Mihalkov mint
orosz Spielberg
az amerikai tömegfilmek
célratörésével és harsányságával ötvözi a néhai szovjet tömegkultúra monumentális
unalmát.
A film címe telitalálat.
Dióhéjában elfér a sztori. Egyébként mást mint telitalálatot ne is keressünk
ebben a filmben. Egyetlen hibát, egyetlen melléfogást, egyetlen megingást,
kétértelműséget sem fogunk találni. Ahány fogás – trükk, poén, színész,
színhely, jelenet, jelmez, gesztus –, annyi telitalálat: durr-durr! A profi
filmes: mesterlövész. Csak a 10-es kört ismeri. Úgyhogy eleve olyan céltáblát
helyez maga elé, amelyen semmi más nincs is. Tutira megy. Tudja, hogy a
néző ennél kevesebbel úgysem fogja beérni. A néző azt akarja, hogy telibe
találják. És a
Szibériai borbély
telibe talál. Tökéletes, akár egy
gép. Mint maga a filmbéli "szibériai borbély". Úgyhogy a film címe önironikusan
is fölfogható, mint önbeteljesítő jóslat. A "szibériai borbély" elnevezésű,
amerikai tervezésű és orosz kivitelezésű gépszörny – ez az erdőgépzongora
– nem csupán a film címszereplője, hanem maga a film gépezete is: az ütők
– a film hatáseszközei – a profi kezében vannak, a hangszerek maguk a nézők
(recehártyák és dobhártyák milliói). A látványgépzongora tövestül csavarja
ki a nézőket személyes világuk talajából. Ezt hívják kasszasikernek.
A címben szereplő
"borbély" egyszerre utal Beaumarchais–Rossini
Sevillai borbély
ának
főhősére, akit a film szerelmes hadapródja alakít a végzős tiszti iskolások
műkedvelő előadásán, és arra a furcsa szerkentyűre, fanyűvő gépre, amelyet
a film muris (se több, se kevesebb!) amerikai feltalálója olcsó piaci szellemességgel
(a hatás minden, a minőség semmi!) "Szibériai Borbélynak" keresztel el
(akárcsak saját filmjét az "orosz amerikai" feltaláló: Nyikita Mihalkov).
A két "borbély" sorsa – az operaszerepet alakító személyé és az
erdőborbély
gépé
– egyazon amerikai nő kezébe van letéve: a hadapródiskolás a nő szerelmét
akarja, a feltaláló viszont a nő pénzét, amely ugyan nincs neki, de megszerezheti
majdnem-ifjú bájai rutinos bevetésével a cár öreg tábornoka révén. (A hajsza
a gépezet elkészítéséhez szükséges pénzért nyilvánvalóan ugyanaz a hajsza,
amelyet a film készítői folytattak ennek a 45 millió dolláros költségvetéssel
készült monstre-filmnek vagy filmmonstrumnak a leforgatásához. Csak azt
nem tudni, ki lehetett a mai Moszkvában az "öreg tábornok": a Gazpromból
Csernomirgyin vagy a Kremlből Jelcin? )
A film fináléjában
a cím játékos értelme jótékonyan elbizonytalanodik: már nemcsak a Szibéria
szűzi erdeiben elszabadult fanyűvő amerikai gépcsoda fantázianeve. (Mellesleg
maga a szörny, őrült feltalálójával egyetemben, mintha egyenest az
Óz,
a csodák csodájá
ból lépett volna elő: éppúgy mesei alak, mint III.
Sándor cár, Szibéria vagy Oroszország. A
Szibériai borbély
ugyanis
mesefilm, ideológiai tündérjáték, osztrák–magyar–amerikai filmoperett.)
A film fináléjában egy másik "szibériai borbély" is feltűnik, aki nem volt,
hanem lett: nem más ő mint a szerelemféltésből agg tábornokát hegedűhúrral
megkorbácsoló hadapród, immár önnön torzójaként persze, szibériai kényszermunka
után és örökös száműzetés közepette (ezek az oroszok! ezek a javíthatatlan
oroszok!), ahogy egyéni sorsában a nagy Orosz Sors szomorújátékszerűen
lenyomódik: ilyen már ez az Oroszország – még a
sevillai
borbélyból
is
szibériai
borbélyt csinál.
