Bukás a gyõzelembe
Bóna László
A sportoló a médiavilágban már csak sztár lehet, a modern sport butít, nevel, szórakoztat.
Mit keres a sport a mûvészetben?
Néha úgy látszik, egy tõrõl fakadnak,
néha pedig úgy, mintha ellentétesek volnának
egymással. -Sohasem szerettem semmiféle sportot, sõt
mindig is gyûlöltem a sportokat, gyûlölöm ma
is. -- írja Thomas Bernhardt önéletrajzi regényében,
noha -hosszú lábainak köszönhetõen
diákéveiben verhetetlen volt az ötven-, száz-,
ötszáz-, és ezerméteres síkfutásban
az évente megrendezett iskolai versenyeken. -A sportnak minden kormányzat
jó okkal tulajdonított kiemelkedõ jelentõséget
minden idõben -- folytatja eszmefuttatását --
mert a sport elszórakoztatja, elködösíti és
elbutítja a tömeget, leginkább a diktátorok tudják,
miért pártolják mindig és minden körülmények
közt a sportot. Aki a sportot támogatja, maga mellé
állítja a tömeget, aki a kultúrát támogatja,
maga ellen mozgósítja a tömeget ... ezért pártfogolja
mindig minden kormányzat a sportot és nem a kultúrát.
-- írja. Ahogy a filmmel, a televízióval létrejön
egy világméretû manipulációs lehetõség,
úgy válik egyre kézenfekvõbbé, hogy
a sport ideologikussá tehetõ. A filmtörténet
legelsõ sportfilmjei, Leni Riefenstahl berlini olimpiai tudósításai
az egyetemes erények, szépség nevében birodalmi
törekvéseket szolgálnak. Olympia címû filmjében
szép izmos férfitestek, táncszerû tornamozdulatok
keverednek az egész világ felett aratott bajnoki gyõzelmüknek
náci karlendítéssel örvendõ gyõztesek
képeivel.
Nem kell csapatA sport, a viadal,
eredetileg rituális és szakrális küzdelem, Dávid
egy közösség nevében küzd Góliáttal.
A szembenálló harcoló csapatok egy-egy küzdõ
felet állítanak ki, akik az egész közösséget
testesítik meg, az egyéni gyõzelem vagy veszteség
az egész közösség sorsát dönti el.
Ahol sorskérdés lesz a harc, a küzdelem, ott megjelennek
az eszmények is. A magányos hosszútávfutó
nem csak magáért fut, gyõzelmével egy közösséget
vált meg. Ha a kultúra az eszményeket ideológiára
cseréli, akkor A hosszútávfutó magányossága
a futástól elrabolt eszmény tragédiája
lesz. A futó nem vált meg semmit, csak önmagát
vagy azt sem.
A filmtörténet számtalan
különbözõ mûfaja -- a játékfilmektõl
a dokumentumfilmekig -- mutatja be a sportteljesítményben
rejlõ szakrális eredetet vagyis azt, hogy az egyéni
teljesítmény azonos a közösség megváltásával.
A régi legendás Balczó-film a futásban rejlõ
nemzettudatról beszélt. A 6:3 különbözõ
változatai, játékfilmen, dokumentum összeállításban
a magyarság identitásának történetei.
Schirilla egy egész elpuhult nemzetet borzongatott meg minden télen
a jeges Duna átúszásával. Gazdag Gyula ironikus
dokumentumfilmet készített róla, amikor egy kisváros
Schirilla hosszútávfutását használta
fel egy presszó felavatásához. A Hosszú futásodra
mindig számíthatunk az egyéni sportteljesítmény
és a provinciális hatalom viszonyának ábrázolásában
a sport átideologizálását gúnyolta ki.
A célba érkezõ Schirillát málnaszörppel
köszöntik a városvezetõk, az õ szemük
láttára köpi a szörpöt Schirilla a kamerába.
Feltartott középsõ ujját mutatja a kamerának
Dennis Rodman, a Chicago Bulls világsztár kosarasa a róla,
illetve vele készült film, A féreg záróképén.
