Monteverde, Garbatella, Prenestina. Az utazó ma egészen mást lát Róma külvárosaiban, mint Pasolini ötven évvel ezelőtt.
Tragikus hajsza
November elején májusi meleg van,
napok óta. Kint meleg délnyugati széllel gyors felhők rohannak.
Bolhapiac a Trasteverén: a város
minden vasárnapi izgalmas eseménye. Tízezrek hömpölyögnek. Nem a Porta
Portese "főhelyén" vagyok, hanem a 8-as villamos vonalán, egy minisztérium
súlyos épületével szemben. (Sajátos neve van: Igazságügyi és Kegyelmi Minisztérium.)
Még délben is, a piacidő végefelé hatalmas forgalom. Sátortömegek bóvlival
teli, mellette nagy bútor-raktárak a szabad ég alatt. Sem barokk-utánzatú,
sem szecessziós foteleket nem veszek. Inkább a könyvek. Óriási ládákban
lehet turkálni. Mellettem egy szemüveges indiai turkál, mozdulatai roppant
hozzáértésre vallanak. Az 1947-es Velencei Filmfesztivál 50 éves jubileumáról:
képes album 48 ezer helyett hétezer. Meggondolandó. Benne van a Caccia
tragica, az első film, amelyre gyerekkoromból pontosan emlékszem. Az Ugocsa
moziban láttam, hat és fél éves voltam. Bujkáló fasiszta nő, akinek a hálójában
vergődik egy volt olasz partizán. Bennem úgy maradt meg, hogy fenyegető,
zsarnoki nőiségének hálójában vergődik, nemcsak a fasisztaságának hálójában.
Hálók. Évtizedekig megborzongtam, amikor erre a nőre emlékeztem. Az albumot
nem veszem meg.
Via Merulana
Elhaladok az Eliseo színház mellett.
Csehov Sirály. Csak két főszereplő nevét plakátozzák, a két idősét: furcsa,
mondhatnám, visszás. Az Amleto plakátjain és a színháznál is Sandra Milo
neve hatalmas betűkkel – hogy ki a Hamlet, nem érdekes. (Pesten, gondolom,
ez nem menne így.) Milyen lehet ez a színház? A TrovaRoma műsorfüzetben
nézem: rendező Maurizio Scaparro. Irina: Valeria Moriconi, Trigorin: Corrado
Pani. Májusban a Nazionale színházban adták a Sirályt (Marco Maltauro rendezésében).
Megszámoltam, csak hivatalos, az Offokon és a klubokon, kabarékon kívül
33 van. Egy májusi prospektus 62 játszó hely nevét és címét sorolja fel.
Megemlítendő, hogy Itáliában nem Róma a színházi főváros, hanem Milánó.
"Kérdés, hogy egy kétmilliós városnak kell-e 25 színház?" – sugalmazta
otthon egy pártember eljövetelem előtt. Hazatérésem után egy híres tojásfejű
médiaszakértő mondja majdnem ugyanezt. Hogy sok színház van Pesten, hogy
túl sok. Hm. Igaz, hogy itt Rómában minden színház "stagione", tehát lehet,
hogy évente kevesebb művet mutatnak be, és otthon többet. De mi az, hogy
túl sok? Az Eliseóban a Rinocéroszok megy a Sirály után. (Glauco Mauri
rendezi és játssza. Fényképről nézve hosszabb fejű és szakállas, mégis
kicsit hasonlít a Rossini színház fő komikusához, akit tavasszal láttam
a közeli Croce könyvesboltban. Vagy már az is, a vélt komikus, Alfiero
Alfieri is hasonmás volt csak?) A Rossini színház épületében (Via Santa
Chiara) van egyébként a bevándorlási vagy menekültügyi hivatal: komédiás
félreértések élő helyszíne lehetne.
*
Irány a Buzzati darab a Brancaccio
színházban. A zsúfolt 64-esről leugrom a Termini előtt kettővel, befordulok
jobbra, és találomra toronyiránt gyalog végig a Via Torinón, látom az Operaházat
(ki tud róla?), rohanok, egyszer csak a Piazza Esquilinón találom magam,
tavasszal ez kimaradt. Onnan újabb busz, épp a színház előtt tesz le, persze
negyedórát késtem. Novemberi estén nyári meleg van a Via Merulanán.
Ennek az ereszkedő utcának a tetején,
közel a Santa Maria Maggioréhez, Gadda-emléktábla van az egyik ház falán.
