Ein Lied von Liebe und Tod – magyar-német, 1999. Rendezte: Rolf Schübel. Írta: Ruth Thoma és Rolf Schübel. Kép: Edward Klosinski. Zene: Betlef Friedrich Petersen. Szereplõk: Marozsán Erika (Ilona), Joachim Król (László), Stefano Dionisi (András), Ben Becker (Hans Wieck). Gyártó: Studio Hamburg – Focus Film. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Szinkronizált. 106 perc.
A hazai mezõnyt nézve
ki gondolná, hogy ilyen nagy történeteink vannak nekünk,
magyaroknak. Seres Rezsõ világslágerének közismertsége
az aranycsapatéval vetekszik, azt is tudja mindenki, hogy a magyar
egy búvalbélelt nép, de gyanítom, hogy a magyar
bánat mint olyan hallatán nem történelmünk
zaklatottsága képzik meg az idegen elõtt, hanem a
Szomorú vasárnap, amely statisztikailag is mérhetõen
igazolja, hogy házi készítésû világfájdalmunkból
még exportra is jutott.
De mit tudtunk mi idehaza Seres
Rezsõrõl? Úgy képzeltem, hogy a siker szele
Párizsba vagy Hollywoodba röpítette, és leesett
az állam, amikor nemrégiben kiderült, hogy itt zongorázott
a szomszéd kerület egyik presszójában, szegény
maradt, mint a templom egere, miközben a vasfüggöny túloldalán
mások zsebébe dõltek a busás jogdíjak.
Mindezt egy izgalmas, bár kissé bõ lére eresztett
magyar dokumentumfilmbõl tudtam meg, ezek után érthetõ
kíváncsisággal néztem, mit hoznak ki a szürke
kisemberi életbõl a német játékfilmesek.
Nem hoztak ki semmit. A Szomorú vasárnap ugyanis nem Seres
Rezsõrõl szól, hanem a dal romantikus története
köré kitalált emberek szerelmi háromszögérõl,
a sivár szocializmus helyett pedig a háború mozgalmas
éveibe helyezi el a cselekményt. A filmet Magyarországon
forgatták, a negyvenes évek Budapestje gyönyörûséges,
mondén városként jelenik meg a képeken, a magyarok
egyszerûen imádnivalóak, szépek, tehetségesek,
nagyvonalúak, azt már mondanom sem kell, hogy dalból
van a lelkük. Ilyennek látni magunkat, már ez bõven
megéri a jegy árát. A történethez nélkülözhetetlen
negatív hõsöket egytõl egyig hazulról
hozták a németek, akik csak azzal vigasztalódhatnak,
ha megnéznek néhány új magyar filmet, amelyben
sokkal rokonszenvesebb színben tûnnek fel.
A nõi fõszerepet
Marozsán Erika kapta, aki az alacsony költségvetésû
hazai darabok után látható élvezettel veti
bele magát a fényben úszó, kosztümös
világba, alakítása igazi felfedezés.
Minden a legnagyobb rendben van
– mondjuk, az csalódás, hogy a Szomorú vasárnapot
nem a Billie Holiday énekelte feldolgozásban halljuk –, csak
a Rudi bácsival szúrtak ki már megint, a világszáma
után a sorsát is elorozták tõle (hogy mást
ne mondjak, a filmben nem õ a zsidó, hanem a fõnöke),
mert ezentúl mindenki ilyennek képzeli majd Seres Rezsõt
és életét.
La vida es silbar – kubai–spanyol, 1998. Rendezte: Fernando Pérez. Írta: Fernando Pérez és Eduardo del Llando. Kép: Raúl Pérez Ureta. Zene: Edesio Alejandro. Szereplõk: Bebé Pérez (Bebé), Luis Alberto García (Elpidio), Coralia Veloz (Julia), Claudia Rojas (Mariana). Gyártó: ICAIC – Wanda Distributión. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 106 perc.
