Jadviga párnája
Magára maradt történet
Reményi József Tamás
Egy hagyományokat újraértelmezõ regény nyomán nagyrealista konvenciókhoz hû film született.

Nem szeretném untatni a kedves Mozinézõt (MN) irodalomszociológiai kérdésekkel, de elkerülhetetlen, hogy emlékeztessek arra az izgalomra, amellyel a kedves Könyvolvasó (KO) fogadta az utóbbi évek olyasfajta regényeit, mint amilyen Háy János Dzsigerdilenje vagy Závada Pál mûve, a Jadviga párnája. A hivatásos KO (kritikus, esztéta stb.) lelkendezett, hogy a modernitás utáni epika, miközben mondandóját korántsem kínálja olcsón, visszatalálhat a már-már elvesztett nagyközönséghez, a nagyközönség pedig boldog volt, hogy azt ünnepelheti, amit önfeledten, habzsolva fal. Utoljára zsigeri öröm és intellektuális elégedettség hasonló egybekelését valamikor a Termelési regény esetében tapasztalhattuk - persze több okból is lázasabb találkozás alkalmából.
A Jadvigát filmre váltó rendezõ bátorításnak vette a sikert - hiszen a magyar mûvészfilm ma a szépirodaloméhoz hasonló gettó-életet él -,  ugyanakkor önkéntelenül is múló divatnak tekintette KO összetett örömét, s megpróbált egy  hálásnak látszó történetet elmondani MN-nek. A KO analógiáiból kikerekedõ összkép szerint Závada vállalkozása, szándéka nagyralátó: mintha Nádas Péter írta volna újra az Iszonyt. Deák Krisztina ehelyett akárha Reymont Parasztokjából készített volna becsületes tévésorozatot, korrekt ízléssel, jól vezetett, kiválóan játszó színészekkel. Röviden: egy hagyományokat újraértelmezõ regény nyomán nagyrealista konvenciókhoz hû film született.

Annak, aki egy személyben KO és MN, akad persze egyéb tûnõdnivalója. Az adaptáció, bizonyos szinten felül, mindig vizsgáztatja is kicsit az eredeti mûvet. Mint amikor a maga közegében nagyra becsült, kétségbevonhatatlan jelenség idegen környezetbe kerül, s kisebb-nagyobb fogyatékosságaival egyszer csak põrén áll. Bevallom, a könyv õszinte híveként is mindvégig éreztem a szövegben valami recept-szerût, ahogyan az író gondosan belekevergette mûvébe azokat az ízeket, fûszereket (nem a posztmodern eklektika értelmében, hanem a technikás igyekezet buzgalmában sokat és sokfélét), amelyeket aztán a mûértõk diadalmasan kielemezhettek. Minthogy azonban e mûveletek hangsúlyozottan, többszörös reflexiókkal a nyelv, a nyelvi (ön)kifejezés birodalmában zajlottak, KO legföljebb az olvasat hullámzó intenzitását érezhette. MN kénytelenül szigorúbb, õt nem segíti és nem ámítja semmi, ami nyelvileg fölstilizál, õ csak azt látja például, hogy egy szerelmi történetet minden áron össze akarnak kapcsolni egy nemzeti kisebbség identitás-zavarainak krónikájával, s ez sehogyse megy. Úgy gondolom, az ötvözet a regényben sem igazán meggyõzõ, s noha nagyon szépen össze lehet csengetni a figurák magán- és közéleti vesztét, ennek irányzatosságát a nyelvi lelemények, konstrukciók csak elfödni tudják.

De engedjük el  a könyvet, nézzük, mit mesél a film.

Egyfelõl idõtlen, balladás történetet. A gazdalegény, Ondris feleségül veszi az idegenbõl hazatérõ lányt, Jadvigát, akit megrontottak már, és aki sem a hars szerelemmel tolakvó ifjú férjet, sem az anyósi renddel uralt házat nem viselheti. Ondrist inkább testvérként szereti, ágyasként az egykori csábítót  választja, gyermeke is fogan tõle. A család széthullik, Ondris elpusztul, Jadvigára egy alig elkezdett élet megfejthetetlen kudarca marad.

Van egy másik történet is. Ondris, azaz Osztatní András, békési szlovák fiú az elsõ világháború küszöbén kezdi felnõtt sorsát igazgatni. Ám érzelmileg is, intellektuálisan is felkészületlen mindazokra a megpróbáltatásokra, amelyek várnak rá. Eddig csak - mint annyian mások - élt bele a világba, most pedig egyszeriben értenie kéne a nõi testet és lelket, számolni kényszerül a háborúval, azaz történelmi lénnyé válna, végig kellene gondolnia, mit jelent szlovák származása (egyáltalán jelent-e valamit), nem elég már kamaszosan mulatni a szlovák tiszteletes ádáz hazafiságán. És legfõképp: a gyerekkori barátságok spontaneitását a föl kellene váltania benne a kapcsolatok, érdekközösségek tudatos ápolásának. Az elõbbiekre is, az utóbbira is alkalmatlan, észre sem veszi, hogy határozatlansága folytán társai besúgójává lett. Osztatní András nem érti, miért szaladt tõle messzire a világ, amelyben addig otthon érezte magát.