Toppantanom kéne, hogy semmit nem olvastam tőle. Tolongjon az a féltucat
magyar olvasó, aki ismeri. Nem ismeri nálunk senki. Állítólag majdnem lefordíthatatlan.
Erről az utcáról írt regényt. Teljes regényt egyetlen utcáról. Nem is Rómában
született, viszont kitalált egy saját nyelvet, az még annyira se hasonlít
az irodalmi olaszra, mint a római dialektus. A minden hagyományt, a "mások
értékeit" általában dühösen elvető Pasolini őt sohasem szidta, óvatos elismeréssel
bámulja.
Un amore, a darab alapjául szolgáló
regény magyarul Egy szerelem története címen jelent meg, több kiadásban
is, a legutóbbi tán két éve. Buzzatit nagyon szeretem, de ezt a regényét
iskolás, szürke, másodlagos dolgozatnak tartom, értetlenül fejeztem be:
minek írta meg? Egy milánói mérnök beleszeret egy húsz éves prostituáltba,
aki folyamatosan becsapja és hazudozik neki, a pasas egyre inkább a rabjává
válik. Irodalomból jeles érettségiző diák dolgozata Proust Swannja nyomán.
Elképesztően lapos, semmitmondó, közhelyes. Természetesen Buzzati legolvasottabb
könyve. Többen olvassák, mint a Tatárpusztát, ami viszont remekmű. Ott
meg egy számomra ijesztő rejtély lapul, vagy nem is ott, hanem Julien Gracq
később megjelent könyvében (Szirtiszek partvidékén). Csak én vettem volna
észre, hogy a Gracq-könyv a Tatárpusztának szinte másolata? Soha senki
nem említi. Mi ez? Irodalmi szemfényvesztés? Vagy nekem káprázik a képzeletem,
és semmi köze a két regénynek egymáshoz? Néhány, a szakmában neves magyar
irodalmárnak magánlevélben írtam erről: egyik sem válaszolt. Fel, filológusok:
kutatni, okadatolni, jó urak. ("Hallgatagi urak" – mint Füst Milán mondta
maró gúnnyal az effélékről.)
Elég messze ültettek le a színpadtól.
Előrébb lopakodom négy sorral, van hely. Sárközy Péter római professzor
mesélte talán, hogy a Napóleon-bevezette egykori rendőrségi rendtartás
szerint Rómában, aki más néző helyét elfoglalja, száz botot kap, s ezt
nyomban rá is mérik, mégpedig fáklyafénynél, azon a deresen, melyet állandóan
készenlétben tartanak a Piazza Navonán. Annak, aki szóváltásba keveredik
a pénztárossal vagy a helyre kísérő jegyszedővel, öt esztendei gályarabság
jár. Így próbálta megfegyelmezni a rómaiakat.
"Az udvariasság, a tisztelet, a
figyelem tökéletes hiánya, a legnagyobb aljassággal párosult határtalan
szemtelenség" – írja valahol az olaszokért rajongó Stendhal erről a közönségről.
Szinte látom, ahogy dulakodnak vele, és cipőjére köpnek. Mindez már csak
kultúrtörténeti csemege, ilyesmit utoljára Fellini Rómájának a színházi
epizódjában lehet látni, inkább mulattató, mint felháborító, egyébként
milyen lehetett a verekedő vásári közönség a Globe színházban?
Csend és udvarias figyelem. Nagy,
két erkélysoros színházban ülök, kicsit, mint a megszűnt Művész Színház.
Az előadás (utolsó, tehát "temetés") elviselhető, sok leleményes díszletmozgatással.
Sajnos a Laidét játszó fiatal színésznő nekem közepes, így az igazi főszereplő
a színház idős sztár-dívája, Marina Bonfigli. A Római lányok (Le ragazze
di piazza di Spagna), Luciano Emmer negyvenöt évvel ezelőtti filmjének
pimaszul hamvas, romlani csak épp kezdő leányzója most a vénülő kerítőnőt
adja, vérvörös ruhában Brechtes songokat énekel, semmi köze a regényhez.
Kezich átiratában a férfi főszereplő nem mérnök, hanem újságíró, és nyilvánvalóan
maga Buzzati. Ezzel szemben a regénynek nincs önéletrajzi hangja. Egyébként
jó félház van, utána tolonganak a bérletes pénztárnál.