A szabadság és más,
mélyen elnyomott szó, mint szex, hamis erkölcs, opportunizmus
hallatán ájultan aláhanyatló kubai járókelõk
– a politikai parabolától a groteszk szatíráig
sokféle megoldás kínálkozik az efféle
bizarr jelenetekkel zavart keltõ filmre. Szerencsére egyikrõl
sincs szó: Az élet egy füttyszó jól kiszámítható
esetlegességgel egymás mellé komponált mozaikkockái
nem az értelem, hanem az érzelem, nem a társadalomrajz,
hanem a sorsvonalak belsõ logikája szerint kerülnek
egymás mellé. Mintha Truffaut a hatvanas években godard-i
esszéfilmet forgatott volna. Anyátlanság és
apátlanság, szerelem és mûvészet, bûntudat
és felszabadultság, mindez a fátum-dramaturgia kezében,
ahol a szálak elõbb összekuszálódnak,
hogy aztán, éppen a Sors erejét bizonyítandó,
minden és mindenki a helyére kerüljön. Ravasz.
Felborítani a világot – csak azért, hogy helyre lehessen
állítani. Persze valamennyi történet így
mûködik, csakhogy ebben a filmben nem a hõsök irányítják
a cselekményt. Kiszolgáltatottak – méghozzá
szó szerint – a Jóistennek, akivel egy szomorú arcú
lány azonosítja magát, hogy ily módon hol az
óceán partján üldögélve, hol a víz
alatt bugyborékolva kommentálja és irányítsa
a Sors – meg a film – hû narrátoraként az eseményeket.
S hogy miért teszi ezt? Mert szereti ezeket az embereket. A film
szereplõit a szeretet – pontosabban a Szeretet – vezeti egymáshoz.
S hogy a film a szereplõk
mellett a nézõ szívébe is szeretet lop, az
– a Jóistenen kívül – Fernando Pérez rendezõnek
köszönhetõ, aki e játékos dramaturgiát
emlékezetes karakterekkel, helyzetekkel, képekkel teszi tartalmassá.
Mivel megfosztja történetét a hagyományos elbeszélés
dinamikus lehetõségeitõl, szereplõi könnyen
a sorspéldázat testetlen szócsöveivé válhatnának.
Ezzel szemben a régi traumájával kínlódó
asszony, a siker kapujába érkezett gyönyörûséges
balerina, valamint egy váratlanul az égbõl ölébe
hulló szerelem (a lány hõlégballonon érkezik)
és az anyja (akit egyébként Cubának hívnak)
fájó emléke között választani kényszerülõ
jóképû mulatt férfi sorsa nemcsak titokzatos
árvaságuk és egymáshoz tartozásuk metszéspontjában
válik érdekessé, hanem önmagában is az.
Miközben a Nagy Összefüggés jegyében történik
minden, a részletek is a teljesség gazdagságát
hordozzák. Így tér ki ez a különös
film mindenfajta elvárás elõl: ha filozófián
kapjuk, máris viccelõdni kezd, az épülõ
modellt váratlan epizód zúzza szét, az elvont
konstrukcióba melodráma ékelõdik, ugyanakkor
a melodráma ezen az elvonatkoztatott szinten teljesedik be. Az élet
egy füttyszó mindenekelõtt szabad film. – S lám,
a rendezõ állva marad a havannai emberek forgatagában.
Being John Malkovich – amerikai, 1999. Rendezte: Spike Jonze. Írta: Charlie Kaufman. Kép: Lance Arnold. Zene: Carter Burwell. Szereplõk: John Cusack (Craig), Catherine Keener (Maxine), Cameron Diaz (Lotte), Orson Bean (Dr. Lester), John Malkovich (John Malkovich). Gyártó: Propaganda Films – Single Cells. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 112 perc.
Az 1969-ben Adam Spiegel néven
született, gördeszkásként indult, majd az újságírás
és a fotózás érintésével Amerika
klipkirályává lett Spike Jonze, akinek videóiból
a budapesti Titanic Fesztivál 1998-ban vetített retrospektívet,
elsõ játékfilmjéhez az utóbbi évek
legmeghökkentõbb, legszellemesebb forgatókönyvét
találta meg, egy felnõttmesét, amelynek frusztrált
bábjátékos fõhõse titkos átjárót
talál John Malkovich tudatába, és így negyed
órára a híres színmûvész érzékszervein
át érzékelheti a világot. A "mindenki híres
lehet 15 percre" címû warholi idea eme váratlan és
profán manifesztációjának persze senki nem
tud ellenállni, sem a bábjátékos (az ezúttal
is remeklõ John Cusack), sem állatgondozó felesége
(a felismerhetetlenül kócos Cameron Diaz), sem elérhetetlen
szerelme, a dologban rögtön az üzleti lehetõséget
meglátó menedzserasszony (Tom DiCillo fétisszínésznõje,
a szerepéért Oscarra jelölt Catherine Keener), aki utazási
irodát nyit Malkovich agyába. Csak hát másoknak
is megvan a hosszútávú terve a titkos átjáróval...
