A legokosabb gyilkos
Bikácsy Gergely

„Hordozható kulcslyuk" – vallotta a kameráról a Mester. Csak azt nem árulta el, e leskelõdõ pillantással ölni is tudott.

A vonaton kövérkés úr ül kalapban, és újságot olvas. Szemben vele vásott kisfiú, aki idõnként leveri a kalapját. A kövérkés úr méltatlankodik, egyre nevetségesebb. Õ az, személyesen: Hitchcock. A pimasz és gyõztes kisfiú nyilván az iskolában õt kínzó, csípõ, rugdaló, nála erõsebb és pimaszabb kölykök egyike. Hitchcockot a Szent Ignác jezsuita iskolába íratták be szülei. A pimasz, verekedõs kölykök nem figyeltek igazán a névadóra, ez a vonaton kalapját leverõ pimasz sem, hogy ki is volt Loyolai Szent Ignác. A kövér kis Alfred, aki csak pofozóbábuként játszhatott a többi gyerekkel, õ viszont jól megjegyezte, ki a névadójuk. A bûn és bûntudat komor buzgalmú, büntetõ fõpapja.

Állítólag minden szünetben hülyére verték, õ meg sírt, mert a panaszkodókat a jezsuita atyák még meg is büntették. Teltek az évek, évtizedek. Nincs az a nyomozó, aki rájönne: Hitchcock minden pofozkodó osztálytársát meggyilkolta. A legokosabb gyilkos.

*

„A szûz imája" – „Alagút-sikolyok" – „Reccsenõ ujjak" – „Szakadt kombinéban"... – a napfogyatkozás estéjén kezdtem volna Hitchcockról, patetikusabban „H. évszázadáról" írni, de most látom, csak ezek a szavak maradtak meg egy papírcetlin, és találgathatom, mire akartam kilyukadni a reccsenõ ujjakkal. Talán a Frenzy ördögi humorú jelenetére, ahol egy hullát teherautónyi krumpli közé rekkentenek, s a gyilkosnak le kell tördelni ujjait, hogy visszaszerezze nyakkendõtûjét, s közben (párhuzamos vágás) a buta fõnyomozó családi ebéden pattogtatja ünnepélyesen az ujjait...

Hitchcock apukája zöldségkereskedéssel foglalkozott. Egy családi fényképen a zöldségüzlet elõtt pónilovon ül a kis Alfred. Mellettük áll vadásznak öltözve a villogó bajszú papa, fenyegetõen. Pörge kalap a fején. De nézzük csak: a pónilovon ülõ kisfiú is pörge kalapot visel. Ki veri majd le a kalapot a másikról? Mindenesetre annyi már ekkor biztos, hogy a papát is meg kell ölnie.

*

Az Arts címû francia lapban a Psycho premierje alkalmából beszélt arról, hogy fiatalkori nagy olvasmánya Chesterton, Edgar Allan Poe és a Bovaryné volt. Az utóbbi azért érdekelhette annyira, mert alig értette. Harminc évesen még nem tudott a menstruációról, s fel nem fogta, az elsõ filmjének fõszerepét játszó színésznõ miért nem akar aznap úszkálni a tengerben. Asszisztensei magyarázták el neki ott a tengerparton, köztük késõbbi felesége. Akkor értett meg valamit a nõi lélek rejtelmeibõl, akkor értette meg jobban a Bovarynét.

*

Véget ért a Hitchcock-év, elkezdõdött a Bunuel-év – mindkettõjük jól mulatna, a Locarnói Fesztiválon még egy valóban tökéletes hasonmást is megrendeltek Londonból.

Annak idején készült egy csoportkép, melyen Bunuel mellé ültették. „Az a levágott láb, a levágott láb" – megismerkedésükkor szinte nekirontott Bunuelnek örömében. A Tristana hõsnõjének amputálják ugyanis egyik lábát, s ez lenyûgözte Hitchcockot: ritkán lelkesedett ennyire filmért, mint a Tristanáért.