Bunuel szeme
Érdekes felfedezés egy túl modernnek
és valahogy sterilnek látszó könyvesbolt a Banchi Vecchi legvégén (n. 57)
"Odradek la Libreria", minő furcsa név, Odradek. (Ronaldo Odradek, a híres
prágai emigráns, aki az 1915-ben megkergetett Pirandello segítségére sietve
vasrúd által elhullt, vagy ki és mi? Ki tud Odradekről? Mintha valami reklámban
hallottam volna e szót már, sőt, mintha rock-zenekart hívnának így.) Üres
a bolt.
Sok filmkönyv, gyorsan megveszem
az olcsó Lo sceicco biancót (Capelli, 1969, a Garzanti zsebkönyv sorozatában:
1980) Oreste del Buono bevezetőjével. Kapok egy kis papírlapot, hogy ha
a 100 ezres vásárlást elérem, kedvezmény jár. Itt van Constanzo Constantini,
már a Trastevere kis utcáján levő Open Door Bookshopban is látott Beszélgetések
Mastroiannival, és ugyanettől a szerzőtől- Fellini: Raccontando di me –
conversazioni con Constanzo Constantini. Ez fontos könyvnek látszik, csak
ára is van. 32 ezer. Hirtelen meglátom, hogy a kiadó (Ed. Riuniti) címe:
Via Arenula 41. Két percre tágas szállásomtól. Hazulról majd felhívni,
hogy kaphatok-e sajtópéldányt, és ha igen, ott termek.
Federico Andahazi, akinek a nevét
a magyar kiadás (és csak a magyar) majd, épp fél év múlva Andahazi-Kasnyaként
közli a címlapon (miért? ő kérte, és csakis a magyar fordításhoz?) ügyes
és értelmesen ironikus kultúrhistóriát írt, regényként közepes. Hőse Mateo
Renaldo Colón-Colombo (1559), a klitorisz kolumbuszi felfedezője. Szerelmes
egy kislány-kurvába, aki leharapja a pádovai egyetem rektorának a csimbókos
vén farkát. Másik érdemdús figurája Massimo Troglio, egy bizonyos Scuola
di Puttane (Venezia, 1539) című kurvanevelési teoretikus tankönyv állítólagos
szerzője és a szajhacsináló művészet elismert mestere. Valószínűleg fiktív
alak, s ki hinné el, hogy a klitoriszt egészen a reneszánsz felfedezésekig
nem ismerték. Senki sem hinné, én főleg nem, de a könyv szellemes. A klitorisz-kutató
tudóst inkvizíció ítéli el, szökik, de a hegyek között hollója kivájja
a szemét. Kár, hogy a holló azért nem egy Bunuel, bár helyesen tudja, hogy
a férfi klitorisza bizony a szem, nem pedig a sliccből kilógó vagy fölmeredő
lompos. A szem, Kasnya, a szem: azt féltsed, azt vájjad.
Regina Coeli
Van-e szebb nevű börtön a világon?
Májusban az egész épületet körbejártam tévedésből, ugyanis a börtön melletti
kis Szalézi Szent Ferenc utcán akartam fölmenni a Gianicolóra, de ami a
kőfalba torkollott, fél-zsákutca volt, kapaszkodtam föl negyven fok melegben,
a Gianicolo zöld parkjaiba nem vezetett átjárás. Semmiféle rossz érzésem
nem támadt a börtön közelében. Inkább valami díszes laktanyának látszott,
vagy legalábbis bravúros védőbeszédek tapsra ingerlő helyszínének, majdhogynem
színháznak. Fényes öltözetű őröket véltem látni a bejáratánál, amikor körbejártam.
Csendes, kánikulai békesség uralkodott körülötte, vidékies nyugalom, szezonvége
nyilván, így éreztem, elégikusan. Másik térképen, később láttam, hogy ez
Róma első számú és leghírhedtebb börtöne, a Regina Coeli, ahol Carlo Levi
raboskodott, és éjjel oroszlánbőgést hallott, mintha a városban éjjel oroszlánok
bőgnének, pedig csak a költő fülelt.
Ide viszik Pasolini tolvaj csóróit
és prostituáltjait is. Itt hal meg a Mamma Roma kamasz főhőse. Verés, kínzások.
Pesten mindig nagyon rossz érzéssel iszkolok el a Fő utcai börtön épülete
előtt, nyomasztó, ocsmány benyomást kelt, hatalmas, ronda, fojtogató. A
Regina Coeli épülete derűs és derűsen latin, világos égre nyílik. Nyilván
örökké turista maradok Rómában, amíg itt is nem érzek majd fojtó, rossz
érzést.
Első kötet kilencven évesen
Este. Visszaértem a Largo Argentinára.