Az érdekes mellékzöngéket
("mintha Malkovich-nak egyszerre lenne vaginája és pénisze,
hú ez nagyon tetszik", a transzszexualitás megélése,
a bábjátékos bábjának bábjátékosi
karrierje, mit lát Malkovich a saját Malkovich-tripje során)
megpendítõ filmfantázia legnagyobb erénye,
hogy saját bizarr kontextusán belül mindvégig
következetes marad, a váratlan fordulatok számát
tekintve bármelyik fifikás akciófilmet lekörözi,
a nagyjátékfilm-formátumot is bámulatos érzékkel
uraló, kiváló színészrendezõnek
bizonyuló Spike Jonze klipes múltjából hozott
vizuális ötletei pedig öncélú magamutogatástól
mentesen épülnek be a filmszövetbe, akárcsak a
Coen-testvérek mellett dolgozó Carter Burwell ironikus kísérõzenéje.
És akkor az önmagát karikírozó Malkovich-ról
még szó sem esett...
Jonze-t a legjobb rendezés,
Kaufmant a legjobb eredeti forgatóköny kategóriában
jelölték Oscar-díjra. Mire ez a cikk megjelenik, már
tudni fogjuk, van-e igazság a Földön – az (amerikai) szépség
mellett.
Taxi – spanyol, 1996. Rendezte: Carlos Saura. Írta: Santiago Tabernero. Kép: Vittorio Storaro. Zene: Gipsy Kings, Mano Negro. Szereplõk: Ingrid Rubio (Paz), Carlos Fuentes (Dani), Agata Lys (Reme) Eusebio Lazaro (Calero). Gyártó: Yelmo Films – Saura Films – Canal+ – TVE – TF1. Forgalmazó: Best Hollywood. Feliratos. 112 perc.
Ismerjük a cowboyt, a gengsztert
meg a tépelõdõ párttitkárt. (Egyik sem
különb a Deákné vásznánál.)
Most meg itt állunk Saura kicsinyt megkésett vásznánál,
és törjük a fejünket ezen az ismerõs problematikumon.
Mint a bevezetõ mondatból jócskán kitetszik,
odáig csak megvolnánk, hogy nekünk ki tetszik.
De kit, kiket ismernek a filmesek?
Megbízható forrásokra hivatkozva állíthatom,
a családjukat nem nagyon, mert folyton távol vannak, helyszínkeresés,
forgatás, köz- és éjszakai élet, szóval
a hajsza. Többségük embert se látott nagyon még,
noha az nem is túl érdekes.
Egyvalakit biztosan ismernek és
szeretnek. A taxisofõrt. Hozza, viszi a filmest, jópofa figura,
izzad és szidja a kormányt (meg markolja is a kezével),
tele a kocsija Wunderbaum Avocado Ultra Light illatosítóval,
diszkréten megemlíti, hogy tegezõdött Inna Csurikovával.
Csak Robert de Niro nem ismeri
a taxisokat, mert õ hónapokra elment bérkocsit vezetni
a felkészülés jegyében, és ki látott
már olyat, hogy két sofõr egy taxiban. Nem így
filmünk idõs mesterének társforgatókönyv-írója,
õ állítólag liberálisra fuvaroztatta
magát Madrid utcáin.
Látták Önök
a Vörös Kolibrit?
Az milyen lenne, ha a Vérnász
rendezõje csinálta volna Spanyolország fõvárosában?
Saura mindjárt vagy öt taxist is elõvezet. Éjszakások,
még szép. A filmmûvészet bolhapiacán
négy nappalos taxisért adnak egyegészkéttized
éjszakásat.
Szerintem a forgatókönyv-írótárs
valami túlszámlázási ügymenetbe keveredhetett,
mert ezek a masiniszták igen randa, önbíráskodásra
felette hajlamos fráterek (+fráterina). Rasszisták
is, a basszisták nem érdekelnek senkit.
