Kalandjátékfilm
Varró Attila
Horror kosztpénzből, a Dogma után, szabadon.
A játékfilm-készítés
már az első Meliés-tekercsek születése óta kollektív művészeti formának
számít: a rendező forgatókönyve megvalósítása érdekében komoly gárdát –
néha egész kis hadsereget – kénytelen folyamatosan irányítani. Ritkán magányos
teremtő; rendszerint domináns, de távolról sem egyedüli összetevője az
alkotói folyamatnak. Munkatársaihoz való viszonya akár demokratikus, akár
zsarnoki, a napi döntéshozatal felelőssége mindenképpen őt terheli: filmet
csak uralkodók forgathatnak, szürke eminenciások sohasem.
A tavalyi év legnagyobb
médiavisszhangját kiváltó Sundance-siker, a
Blair Witch Project
(
Ideglelés
) szakított ezzel az évszázados tradícióval, ha másért
nem is, már ezért megilletik a címlap-sztorik, teltházak és dollármilliók.
Ezt a filmet ugyanis nem rendezték, csupán addig manipulálták, amíg megrendeződött.
Vérbeli Dogma-produkció amerikai módra, ahol a technikai eszközök minimumra
redukált jelenléte nem cinema veritét, lélektani realizmust, netán nagyobb
kreativitást igénylő alkotói hozzáállást eredményezett, hanem – akárcsak
az
Idióták
esetében – egyfajta filmszalagra rögzített hatásvadász
visszaélést a főszereplők testével-lelkével. Egyetlen figyelemreméltó újítása
Lars von Trier pontokba szedett marketing-fogásához képest, hogy alkotópárosa
cinikus módon egyenesen a színészek kezébe nyomta a töltőtoll-kamerát,
majd elvonult, hogy a színfalak menedékéből figyelje, miként alakul a forgatás,
néha-néha bedobva egy trükköt, ha a feszültség lanyhulni látszott, vagy
a figurák elcsatangoltak a prekoncepciótól.
Az
Ideglelés
nek
nincs rendezője, ahogyan forgatókönyve, operatőre sincs, állítson bármit
a záró stáblista, mindössze három színésze (Heather, Josh és Mike), két
vágója (Myrick és Sanchez) és egy agyonhasznált alapötlete (félúton a
Cannibal
Holocaust
és a
Last Broadcast
között). No meg jól kitalált reklám-stratégiája,
de ez más lapra tartozik. Híres-hírhedt műfajtársaitól eltérően, még az
ön-reflektív rendezői jelenlétet sem találni benne. A
This is Spinal
Tap
(
Gerinccsapolás
) klasszikus ál-turnéfilmjében az elsőfilmes
Rob Reiner önmagát parodizálja, a
Veled is megtörténhet
fiktív sorozatgyilkos-portréja
végén a belga stáb is áldozatul esik saját média-szatírájának, Woody Allen
könyörtelenül Woody Allenre osztja a személyes fóbiáiból felépített Zelig
szerepét – ezzel szemben Daniel Myrick és Eduardo Sanchez inkább a védtelen
főhősnőből csinál bűnbakot, a lány szájába adják a beismerő vallomás monológját,
és a jogos büntetést is ő szenvedi el helyettük. Bármilyen látványszegények
és speciális-effektus mentesek képsorai, az
Ideglelés
ugyanannak
a digitális képforradalomnak a terméke, mint a
Baljós árnyak
: ilyen
mértékű távolságtartás filmkészítő és filmkészítés között csupán a kompjuterizált
forgatás ezredvégi (rém)álmában lehetséges. Mintha a rendező billentyűk
leütésével helyezné színészeit újabb és újabb szituációkba, menüpontokon
át látva el őket a szükséges kellékekkel, információkkal és utasításokkal.
Számítógépes kalandjáték hús-vér szereplőkkel; steril és személytelen,
akár egy vírusirtó vagy egy üzleti project.
Egy 1998-ban forgatott
hasonszőrű vállalkozás, a
Last Broadcast
(
Az utolsó tévéközvetítés
)
állítólag csupán digitális formában létezik, a mozikba és fesztiválokra
műholdról lövik le az előadás napján. Az ötlet nemcsak ügyes reklámfogás:
a kópiák nélküli film-forgalmazás forradalmasíthatja a független filmkészítést,
mivel radikálisan lecsökkenti az előállítási költségeket. Fél évvel később
az
Ideglelés
már megtakarította a stábra fordítandó kiadásokat is.
Hatalmas kasszasikere kijelöli a követendő ösvényt: az új generáció hamarosan
a színészek nyűgétől is megszabadíthatja a műfajt, és a legközelebbi –
Big Footról vagy Nessieről szóló – horror-szenzáció talán egy Internetről
összeollózott másfél órás mpeg-fájl lesz, amelyet egy keresőprogram és
egy editor-szoftver alkotópárosa jegyez majd.