Már ez a csúnya tér is otthonos.
Az Argentina Feltrinelli könyváruház
jó későn is nyitva, sebesen nézelődöm. Nem lenne érdektelen Alberto Arbasino
Parigi o cara (Adolphi, Milano, 1996) című cikkgyűjteménye. – Ötvenes-hatvanas
évek Párizsa, akkor írt cikkek gyűjteménye, "Proust sírja", "nouvelle vague"
stb. (Ugyanő egy Londoni levelek című gyűjtemény szerzője.) Milyen lehet?
A fülszöveg szerint kultúrdiplomata volt. Talán csak nem az egyik francia
fő divatfi és divatíró, a diplomata Marc Lambron afféle olasz megfelelője?
Ez a francia divatfi, volt madridi kultúrattasé '85-ben Femina díjat kapott
egy részben magyar témájú regényéért. A regény (L'oeil du silence) pimasz
és hamis zsurnalizmus: nagyon becsülöm Adamson Pétert, hogy visszaadta
a fordítást, fordítsa le más (és más meg is tette, szerencsére a kutya
se olvasta el).
Narancs-vacsora után kíváncsian
nekilátok a Feltrinellinél olcsón vett római argó-szótár olvasásának. Haboztam,
hogy ne inkább Tulio Pinellinek, Fellini állandó forgatókönyvírójának ez
első novelláskötetét válasszam. Ez az első kötet (La casa di Robespierre)
idén, Pinelli kilencven éves korában jelent meg egy zsebkönyv-sorozatban.
Érdekel a matuzsálemien fiatal író, ott a boltban nekitelepszem. Semmi
film-vonatkozást nem látok benne: a döntésképtelenség, a megszelídült,
elhaló vágyak novellái. Nem emlékszem, a Nyolc és félben őt vagy a másik
fő forgatókönyvírót, Flaianót akasztják fel Mastroianni, vagyis Fellini
vágyálmában? (Nem: egy okoskodó kritikust, akit egy Savonarola-képű ismeretlen
francia író játszott – mellesleg raccsolása ellenére jól beszélt olaszul.
Ki lehetett, ismeri valaki, fennmaradt valamely műve?)
Hibáztam, ha nem vettem meg: Arbasino
– mondja Sárközy professzor – az egyik legnagyszerűbb olasz esszéista:
az "írók írója". Pinelli mára inkább kuriózum, viszont Fellini másik szcenaristája,
Flaiano mára egyre nagyobb becsben áll: az olasz "Pléiade" adja ki műveit:
amikor Pasolini írni kezdte korai "Róma-novelláit", Flaiano már jegyezte
és elbeszélésekbe, naplóba formálta Róma egyéb – polgári – tájainak a mindennapjait.
Accattone halála
A Pasquino téren az állványdeszkákra
Pasoliniről szóló verseket ragasztottak ki. Halálának, meggyilkolásának
van évfordulója. A temetőben, Gramsci sírjánál is megemlékeznek róla. A
Repubblica könyv-rovata röviden ismerteti bizonyos Andrea Miconi Pier Paolo
Pasolini – La poesia, il corpo, il linguaggio című kötetét. Nem látom a
boltokban.
Megveszem a mai Repubblicát. Aztán
a Messaggerót. Semmit sem látok bennük a tegnap, szombatra hirdetett kommunista–trockista
november 7-i megemlékezésekről. Ugyanaz a tünet, mint a halottak napi Gramsci–Pasolini
eseménynél: aznap közlik (esemény előtt), hogy a Protestáns (vagy "Accatolico")
temetőben Gramsci sírjánál szavalóműsorral emlékeznek Pasoliniről, de másnap
már nem számolnak be róla. November 7-ről sem, egyik újság sem. Akárhogy
is, Európa legbaloldalibb országa elfelejti, elfojtja a "Nagy Októberi"
emlékét. Az elfojtásból csak rossz születhet: állítólag a kommunista Unita
volt főszerkesztője nemsokára még miniszterelnök is lehet. Haj, úgy.
Tágas alagsori szállásomon végre
nekiesem Pasolini Történetek a Nap városából című ma szerzett könyvének.