Ám mit tesz isten, családi
szálon közéjük keveredik egy kakukktojás,
egyikük majd csak kikölti bármi áron. Ördög
ki tagadja, a liberális minimumot nem lehet elégszer felmondani,
közmegegyezés az. Carlos Saura persze nem felejtett el filmet
készíteni, ilyetén az átismétlendõ
házi feladat alatt néha felsejlik egy mozi.
Alice et Martin – francia, 1998. Rendezte: André Téchiné. Írta: André Téchiné, Gilles Taurand és Olivier Assayas. Kép: Caroline Champetier. Zene: Phillippe Sarde. Szereplõk: Juliette Binoche (Alice), Alexis Loret (Martin), Carmen Maura (Jeanine), Mathieu Amalric (Benjamin), Jean-Pierre Lorit (Frédéric). Gyártó: Vertigo Films – France 3. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 123 perc.
Ha valaha megrendeznék a
leggiccsesebb, leghazugabb filmek versenyét – pedig igazán
nagy a kínálat –, André Téchiné opusa
biztos bejutna az elsõ tíz közé. A nézõ
egy ideig bosszankodik, aztán inkább csak nevet a nyálas-nyúlós
történeten, amit Courths-Mahler, Kosáryné Réz
Lola vagy akármelyik jeles lektûr-szerzõ megirigyelhetne.
Martint – a Négyszáz
csapás kis hõsének távoli "rokonát"
– tízéves korában ismerjük meg, amikor apjához
kerül. Igazából nem derül ki, hogy anyja miért
engedi-kényszeríti õt egykori szerelméhez,
a gyerekrõl eddig hallani sem akaró férfihoz. Tíz
év múlva, egy veszekedést követõen a négy
testvér egyike öngyilkos lesz. Martin végleg elmegy
otthonról, de elõtte, a vita hevében megöli az
apját. Tettének oka az apa brutális személyisége
– csakhogy a film errõl nem gyõz meg minket; a "tényt"
– mint a sztoriban annyi minden mást – bemondásra el kell
hinnünk. Martin néhány hétig látványosan
ûzött vadat játszik, majd bátyjához utazik
Párizsba, ahol egy tehetségkutató felfedezi, s egycsapásra
ismert fotómodell lesz. Gyengéd erõszakkal sikerül
magára beszélnie a nála jó tízessel
idõsebb Alice-t, homoszexuális féltestvére
barátját-lakótársnõjét. Fene
tudja, mit eszik a szelíd és vonzó lány Martinon,
mit talál benne olyan izgalmasnak, amiért mindent elnéz
neki: ürességét, hisztériáját,
apagyilkosságát, sõt még segíti is õt
– kérésére – börtönbe juttatni.
Téchiné úgy
csinál, mintha izgalmas, modern lélektani drámát
adna elõ, ami kimerül abban, hogy szereplõi nagyokat
mondanak, sokat lelkiznek, látványosan szenvednek. Ebben
a filmben nincs egyetlen alaposan motivált fordulat, egyetlen hiteles
pillanat, egyetlen õszinte gesztus sem. A szituációkat,
a szereplõk magatartását, reakcióit a giccs
logikája, dramaturgiája mozgatja. Minden a "modern" giccs-ember
igényét, gyors üdvözülését,
könnyed katarzisát szolgálja.
The Beach – amerikai, 2000. Rendezte: Danny Boyle. Írta: Alex Garland regényébõl John Hodge. Kép: Darius Khondji. Zene: Angelo Badalamenti. Szereplõk: Leonardo DiCaprio (Richard), Tilda Swinton (Sal), Virginie Ledoyen (Francoise), Robert Carlyle (Daffy). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 110 perc.
Három évvel ezelõtt
Danny Boyle Skóciából indulva üstökösként
hasított át az óceán felett, viszont röppályája
végén fénye vesztett erejébõl, s mostanra
alig világol: ha nem zarándokol vissza mielõbb az
óhazába, a sokat ígérõ, de be nem teljesedett
kezdet darabjai (Sekély sírhant, Trainspotting) maradnak
fõmûvei.
