Az Északi-sarkkör szerelmesei

Los amantes del Círculo Polar – spanyol, 1998. Rendezte és írta: Julio Medem. Kép: Kalo Berridi. Zene: Alberto Iglésias, Szereplők: Fele Martínez (Otto), Najwa Nimri (Ana), Nancho Novo (Alvaro), Maru Valdivielso (Olga). Gyártó: Sogetel. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 114 perc.

A 90-es évek elején ifjú baszk rendezők kicsiny, de lelkes terror-kommandója rohanta le a spanyol filmgyártást, hogy a kasztíliai hegemóniát megtörve Goya-díjak és kasszasikerek tucatjaival térjenek haza Bilbaóba. A heterogén összetételű különítmény eltérő irányból közelítve, de egyazon stratégia szerint hódította meg az ország szívét: egy-egy elkoptatott filmzsánert kisajátítva, majd egyéni – kesernyésen ironikus, néhol abszurdba hajló – látásmódjukhoz igazítva színvonalas, eredeti közönségfilmeket tálaltak az álomgyárakba és almodóvárokba belefásult tömegek elé. Míg Alex de la Iglésias anarchista horror-paródiáival (Accióne Mutante, A Fenevad napja), Juanma Bajo Ulloa pedig szatirikus krimi-kísérleteivel (Halott anya, Airbag) lopta vissza az ETA szellemét a madridi utcákra, addig a brigád – nemzetközi elismerések szempontjából vitathatatlanul – vezéralakjának számító Julio Medem a Spanyolhonban oly népszerű melodrámák eszköztárából állította össze bizarr Molotov-koktéljait.
A Tehenek és a Földön egy angyal különös hangulatú filmkölteményei után a legfrissebb Medem-mese inkább vegytiszta románc, utalásokkal és nyelvi játékokkal tarkított posztmodern szerelmi ballada, amelynek Rómeóját és Júliáját a véletlen-dramaturgia rejtélyes fordulatai hozzák össze és szakítják el egymástól újra meg újra. Ilyen lenne a Love Story, ha egy Kundera-rajongó szívsebész forgatta volna argentin tőkéből, néhány héttel a Három szín-trilógia megtekintése után: a 17 esztendőn átívelő kapcsolatot szigorú euklideszi törvényeknek engedelmeskedve irányítja a Végzet, a Múlt összefonódik a Jövővel, és a Szerelem végtelen ciklusaiból csak egyetlen ponton lehet kilépni – ahol az Északi Sarkkör Fin-Ország mélyén saját farkába harap.
Szóval szimbólumokban és idősíkokban nincs hiány, Medem filmje valamennyi összetevővel rendelkezik, amit csak elvárhat egy artmozi hálózat. Hőseit erőteljes helyi kultszínészek játsszák, szuggesztív felvételeiből árad a saudade, a veterán Iglésias zenéje minden igényt kielégít, de egészében inkább olyan, mint egy karácsonyi meglepetés-puzzle: belefeledkezünk színpompás darabkáiba, izgatottan illesztjük egymáshoz őket, a dobozon az áll "Az emberi szív térképe", de mire elkészülünk vele, csalódottan kell megállapítanunk, hogy mindössze Lappföld hegy- és vízrajza tárul szemünk elé.

Szeress, ha tudsz!

Playing by Heart – amerikai, 1998. Rendezte és írta: Willard Carrol. Kép: Zsigmond Vilmos. Zene: John Barry. Szereplők: Gillian Anderson (Meredith), Ellen Burstyn (Mildred), Gena Rowlands (Hannah), Sean Connery (Paul), Anthony Edwards (Roger), Angelina Jolie (Joan), Jay Mohr (Mark), Ryan Philippe (Keenan), Dennis Quaid (Hugh), Jon Stewart (Trent), Madeleine Stowe (Gracie). Gyártó: Miramax. Forgalmazó: Budapest Film. Feliratos. 120 perc.