De nem is ez a címe, hanem az, hogy Történetek Isten városából. Reméltem,
istentelen könyv. Pedig nem az. Idióta turisták szemhatárát (is) tágító
polgár- (burzsoá)ellenes könyv: a másik, a láthatatlan Rómáról szól. Épp
a legjobbkor, bár én sohasem hittem, hogy láttam a teljes várost. Ötvenes
években írt, fiatalkori cikkei és novellái. A legtöbb novella a Trasteverén
játszódik, a Garibaldi hídnál. Egy másik Trasteverén, ahol verekedésre
és fosztogatásra kész fiatalkorú bűnözők csoportjai állnak lesben, ahol
amorális, térdig bűnben járó, de a bűn fogalmát és érzését nem ismerő,
tisztaszívű kiskamaszok és nagyobb stricik élnek nyomorultul, boldogan
– vagy legalább nevetve. Van benne valami fegyelmezetten ugró romantika,
és valami nagyszerű "emberlátás". A cikkek nagyrészében Róma kültelkeiről,
a bádogvárosban vegetáló nyomorgókról van szó. Itt viszont már semmi romantika
nincs. Még az "idióta turisták" és a politikusok is láthatják, legalább
távolról a bádogtelepek körvonalait, mondja. Nála a nyomorgó munkanélküliek
a Monteverdéről jönnek be a Campo de' Fiorira. Ott ücsörögnek naphosszat,
és mesélik, hogyan fosztogatták az amerikai katonai teherkocsikat a háború
után. Monteverde, Garbatella, Prenestina, sorolja Pasolini a legnyomorultabb
és izgalmas helyeket. De '58-ban már arról ír, hogy a bádogtelepeket lebontják,
és a nyomorultakat nagy és új bérkaszárnyákba költöztetik. A kötet végén
egy 1973-as hosszú interjúban nagyon szomorúan arról beszél, hogy öt-hat
éve Róma teljesen megváltozott, őt már egyáltalán nem érdekli, a külvárosok
elvesztették jellegüket, az ottlakók is, hiszen a srácok pár perc alatt
motorral bent vannak a belső területen.
Monteverdéről, mivel a Gianicolón
túl van, azt hittem, valami Rózsadomb-féle. Fogalmam sincs, de nem csodálkoznék,
ha mára valóban az lenne. Negyven éve nem az volt. Prenestina bérházaiban
játszódik a Róma nyílt város. Idealista, szépítő film, máshogy naiv, mint
Pasolini világa. De lehet, hogy mindkettő igaz volt egyszer. A Garbatella-negyed
sincs messze a Piramistól. Elmegyek oda nemsokára. Róma és a halál egy
töredék-novellaciklusának címe. Erős halálérzet. Furcsa hatást kelt ez
a nagyerejű kis kötet, töredék-novelláival (inkább karcolatok) és borotvaélesen
okos publicisztikáival. Fényükben az Utas és holdvilág polgár, tudós és
turista (triplán "idióta"?) könyve (de ezért értéktelenebb is volna?).
Jó: mennék, és majd megyek is megnézni az összes külvárost, de Pasolini
is tudja, hogy egészen mást fogok ott látni, mint ő negyven éve. Sőt, a
falakon belül is egészen mást látok. A Campo de' Fiori éjjel kettőig zsúfolt
fórum. Őt is innen temették, a Giordano Bruno szobor alatt volt felravatalozva
1975 novemberében. És kiknek a zsúfolt, izgatott fóruma volt már akkor
és ma még inkább a Campo de' Fiori, és ki volt az a többezer ember, aki
őt innen kikísérte a temetőbe? Nem hiszem, hogy a kamasz lumpenek és tisztaszívű
fosztogató munkanélküliek sereglete, nem annak látszanak, a filmhíradó
képein sem annak látszottak, és bár nem kérdeztem sorba őket, nyilvánvaló,
hogy nem is azok. Sok ez az ötven év. Az a gyanúm, hogy, bármily meghökkentően
hangzik, Róma lakossága, az olasz társadalom sokkal többet és döntőbben
változott 1950 óta, mint Pest. Essenek neki, és igazolják vagy cáfolják
a szociológusok. Húsz év alatt is nagyot változott: a San Lorenzo negyed
állítólag a diákok közé vegyült Vörös Brigádosok izgalmas búvóhelye volt
a hetvenes években, nyüzsgő trattoriákkal, most békés kispolgárok unalmas,
kihalt vidékének látszott, fél napig csavarogtam ott tavasszal.
"Ön szerint Róma a külvárosok kamaszaival
azonos – kérdi a riporter –, de nem gondolja, hogy a kispolgársággal, a
kiskereskedőkkel, a boltosokkal is?" Erre Pasolini: "Ez a polgárság annyira
önmagába zárt, annyira híján van minden saját kultúrának, annyira élősködő,
hogy nem számít a városban".
