A Sárga tengeralattjáró nem csak az animációban hozott újat, az életünket is átalakította. A legénység mi voltunk.

A gyermekkorom óta szívemhez nõtt szépséges Metro-oroszlán - akinek széles, puha orrát képzeletben sokszor megvakartam - lusta horkantással közli a hí rt: cége muzsikáló UFO-t bocsátott soktízezer videózó házi égboltjára. Az otth onok radarernyõinek parányi képmezõjén újra felbukkant az akváriuszi kor egyik égi vándora, a Sárga tengeralattjáró. Emberkéz alkotta ezoterikus üstökös, telve, költészettel, hittel. Sokan arra esküsznek, hogy a huszonegyedik század már a hatvanas években beköszöntött életünkbe. Mi, rajzfilmkészítõk, fokozottan éreztük ezt, hiszen a kanadai Norman McLaren közvetlenül a filmszalagra karcolt-festett képi mágiái más bolygókról érkezõ üzeneteknek tûntek számunkra. Az amerikai Whitney testvérek elsõ kompjúterkísérletei a galaktika mélységeibe csalogattak bennünket. A New York-i Jordan Belson animációja elénk varázsolta a titokzatos Tibet tanításait: megtudhattuk belõle, mi történik velünk a halál beállta után és hogyan térünk majd vissza a Földre. De akkoriban etikában, erkölcsben, emberi tartásban is más távlatokra vágytak az Új Föld, Új Égbolt hívei.
Az õ kikötõjükbe futott be a Sárga tengeralattjáró. Sokszor láttuk ezt a nagyszerû filmet: volt, aki tucatszor, sõt, még annál is többször. Angyal szállt el a hatvanas években bolygónk felett. Röpte rövid volt, de néhány kozmikus pillanatra átjárta a lelkeket az akkori kétpólusú világban. A fiatal Jevgenyij Jevtusenko tízezer fiatal elõtt szavalta reformokat követelõ verseit a moszkvai Majakovszkij téren; a másik oldalon Allen Ginsberg Üvöltése tartott tükröt az amerikai apák, nagyapák önzõ, kétszínû, megalkuvó nemzedéke felé. A Beatles pedig - a két világot összekötve - zenében, dalban fogalmazta meg mindazt, ami igazán fontos lehet a kamaszkor kínkeserveivel küszködõ, valami újat akaró fiatal nemzedékek számára. Az együttes tagjai nem voltak forradalmárok, e fogalom gerilla értelmében, hiszen lovaggá ütötték õket a királyi udvarban, majd a milliomosok életét élték, messze távolodva Liverpool kisembereitõl. Mégis közelebb álltak mindenkihez, mint az utcai közelharcokban verekedõk. Zenéjük az emberi lelket formálta és formálja ma is. Kimeríthetetlen transzcendentális táptalaj. A hatvanas évek csillagórájában született: visszfénye több generáció lelkén hatol át. Sokan és sokat vitatkoztak azon: minek a jelképe tulajdonképpen a Sárga Tengeralattjáró? Timothy Leary LSD-kultuszának hívei azt állították, hogy nem egyéb, mint egy kábítószeres látomás. Mások az idõtlen idõk óta velünk élõ kelta mesevilág ezredévi UFO-ját látták benne. John Lennon ellenállhatatlanul mulatságos abszurd írásait olvasgatva viszont el tudjuk képzelni, hogy a vécén ücsörögve õ agyalta ki e szürreális jármûvet. De lehet, hogy csupán annyi történt, mint Bunuel Andalúziai kutyájának esetében, amelyrõl a rendezõ csak ennyit mondott: "Tudom is én, hogy mit jelent..."
