A természet csodája nem mi vagyunk.
A magyar ember kezdetben Olaszba,
aztán Görögbe, majd Spanyolba vette útját, ha adott magára valamit. Mostanában
(nem számítva a trenden kívüli szuper-álmokat, a Kanári- s egyéb szigeteket,
amelyeknek végképp nem világjáró örömük, hanem szimbolikus jelentőségük
van). Írbe menni sikk. Terítve Európa ír zenével, ír sörrel, Dublint ábrázoló
trikókkal és gazdasági csodát ábrázoló mutatókkal, egy valamirevaló ír
film feltétlenül idegenforgalmi propagandaként is szolgál (lásd Lottózsonglőrök).
A bornírt divatok kilátástalan állandóságával szemben szinte kaján elégtétel,
hogy Írország egyszer majd (csupán néhány millió év) az óceán fenekén végzi,
mert kőzeteit szétmarja a víz és a szél. Láthatjuk a feltartóztathatatlan
folyamatot egy ismeretterjesztő munka számítógépes rajzán (Kövekbe zárt
történelem, Spektrum, a narrátor — természetesen — Végvári Tamás), amint
a sziget szétfoszlik. Az emberi hülyeség stabilitásával szemben igazán
lenyűgöző látvány a Föld mozgalmassága.
Persze nem azokra a környezeti
változásokra gondolok, amelyek a mi pancser beavatkozásaink nyomán indulnak
el. Ugyancsak a Spektrum — kihalt állatfajokat, fajtákat rendszeresen szemléző
— sorozatából ismerhetjük például egy csendes-óceáni guvat-kolónia pusztulásának
történetét. Az ártatlanul legelésző madarak a második világháború áldozatainak
számát gyarapítják: az arra sodródott Midway csatahajóról elszabadult patkányok
végeztek velük, az utolsó szálig.
A háború — az ember — okozta
állati szenvedések egy másik, különösen drámai változatát a National Geographic
csatornája közvetítette. Vietnamban az amerikai felderítők mellett kiképzett
kutyákat — többnyire német juhászokat — vetettek be, „akik” segítettek
elkerülni a viet-kongok csapdáit, fölfedni az orvlövészeket, elvonszolni
a sebesülteket. Csaknem négyezren voltak, közülük ötszázan hősi halált
haltak, s ebben a megfogalmazásban nincs semmi antropomorfizáló túlzás:
a hadikutyák elképesztő intelligenciával, hűséggel, emberfölötti kitartással
tették a dolgukat. S noha a National Geographic stábja mindent elkövetett,
amit kutyás közönségsiker érdekében szokás — megrendültséget fokozó lassításokkal,
érzelmes visszajátszásokkal —, egyvalaminek a természetességéhez „csak”
a forgatás inspiráló körülményeit kellett megteremteni (tudjuk, sokszor
épp ehhez szükségesek a legrafináltabb szakmai fogások). Ez pedig az emlékeiket
idéző veteránok arckifejezése volt. Tekintetük ahhoz a gyerekét vesztett
emberéhez hasonlított, aki hosszú évek múltán is ámul egy valamikor hozzárendelt
lény készségein, képességein, kitárulkozó és mégis rejtelmes viselkedésén.
A katonák bőgtek, könnyekkel vagy könnyek nélkül, s a néző szégyenkezés
nélkül bőghetett velük együtt, mert olyasmit érzékelhetett, ami minden
művészet- és műsorgyártó, elkerülhetetlen manipuláció mögött kétségbevonhatatlanul
megmutatkozott: a társas létezés önfeledt csodáját.
A második világháború után a kutyahősöket
még hazavitték, némelyik kitüntetést kapott, Bunyóst, Torót és a többi
vietnami négylábú harcost járványra hivatkozva sorsára hagyták. A katonák
kérelmeket nyújtottak be, de hiába könyörögtek, az intézményes társadalom
a már haszontalanná vált „dolgokkal” nem tud mit kezdeni: vagy giccses
(ön)tetszelgéssel kezeli őket, vagy tökéletes részvétlenséggel, közönnyel
lép túl rajtuk.
Ötszázan legalább megúszták, hogy
kivert kutyákként éljék túl a háborút, amely egyébként kedvelt témája a
harci játékokra fogékony
népességet ellátó tévés ismeretterjesztésnek.
Ahogy az állatvilágból a cápával, a természeti katasztrófák közül a hurrikánnal,
úgy háborúsdiból Vietnammal rémísztgetik/gyönyörködtetik legszívesebben
a nézőt. Anyahajók, kötelékben légtornázó vadászgépek, terhüket páratlan
geometrikus alakzatokban hullajtó bombázók töltik meg időről-időre a képernyőt.
Mozgóképes modell-bemutatók. Hogy
az iszonyatba parancsoltak fejében, lelkében mi történt, arról nem tudható
meg semmi. Pedig nyilatkoznak: „tanulmányoztuk az utasításokat, és
azok útmutatásai alapján végrehajtottuk a feladatot”, „aki túl sokat gondolkodik,
az életével fizet”. Háromszáztizenhét pilóta halt meg Vietnamban (az őáltaluk
lebombázottak, lelőttek számát nem szokás firtatni ezekben a filmekben),
a többiek, életben maradt, illetve fogságba nem esett kétlábúak viszont,
gondolom, hazajutottak.
Guvatok, kutyák, pilóták. Mind
értelmetlenül pusztultak el. Nézzük nekrológjaikat a képernyőn, hüledezünk,
sajnálkozunk és gyászolunk, a változás csöppnyi reménye nélkül. Még leginkább
az Írországot elemésztő vízben és szélben bízhatunk. Azt mondja ugyanis
Végvári Tamás, hogy „az egyik kőzet pusztulása egyben új kőzet születése
is”. Mert nemcsak a kőzet válik kaviccsá-porrá, hanem porból-kavicsból
is összeáll új földdarab. A régi Írország helyett lesz egy másik.
Reményi József Tamás
A rovatot a Pannon GSM támogatja.