Hálásnak kell lennünk annak a magyarországi forgalmazónak, amely Gena Rowlands főszereplésével készült filmet mutat be – már  csak azt kellene elintézni, hogy Cassavetes is ismét ott legyen. A Zsigmond Vilmos fényképezte Szeress, ha tudsz című filmben öt és fél szerelmi történetnek lehetünk inkább csak fültanúja. Az akciószűk, ámbár jól megírt amerikai románcfilmben a rendező felvázolja a mai nagyvárosi szerelem ismerős típusait. Egy idős házaspár pici veszekedés után elcsitul, a férfiakban csalódott szépasszony ismét próbát tesz, a házasságtörők nem betliznek az ágyban, a mélakóros HIV pozitív fiú visszatalál az élethez egy lepcses bombával, a viszont már AIDS-es haldokló fiú anyai szerelmet ébreszt, a magányos kocsmatöltelék pedig a többi krimólegyet szédíti bizarr sztorijaival – a szerelemről.
Minden és mindenki erről beszél. A film egyik kulcsmondata így hangzik: a szerelemről beszélni olyan, mint építészetre táncolni. Ugyanakkor a rendező mintha csak be akarná bizonyítani, hogy a kommunikáció, az egymással való beszéd a legfontosabb. Az amerikai kultúra bünteti azokat, akik nem tudják érzelmeiket és élményeiket szavak formájába önteni, hanem mindenféle ezoterikus megnyilvánulásokkal, mint sírás, bezárkózás próbálkoznak. Sajnálatos, hogy a szerelemről való sok beszéd közepette pont a lényeg vész el, s a túlpartra már csak kitűnően megformált mondatok illetve jó színészi alakítások (a Rowlands – Connery páros kiváló) jutnak át. A szkeccsfilmes technikát feloldó utolsó jelenet még azt a nagylelkű feltételezést is ellehetetleníti, mely szerint a rendező zseni, s tán önmaga ellenében készített filmet. Nem: Willard Carrol inkább Frank Zappa, Laurie Anderson vagy Thelonius Monk – állítólag a szerelem/építészet mondat nekik tulajdonítható – ellenében nyúlt kamerához, immár harmadízben áldozva a mainstream oltárán.

Hilary és Jackie

Hilary and Jackie – Rendezte: Anand Tucker. Írta: Frank Cottrell Boyce. Kép: David Johnson. Zene: Barrington Pheloung. Főszereplő: Emily Watson (Jackie), Rachel Griffiths (Hilary), James Frain (Danny), David Morrissey (Kiffer), Charles Dance (Derek). Gyártó: British Screen–Intermedia Films–The Oxford Film Company. Forgalmazó: Flamex. Feliratos. 125 perc.

A film a du Pré nővérek igaz története. A középosztálybeli anyai jóakarat és szülői ambíció Jackie-t a csellóval, Hilary-t a fuvolával házasítja össze már kislány korukban. Miközben a londoni utcákat kötelezően mossa az eső, a lányok sorra nyerik a zenei díjakat. Hol Hilary, hol Jackie, hol pedig mindketten. Aztán véget ér a gyermekkor, és egy reggelen a két angol lány útjai elválnak. A tehetségben nővérét felülmúló Jackie világhódító útra indul, Hilary pedig hazafelé, a londoni ködbe. Életük következő fontos állomása a párválasztás: Hilary a fuvolát hús-vér férjre, családra, vidéki otthonra cseréli, Jackie-t fogva tartja a világhírt hozó, de a társas kapcsolatra alkalmatlan cselló. Jackie a szó szoros értelmében megpróbálja elhagyni az életén uralkodó hangszert, de nem képes rá. Férjét sem tudná hangszere nélkül magához kötni. A Hilary és Jackie nem mentes a Henry James–James Ivory filmek mértéktartó maradiságától és az életrajzi filmek képeskönyvszerűségétől. Ami megmenti a "híres emberek–zaklatott életek" jellegű mozik (lásd Vigo) személytelenségétől, az a testvérpárt alakító Rachel Griffiths (Hilary) és Emily Watson (Jackie) játéka. Watson kapta a látványosabb, tragikus szerepet, de a közös jelenetekben Griffiths-re kell figyelni. (Griffiths-t mint mellékszereplőt, Watsont mint főszereplőt jelölték idén Oscarra.) A film utolsó perceiben egy vendégektől hemzsegő nagypolgári villa félreeső, elsötétített szobájába érkezik meg Hilary. Karjaiba zárja, csendes szavakkal csitítgatja haldokló nővérét. Tekintete olyan szeretetről árulkodik, amit semmiféle irigység, rivalizálás, még saját férje egyszeri "kölcsönadása" sem kezdhetett ki. Griffiths tekintetéből kiérezhetjük a testvéri szeretet lényegét, amit szavakkal bajos lenne megfogalmazni.