Számomra a Tengeralattjáró a Vízöntõ kor filmvászonra álmodott elõõrse. Karmájában lüktet mindaz, ami évezredek óta értelmet ad létünknek: a tanulás, az összetartozás, a szeretet. Nem tudjuk, ismerte-e Lee Minoff - akinek eredeti ötletébõl a film készült - Emerson, Thoreau, Emily Dickinson költõi látomásait, amelyek az Ember és a Természet együttélésének törékeny egyensúlyát féltették. De Al Brodax társíró, a Yale egyetem professzora valószínûleg ilyen irányból gazdagította a forgatókönyvet. Napjainkban furcsa ökológiai üzenetnek is tûnhet a Yellow Submarine, hiszen Borsország csontkeményre kopaszított fáiról Amazónia, a Fülöp-szigetek, Szibéria és Afrika esztelenül elpusztított tájai jutnak eszünkbe. George Dunning, a film kanadai származású rendezõje már a hatvanas években aggódva figyelte bolygónk bioszférájának szétesését. Ki volt George Dunning? Az 1979-ben elhunyt érzékeny, nagytehetségû mûvész nehezen viselte el Disney egyenstílusát. A fénymázas Hollywood ellenében sodró dinamikával és felszabadultsággal építette fel saját filmjeinek pszichedelikus, sokrétû képkultúráját. Dunning töprengõ, sokat meditáló alkotó volt. Tehetséges asszisztense, Dianne Jackson mesélte nekem, hogy a Tengeralattjáró készítése közben Dunningot sokszor zaklatták szobájában az Apple Productions emberei. "
Akárhányszor benyitok, azt látom, hogy maga csak ül és nem csinál semmit" - mondta ingerülten az egyik fõhajcsár. "Téved, most is éppen dolgozom" - felelte csendesen a rendezõ, akinek lelki szemei elõtt képi variánsok tucatjai sorjáztak. Megszállott alkotótársa volt a német Heinz Edelmann, aki a kreatív õrület csúcsán, egyetlen éjszaka alatt több, mint négyszáz figuratervet vetett papírra. London különbözõ pontjain, aprócska mûhelyekben készültek a film jelenetsorai. Dunning városrészrõl városrészre vándorolt, hogy személyesen vezérelje munkatársait. Belülrõl fakadó közösségi szellem uralkodott akkoriban: az emberek hittel, szívvel dolgoztak. Voltak, akik felajánlották: ha a produkcióanyagilag bajbakerülne, felteszik rá lakásukat, bútoraikat, megtakarított pénzüket. Erre természetesen nem volt szükség. VégülisDunning bebizonyította,hogyaDisney-ortodoxiaellenébenlehetsikeresegészestésfilmetkészíteni.
Afilmanimációja távolról sem tökéletes, helyenként enyhén amatõrös, de ez adja a mû igazi savát-borsát. Ösztönösen rokon ez a munkamódszer a Beatles tagjainak zenei hozzáállásával. Ian MacDonald írja az együttest elemzõ nagyszerû könyvében, hogy "Irving Berlinhez és Noel Cowardhoz hasonlóan Lennon és McCartney sem tudott kottát olvasni, és abban is következetesek voltak, hogy nem is hajlandók megtanulni. Zenéjük nélkülözte az akadémikus szerkesztést, éppen emiatt lett olyan eleven és hiteles".
Az egyébként perfekcionista Dunning azonban egy jelenetsorban tökéleteset alkotott. A filmen belül az õ jutalomjátéka a Lucy in the sky with diamonds meszkalin-révületét tükrözõ koreográfia. A gyémántokkal díszített égbolt puhán lebegõ terében látomásszerûen táncol Lucy, a felhõarcú lány. Einstein aprópénzre váltott relativitáselmélete, indiai miszticizmus, science fiction - elemek, ökológiai- és szociális utalások hatják át a Yellow Submarine különlegesen csomagolt világát. S e rendhagyó képi halmazon trónol egy velünk párhuzamos univerzumból közénk pottyant, magas intelligenciájú kis lény: a szeretetre méltó Jeremy Hillary Boob.