A két történetnek más-más mértékben fõhõse a két ember. Az elsõnek Jadviga, a másodiknak Ondris áll a középpontjában. A forgatókönyv szép, arányokra ügyelõ elképzelése ez. Hozzá a színész-választás tökéletes. Tóth Ildikó megformálja azt a nõt, aki süldõ férjéhez képest érett, finom, titokzatos asszony, miközben a romlott nagyvilágban  ártatlan, értetlen és kiszolgáltatott bakfis. Csábítójának, Winkler Francinak kell felvilágosítania arról, hogy hajdani fûtött szerelmi játékaik nem jelentettek defloreálást, Ondris szemszögébõl nézve azonban õ, meggyõzõdése szerint, kezdettõl bukott nõ. Amikor aztán valóban bukott lesz, már végképp nincs visszaútja a házasságba. Bodó Viktor, akár egy újmódi Soós Imre, elementáris és naiv, szertelen és visszafojtott, képes külön beszélni a tartása és a tekintete, az isten is arra teremtette, hogy szólama a fiatal életek tragikus indulója legyen. A szerepek mégsem szikráznak össze, nincs az ismert sémákon túli tétje a két figura gyötrelmes konfliktusának.

Miért nincs tétje? Mert az író eredetileg ezt a konfliktust csupán eszköznek és nem témának tekintette. Valami mást írt meg általa. S most, hogy ez a más a konfliktusból eltûnt, maradt a csupasz dramaturgia. Egyetlen példát. Závada egy interjúban elmondta, hogy természetesen ragaszkodott volna a regény talán leglényegesebb eleméhez, a többszörös keretjátékhoz: „lett volna egy keretjáték Misóval, a regény lábjegyzetelõ, naplóíró, kéziratokat összeszerkesztõ szereplõjével, aki egyszersmind furcsa, kicsit retardált, monomániás örököse az egész történetnek és a családnak. Ebben a keretjátékban elevenedett volna meg a napló, amellyel õ szembesül. De végül el kellett hagynunk”. Igen, el kellett hagyni Misót, Jadviga kétes gyermekét, a csõd megtestesítõjét, pedig az a bizonyos tét, amely a filmbõl hiányzik, az övé, a rekonstruálhatatlan múlttal szembetalálkozó, korcsosuló jelen képviselõjéé. Õáltala elevenülhetett volna meg a jelenetek közti tér, a folytonosan titkokat sejtetõ s az információkat minduntalan visszavonó tükörjáték, így lehetett volna a beszéd egyszerre több is, kevesebb is, mint a kimondott szavak  sora („néma mindenki ebben az oly sok beszédet ömlesztõ regényben” - írta a könyv egyik kritikusa), így jöhetett volna létre a bármily érzékletességgel fotografált jelenetek komótos tablója helyett a koreográfia, a mikroanalitikus képek és a színészi gesztusok együttesébõl a csonkolt sorsok egyfajta némafilmje. Ekkor lehetett volna az a benyomásunk, amit egy másik kritikus így fogalmazott meg: „amikor azt hisszük, még minden lehetséges, már lezajlott minden, és amikor már minden szemlátomást lezajlott, még minden lehetséges”.

Ehhez a képzethez a film nyitó szcénáiban kerülünk a legközelebb, amikor a legénybúcsú karikírozott vidámságát és a lakodalom szertartását valami balsejtelem fagyasztja. De aztán gyorsan belefutunk anyós és meny hadállásaiba - nem véletlen, hogy ezt a motívumot a film a regénytõl függetlenül, önállóan kreálta -, s minthogy Csomós Mari ikon-szerû jelenségként borzasztó erõt sugároz, már megint csak Reymontnál kötünk ki. Illetve  ott sem, hiszen a természet részeként megjelenõ emberi sorsot itt nem uralják magyarázhatatlan, démoni erõk, a világ nem érzékelõdik oly rémületesen és gyönyörûségesen végzetként (pedig ennek mitologémáit Závada regénye sem kerüli meg).

Závada könyvének naplóformája, napló-rétegzõdése a filmben mellékessé válik, Ondris fölidézett bejegyzései inkább csak kezdet és vég illusztratív melankóliáját hozzák. Elmarad hát annak az esélye is, amit a vallomás-tétel, a vallomásosság kínálhatna. Ha már az eredeti mû polifóniája  áldozatul esett, határozottan választható lett volna valamelyik nézõpont, a két fõhõs valamelyikének szenvedélyeihez, indulataihoz, konzekvenciáihoz viszonyítva a történteket. MN legalább az egyik személyiség kételyeivel és traumájával azonosulhatott volna. Az egymással feleselõ, egymást kiegészítõ vagy megsemmisítõ történet-változatokból fakadó energiákat  elveszítve, ám osztozva egy sötétben tapogatózó lélek fölfedezéseiben.
De csitt, itt a tanácsok terepén már illetéktelenek vagyunk. S a tisztelt MN úgyis nagyon unhatja KO-t.

Jadviga párnája – magyar, 1999. Rendezte: Deák Krisztina. Írta: Závada Pál regényébõl Závada Pál és Deák Krisztina. Kép: Balogh Gábor. Zene: Selmeczi György. Díszlet: Romvári József, Szabolcs János. Jelmez: Szakács Györgyi. Vágó: Csákány Zsuzsa. Hang: Sipos István. Szereplõk: Tóth Ildikó (Jadviga), Bodó Viktor (Osztatní András), Roman Luknár (Winkler Franci), Csomós Mari (Mamovka), Dzsoko Roszics (Gregor), Marián Labuda (Bacovszky tisztelendõ), Ónodi Eszter (Irmus), Fesztbaum Béla (Buchbinder Miklós), Újlaky Dénes (Szilágyi kapitány). Gyártó: Mafilm Rt. Forgalmazó: Budapest Film. 130 perc.

http://www.filmvilag.hu