Új filmje a bevált
recept szerint készült, Boyle egy bestsellert igyekezett a
maga nyelvére formálni. Alex Garland közelmúltban
publikált elsõ könyve, az elõttem érthetetlen
okból körülrajongott és díjakkal kaserolt
A Part hatalmas ambícióval és csekély talentummal
megírt, kalandok nélküli kalandregény a megtalált,
majd elvesztett, nagybetûs Édenrõl. A tájföldi
sziget egzotikus díszletei között játszódó
történet bizonyos kritikusai szerint "pszichedelikus utazás"
a sötétség mélyén; én nem látok
benne mást, mint egy Defoe és Joseph Conrad klasszikusaitól,
továbbá Nicolas Roeg és Francis Coppola idevágó
filmjeitõl megigézett egynapéltû tehetségnek
belsõ monológok közhelyeibe ágyazott fantáziálását
arról, ahogy õ ifjúsága virágjában,
a haverokkal közös füvezések alkalmával elképzelte
Robinson szigetét.
Ez az alapanyag, ha másra
nem is volt jó, ahhoz lehetõséget kínált,
hogy Az élet sója kisiklása után Danny Boyle
visszataláljon igazi témájához, annak ábrázolásához,
miként szabadulnak el a garázdálkodni vágyó
ösztönök egy belülrõl magára zárt
közösségben. Ennek fényében több mint
különös, hogy A Part alkotójának legkevésbé
személyes mozija: mintha a rendezõ (netán a producer)
úgy döntött volna, Leonardo DiCaprio profilja és
csupasz felsõteste, illetve a festõi szépségû
miliõ pazar flórája és faunája elég
ahhoz, hogy pótolja a Boyle korábbi filmjeiben megszokott,
ragyogó vizuális leleményeket. Itt utóbbiakból
néhány ha akad, s tovább rontja a mérleget
az áttételek nélküli, gyakran szó szerinti
idézetek tömege: ahogy már a regényben, az Apokalipszis,
most vagy a Peter Brook-féle A Legyek Ura itt is számos jelenetben
kísért, amorózó hõsünk és
partnernõje kék lagúnabéli duettje pedig a
Rómeó és Júlia (!) medence-szekvenciáját
juttatja eszembe. A lendületes vágóképek és
a húzós soundtrack mellett sajnos alig valami emlékeztet
a rendezõ Angliában forgatott munkáira.
A Part a Trainspotting-rajongók
kemény magja számára egész biztos csalódás,
igaz, a film felülüti a hollywoodi átlagot. De Danny Boyle-tól
azért ennél többet várnánk. Még
akkor is, ha egyre kevesebbet ígér.
The Hurricane – amerikai, 1999. Rendezte: Norman Jewison. Írta: Rubin "Hurricane" Carter regényébõl Armyan Bernstein és Dan Gordon. Kép: Roger Deatkins. Zene: Christopher Young. Szereplõk: Denzel Washington (Rubin Carter), John Hannah (Terry), Deborah Kara Unger (Lisa), Rod Steiger (Richter Sarokin). Gyártó: Universal Pictures – Beacon Communications. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 158 perc.
A cím megtévesztõ: katasztrófafilmet sejtet. Norman Jewison új opusa pedig életrajzi történet egy fekete bõrû bokszolóról, akit Hurrikánnak hívnak. A közel háromórás mozi kimerítõen alapos képet kíván nyújtani fõhõsérõl és a korról: a fajgyûlölet legkeményebb évtizedeirõl Amerikában. Mégis, mintha valójában két filmet kapcsolt volna össze a rendezõ. Az “elsõ film” Hurrikán fájdalmas gyermekkora és fényes felemelkedése mellett igazságtalanul eltöltött börtönéveit mutatja be – hatásosan. Hurrikán világbajnok bokszolóként egy elszánt (fehérbõrû) rendõr féktelen fajgyûlöletének esik áldozatul: többszörös gyilkossággal vádolják meg ártatlanul. Az igazságszolgáltatás részlehajlása miatt életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélik. Jewison érzékletesen – bár leegyszerûsítve – teszi átélhetõvé Hurrikán szenvedéstörténetét, azt a folyamatot, ami a remények fokozatos eltûnésével az élõ halott-állapot vegetálásában talál kétes megnyugvást. A “második film” viszont a jól ismert korrupciós ügyeket feltáró, krimiszerû sikertörténetek újabb darabja. Teljesen érdektelen és idegesítõen patetikus, kiszámítható. Felbukkan a láthatáron három (fehérbõrû) “angyalka”, akiknek helyén van a szívük, és hozzáfognak közel 20 év után Hurrikán tisztázásához, vagyis a kizökkent értékrend, az igazság helyreállításához. Hirtelen úgy szakadnak szét a film elsõ óráiban felfûzött dramaturgiai, érzelmi szálak, ahogy váratlanul elõtûnnek a napnál világosabb bizonyítékok, egyértelmû hazugságok. Csak hinni kell, és minden sikerül – ez lehetne e film frappáns mottója. Norman Jewison “második filmje” nem ártalmas, csak olyan, mint egy eltévedt ember, aki nem hitt magában. Pedig hosszú ideig jó úton járt, nagy kár érte. (Denzel Washington végleteket bejáró szerepe látványos, hatásos és néhány finom, érzékeny, emlékezetes pillanatot is kínál.)