Spielberg állkapcsai

A hatvanas évek kulturális nagyot akarásának világában a Tengeralattjáró egyfajta életfát jelentett az animációs film mûvészei számára. Példamutató teljesítmény volt: agyakat mozgató ötlettár - az alternatív formakultúra karácsonyfája. Pop-torta, amelyet sokan megdézsmáltak. Az arcátlanok egy az egyben másolták, a szemforgatók pedig kijelentették, hogy a "mû iránti hódolattól eltelve" alkalmazzák képi leleményeit. A rajzfilmesek okosabbja Dunning és Edelmann víziójának belsõ értékeit igyekezett magáévá tenni. De a Yellow Submarine sem kerülhette el sorsát: fokozatosan beúszott az üzlet és a reklámipar tengerébe. A fáradó ellenkultúra ikonjait hónapokon keresztül kirakatrendezõk, könyv-, plakát-, díszlet-, ruha- és játéktervezõk hasznosították. Ez a rendhagyó világ - formai búvópatakként - még ma is felbukkan itt-ott. Valahányszor a Swatch órák izgalmas számlapjaiban gyönyörködöm, óhatatlanul George Dunning távoli mestermûve jut eszembe. Nyugati városokban járva egy matchbox-méretû tengeralattjárót szerettem volna venni könyvespolcomra, de mindig elkéstem: az aprócska hajó úgy eltûnt elõlem, mint a mesék titokzatos Kék Madara. A kapitalizmus hisztérikus szabadversenye forgószélként söpri el az eszméket, kultúrákat és a hozzájuk kötõdõ kultikus tárgyakat. Ami kedden még forradalminak számít, pénteken már avítt kacat. Emlékszem, a hetvenes évek elején Stuttgartban, egy pattanásos állú teuton diákkal beszélgetve megkérdeztem: "Láttad már a Sárga tengeralattjárót? - Nem láttam, de meg se nézem. Ez a grafikai stílus már lefutott" - felelte közönyösen.
Sokáig abban reménykedtem, hogy elõbb-utóbb rábukkanok az én kultikus hajócskámra. 1976 kora õszén úgy tûnt, beköszöntött számomra a lehetõség. A British Council-tól három hétre szóló angliai ösztöndíjat kaptam. Már az elsõ londoni napon, reggeli után, a Carnaby Streetre siettem: éveken át ez az utcácska volt a legendás ellenkultúra híveinek nyilvános találkahelye. A lázadók azonban nyomtalanul eltûntek. Helyettük kedves kismadarakként csipogó ázsiai lánykák árultak talmi kacatokat a csinos utcai butikokban. Ekkor csapott meg mélységében a felgyorsult ezredvégi történelem szele. Andy Warhol mondása jutott eszembe a -tizenötpercnyi hírnévrõl . Sárga tengeralattjárót természetesen már a bolhapiacon sem árultak... Kárpótlásul naponta befúrtam magam a Soho fantasztikus dzsungelébe, mint a kukac a sajtba. A látnivalóktól sokszor úgy elkábultam, mint Alice Csodaországban. A bohémnegyed butikbirodalmában akkor már éjjel-nappal dübörgött az Amerikából frissen érkezett diszkózene. Amerre csak jártam, Gloria Gaynor harsogott a fülembe. A zenekereskedõk boltjaiban még ott sorakoztak kedvenceim, de már mélyen leszállított áron. Janis Joplin, akinek élete egyetlen halálsikoly volt; a gitárjával sajátos szimbiózisban élõ Jimi Hendrix; az Amerika prolijaiba lelket öntõ Joan Baez; Simon és Garfunkel, akik koncertjeikkel néhány órára Tündérkertté varázsolták a New York-i Central parkot; a Mamas and Papas, akiknek dalaiból a kaliforniai tengeröböl tiszta levegõje áradt... De a hatvanas évekbe belefáradt London már behódolt Gloria Gaynornak. A nagytestû fekete énekesnõ hatalmas mellei a Tower-híd tartópillérein táncoltak, feneke ráült a City arcára. Az egész város a diszkózene mértani ritmusára rezgett. Gaynor ellenében a rosszkedvû, tarajos punkok No Future! - Nincs jövõ!