*

Mi az a suspense? Ezt csak az eredeti Hitchcock-filmekbõl lehet megtudni, nem a könyvekbõl.

Janisch Attila szent haraggal ócsárolja Gus Van Sant Psycho-másolatát. Tehetségtelennek mondja a rendezõt. Van Sant néhány elõzõ filmje érdekes tehetséget mutat, és a Néha a csajok is úgy vannak vele … fél-leszbikus tehenészlányaival nekem még tetszett is. A Psycho-remake félresikerült, nemigen lehet védeni, de azért eszembe jut, hogy a többi Hitchcock-utánzat és utánérzés még sokkal, de sokkal rosszabb. Elrettentõ módon maga Anthony Perkins tette fel a hamisságokra a bóvli-koronát a Psycho III-mal, melyet a szerencsétlen Psycho II-beli szerepe után maga is rendezett, alulmúlva minden elképzelhetõ ostobaságot. Mindebbe belegondolva és felidézve Gus Van Sant kísérlete nagy melléfogás, de azért nem bizonyítja tehetségtelenségét. Hadd szidjam, bár kérdõjelekkel magam is. Arbogast fehér csíkos kalapban áll elénk, miért vajon: hogy kissé komikus legyen a gyilkosság elõtt e falusi búcsúba való fejfedõben? Más magyarázatunk nemigen lehet. Aztán a kukucskálás. A moteltulajdonos, anyuka-gyötörte ifjú Bates itt élénk gyávasággal maszturbál, míg lesi a lányt. Hitchcocknál nem tesz ilyet, a mester jobban értett a kicsiny és nagy titkokhoz és sejtetésükhöz. Sõt, ha arra a kérdésemre felelne Van Sant, hogy miért lát a lépcsõn lezuhanó Arbogast magándetektív egy rendkívül gyors snitt erejéig fújtató bikát, majd gyors válasz-snittben meztelen nõt egy mezõn, akkor még méltányosabb lehetnénk dolgozatával. Olyan gesztus akart lenni e másolat, mint Esterházyé, amikor egy rajzlapra lemásolta a teljes Iskola a határont, vagy mint a Borges-novella alázatos hõséé, aki egész életében a Don Quijotét másolta. De ilyesmihez igazi alázat kell.

*

1999 júliustól koraõszig szorgos és kétfajta Hitchcock-idézgetés folyt a magyar, s talán a világ összes tévéjében. (Augusztus 13-án egyébként egyetlen tévéadó, még a TNT sem adott Hitchcockot. A Mesternek gonosz riválisa támadt a teljes napfogyatkozás „személyében". Mit kezdett volna vele õ maga, töprengek. Mert például Jancsó kezdett valamit, és tán mások is máshol. Esetleg pályázatot kellene kiírni: „Hitch és az ezredvégi teljes napfogyatkozás".)

Kétféle film létezik a világ televízióban erre a százéves születésnapra, a Hitchcock-évre. Elsõként s többségükben rosszízû, bornírt, ízléstelen, tehetség nyomát nem mutató kínosan agresszív dolgozatok. Bõvében voltunk efféléknek az elmúlt fél évben. Ezekben „pofátlan" képi idézetekkel szembesülünk, melyek valami elképesztõen pimasz tehetségtelenséggel harsognak ránk. Joseph Ruben nem teljesen ismeretlen filmes, de amikor Hitchcock-utánzó thriller-kedve támad, akkor súlyosan értéktelen, amit csinál. A mostohaapa gyilkosa új s új feleségeit öli sorra, kicsit inkább Robert Mitchumra hajazva A vadász éjszakájából, és nem Hitchcockra. Persze nem ez a baj: álruhák, maszkok, kiszámítható vulgáris horror, ízléstelen riogatás, hagyjuk is. (Ruben egyik új filmjében egyébként Van Sant Psychójának két tehetséges színészét játszatja, megint up-to-date akar lenni.)