Stuart Little – amerikai, 1999. Rendezte: Rob Minkoff. Írta: E. B. White regényébõl Gregory J. Brooker és M. Night Shyalaman. Kép: Guillermo Navarro. Zene: Alan Silvestri. Szereplõk: Geena Davis (Mrs. Little), Hugh Laurie (Mr. Little), Julia Sweeney (Mrs. Keeper). Gyártó: Columbia Tristar. Forgalmazó: InterCom. Szinkronizált. 86 perc.
Tudták, hogy a család
a legnagyszerûbb dolog a világon? És azt, hogy ha nem
is vagyunk egyformák, attól még szerethetjük
egymást, sõt? Mert ilyen és ehhez hasonló,
soha nem hallott bölcsességeket tudhatunk meg ebbõl
a végtelenül sematikusra sikerült, félig animációs,
félig élõszereplõs filmbõl.
Amerikai átlagcsalád,
Little-ék meglévõ gyermekük mellé szeretnének
örökbefogadni egy másodikat, bár azt soha nem tudjuk
meg, miért. Mindenesetre Kis szülõk elmennek az árvaházba,
ahol rögtön kiválasztják a nekik legmegfelelõbbet:
a vézna, hegyes orrú, alacsony termetû, bajszos szürke
egeret. És ezt vegyék szó szerint! Õ Stuart,
az emberi nyelven beszélõ árva kisegér, aki
minden különösebb nehézség nélkül
illeszkedik be a családba, és igazi konfliktusa csupán
az undok házimacskával akad.
Azt a néhány poént,
ami miatt esetleg másnap is emlékszünk majd a filmre,
ez utóbbinak köszönhetjük. Sajnos õ is csak
addig vicces, amíg – váratlan fordulat! – meg nem menti az
addig csupán potenciális ebédnek tekintett Stuart
életét. Végül persze teljes a boldogság,
és szegény árva Stuart is megismerheti a családi
szeretet mindent elsöprõ hatalmát.
A film pozitívuma – rövidsége
mellett – a trükkmesterek munkája: animált fõhõsünk
az utazóbõröndjétõl a bal hátsó
ötös fogáig tökéletes. Az alkotóknak
láthatóan könnyebb volt egy egeret emberiesíteni,
mint eredeti szöveget adni a szájába.
Az eredetiség feltûnõen
nagyfokú hiánya annál inkább meglepõ,
mivel a rendezõ elõzõ munkája, az Oroszlánkirály,
valamint az egyik forgatókönyvíró rendezte Hatodik
érzék alapján ennél jobbat vártunk volna.
Kár érte, hiszen
ez a kisegér akár világsztár is lehetett volna,
ha nem hiányzik belõle az a bizonyos valami. Hiába,
az egér is csak ember.
Insider – amerikai, 1999. Rendezte: Michael Mann. Írta: Marie Brenner cikke alapján Eric Roth. Kép: Dante Spinotti. Zene: Graeme Revell, Lisa Gerrard. Szereplõk: Al Pacino (Bergman), Russel Crowe (Wigand), Christopher Plummer (Wallace), Gina Gershon (Helen). Gyártó: Touchstone. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 158 perc.
Egy nagy dohánygyár
elbocsátott tudományos vezetõje (Russel Crowe) bizonyítékokkal
rendelkezik, hogy a cigarettába olyan rákkeltõ anyagokat
kevernek, melyek kábítószerként hatnak a fogyasztókra.