Sivatagi cápák

Three Kings – amerikai, 1999. Rendezte: David O. Russell. Írta: John Ridley és David O. Russell. Kép: Tom Sigel. Zene: Carter Burwell. Szereplők: George Clooney (Archie Gates), Mark Wahlberg (Troy Barlow), Ice Cube (Elgin), Spike Jonze (Conrad Vig). Gyártó: Warner Bros. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 115 perc.

A Sivatagi cápák cselekménye 1991 márciusában, az Öbölháború végén kezdődik. Négy amerikai katona egy iraki hadifogolynál talált térkép segítségével nekivág a sivatagnak, hogy felkutassa a titkos bunkerban őrzött, kuvaitiaktól elrabolt aranyrudakat. Útjuk során szembesülnek a háború okozta pusztítással, a Szaddam Husszein vezette vérengző hadsereg brutalitásával. A mindenre elszánt vagányokból az élmények hatására a közösségért felelősséget vállaló emberek lesznek. Küldetéstudatuk kettős: meg akarják váltani az ártatlan polgári lakosságot szenvedéseitől, önmagukat pedig rosszabbik, önző és pénzhajhászó énjüktől. Bibliai allúzióink lehetnek, melyeket a film eredeti címe (Háromkirályok) is alátámaszthat. Valójában az egész nem több egy Indiana Jones-történetnél, ami azonban nélkülözi Spielberg könnyedségét és eleganciáját. Helyette unalmas erkölcsi prédikációkkal és közhelyekbe fulladó filozofálgatásokkal terhelik a nézőt. Az a jelenet pedig, amelyben a fogoly amerikai katona könnyes szemmel emlékezik otthon maradt feleségére és gyermekére, mialatt megkínzója, a családja elvesztése miatt szadistává lett arab elégtételt vesz sérelmeiért – gondolatilag és érzelmileg is egyaránt visszataszító.
A filmet az amerikai bemutató után a kritikusok a MASH-hez és A 22-es csapdájához hasonlították. A nyilvánvaló reminiszcenciákon túl, mint a szenzációra éhes televíziós stáb felbukkanása (Apokalipszis, most) vagy az életformát meghatározó értékek hangsúlyozása (MASH), az összehasonlítás sajnos nem állja ki a próbát. Igaz, a legjobb pillanatokat most is a fenti művekre jellemző irónia távolságteremtő ereje adja. Az első kockákon a védtelen irakit leterítő, ujjongó harcos vagy a fogságba esésének koordinátáit mobiltelefonon megadó férfi szerepeltetése egy egészségesebb szellemiség lehetőségét jelenthetnék. Ám a vásznat gyorsan beteríti a sivatagi szélben lobogó csillagsávos zászló látványa, a sematikus ellenségkép árnyékában büszkén kidomboríthatjuk patriotizmustól dagadó mellkasunkat, miközben hőseink átvezetik kiválasztott népüket az Ígéret földjére. Akiknek még nem homályosult el a tekintete, azok joggal kérdezhetik: ha Irakban készülne egy ilyen színvonalú háborús propagandafilm, azt hány Multiplex játszaná?

Anna és a király

Anna and the King – amerikai, 1999. Rendezte: Andy Tennant. Írta: Anna Leonowens naplójából Peter Krikes és Steve Meerson. Kép: Caleb Deschanel. Zene: George Fenton. Szereplők: Jodie Foster (Anna Leonowens), Chow Yun-Fat (Mongkut király), Tom Felton (Louis), Bai Ling (Tuptim). Gyártó: 20th Century Fox. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 148 perc.