A közönség szembeköpése egy világsztár
obszcén gesztusában, a hatvanas évek dokumentum avantgardja
után a kilencvenes évek hollywoodi giccsében látható
viszont -- tömör üzenet, a sport világára
épülõ filmek tömör üzenete: a gyõztes
tragikus vagy pökhendi keserûsége. A Régi idõk
focijában a foci egy eszmény megtestesülése,
a -kell egy csapat eszményéért folytatott harc
azonos a sportgyõzelemmel. Dennis Rodman viszont azt jelenti ki
filmjében, mintegy válaszolva Sándor Pálnak:
nem kell csapat. Mindegy melyik csapatban játszik. Oda megy, ahol
a legtöbbet fizetik, ahol õ áll a középpontban,
ahol a legtöbbet játszhat a pályán, ahol a legnagyobb
sztár lehet. Egy mai sportember, egy gyõztes nem egy eszményt,
hanem önmagát testesíti meg. Rodman úgy formálja
meg imidzsét, mint egy filmsztár, mint egy médiahõs,
de az is valóban. Mindegy, hogy az ember mit nyer meg, olimpiát,
világbajnokságot, világkupát, a lényeg
az, hogy ezzel a média világába vált belépõjegyet,
vagyis a filmszínészek, politikusok, tévébemondók,
három tenorok, popénekesek, rocksztárok társaságába,
akik a popszakma, filmvilág vagy politika világkupájának
gyõztesei, minden sportágban, a politikai választási
sportban, a filmgyártás sportjában egyaránt
az önmagáért való egyéni teljesítmény
a mérce. Rodman valóban kimagaslóan tehetséges
kosárlabdázó, de mindenekelõtt médiasztár,
láthatjuk óriásplakátokon, reklámfilmekben,
termékek címkéjén, szexlapokban, fényképalbumokban,
tévés talkshowk-ban, botrányos önéletrajzi
bestseller címlapján. Nincs sportoló, politikus, vagy
színész -- egyetlen egységes státusz van a
sportot bemutató tömegfilmek üzenete szerint is: a médiasztár
státusza. A film végi obszcén gesztus ennek a keserûségnek
szól. Rodman-nek szétesett a családja, elhagyta a
felesége, az egyetlen gyereke, széthullt az egyetlen csapat,
ahol társak között érezte magát. Ezekután
-- a film szerint -- lelövi tükörképét, és
megalkotja magából az igazi Rodmant, a rosszfiút,
zöldre festett hajjal, kitetoválva, függõkkel teli
orral. Az õ gesztusa nem csupán a csapat és mindenféle
eszmény széthullására válasz. Egy másik
hatvanas évekbeli híres sportfilmre is felel. Lindsay Anderson
újhullámos, -dühöngõ filmjében,
az Egy ember árában (eredeti címén: The Sporting
Life) a tehetséges baseball játékos élete tönkremegy
amiatt, hogy tehetsége csak árucikk, élete bérlemény,
s csak addig van életének értéke, amíg
ép és egészséges, amíg vadonatúj.
Az Egy ember árában a pénzemberek tönkreteszik
a kisembert, aki szorult helyzetében eladja nekik a tehetségét.
A féregben nem a pénzemberek diktálnak. Pk csak addig
dirigálhatnak, amíg médiahatalomra nem jut a fizetett
sportoló. Onnantól õ van a csúcson. Úgy
tehet, mintha mindent megengedhetne magának, nincs korlát
és nincs akadály.
Média-szorítóbanA
sportfilmek többnyire hagyományos karriertörténetet
mesélnek el. Ilyenformán tökéletesen mindegy,
hogy a film hõse történetesen énekes, táncos,
futó vagy éppen ökölvívó. A Flashdance
ebbõl a szempontból ugyanolyan sportfilm, mint a Rocky. A
karrierfilmek lényege a gyõzelemre való tudatos készülõdés.
Ilyenformán beavatástörténet. Illetve annak hamisítványa.
A beavatástörténet a belsõ út végigjárása,
a tudati fejlõdés, elmélyülés története,
ami lehetõvé teszi a beavatottat, hogy hivatását
magasabb szinten legyen képes átlátni és megvalósítani.
A sportkarrier már jó ideje a belsõ út helyébe
állított külsõ út eszméje. Azt
a tudati átalakulást mutatja be, ahogy a sportba-beavatás
szerint a belsõ útról le kell térni, és
mindent a külsõ világ felé, a helyes technika,
a kellõ testsúly, a pontos idõbeosztás, a testi
erõ tudatos fejlesztése irányába kell eltolni.
