Virtuális koporsó – digitális lélek

Janisch Attila

A jövõ videótékájában nem filmet kölcsönzünk majd, hanem személyiséget és éntudatot.

Félelmeink között az egyik legalapvetõbb és legmeghatározóbb, amelyet azoktól a pillanatoktól érzünk, amikor kikerül az irányítás a kezünkbõl. A halálban is ez a legfélelmetesebb és a legelképzelhetetlenebb. Mi lesz akkor, amikor nem tudunk majd önmagunkról? A tudat elvesztése a legtöbb ember számára egyet jelent magával a halállal, hiszen az ösztönök szintjén élt puszta biológiai lét az életnek olyan formája, amelyet csak életünk kezdetén tapasztalunk, de késõbb ez a sohasem tudatosított tapasztalat gyorsan a feledésbe vész.

Ugyanakkor él bennünk egy szinte tolakodóan perverz kíváncsiság is, elborzasztó, szent vonzalom, amelyet a kontrollon kívüli léttel szemben érzünk.

A teljes tudatvesztés borzaszt, de a tudat manipulációjával elõidézhetõ másság, idegenség vonz, izgat. Sõt, ez az iszonyattal vegyes kíváncsiság, minél közelebb kerülünk a tudat manipulációjának valódi lehetõségéhez és minél nehezebben védhetõnek érezzük (talán ismeretlen eredetû?) emberi intelligenciánk mindeddig bevehetetlennek hitt bástyáit, mind erõsebb lesz.

Létezésünk e veszélyes megváltoztathatóságát figyelõ, kutató obszervatóriumok sokáig csak a modern mesék birodalmában épültek, a valamikor tudományos fantasztikumnak nevezett, mára cyberológiává nemesedett elbeszélések fantáziavilágában. A hagyományos utópiákban a világ idegenedik el tõlünk, míg ezekben a cyber-fantáziákban mi magunk válunk idegenné és félelmetessé önmagunk számára (Mátrix, Cube, Johnny Mnemonic, Strange Days) .

Cybervilág.

Itt éled ma új életre e korántsem új cyber-gondolatiság (egy korai õs például Herbert W. Franke Az orchideák bolygója címû 1961-es mûve), amely úgy tûnik, egy új, modern evolúció határain bolyong – a szerves és szervetlen egyesülésének téridejében, ahol feloldódik a határ az idegen (legyen az gép, élõlény vagy az ellenõrzés alól kikerülõ pszichikai energia) és önmagunk között. Az idegen tökéletes mimikrire törekszik, a gazdalény pedig nem tud arról, hogy õ már nem valódi többé. Ha felnyitod a testét, könnyen drótok kusza halmazára bukkansz.

De még rettenetesebb, ha saját testedet nyitja meg a szike, hogy feltárja a valóságot.

n

Már nem csak a mesékben, de életünk mindennapos tapasztalataink szintjén is valódi teret nyer a sohasem volt, a nem létezõ, teremtett világok megtapasztalása. A virtuális realitás még kezdetleges, de a vele szemben érzett félelem már valódi, habár a valóság új értelmezése is még szinte értelmezhetetlen. Mintha plasztikusan (mert térbelileg létezõen) igazzá válna az a gondolat, hogy csak az nincs, ami nem elgondolható. Amint azonban kigondolom, máris létezik. A létezésnek egy bizonyos szintjén. Ám mintha ezek a szintek, a létezés különbözõ szintjei folyamatosan halmozódó energiát gyûjtenének, hogy egy idõ után így „robbanthassák át" e sajátos evolúció következõ szintjére a virtuálisan létezõt.

Hol az utolsó szint?

A virtualitásban csupán vagy a valóságban?

A virtuálisan megélhetõ személyiség csupán a valóságba manifesztált fantázia, vagy a létezés egy új tudatszintjének valóságos manifesztációja?

Szerényen bár, de az Internet máris eme új létezésünk cybervalóságát nyújtja.

Virtuálisan megalkotott, új, még talán önmagunk elõtt is ismeretlen és felfedezésre váró énjeink sorsát még mi irányítjuk, de már csupán az egyik oldalról, a személyiség megalkotása felõl. A befogadó számára valóságos lényként manifesztálódik bármilyen másság, amit mi teremtünk önmagunkból.

De nem csak az Internet, a reklámok virtuális világa is szétválaszthatatlanul egybemosódott gyorsan formálódó valóságtudatunkkal. A reklámban semmi sem valódi. Mesterségesen átalakított lények oltják az agyunkba sohasem volt és soha nem létrehívható dolgok iránti vágyat. Akár azok a fotók, amelyeket az újságokban láthatunk. Bárkit bármivé átformálhatunk: a metamorfózis lehetõsége végtelen és valójában kockázatmentes. (Mára egy fotó vagy egy videófelvétel sem mindig bizonyító erejû a joggyakorlatban.)

A vizuális tér, amelyben mindennapjainkat éljük, már a virtuálisból nõ ki, és alattomosan ostromolja, alámossa valóságtudatunkat.

A cyber-tér a személyes világot rohamozza.

Kifelé már nem menekülhetsz, csak befelé. Ameddig még van út.

Az új igazság szerint talán csak az nem hamis, ami hamisnak látszhat. Hiszen csak az meri önmagát, a valódi létezéssel szükségképpen együtt létezõ hiba esendõségét is vállalni. A hibás valódi hamisítványnak tûnik, hiszen nem tökéletes. A valódi hamisítvány valóságosabb a valóságos igazinál.

n

Mivé változik a bûn és a büntetés e virtuális létezésben?

Bûn-e az, amit végiggondolunk?

Amennyiben a csupán gondolatban elkövetett, tehát virtuális bûn is bûn (?!), talán virtuális büntetést von maga után.

A bûn elidegenedik az elkövetõjétõl. A büntetés a megbüntetettõl.

A deviancia cyberjátékká szelídül.

Szelídül (?!), igazán?

Talán a közeljövõ videótékájába már nem filmekért, vizuális történetekért megyünk, hanem a cyber-tér illúzió-valóságában átélhetõ és kisajátítható szerepekért, személyiségekért, én-tudatért.

Egy végsõ szubjektivitásba omló világ csábítóan perverz magányába menekülve szívjuk majd magunkba az elektromos impulzus által agyunkban és érzékszerveinkben generált én-tudatot. Már nem egy kalandot nézünk a filmen – mi magunk leszünk, vagyunk a kaland. Nem csupán elborzadva és a kívülálló, a kívül maradó jólesõen biztonságos pozíciójából figyeljük a vásznon tomboló erõszakot – mi magunk vagyunk, leszünk a gyilkos és az áldozat is. Mi magunk leszünk a tetszés szerint választható, megváltoztatható személyiség.

A valódi valóságtól még nem, de tudatunk belsõ valóságától már csupán egyetlen törékeny határ választja majd el ekkor az illúziót. És ez a határ ezerszer vékonyabb és törékenyebb lesz az álmaink tere és a létezésünk évezredeken át valódinak hitt tere között húzódó mezsgyénél.

E határt átlépve talán út már nem is vezet majd visszafelé.

Mintha sohasem lett volna a máshol és a máskor.

Még úton vagyunk a meghatározatlan eredet és az ismeretlen vég között, de a cyber-evolúció virtuális terének megérkezést remélõ új polgára bátor pillantását már a hibátlan öröklét végtelenjébe veti – a megváltó halált pedig talán csak álmodja magának.