Ha tanítanom kellene a giccs fogalmát, biztosan ezt a filmet választanám szemléltetésül, hiszen az Anna és a király a rossz ízlés iskolapéldája lehetne: ez a film giccs a köbön. A film a giccs szinte minden eleméből merít: olcsó eszközökkel olcsó hatásra törekvő, művészietlen, ugyanakkor művészieskedő, hatásvadász, felszínes, érzelgős és sekélyes mű.
Nem elég, hogy a történet helyszíne, Indokína, a Távol-Kelet és az ottani kultúra már önmagában is elég giccses az európai ízlésvilág számára. (Van itt minden: fehér elefánt és rizsfesztivál, arany pagodák és kövér Buddha-szobrok.) A film alkotói még tovább fokozzák ízlésélményünket. Mindenki ismeri a televízióból azokat a sorozatokat, amelyek vidéki ausztrál tanárnők mindennapjait mutatják be a múlt században. A film ezeknek az ál-dickensi, műrealista, kosztümös daraboknak a mintáját követi: a múlt század közepén egy angol tanárnő Thaiföldre érkezik, ahol a sziámi uralkodó, Mongkut király családjának (udvar)házi tanítója lesz. (Nagy kár, hogy az angol tanárnőt alakító tehetséges fiatal színésznőnek, Jodie Fosternek ilyen filmekre kell eltékozolnia tálentumát; mindez nem mondható el a Mongkut királyt alakító, újabban felkapott, ám színészfenoménnek nemigen nevezhető Chow Yun-Fatról.) A filmben a távol-keleti világ álegzotikumát és a jogaiért oroszlánként küzdő Lady Leonowens, a feminizmus előfutáraként fellépő kosztümös angolkisasszony világának színes ötvözetét az andalító aláfestő zenék és a giccses naplementék még tovább fokozzák.
Az embernek az az érzése: a film készítői még azt is elfelejtették, hogy sosem a teljes felvett anyagot mutatjuk be a szerencsétlen nézőnek: a két és fél órás monstruózus giccsparádé másfél órásra vágva ha nem is lényegesen jobb, de mindenképpen nézhetőbb produkció volna.

Cider House Rules

Cider House Rules – amerikai, 1999. Rendezte: Lasse Hallström. Írta: John Irving. Kép: Oliver Stapleton. Zene: Rachel Portman. Szereplők: Tobey Maguire (Homer), Charlize Theron (Candy), Michael Caine (Dr. Larch), Delroy Lindo (Mr. Rose), Erykah Badu (Rose). Gyártó: Film Colony–Miramax. Forgalmazó: UIP-Duna Film. Feliratos. 131 perc.

Filmünk, a Miramax nagyreményű produkciója, John Irving „dickensinek mondott”, 1985-ben megjelent regényéből készült. Főhőse Homer Wells, aki a Maine állambeli St. Cloud Árvaházban nevelkedett, és az igazgató, Dr. Larch mellett kitanulta a szülész–nőgyógyász szakmát is. Az árvaház történetesen azon kisszámú helyek egyike a II. világháború közepén járó Államokban, ahol bár illegálisan, de biztos, hogy szakszerűen végeznek művi terhességmegszakítást. A nemkívánt gyereket azonban meg is szülhetik és rögtön állami gondozásba is adhatják a szorult helyzetben lévő nők. Annakidején Homer is így került ide, és talán ez is közrejátszik abban, hogy nem szívesen segédkezik az angyalcsinálásban. Ezt leszámítva mégis meleg, mondhatni családi légkörben él, az „éter-függő” Dr. Larch és a két gondozó-nővér furcsa triumvirátusának védelme alatt. Aztán, visszavonhatatlanul felnőve, felkéredzkedik egy műtétre érkező pár autójára, és „kilép a nagybetűs életbe”. Ekkor kezdődnek a valódi bonyodalmak, de sajnos nemcsak a történet szintjén. A forgatókönyv (melyet esetünkben a film alapjául szolgáló regény szerzője írt), néhol erősen következetlen. Hagy például elsikkadni olyan lényeges szálat, mint Dr. Larch leváltásának veszélye, és kissé túlerőlteti a címadó Az Almaborház szabályai („irodalmibb” fordításban „Almaprésház-regula”)-metaforát, amely (ha jól értem) azt hivatott szimbolizálni, hogy az élet csak a gyakorlatban tanulható meg, végső soron mindenkinek magának kell megalkotnia saját élete szabályait.
Viszont a dramaturgiai elnagyoltságokért is kárpótol a szép, intenzív színekkel dolgozó operatőri munka. A majdhogynem (vagy már egészen) korszerűtlennek számító érzelmek pedig (persze csak ha kaphatóak vagyunk rájuk) „üdítő kivételként” hatnak – nesze neked posztmodern értékviszonylagosság. Csak egy dologban lehetünk biztosak: az almaszósz az almaszósz. Ne hajíts bele galacsint!