Ez vezet a gyõzelemre: a tökéletes, minden más
értéket kizáró célratartás. A
sportkarrier-történet modellekben rendre felbukkan a munka,
mint tévút, mint a nyomor záloga. A hõsnek,
ha nem veszi komolyan a sportért való hajtást, marad
a takarítás, felszolgálás, mosogatás,
valami alantas, megalázó dolog, ami újra a siker akarása
felé viszi. A sporthoz megtért hõs beavatástörténetében
az ezután felbukkanó szerelmi szál, bonyolult családi
háttér csak zûrzavart hoz, a külsõ útról,
a siker és karrier útjáról akar lecsábítani,
így az edzõ ezekben a filmekben, a beavatástörténetnek
eme pontján válaszút elé állítja
a gyõzni akaró eltévelyedett sporttanoncot: vagy szerelem
vagy gyõzelem. Az edzõ a teljesítményorientált
Apa. A sport a férfiak világa. A világ a férfiak
világa, középpontjában a teljesítmény
eszményítése áll. A sportsikerekben elbeszélt
karrierfilmek a fiatal amerikai egyetemista feleszmélésének
azt a pillanatát ábrázolják, amikor egy szellemében
megérett ember a sokirányú kreativitás helyett
egyetlen mederbe tereli minden emberi alkotóerejét, nevezetesen
a testi és idegi viadal teljesítményvilágának
csúcsára. Vagyis kreativitás helyett a versenyt, alkotás
helyett a teljesítményt, kultúra helyett a sportot
választja mondhatjuk Thomas Bernhardttal. Mert a sport
testesíti meg legkézenfekvõbben azt, amit számára
az egyetlen lehetséges kultúra, a média tömegkultúrája
kínál. A tömegkultúra felõl nézve
sport és kultúra ugyanaz, mert csak egy egységes tömegkultúra
létezik. Az archaikus társadalmakban atlétika és
poétika is ugyanaz, mert egyetlen egységes kultúra
van, a test és lélek egységes kultúrája.
A tömegkultúrán kívülrõl nézve
azonban, vagyis a siker, a teljesítmény, a pénz világán
kívüli kultúrából tekintve, sport és
kultúra valóban ellentétbe kerültek.
-Csak a pályán létezem
igazán -- mondja Dennis Rodman. -Ott szép vagyok és
szexi. A játék az én vallásom. Vagyis
újra eszmények és sport kapcsolatáról
van szó. A játék az egyetlen hit, ami azonos azzal:
szexinek lenni, jó autókkal járni, sok nõt
megkapni, sikeresnek lenni. A siker az én vallásom -- mondhatná.
A sport eredeti rituális funkciója így válik
kifosztottá: elõször az idologikussá válás,
azután a szórakoztatóiparba, tömegkultúrába
való beolvadás útján, amely utat jól
követi a filmtörténet. Christopher Lasch Az önimádat
társadalma címû esszékötetében önálló
fejezetet is szentel a kérdésnek A sport lealacsonyodása
címmel. Ezt írja a sport -profanizálódásáról
: -A sport világi pályafutása azzal kezdõdött,
hogy a hazafiasság és a jellemfejlõdés szolgálatába
kényszerítették, s akkor vált teljessé,
amikor a tömegfogyasztás tárgyává lett.
A tömegkulturális karrier-sportfilmek a beavatási út
finisében általában megérdemelt gyõzelemmel
zárulnak. A gyõztes diadala -- egy élet beteljesedett
értelme. A sportágakból azok a sportok lettek filmszereplõkké,
amelyek képesek jó metaforái lenni az egész
életútnak. Az ökölvívás, a futás.
Pályafutás, életpálya -- mondja a nyelv is.
A távot befutni -- az nem más, mint képesnek lenni
az életet megnyerni. Nem a kupáért kell valóban
versenyezni, hanem az életben maradásért. Nem a versenyt
kell megnyerni, hanem az életet. A gyõzelem: menekülés
a vesztés elõl. A Tûzszekerek címû filmben
két külön gyõzelemre feltett életet látunk
párhuzamosan, két külön beavatástörténetet,
két külön felkészülést a végsõ
gyõzelemre, és mindvégig tudjuk, hogy csak az egyikük
lehet gyõztes, így egyikük beavatástörténete
a vesztésbe való beavatássá kell, hogy váljon.
Thomas Bernhardt, akit a sportról idéztünk, bevallja,
nem csupán a hosszú lábainak köszönhette
verhetetlenségét a legkülönfélébb
futószámokban az iskolai versenyeken, hanem -a futás
közben mindig átélt határtalan félelemnek,
hogy alulmaradok -- írja. A tömegkulturális gyõzelem
a diadal illúzióját nyújtja. A dobogó
tetején szélesen mosolygó bajnok olyan, mint a választási
harc után vigyorgó gyõztes szenátor, mint a
tapsoló rajongók elõtt hajlongó filmcsillag:
hamis gyõztes. A futás bajnokának eredeti, archetipikus
hõse, a maratoni futó -- az igazi gyõzelem metaforája.
Megnyerni a távot, bejelenteni a gyõzelmet és meghalni.
Ez az igazi gyõzelem: nem a siker. Azok a filmek, amelyek a valódi
gyõzelmet mutatják be a sport metaforáján keresztül,
a futásnak ezt az eredeti, archetipikus értelmét látják.