A szívtépő szibériai
fináléban az egykori szerelmesek – Oroszország és Amerika – ráébrednek,
hogy soha nem lehetnek már egymáséi. A még mindig csinos Amerika az elhagyott
szibériai ház falusi idilljében döbben rá, savanyított gombák és káposztáshordók
között, hogy nem szabad újra találkoznia a szerencsétlen, őrült Oroszországgal.
Ezek után a kissé megroggyant, barázdált arcú Oroszország is megadja magát
a sorsnak: hosszan bámulva a távozó Amerika után megérti, hogy nincs miért
és nincs hová utána mennie. A szibériai földre sütve tekintetét sóhajt
egy keserveset, és elszív egy mahorkás cigarettát. Mert akkor már mindketten
tudják (a nézőről, e "síró harmadikról" nem is beszélve), hogy
ennek
így kell lennie
. A Sors akarta így (a Sorsnak különösen nagy szerepe
van a filmben, úgy hírlik, ezúttal kiemelt gázsiért vállalta csak a föllépést).
A gyakorlatias és vidám (bár mint a Mozart-keretjáték mutatja, kissé bugris)
Amerika és a fellegekben járó, mélabús (bár mint a hadapródiskola idillje
mutatja, igencsak arisztokratikus) Oroszország, e két ifjú óriás nem lehetnek
egy pár, noha átkozottul vonzódnak egymáshoz. Sebaj, a Sors erről is gondoskodik.
Ott gyakorlatozik már gázálarcban a jövő, a szerelmükből lett kiskatona
egy amerikai kiképző őrmester, egy amolyan aranyszívű barom vezénylete
alatt. ő az, aki – társaival ellentétben – nem enged Mozartból. Egy kottányit
sem. A fiú, akinek a sztorit édesanyja meséli mintegy levelét megírva,
szívós és konok, akár egy amerikai tehénpásztor, ámde lelke is van, mint
egy orosz kadétnak. Benne egyesülnek a szív és az ész nagy civilizációi:
Oroszország-Papa és Amerika-Mama kulturális génjei, Szibéria erdeinek vad
csendje és az erdőgépzongora kakofon zenéje, az őrült lélek költészete
és a kalkulatív ész számító prózája. Vajha így lenne!
Végeredményben
azt sem tudni, ki az őrültebb itt: a "szibériai borbélyokat" tervező amerikaiak,
ezek a nagy gyerekek, avagy a "sevillai borbélyok" végletes operai szenvedélyeitől
megszállt oroszok, ezek a másik nagy gyerekek. Mert orosz és amerikai –
két nagy gyerek. Legalábbis ezt mondja Mihalkov filmje. Mondja, mert ezt
szeretnék hallani tőle. És ő mindig azt mondja (régen is azt mondta, csak
nem mindenkinek tűnt fel), amit hallani szeretnének. Saját mondanivalója
soha nem volt, nincs és nem lesz. Nem hiba ez, hanem karaktervonás. Ilyen
már a színészi tehetség természetje. Mihalkov soha nem volt nagy rendező,
viszont volt és maradt nagy színész. Filmrendezései – jók, rosszak – színészkedések.
Filmjei szerepek. Más módon nem tud létezni, csak szerepekben. Ezért tűnik
pozőrségnek minden lépése, minden mozdulata, minden szava az életben is.
Mindegy, hogy a szerető apa, a férj, a szívtipró Kacor-király, a filmszövetségi
elnök, a parvenü, az arisztokrata vagy a trónörökös szerepét játssza éppen.
A 45 millió dolláros
költségvetéssel készült, amerikai és orosz sztár-színészeket felvonultató
Szibériai
borbély
kétségkívül monstre-produkció. Hozzá foghatót orosz filmes
évtizedek óta nem produkált és évtizedeken át aligha fog még egyszer produkálni.
