre gyúlt mûve iránt, Aphrodite életre keltette azt. A modern Pygmaliont már nem érzelmei, hanem a fagyos érdek és a hideg számítás vezeti. Az eleven anyag ihleti meg, abból gyúrja alkotását: virtusból mondén dámát varázsol a virágáruslányból (My Fair Lady), hétköznapjai unalmát megunva szûzies szeretõt az utcanõbõl (Pretty Woman), precízen mátrixba foglalt munkaterv alapján profi bérgyilkost a csövezõ nimfából (Nikita).
Patrice Leconte története az öngyilkosságra készülõ naiváról és az õt a halálból – szó szerint – visszarángató, majd múzsájává emelõ cirkuszi késdobálóról napjainkban játszódik. Modern Pygmalion-mese, de fõirányában az eredeti mondát, s nem annak 20. századi permutációit követi. Igaz, hõsnõjében van valami a monda kortárs változataiban feltûnõ nõalakok vásott varázserejébõl, férfifigurája azonban már egyértelmûen nem az ezen variánsokból ismert nagyhangú kivagyi. Inkább az egykori ciprusi király egyenesági leszármazottja: szemérmességét és gyûrött, mord ábrázata mögé rejtett félénkségét is tõle örökölte.
Lány a hídon finom humorral tálalt, csöppet a tündérmese felé emelt századvégi pikareszk, melynek lélekben elcsigázott hõseit egy bizalomteli kapcsolatokkal átszõtt világ utáni vágyakozás hajtja egymás felé: Zampano és Gelsomina ötlik fel elõttünk. A fekete-fehér nyersanyagra forgatott film csúcspillanataiban, a késdobálós jelenetekrõl van szó, a feszültség ereje és az érzékiség tánca majd' kicsapja a biztosítékot. Igazán emlékezetes szekvenciák.
Patrice Leconte a kortárs francia film egyik legnagyobb kismestere, hazája exportképes rendezõinek egyike: bármely mûfajban, habkönnyûben vagy fajsúlyosabban próbáljon is szerencsét – legyen az bûnügyi jellemrajz (Monsieur Hire), sziporkázó dialógusokban megírt kosztümös szatíra (Rizsporos intrikák) vagy a blõdli határát súroló krimikomédia (Két apának mennyi a fele) –, fölényes formabiztonsága és arányérzéke okán alig tud hibázni.
Itt is csak egyszer: a szeszélyes, ámde kiszámítható véletlendramaturgiától rózsaszínre satírozott zárójelenetben. De ennél nagyobb bajunk ne legyen.
Boys Dont’t Cry – amerikai, 1999. Írta és rendezte: Kimberly Peirce. Kép: Jim Denault. Zene: Nathan Larson. Szereplõk: Hilary Swank (Tina Brandon), Chloe Sevigny (Lana), Brendan Sexton (Tom). Gyártó: Fox Searchlight. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 113 perc.
Mirõl ismerszik meg az ún. független film? Tudja a fene, pontosabban egyre kevésbé dönthetõ el. Mondjuk nagy ívben kerüli a hollywoodi sémákat. Ettõl persze még lehetne ún. európai film is. Vagy távolkeleti, mert az onnan ismerhetõ fel, hogy megnyeri az európai filmfesztiválokat, jó esetben holtversenyben egy iráni darabbal, mely ugye a közelkeleten készül alkalmasint. Tán a kamera minduntalan lóbálásából, nos ez sem kizárható. A fiúk nem sírnak témaválasztása minimum becsapós. Transzszexuálisak és más érdekes személyek élete és munkássága, eddigi ismereteink szerint a független film hatáskörébe tartozik. Csak az az én bajom, hogy a Szelíd motorosokat már több mint harminc éve megcsinálták, és azóta is készültek más egyebek.
Olyan mezõkön járunk, ahol lökdösõdés és ordítozás útján intézõdnek a dolgok. Az ilyen vidékekrõl pedig tudható, hogy gyakorta kéznél van egy maroklõfegyver. Hogy nem sül el a szemü(n)k láttára? Ugyan ki is gondolhatná? Csehov meglehet egy konkrét független filmes volt, Tenessee Williams meg egy többfelõl is vitatható alak.