- feliratai ostromolták itt-ott a viktoriánus házfalakat. Papagájszínekben villogó hajú fiatal férfiak és nõk bukkantak fel a világváros utcáin: a szeszélyes, kerge idõk új figurái. Egy hanyagul öltözött, sárga-kék frizurás lény pórázon sétáltatta kifejezéstelen arcú, kutyanyakörves barátnõjét. Az Oxford Street fürge járókelõi úgy tettek, mintha nem vennék észre õket. Az esti Soho apró klubmozijai elõtt hosszan sorakoztak az elõadásokra várók. Ott még Godard Weekendje, Bertolucci Utolsó tangója, Pasolini botrányszagú Saloja és Eisenstein elnyûhetetlen klasszikusa a Jégmezõk lovagja kínálta magát. De az éjszakában is nappali erõvel dübörgõ mûvésznegyed határán, egy mozipalota hirdetõtábláján hûvösen sercegett a cím: Jaws. Állkapcsok. Spielberg elsõ nagy kommerciális sikere - szerencsétlen magyarításban A cápa. Metszõ õszi hideg áramlott a Hyde Park felõl, amikor hajnali háromkor egy szál magamban baktattam szálláshelyem felé a gyéren pislákoló Oxford utcában. A szél maga elõtt kergette a vörhenyes, keményre száradt falevelek ezreit, amelyek szinte karcolták a járdalapokat. Még két napom volt Londonban. Csendes szomorúsággal búcsúztam a nagy park ködös-párás rengetegétõl. Valahol legbelül ösztönösen megéreztem, hogy Spielberg állkapcsai összeroppantani készülnek mindazt, amire én addig is életemet tettem. Hüvelyk Matyi Borsországban Azóta sok-sok év telt el, s most azon tûnõdöm, hogy a tarra borotvált agresszív koponyák, bikanyakak, konditermekben feljavított bicepszek, gatyaszagú macho szövegelések és a jéghideg technozene évadján van-e még esélye a törékeny Sárga tengeralattjárónak? Olyan idõkben, amikor a legendás hõsök is kétarcúak, a gonoszok pedig pervertáltan kíméletlenek. Egyik vezetõ életstílus-magazinunk CD rovatának kritikusa négy pontot adott a filmben felhasznált Beatles-zenének. Öt a maximális pontszám. A klipek káprázata, Hollywood komputerrel fabrikált csodavilága mellett szerény Hamupipõkévé, poros esti mesévé aszalódott a Yellow Submarine? Ennek ellentmond, hogy Nagy-Britanniában elsöprõ sikert aratott a felújítás. A britek talán ráuntak a Music TV zsibbasztó egyenzenéjére, néhány órára levedlették Beavis és Butt-Head rájuk száradt bõrét, és egy kis idõablakon át kirándultak a Vízöntõ kor távolabbi mesgyéire. Teleszívták magukat friss levegõvel, ittak a források tiszta vizébõl.  Ne csodálkozzunk ezen, hiszen a film szellemisége a szigetországi lelkek mélyén talál igazi otthonra. A repülõ Gonosz Kesztyû talán Devonshire mélyzöld erdõi, lankái és vadkacsás patakjai felett száguld. A nagybajszú Bors õrmester és az admirálissá kinevezett Fred bácsi a mindenkori brit katonaemberke mintapéldányai. A zeneszeretõ öreg polgármester mintha Dickens egyik írásából lépett volna elõ.   