Akadnak Hitchcockot finomabban idézõ közepes mesterember-munkák. Ilyen A hálózat csapdájában, rendezõje a sokfilmes iparos, Irwin Winkler, a kedves és jó Sandra Bullockkal. Ebben ügyesen alkalmazott epigonságok üdítenek, például az Idegenek a vonaton ringlispíl- jelenete, ágaskodóan forgó szörnypofa falovakkal stb. Átkapcsolok egy másik csatornára, ott is Hitchcock „nyomába" eredt valaki. Richard Burton, Ventura – valamelyikük papot formáz, egy sátáni papot. A medúza pillantása. Borzalmas. Efféle dialógusok: „Eminenciád továbbmegy ott, ahol megtorpan a tudomány. Imádkozni fogok Morlan lelkéért." Agyhullámok erejével repülõt, katedrálist robbantanak. Sátán, Sátán, sugallja a butító képsor. Hitchcockot egyáltalán nem érdekelte a Sátán. „Erre a hipotézisre nincs szükségem" – mondta volna a Voltaire-i (Laplace) mondást parafrazálva. „Lélek" – ez sem érdekelte, a motivációkat rábízta a megvetett „Valószínûségi Urakra".

Egyik este a Truffaut-szidalmazta régi féltehetség-ismerõsünk, J. Lee-Thompson Éjféli leszámolása futott párhuzamosan egy Hitchcock-utánzattal. Az Éjféli leszámolás, Charles Bronsonnal. Mit mondjak, ez még a Medúzánál is rosszabb volt, bár akciófilm, tehát nem is „thriller". Újabban nemtelenül keverednek az egykor tiszta mûfajok. Hitchcock soha nem készített „akciófilmet". A Madarak vagy a Psycho „akciói"? Fura kifejezés volna.

*

Szuperközelik ostobasága. A mester óvatosabb volt. A Psychóban közeli is alig van sokáig, szuperközeli elõször a 37. percben a zuhany alatti késeléskor. Nagyközelik és totálok feleselése adja a Hátsó ablak feszültségét. James Stewart néz, és mi vele együtt totálban látunk sokmindent: átnéz a fényképezõgép objektívjén, a totál „mögé", a kép mélyére… Elég sokat látunk meg az elrejtett titkokból. Stewart arca, mintha a híres Kulesov-kísérletet játszaná. Nõket lát, és gyilkost lát: mi meg az arcát.

*

Majdnem minden filmben, legfõképp a hollywoodiban, a nõt nézik, s a nõ nem néz. Tárgy, nem alany. Egyszer egy amerikai filmszociológusnõ így elemezte végig kockáról kockára A máltai sólymot. A beállítások rendje, a világítás, minden ezt szolgálja. Jó vagy rossz, avagy B-szériás: az amerikai filmben így van ez, áthághatatlan alapszabály. A Chandler-regények nyomán készült régi félklasszikusokat, valamennyit végig lehet így elemezni. Látszólag Hitchcock szemszöge sem különbözik ettõl. Vagy mégis? Egyetlen nagy horderejû változást hozott azért: nála a hõsnõt más, fenyegetõ nõk (anya, titkos rivális, talpig feketében, házvezetõnõ) büntetõen nézhetik (Rebecca, Madarak…) A szemmel verést nála lehet tanulmányozni, az õ közelijein.

*

„Hordozható kulcslyuk" – vallotta a kameráról a Mester, és Brian De Palma jól példázza e módszer elõnyeit. De Palma is a Hitchcock-év révén került nemrég a képernyõkre, nálunk egész sorozattal. – Szõke nõ, duzzogó, vihogásra kész helyes arc: szimpatikus kurvát játszik, épp telefonrendelésre megy. Liftet hív, nyílik az ajtaja. A lány behajol a liftbe, ott elvágott torkú szépasszony vonaglik, feléje nyúl lassan, haldokolva… Most surran ki a folyosón egy nõi ruhába öltözött magas férfi, késsel a kezében, a szépasszony pszichiátere. Michael Caine játssza: mintha a Psycho elmebeteg Perkins-figurája pszichiáterré képezte volna magát.