Ilyen, amikor egy zseniálisan eredeti
tehetség felrakja a szemellenzőt. Hát Moravia – akit különben becsült,
és akiről írt is? Ő életműve egy elég nagy részét a "nem számítról" írta
volna? Az a piros pulóveres kopasz kis szabó, meg a patikusnék, meg a fűszerbolti
eladók és a kishivatalnokok tömege és a nyúzottarcú egyetemista lányok
a Roma Tre egyetem alagsorában – ők, akikkel három hét alatt látásnyira
csak, mégis találkoztam, ők mind "nem számít" emberek? És a lumpenek (a
francia szövegben "sous-prolétariat") saját kultúráján mit értsünk? Nekem
a könyv erősen megírt, kemény és öntörvényű novelláiból sem derül ki.
A csórók rabja a csórók mazochista
áldozata.
Cs. Szabó László fedezi fel, hogy
Caravaggio híres képén (Dávid Góliát levágott fejével, Borghese Múzeum)
a szörnygóliát levágott feje szenvedő önarckép. "Önarckép a levágott, szakállas
férfifej, egy római utcagyerek markolja kezében, talán zsarolója, erkölcsi-testi
hóhéra" – írja Lázár a Gianicolón című esszéjében Caravaggio titkáról.
Pasolini hasonlóképpen látta –
és előre látta – saját halálát: egy csavargó, kültelki srác öli meg, különösen
buzgó, gonosz bestialitással. Sokak szerint megtervezte önmaga halálát
mindenszentek éjszakáján. Egy versében előre megírta a pontos részleteket
és időpontot. Nem tudom, írásai igazán értékesek-e? Két korai filmjében
nagyon mélyen és nagyon csendesen szól a halálról. A Mamma Roma végén a
börtönkórházban haldoklik az angyalarcú kamasz-csavargó, a kép beállítása
Mantegna híres Krisztus-festményét imitálja. Az Accattone egyik jelenetében
a Csóró azt álmodja, hogy barátai temetésre mennek. Csatlakozik hozzájuk,
s kiderül, őt magát temetik. Könyörög a sírásóknak, hogy ne a kerítés melletti
árnyékba, de a napos oldalra temessék. "Most már végre jó nekem is" – mondja
Accattone, a csóró.
Citta invisibile
Sem a könyvekkel, sem az adatgyűjtéssel,
a parmezán és a gyufa árának feljegyzésével, még kevésbé a múzeumokkal
nem ismerhetem meg Rómát. Különben érdekes, hogy Italo Calvinótól egyik
boltban sem láttam semmit, még a Mister Palomart, kései remekét sem. Ha
Magyarországon, amikor még sokan olvastak (mondjuk a hetvenes években)
megszavaztatják az olvasókat, az élő olasz irodalom versenyét fölényesen
ő nyerte volna. Kár, hogy Rómához nem sok köze volt, majdnem semmi. Egy
Párizs-imádó torinói. A Láthatatlan városokban az utazások titkáról beszélt.
Marco Polo a fantasztikumban. Marco Polo úgy utazott, hogy nem tudta, mit
kell felfedeznie, fogalma sem volt a kínai birodalomról, hazatérve a börtönben
nyilván már maga sem volt biztos, igaz-e az egész, vagy képzeli csak. Útinaplóját
nem hitték el, fikcióként, meseként olvasták. Valahogy így érdemes írni
egy útról (és leginkább tán börtönben, már aki kibírja). Láthatatlan városok.
Sajnos, ma láthatónak leplezik magukat. Ezért tán nem kellene elárulni,
melyikről is beszélünk: Párizs vagy Róma vagy Peking? Csak sejteni szabadna,
melyik: épüljön fel írás közben, és más legyen, mint az eredeti, ha már
olyan úgysem lehet.
*
A Bolhapiac igazsága. Mert a legriasztóbb
koldust persze mégiscsak a Trasteverén láttam, vasárnap. A főúton, ahol
a nyolcas villamos megy. Áradt a tömeg a bolhapiacról vissza, ő meg ott
ült a nagyáruházzal szemközti oldal járdáján egy kocsmaasztalnál: a tömeg
kerülgette, ő vigyorgott és minden tagja folyamatosan rángatózott. Csont
sovány volt, pápua-vademberesre nyomorított, fogatlan, hetven körüli. Pasolini
valamikori tisztaszívű és amorális lumpene, aki nem tudott gyilkolni, és
nem tudott meghalni fiatalon.