A Beatles klasszicista viktoriánus emelvényen játssza az All we Need is Love címû zárószámot. Pepperland testben-lélekben megújhodott népe a régi nagybirodalmi idõk optimizmusát hordozza magában. De hamisítatlanul szigetországi az utcaképek grafikája is. Gyakran láthatjuk viszont a hétköznapok kisembereinek patinásra kopott sorozatlakásait Ken Loach, Stephen Frears, Mike Leigh és Neil Jordan filmjeiben. Vajon hány - a Beatles-dalban megénekelt - McKenzie atya küzd ma is a szétesõ egyházközségek elkérgesedett híveinek összetartásáért és hány boldogtalan Eleanor Rigby bolyong a nagyvárosok magányos, arcnélküli tömegében? Mert a Millennium mesterségesen gerjesztett eufóriája mögött mindnyájunkra a kiszolgáltatottság és bizonytalanság nyomorúsága les. A hajnal elõtti legsötétebb sötétségben élünk. A Kali Yuga apokaliptikus éjszakájában, szobámban kucorogva váltogatom a tévékanálisokat. Percek alatt hektoliternyi moslék és szellemi büdösvíz zúdul agyamra. Tizennyolc harminc: a kommersz csatorna híradójának Kleopátra-szépségû mûsorvezetõnõje kötelezõen leltárba veszi beteg világunk napi aberrációit. A megvalósult rémálmok esti Bux Indexének nyerõ hullámlovasa a barátságosan felénk intõ kolumbiai tömeggyilkos, aki papnak öltözve öt év alatt százötvennél több kiskorút erõszakolt meg és gyötört halálra. Videólejátszómba illesztem a Yellow Submarine-kazettát, hogy emigráljak ebbõl az emberalatti világból. Társaim: a fehérszakállú Freddie bácsi, a nyuszifenekû Jeremy és a Beatles-legénység. A kibertér egyik virtuális kikötõjében adunk egymásnak találkát. A globalizáció gyilkoskék óceánjába csobbanunk, gondosan elkerülve a Pepsi szigetcsoportot. Lemerülünk a szörnyek halnélküli, posványos tengerébe, amely hemzseg az ideggázt lehelõ kiméráktól. Nukleáris szennyezõanyagot rejtõ dinoszaurusz-tojások között bukdácsolva jutunk el a rakétasilók mértani öbléhez. Lopakodás közben izzad a tenyerünk a félelemtõl. Mélyrepülésben vesszük szemügyre a Play Station kontinensnyi hadszínterét: itt chip-katonák ezrei lövik porrá egymást. Angyalarcú új Frankensteinek lesnek ránk a csendes ritmusban lélegzõ embergyárakból. Átbillegünk a génmanipulált élelmiszerek csillogó-villogó kiállítási csarnokán. Hüvelyk Matyikká zsugorodva kopogtatjuk a tökéletesre esztergált félkilós õszibarackokat, kétkilós szarvasgombákat, elefántnyi uborkákat. Az alattomosan kúszó vörös sivatagok egymilliárdnyi éhezõje kialvó szemekkel figyel bennünket. Nincs már messze utazásunk végcélja: az Internet torony. Bábeli labirintusának bugyraiban dübörög az új-atlantiszi zsenialitás és téboly közös többszöröse. Szorosan az infernális gondolattartályokhoz lapulva osonunk végig a rosszillatú folyosókon, hogy eljussunk a smaragd kapuig. Felrántjuk az ajtót, s egyszerre Borsország mindent betöltõ fényáradata veszi körül maroknyi csapatunkat. Az artikulátlan ricsajt egy szemvillanás alatt legyõzi a transzcendentális meditáció csendje. Lelkünkbe hatol Pepperland aurájának üzenete. Testünk valamennyi sejtjét áthatja a kozmikus boldogság árama. A lélek ünnepe, a legmélyebb élniakarás igazolása ez. A sejtelmesen áttetszõ horizont szövedéke mögül George Dunning fiatalos asztrál-arca mosolyog ránk. Bolygónk fölé emelkedünk. Kivilágított hajónk sárga gyöngyszemként úszik a galaxis óceánjában. Alattunk, egy picinyke égitest felszínén, hatmilliárd emberi energiamezõcske vibrál. Sorsok erdeje, beteljesülések felmérhetetlen végtelenje. Valahol a szívünk legmélyén mindnyájan õrizgetünk egy parányi Borsországot, de érezzük, hogy határain éjjel-nappal lesnek ránk a kék koboldok.Vigyáznunk kell magunkra.