Érdekes a 70-es évek felidézõdése, az utcák, a ruhák, a filmek nyelvezete. A szõke, nevetõ arcú színésznõ nem szerepel a mai lexikonokban, sõt már a nyolcvanas évek közepére elfeledték. Pedig nem rossz kis színésznõ. Csak nagyon hetvenes évekbeli. (A filmet '79-ben forgatták, Nancy Allen – Brian De Palma akkori felesége – több filmjében játszott; ebben a legjobb Gyilkossághoz öltözve). De Palma akkor izgalmasan újnak ható néhány filmje mai szemmel tisztes Hitchcock-utánzat. Legjobb közülük talán a Rögeszme volt: a Schrader írta forgatókönyv fõmotívuma (a „feleség-hasonmás") pimasz tisztelgéssel a Szédülésbõl vétetett. Késõbb, talán nálunk is legismertebb sikerdarabja, a fent említett Gyilkossághoz öltözve szellemes bûnjáték, mert ismét csak: nem leplezni akarja a Hitchcock-forrást, hanem vállalt hommage, virág a Mester sírjára. A rendezõ más filmjei sajnos inkább az Ördögûzõre hajaznak, az évtized buta tömegsikerére, és ezért aztán a vulgáris szélhámosságokkal, misztikus-rejtélyes vérfolyamokkal nem Hitchcocknak, hanem Franklinnek és Donnernek, mára joggal halványuló neveknek lett kar- és kortársa.

*

De Palmánál a New York-i metróban üldözi a nõi ruhás gyilkos a fiatal lányt. A Mester bizonyára nem szállt volna át vonatról metróra. Bizalmatlan volt az efféle új helyszínekhez. Autóbusz-út végig Londonon a Szabotázsban, gyerek utassal és idõzített bombával, az még igen. Egyetlen egyszer, a Tévedésben azért nagyszerû metrójelenetet kapunk: az egyik leginkább dokumentáris képsor az életmûben; Hitch ekkor állítólag kronométerrel mérte a metró futás-idejét. A valóság, az idõ és a tér rettegõjeként mérte, ellenõrizte. Ugyanezt tette, ha igaz, a Idegenek a vonaton forgatásakor, ott a New York–Chicago expressz útját ellenõrizte menetrendekkel, stopperrel. Hogy lehet ez? Hiszen a rosszul értelmezett „realitás" rabjait „Valószínûségi Uraknak" gúnyolta. Gondolom, egyáltalán nem engedelmeskedni akart a külsõ világ törvényeinek, ellenkezõleg: a valóságos idõt akarta saját fiktív film-idejéhez kényszeríteni, hajlítani.

*

Bírósági tárgyalás. A legtöbb bûnfilm buktatója, hamis feszültségek bénítják itt a lendületet, minden statikussá válik, színház és nem film – még Wildertõl A vád tanúja is –, Hitchcock képzeletéhez mindennek semmi köze. Nem véletlen talán, hogy egyetlen egészében bírósági tárgyalásra épült híres filmje Alida Vallival és Gregory Peckkel haloványra sikerült. A bíróságon minden a verbalitásra épül: ügyvéd-védõ szócsatája, szellemes dialógok (ezt utálta leginkább) – itt igazán csak a nagyközelik élnek, mindez nem bír ki másfél órát, megáll a lendülõ idõ. Viszont nem egy Hitchcockban ez csupán elõzmény, kezdet, álmegoldás, ürügy, s innen, ezután indul a cselekmény. Ilyen a korai Gyilkosság, ahol egy színházrendezõ-színész leplezi le (a Hamlet „egérfogó-jelenete" módján) a gyilkost. A magyar változatban „félvér"-t mondanak végül a gyilkosra, ezt kell eltitkolnia; a Truffaut beszélgetõ-könyvben titkos homoszexuálisként említik, az általam látott kópián egyik szó sem hangzik el. De a gyilkos valóban nõnek öltözik, nõi szerepet játszik, s végül, mikor a cirkusz nézõterét ellepik a detektívek, légtornászként lesz öngyilkos. A transzvesztitaként gyilkoló férfi – nemcsak Brian De Palma használta e „toposzt", ki tudja, már talán Hitchcocknál is régebbi a moziban. Tudós kutatók, filmtörténész doktorok: nemes feladat.