Rakjunk-e nemes közegbe egy nettó kakukktojást, hátha nem éli túl, és akkor lehet kaszálni tolerancia díjakat elébb független filmfesztiválokon, aztán sokfelé. Legyen gyakran éjszaka, mert az más, mint a nappal, és baljóslatúak benne a rendõrautó fényei, éppúgy, mint a kocsmák és a benzinkutak neon reklámjai. Ám mielõtt túlzásokba esnénk, szögezzük le: vizsgált mûvünk nem érdemtelen alkotás, csak megvolt már néhányszor. A fõhõst adó mûvésznõ valóban remek, szép, érzékeny arcot mutat (s ez Oscar-díjat ért). Az efféle filmekben mindig remek a hõsnõ, akkor is ha épp hõs. Persze Shakespeare is egy nyavalyás független filmes volt, noha függõ filmeket szokás készíteni róla.
Gyere vissza Rainer, minden meg van bocsátva!
The Green Mile -- amerikai, 1999. Rendezte: Frank Darabont. Írta: Stephen King regényébõl Frank Darabont. Kép: David Tattersall. Zene: Thomas Newman. Szereplõk: Tom Hanks (Paul), David Morse (Brutus), Michael Clark Duncan (Coffey), Michael Jeter (Delacroix). Gyártó: Castle Rock Entertainment. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 154 perc.
Frank Darabont rendezõ vonzódása a rabok és fogvatartóik egymásrautalt kapcsolata, a mikroközösségek hierarchikus viszonyai iránt nem újkeletû. Korábbi munkája A remény rabjai börtönviselt hõsei is pokoljárásuk végén nyerik el szabadságukat. A forgatókönyv akkor és most is Stephen King egyik kisregényébõl készült. A Halálsoron elbeszélõje és fõszereplõje egy siralomházi õrség egykori parancsnoka (Tom Hanks), aki a fegyintézet mindennapi mûködése közepette is megõrizte emberségét. A feladata az volt, hogy utolsó útjára kísérje a kivégzésre várókat. Visszaemlékezésének fókuszában John Coffey áll, aki 1935-ben egy kilencéves testvérpár meggyilkolása miatt került börtönbe. A kezdetektõl világos, hogy ez a hatalmas termetû, feketebõrû elítélt ártatlan, túlságosan szelíd és barátságos, még a sötétben is fél. Csodatevõ képességekkel rendelkezik, kézrátétellel gyógyít, rákos daganatot tud megszüntetni, a halottat is képes feltámasztani. A kibontakozó misztériumjátékban a keresztény szimbolika néhány eleme is felvonul, gondoljunk csak a feltámadás momentumára vagy a Judásként ábrázolt pszichopata fegyõr figurájára.
A film azonban nem elégszik meg a valóság és fantasztikum mostanság oly divatos keverésével, hanem kötelezõen felmondja az ismerõs leckekönyvet a börtönélet viszontagságairól, protestál a halálbüntetés eltörlése és a faji elõítéletek elutasítása mellett. Ezeket a fellelkesítõ eszméket ezúttal a szájbarágós példabeszédek hatástalanságával adják elõ. Könnyfacsaró érzelmi manipuláció áldozatai vagyunk a villamosszék barbárságának túldramatizált bemutatása és a valószerûtlen, a szélsõségesen jó vagy rossz karakterek szerepeltetése miatt. A giccs pedig abban a jelenetben éri el tetõpontját, amelyben a feltámadás keresztény aktusa egy eltiport rágcsáló felélesztésével teljesedik ki. Itt kell felhívnunk a figyelmet a film igazi sztárjára, a Walt Disney teremtette Mickey Mouse e kései leszármazottjára. Ez a mágikus egér -- ugyanis róla van szó -- lejátssza a vászonról a színészeket. Különleges tulajdonságai és játékossága rabul ejtik szívünket. A vásznon zajló emberi dráma már régóta nem érdekel senkit, ám de képzelhetik azt a katarzist, amit az utolsó kockákon érzünk, amikor kedvencünk másodszor is, immár végleg kileheli lelkét. A számos Oscar díj közül az egérnek mindenképpen megszavazhatunk egyet.