Zuhanás

Random Hearts – amerikai, 1999. Rendezte: Sydney Pollack. Írta: Warren Adler regényéből Darryl Ponicsan és Kurt Luedtke. Kép: Philippe Rousselot. Zene: Dave Grusin. Szereplők: Harrison Ford (Dutch), Kristin Scott Thomas (Kay), Charles Dutton (Alcee). Gyártó: Columbia Pictures. Forgalmazó: InterCom. Feliratos. 134 perc.

Virtuális valóság. Távol a Mátrixtól, hétköznapi díszletek között. Két pár, két – látszólag – boldog kapcsolat. Aztán lezuhan egy repülő. Az áldozatok között ott van Dutch, a rendőr (Ford) és Kay, a politikus-asszony (Scott Thomas) hivatalosan is nyilvántartott másik fele. Együtt utaztak, szeretők voltak. Halálukkal fény derül a viszonyra. Sidney Pollack arról forgatott filmet, hogy a halál és a megcsalatás kettős traumájával hogyan birkózik meg a túlélő két ember. A 65 éves Pollack filmje saját korosztályának multiplexbe járó képviselőihez, egy nem létező közönséghez szól. Redfordnak még jó szolgálatot tett Pollack vonzalma a melodrámához: a Havannából ugyan nem lett Casablanca 2., de a Távol Afrikától el tudta terelni a figyelmet egyre sokasodó ráncairól. Ford sajnos – és sajnálatunk őszinte – rosszul járt. A Sabrinában még csak-csak akadt valamennyi humor (bár lehet, hogy csupán az idő szépíti az emléket), a Zuhanás viszont már kínosan komoly alkotás. Úgy tűnik, a humorát vesztett rendező szerint az tesz komollyá egy filmet, ha mindenki szúrós, sokatmondó tekintettel mered maga elé vagy a whiskey-s poharába. Az összeráncolt homlokok és könnyes szemek látványát lágy jazz és képeslap-hangulatot árasztó városképek teszik teljessé. Ford hálátlan szerepe és fülbevalója ellenére is karizmatikus. Jelenléte állandó várakozást kelt, nem vagyunk hajlandóak feladni a reményt, hogy Indiana Jones egyszer csak kikandikál ez alól a műkomoly maszk alól, elmosolyintja magát, és tesz egy ironikus megjegyzést. Jones doktor azonban nem mosolyog le ránk.

Lautrec

Lautrec – 1997, francia. Írta és rendezte: Roger Planchon. Kép: Jacques Rouxel. Zene: Jean-Pierre Fouquey. Szereplők: Regis Royer (Toulouse-Lautrec), Elsa Zyberstein (Suzanne), Anemone (Adele), Claude Rich (Alphonse). Gyártó: Canal + –France 3–Les Fiéms du Losagne. Forgalmazó: Mokép. Feliratos. 125 perc.