*

Flash backes bírósági tárgyalás fogja keretbe (de csak keretbe) a kevésbé ismert Könnyed erkölcsöket. A Hitchcock-filmek rettenetes, bosszúálló, fenyegetõ anya-figurája talán itt bukkan fel elõször, majdnem pontosan a Madarakban látható módon (fönt jelenik meg, egy lépcsõsor tetején, és iszonytató közeliben figyeli a menyasszonyt.) „Ki ez a nõ? Honnan jön?" – kérdi fiától. Ez a „medúza pillantása", nem az agyhullámos õrülté a fentebb felidézett Richard Burton-ös fantázia-gyalázatban. Ahogy egy anya nézi a fiához tartozó fiatal nõt -- a jeges borzalom.

*

A trafikban hárman tartózkodnak. A gyilkos, a nyomozó és a zsaroló. Sematikus. De a gyilkos fiatal nõ, a nyomozó a võlegénye, a harmadik egy hétpróbás zsaroló. A detektív és a zsaroló éppen döntetlenre áll. A lány szülei hátul Lubitsch-filmbe illõen kedélyeskednek. Aztán a családi idill üldözésbe torkoll: hova is menekül a hétpróbás: a British Múzeumba. Lenint képzelem oda, utópiáit írja épp ott a könyvtárban, de a bûnözõ nem õt keresi, a tetõre mászik. Magasabbra tör, mint Lenin: miként sok Hitchcock-film bûnözõje és detektívje, õ is a pokolba.

A Zsarolás és a Titokzatos lakó ikerfilmek. A Detektív és a Bûnözõ összezárva, ugyanazt a lányt szeretik, alig különböznek egymástól. Talán ez a Hitchcock-látásmód lényege, amit senki sem tud utánozni, mert senki nem érzi magát összezárva egy bûnözõvel.

*

Megint „Hitchcock nyomában". Az ír Hardy bûndolgozatában (Titokzatos telefonáló) a falábú detektív maga a kéjgyilkos. Utolsó kiszemelt áldozata, egy dublini tanítónõ késsel fenyegettetve vetkõzik, majd meztelenül hasra fekszik: belemegy a játékba, mosolygós-bölcsen hagyja magát meghágni, erre szabadon távozhat – hazatérve undorodva zuhanyozik, kizuhanyozza mocskát, s gyorsan kompra száll, hogy Angliába meneküljön. Nem menekülhet: a falábú detektív természetesen ott vár rá a kompon, nem volt elég neki egyszer (ebben olyan, mint sok más férfi, és nem a legrosszabbak) – repetázni óhajt. Most már azért verekedni kell. Falábát azonban a gyilkos rosszul csatolja fel, így aztán a dulakodás közben a lány tengerbe löki a hevülékeny rendõrt. Gyõzelem: a kezében maradt falábat diadalmasan, skalpként odalöki a tengeren hányódó komp ivójának cinkpultjára. Mintha levágta volna azt a hatalmaskodó valamit, s most bemutatná a férfitársadalomnak.

*

Könyvekkel Hitchcock nyomában. Francia lapok Bill Krohn új életrajzi kötetét méltatják, benne van minden, amirõl a példásnak vélt Truffaut-könyvben nem esik szó. (Már a szülõkrõl is alig mert kérdezõsködni a túl udvarias Francois, és más döbbenetes kihagyások is vannak benne. Például, hogy a Gyanakvó szerelemmel 1943-ban egyike az elsõknek, aki külsõben forgat, tehát nem kizárólagos híve a díszletnek, ahol mindent ellenõrizhet, pedig ezt ismételgette Truffaut-nak. Aztán, hogy egyik másik filmjét egyszerûen átvette más rendezõtõl… Nem árt tehát, ha lesz most már még egy alapkönyv ez ügyben.