Girl, Interrupted – amerikai, 1999. Rendezte: James Mangold. Írta: Susanna Kaysen regényébõl Lisa Loomer és Anna Hamilton. Kép: Jack N. Green. Zene: Mychael Danna. Szereplõk: Winona Ryder (Susanna), Angelina Jolie (Lisa), Whoopie Goldberg (A fõnõvér), Vanessa Redgrave (A pszichiáter). Gyártó: Columbia/TriStar. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 127 perc.
Aki olvasott már valaha Sylvia
Plath-t, esetleg volt szerencséje Ken Kesey Száll a kakukk
fészkére címû könyvéhez, vagy
ne adj’ isten a saját bõrén tapasztalta, miként
nyomorítja meg az ember életét a pszichózis,
az elõtt ismerõs lehet a világ, melyet a Susanna Kaysen
kulcsregénye alapján készült James Mangold-film
megjelenít. A hatvanas évek Amerikájában játszódó
mû a lélek mélyrétegeibe, egy rehabilitációs
intézet mindennapjaiba nyújt betekintést.
Susanna sorsa párhuzamosan
Amerika sorsfordító idõszakával, a vietnami
háború idejében vesz fordulatot, mikor borderline-személyiségként
bekerül a pszichiátriára. A film eredeti címe
(Girl, interrupted) nem csupán a zavartságra utal,
de a képi világra is; a gyógyulást, az intézeti
napokat minduntalan félbeszakítja a lány múltjából
felvillanó egy-egy jelentõs pillanat, a gyerekkori élményektõl
kezdve egészen Susanna öngyilkossági kísérletéig.
A film erõssége e
megszakításos képi technika mellett az érzelmi
motivációkat, a lelki mûködéseket, a kínokat
bemutató színészi alakításokban rejlik.
Az imponáló vonulatból (Winona Ryder, Whoopi Goldberg,
Vanessa Redgrave) magasan kiemelkedik a szociopata, kezelhetetlen, de mégis
rendkívül érzelmes Lisát alakító
Angelina Jolie, akirõl e filmet látva elmondható,
nem véletlenül alakításáért Golden
Globe-ot s utóbb epizodista Oscart kapott.
A gyógyulás a két
világ közötti helyes választás. Az alatt
a két év alatt, melyben Susanna az intézet ápoltja,
az osztály igazi közösséggé, egységfronttá
válik a kinti világgal szemben. Az érzelmes, de semmiképpen
sem érzelgõs húrokat pengetõ alkotásában
minden beteg a saját sorsán keresztül válaszol
arra, hogy belemenekül-e maga teremtette világába, vagy
megtanul alkalmazkodni hozzá, s visszatér abba a világba,
mely végül is megbetegítette.
Snow Falling on Cedars – amerikai, 1999. Rendezte: Scott Hicks. Írta: Ron Bass. Kép: Robert Richardson. Zene: James Newton Howard. Szereplõk: Ethan Hawke (Ishmael), Youki Kudoh (Hatsue), Max von Sydow (Gudmundsson), James Rebhorn (Hooks). Gyártó: Universal. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 133 perc.