A tudóst kétségbe ejti ez a nikotinfüggõséget
okozó manipuláció. A nagy kihívást mégis
az jelenti, amikor találkozik a népszerû producerrel
(Al Pacino), aki felajánlja neki a televízió nyilvánosságának
erejét. Végül is elvállalja a riportot, kitéve
magát és családját egykori fõnökei
gátlástalan és elvtelen támadásainak.
A film két részre
osztható. Az elsõ középpontjában a tudós
lelkiismereti konfliktusa áll: a választás a két
lehetséges út, a hallgatás biztonsága vagy
a nyilatkozat beláthatatlan következményei között.
Az igazság kimondásának súlyos ára van,
megrágalmazzák és megfenyegetik õt, késõbb
felesége is elhagyja. A második részben Al Pacino
erõteljes játéka kerül reflektorfénybe,
aki modern keresztes lovagként kiharcolja, hogy a felvett riportot
a külsõ nyomás ellenére is sugározzák.
A váltás, a súlypont áthelyezése az
egyik szereplõrõl a másikra rossz megoldásnak
bizonyul. Az elsõ rész drámájából,
a magára maradó ember heroikus küzdelmébõl
származó érzelmi telítettség kioltódik.
A figura háttérbe szorul, olykor percekre eltûnik,
hogy átadja helyét a szólásszabadság
és az újságírói etika mellett protestáló
producernek. A televíziós stúdiók megszokott
patentjei, a baljóslatú cselszövések viszont
nem pótolhatják az elveszített drámai feszültséget.
A bennfentest több kategóriában
is Oscar-díjra jelölték. Természetesen a középszerûségnek
is megvan a maga integritása. Az igazi mûvészet azonban
más, eredetiség és újszerûség,
meglepetés és felfedezés; mindaz, amit számûztek
ebbõl a filmbõl.
Bedrooms Hallways – angol, 1999. Rendezte: Rose Troche. Írta: Robert Farrar. Kép: Ashley Rowe. Zene: Alfredo Troche. Szereplõk: Kevin McKidd (Leo), Hugo Weaving (Jeremy), Jennifer Ehle (Sally), Simon Callow (Keith), Harriet Walter (Sybil), Tom Hollander (Darren), Julie Graham (Angie), Christopher Fulford (Adam), James Purefoy (Brendan), Paul Higgins (John). Gyártó: Pandora Film – ARP – BBC Films. Forgalmazó: CirkoFilm. Feliratos.
A rendezõ, Rose Troche, aki
1994-ben robbantott a Go Fish-sel, derûs, önironikus, többszörösen
csavart történetével bizonyára fölborzolja
a kedélyeket. Bohózata -- a nemiség, a barátság,
az érzelmek labirintusában bolyongó londoni, jórészt
homoszexuális baráti társaságról --
természetességével nyûgöz le. Friss, vérbõ
komédiát látunk, variációkat az esendõségrõl.
Arról, hogy azt kapjuk a világtól, amit magunk is
adunk. De a világegyetem nem ítél, s ezt a nem ítélkezõ
igazságot ismeri Rose Troche, ahogy színészei is:
a "trainspottingos", itt kétezredik évi Orpheuszként
bizonytalankodó Kevin McKidd, a sugárzó Jennifer Ehle,
akit Constance Wilde-ként nem is olyan régen már szívünkbe
zártunk, a faunként ugrabugráló Tom Hollander,
az ausztrál Hugo Weaving, sátáni mimikájával...
Igazi reveláció a színidirektorként, íróként
is tevékenykedõ Simon Callow (Forman Amadeusából
is ismerõs). Itt leleplezõ, halk látleletét
adja a pszichiáteri, pszichológusi öntelt humbugságnak,
mutatós csalásnak és önbecsapásnak. Könnyed
eleganciával, ugyanakkor vitriolos humorral szól a morális
útvesztõkben kínlódók vámszedõinek
kétes hatalmáról.
Hogyan született ez a film,
amely tele van vitalitással, ötlettel, érzelmekkel,
harsány szókimondással? A fáma szerint Rose
Troche éppen egy George Cukorról (!) forgatandó portré
(Hollywood aranykora) miatt utazott Londonba, Dorothy Berwin producerhez
és Cecil Dempsey-hez. Õk adták az ötletet és
a forgatókönyv elsõ változatát Troche-nak,
ekképp fogant hát a brit módra szilaj csintalankodás,
a Sundance-felfedezte, brooklyni rendezõben.