Összeszedték magukat a jubileumra persze a francia lapok is. A Godard-szakértõ Jean Douchet felhívja a figyelmet, hogy a Madarakban a sirály ijesztõbb, mint a többi, fekete vagy színes madár – épp mert fehér. Érdekes és igaz gondolat – nagyon bosszantó, hogy más figyelte meg. Pedig nyilvánvaló: a kísértetek színe, az éjszaka lakói fehérek. Fehér és fekete rémületes képi dialektikája a Hátsó ablakban – Grace Kelly szõkesége, fehér nyári ruhája, soha ilyen tiszta nõ, de nagy fekete árnyékát látjuk elõbb, s csak utána tündöklõ fehérségét.

Douchet nem említi, hogy a fehér szín rettenetérõl Poe regényében (Edgar Gordon Pym, a tengerész) olvashatunk, a végtelen fehér ködrõl, mely a tengeren sodródó hajótöröttekre borul. Egy halott bennszülött mindig összerándul valamilyen fehér, sirályszerû madár kiáltására. Végül egy szörnyû, fehér óriás körvonalai bontakoznak ki a ködben, úgy képzelem, mint Goya Szörnyetegét – Hitchcock Fehér Szörnye, s eszembe jut a hatalmas fenyegetést árasztó pohár fehér tej (lámpácskát tett a pohárba, hogy nagyon fehér legyen).

Sajátos, hogy téli, havas, jeges Hitchcock alig van – most hirtelen csak egy Svájcba helyezett kémfilmje jut eszembe –, az igazi jeges-fehér rémséget majd Kubrick hozza a Ragyogás befejezésével.

*

A vadász éjszakáját nézem. Charles Laughton egyetlen rendezése teljesen ismeretlen Magyarországon. Hagyományos film noirból fél óra múltán furcsa mese-bûnügyi bûn-szürrealizmusba hajlik, innen aztán páratlanul érdekes. Hitch ugyan gúnyosan megvetette a „realista, valószerû igényeket" – de azért képzelete soha nem szabadult el úgy a fantasztikus bûnfilm ösvényén, mint itt látható. Laughton épp ezt teszi, vagyis még inkább fittyet hány a „Valószínûségi Urak" bûn-követelményeire. Nála a fõbûnözõ csábos álpap – Robert Mitchum legnagyobb játéka –, a végén, különös katarzis, mintha sörétes puskával fenékbe lõnék, úgy szalad el suta bakugrással. (Elõzõ éjszaka gyerekekre vadászva és töltött puskát szorongatva vallásos dalt énekel az árvaház igazgatónõjével, Lilian Gish-sel.) Hitchcock gúnyosan utánozta Truffaut-nak nem Mitchum de Laughton furcsa, sántikáló járását. E furcsa járást az egyik legsemmitmondóbb Hitchcock-filmben próbálta „eladni" – nem volt szerencséjük egymással.

Milyen mûfajba lehet sorolni a páratlan Vadász éjszakáját? És milyenbe a Hitchcock-filmek másodfokú unokatestvérét, a „film noir" egykori klasszikus darabjait? És egyáltalán, mi lett a suspense-szel?

*

Sok még a kérdés, szívesen maradnánk Hitchcock nyomában. Csakhogy ma már a nyomokat se látjuk. Messze jár. Mögötte csúnyán lemaradtunk, nézõk vagy bûnfilm-rendezõk – mindannyian ügyetlen nyomkövetõk vagyunk. A bûnfilm nagyvada helyett rosszul kiagyalt gyilkosok fiktív mûlábát dobjuk elégedetten a Suspense Kocsma söntéspultjára, mint ama megerõszakolt ír tanítónõ a fallikusnak vélt zsákmányt.