Azon a térképen, amin nem város- és országnevek, hanem filmcímek segítik az eligazodást, a Hó hull a cédrusra (készült David Guterson bestsellere nyomán) a múlt hónapban bemutatott Árvák hercege (készült John Irving bestsellere nyomán) tõszomszédságában fekszik. E filmes-földrajz két rokonvidéke akkor a legszebb, amikor hó hull a cédrusra/árvaházra. Rokonvonás továbbá, hogy mindkettõ dicsekedhet egy-egy õszbeborult reform-Télapóval: az életet éteribódultságban szemlélõ szülész-árvaházigazgatóval (Michael Caine) és a közeledõ halál szemszögébõl szemlélõdõ védõügyvéddel (Max von Sydow). A sûrû, idegnyugtató hóesésben hasonló utat jár be Irving és Guterson történetének fõhõse: boldogság – elszakadás – veszteség – visszatérés. A vastag hórétegbõl divatjamúlt filmek bontakoznak ki. A tempó komótos (Micsoda luxus! Milyen kellemes luxus!), a lassan építkezõ történetek érzelmes-érzelgõs tanmesék a magunkhoz való visszatalálásról, melynek eléréséhez van, akinek almát kell szednie; van, akinek háborúba kell vonulnia, nyomozásba fognia. Guterson azzal fejeli meg Irving meséjének tanulságát, hogy kimondja azt, amit utóbbi nem: „A rasszizmus rossz dolog!" Amit mindkét film elismer (de szerencsére nem mondatik ki): a hó és az apák hatalmát. Az utóbbi boncolgatását jobb analitikusra hagyni, az elõbbi viszont filmes feladat, operatõri vállalkozás. Robert Richardson képei álomszerû világba vezetnek, a Hókirálynõ meséjébe érkezünk vissza annyi év után. Mielõtt azonban végleg eltévednénk, James Newton Howard zenéje biztos támpontot ad arra nézve, hová is érkeztünk valójában: Álomgyár, végállomás!
Alkonyattól pirkadatig 2. – Texasi vérdíj
From Dusk Till Dawn 2: Texas Blood Money – amerikai, 1999. Rendezte: Scott Spiegel. Írta: Boaz Yoakin és Duan Whitaker. Kép: Philip Lee. Zene: Joseph Stanley Wiliams. Szereplõk: Robert Patrick (Buck), Raymond Cruz (Jesus), Duan Whitaker (Luther), Bo Koskins (Lawson), Danny Trejo (Eddie). Gyártó: A Band Apart/Los Hooligans/Dimension Films. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 90 perc.
Denevérzáporral indítani, pláne liftben, már fél siker, ha pedig az Alkonyattól pirkadatig folytatásáról van szó, szinte telitalálat. Az egyik áldozat lehet jól ismert szappanopera cica, a másik esetleg a kultikus Gonosz halottak széria rettenthetetlen zombivadásza. De legyen mindez csak beugratás, a filmben egy másik film, amit a fõhõs a tévében néz éppen, hogy utána kezdetét vehesse az igazi történet, a jól bevált.
Bankrablás, vámpírok, egy közepesen szellemes eszmecsere a pornófilmek dramaturgiájáról és a szigorú tekintetû Danny Trejo. Scott Spiegel tartja magát a hagyományokhoz, már amennyire az egyenesen videóforgalmazásra szánt produkció szerény költségvetése engedi. Az Intruder címû olcsó áruházi vérfürdõvel az effajta filmek kedvelõi körében komoly rangot szerzett rendezõt a történetvezetés kevéssé érdekli, a ritmus meg, úgy tûnik, egyáltalán nem, viszont szívesen bíbelõdik a komikumig vitt erõszakjelenetekkel. Otthonosan mozog a buta tévésorozatok és a B kategóriás horrorfilmek világában, de nincs az a kifinomult rossz ízlés, ami egy újabb zuhanyozós Psycho-idézetre magyarázatul szolgálhat. Látványban a bájos barkácsmegoldások dominálnak. A szubjektív kamera kínálta mókás látószögek egy idõ után már igen fárasztóak, de amikor a vámpír szájából kukucskálhatunk ki vagy egy tûzharcot a házfalon táncoló árnyékokkal mesélnek el nekünk, meg kell hagyni, jópofák.
Spiegel különben kedvelt figurája a Tarantino életrajzok írásából élõknek, a legenda szerint õ vezette be az izgága videótékást Hollywood elõszobájába. Hálából most filmezhetett kedvére, a csalódott Clooney rajongók pedig legfeljebb faképnél hagyják a texasi vámpírokat. Pedig a harmadik rész a vadnyugaton játszódik, bizony ám.