Roger Planchon színházi rendező élvezetes, lendületes, hóbortos filmmel adózik a lautreci sorsnak: fittyet hányva sznobizmusra, lila művészieskedésre. Az életörömre és az élmények bő áradására koncentrál, amikor bemutatja a vérrokonok nászából született tragikomikus bohém, piktor-fenomén földi pályájának 37 esztendejét. Minden pátosz nélkül teszi ezt Régis Royer is. Végigjárja–bicegi–táncolja–repüli–kajánkodja a Golgotájához vezető utat, hűen a lautreci önmeghatározáshoz: "pusztán, lábjegyzet kíván lenni a festészet történetében". Sosem volt kalandként tekint az élet lehetőségére, s ebben nemesi származású szülei – felülemelkedve jón és rosszon – törhetetlen kitartással támogatják.
Lautrec saját természetes megérzéseit követi – cselekedeteiben, gondolatainak zabolázhatatlanságában. Gigantikus teremtőképessége: szanaszét sugárzó, játékos energiatenger. Épp akkor jut el a létezés szent dimenzióihoz, a szeretethez, az együttérzéshez és a közösség vállalásához, amikor túllép a kultúrák által rá testált parancsokon és tiltásokon. Része a világnak, ahogy a világ is része személyének – ennyi az életfilozófiája. A becsületesen józan curriculum vitae pedig így hangzik: "A művészethez nem kell pátosz. A mindennapi kegyetlenség is elég..."

A Winslow-fiú

The Winslow Boy – amerikai, 1999. Rendezte: David Mamet. Írta: Terence Rattigan művéből David Mamet. Kép: Benoit Delhomme. Zene: Alaric Jans. Szereplők: Nigel Hawthorne (Arthur Winslow), Jeremy Northam (Robert Morton), Rebecca Pidgeon (Catherine), Gemma Jones (Grace), Guy Edwards (Ronnie). Gyártó: Sony Pictures Classic. Forgalmazó: InterCom Video. Szinkronizált. 100 perc.

Terence Rattigan a századelő Angliájában nagy port felvert Winslow-ügyről 1946-ban kelt drámája több rendezőt is megkísértett már. A megtörtént eseményeket adaptáló darabot az ország egyik tekintélyes családja lopással vádolt ifjú sarjának az egész országot lázba hozó hírhedt pere ihlette.
Az eddig javarészt tévéfilmek alapjául szolgáló sztori legfrissebb, David Mamet forgatta feldolgozása felemásra sikeredett. Mellette szólnak a kiváló, élő dialógusok és a cselekmény minden sziruptól mentes elővezetése, az pedig privát örömöm, hogy a rendező nem terheli közönségét a courtroom drama unt kliséivel: ahelyett, hogy a bíróság épületében lézengve múlatná (film)ideje javát, csupán egyszer, a per megkezdésekor viszi be a nézőt a tárgyalóterembe, s akkor sem időzik ott néhány percnél tovább; később az ítéletről is az egyik szereplő elbeszélése nyomán értesülünk.
Ez az egyik oldal. A film látványvilága a másik, ami már kevésbé érdekes. Az agyafúrt és csavaros históriáiról nevezetes David Mamet a kortárs amerikai színház egyik sztárszerzője, aki seregnyi darabja mellett vagy két tucat forgatókönyvet is jegyez: amikor szerencséje van, megrendezik történeteit (Aki legyőzte Al Caponét, Glengarry Glen Ross), amikor nincs, a szkript megírása mellett e feladat is rá hárul. Jó tíz éve kóstolgatja a műfajt, A Winslow fiú a hatodik rendezése, s mint eddigi kamaramozijaiban, most is a húszas-harmincas évekre emlékeztető, mára némileg szavatosságát vesztett plánozással dolgozik. Tudatosan archaizálna? Talán igen, de az eredmény így is kétséges. Mamet puritán stílusa keveset enged meg: a rendező csak belsőkben képes gondolkozni, állóképeket rögzít premier plánokkal és sűrű vágásokkal operálva – a filmben tán háromszor ha megmozdul a kamera, ami az utóbbi évtizedek mainstream termését tekintve alighanem világrekord.
Színházat látunk, bizony, celluloidba hibernálva.