A hosszútávfutó azért magányos, mert
õ tudja, hogy nem a társadalom, de még csak a saját
élete megváltásáért sem fut. A halál
elõl fut. A sportfilm ezen a fokon igazi horror. A gyõzelem
akarása a halálfélelmet takarja. Minden gyõzni
akarás lehetetlenre törekszik, a halál legyõzésére.
Így minden gyõzelem valójában bukás.
Nincs értelmes gyõzelem vagy értelmetlen. Értelmetlen
csak az: azt hinni, hogy a dicsõség örökkévaló.
-Csak annyit tudok, hogy futni kell, anélkül, hogy tudnánk
miért, erdõn-mezõn át, és ha célba
érünk, akkor sincs vége, még ha a szurkolók
õrjöngve éljeneznek is. Ez a hosszútávfutó
magányossága. -- mondja Tony Richardson filmjének
hõse. Aztán a döntõ bajnokságon, hosszan
megelõzve mindenkit, félreáll a cél elõtt,
kiszáll a versenybõl, szembenéz a büntetésvégrehajtó
intézet hatalmasságaival, akik az õ futását
használják saját ideológiájuk igazolására.
Az õ futása valódi mûvészet, futás
a futásért, mert annak a felismert igazságnak a birtokában
tud futni, hogy gyõzni lehetetlen, az életet csak elveszteni
lehet. Csak ezzel a tudással válhat számára
a futás a szabadság formájává.
Harc a lelátón
A játék eredeti rituális
értelme az, hogy ami a valóságban megtörténhetne,
az a játékban szabályok közt, csak szimbolikus
formákban történik meg. Az igazi harcot a szabályok
közti versengés váltja fel, és attól még
gyõztes a gyõztes. A sport az élet-halál harc,
az ölés megszelídítése, miként
az emberáldozatot felváltja az emberiség kultúrájában
a szimbolikus áldozat, a kenyér és a bor. A szabályokkal
megregulázott versengés az emberi szellem diadala. A Két
félidõ a pokolban címû klasszikus magyar filmben
a fogolytábor lakóiból szervezõdõ focicsapat
hiába gyõzi le a diktatúra katonáit a pályán.
A gyõzelem nem váltja meg õket, Dávid hiába
gyõzi le Góliátot, a szabályok többé
nem érvényesek, a játék gyõztesének
fegyverrel válaszol a hatalom. A valóság erõsebb
lesz a játéknál. A szakralitástól megfosztott
viadal nem képes a valóságot elkülöníteni
a játék világától: ez a sport lealacsonyodása
-- a világ lealacsonyodása. -A tömeg fokozódó
durvaságáért általában a modern sportok
erõszakosságát szokták hibáztatni, és
azt, hogy a sportot túl komolyan veszik. -- írja Christopher
Lasch. -Holott az igazság éppen ennek az ellenkezõje:
nem veszik elég komolyan, nem tartják magukat azokhoz a konvenciókhoz,
amelyeknek nézõket és játékosokat egyaránt
össze kellene fûzniük. Egy középszerû
mai sport-thrillerben, Louis D´Esposito Szorítóban
címû filmjében az apa kisstílû maffiavezér,
aki embereket tétet el láb alól különös
hidegvérrel, feleségét tönkreteszi, fiából
bajnok ökölvívót akar faragni, hogy saját,
derékba tört sportkarrierjéért törlesszen
a világnak. Amikor fia a csúcsra jut, és döntõ
mérkõzését vívja a szorítóban
a kupáért, hogy beteljesítse apja álmát,
az apát egy külvárosi utcában éppen legyilkolják
a bûntársai. A fiú hiába keresi a döntõ
mérkõzés közben apját a lelátón,
kis híján most elõször kiüti õt ellenfele,
noha eddig veretlenül tört az élre. Amikor már
rá kell egyszer számolni, apja helyett belép a sportcsarnokba
az anyja, hajkoronája mögül arany fény világít,
a fiú megpillantván õt, új erõre kap,
és gyõz. Az apja elárulta a kultúrát,
az emberi szellem vívmányát, a harc szimbolikus formává
szelídített világát, valósággá
züllesztette a játékot, igazi öléssé
változtatta. A fiú az ölést, a bûnt, a
háborút, az apa világát a szimbolikus játék
világába emelte, újra megváltotta a bûnt,
újra ismételte az emberiség történetének
fordulatát. Az Atya világa leáldozott, az edzõk,
a karrier-hívõk, a siker, a pénz, a teljesítmény
világa vesztésre áll: Anya gyõz. Boldogan szemléli
a siker, a pénz és a teljesítmény csúcsán
gyõztes fiát.