Premierjére alig egy éve, pontosan 1999. február 20-án került sor Moszkvában,
a Kreml Kongresszusi Palotájában, ahol a 70-es évek eleje óta nem volt
filmvetítés. Monstre forgatás, monstre forgalmazás, monstre premier. Minden
idők "legeslegoroszabb" filmjének kremli premierje nem nélkülözte a látványosságot
és a grandiozitást. Este a Kreml fölött hatalmas tűzijáték köszöntötte
a film címének neonfeliratát. A Kongresszusi Palotában 322 négyzetméteres,
külön erre alkalomra Londonból megrendelt óriásvetítővásznat állítottak
fel. A Dolby Surround hangberendezések kifogástalan működéséről német szakemberek
gondoskodtak. A 4500 férőhelyes nézőtéren pedig mindenki ott volt, aki
számít, Jelcin elnöktől a kormányfőig, az összes minisztertől a kormányzókig
és a diplomáciai testületekig bezárólag. A premier alkalmából a közönséget
alkalmi kiállítás várta III. Sándor korának irataiból, az előcsarnokban
pedig katonazenekar. És persze ne feledjük azt sem, hogy a premier előtti
napokban került üzletekbe a
Szibériai borbély
elnevezésű kristályvodka.
Orosz filmhez orosz vodka. (Vodka, persze, a
filmben
is bőven folyik!
A vodka az amerikai orosz film
sine qua non
ja.)
A premier időpontja
éppoly kevéssé volt a véletlen műve, mint a színhely megválasztása. A profizmus
nem ismeri a véletlent. A véletlent már a régi rómaiak is a hülyék istenének
nevezték. Hát még a maiak! A médiák cézárai! Ha a cári hatalom ősi színhelyén
– a Kremlben – a Nagyböjt előtti szombaton a
Szibériai borbély
premierje
alkalmából ad találkát egymásnak Nép és Hatalom, akkor az nem véletlen,
hanem
profi munka
. S valóban: Mihalkov filmje a cári hatalom régi
jelmondatát – "önkényuralom, népiség, pravoszlávia" – fordította le
a
tömegkultúrában feloldott politika
nyelvére. Az ideológiai tételből
piaci szlogent csinált, amelynek el kell adnia az árut, ez esetben a filmet.
Ha nem is igaz, de szép. Sőt, éppen azért szép, mert nem igaz. A giccs
formulája ez. A politikai giccsé is, természetesen.
A profi film a
befektetés és megtérülés piaci idejében működik. Azért van, hogy működjön
és működésével-működtetésével mindig kiváltsa a megfelelő hatást, amely
nélkül nincs megfelelő bevétel. Úgy működik, mint egy gép. A
Szibériai
borbélyt
az összeomlott Oroszország-mítosz
tömegkulturális
újraélesztése
működteti. A régi jó Oroszország ugyanis már csak ebben a nem-ideológiai
(!) értelemben
mint a tömegkultúra mítosza
ölthet alakot és indíthatja
meg az orosz magánemberek tömegeinek képzeletét és szívét: esztétikailag.
Ilyen módon és pontosan eddig is tart: egy tömegkulturális mítosz forgásának
idejéig. Ilyen értelemben Nyikita Mihalkov nem más, mint az
orosz Spielberg
,
bár még nem világos, hogy a tömegkultúra melyik nagy területén – a politikában
vagy a filmgyártásban – fogja-e kifutni igazi formáját. Hiszen mindmáig
ott toporog az orosz elnökjelöltek sorában, és rossz nyelvek az egész filmet
a – az ideológiai kulcsjelenetben III. Sándor impozáns bronzlovas-szerepében
is fellépő – Nyikita Mihalkov kissé hosszúra sikeredett választási klipjének
nevezték. Minden bizonnyal az is. De több is egy magánklipnél. A
Szibériai
borbély
egész Oroszország választási klipje, amellyel a tömegkulturális
világválasztásokon lép fel: "válassz magadnak Oroszországot!" Végezetül
úgy is fölfogható, mint a Jelcin elnök és kormányzatai által egy évtizede
hiába várt, remélt, kért, keresett, követelt "új nemzeti eszme", "új állameszme"
megfogalmazása az egyáltalán még lehetséges módon és formában:
tömegkulturális
mítoszként
ugyanis.
A
Szibériai
borbély
t az orosz sajtó "cár-filmnek" nevezte, ahogy a kremli várban
ma is látható óriáságyút az oroszok "cár-ágyúnak" (az ágyúk cárjának) mondják.
De "cár-film" ez dramaturgiailag és eszmei mondanivalóját tekintve is:
cár-játék, monarchia-játék, Oroszország-játék, vagyis
mesejáték
mindenkinek, aki szeret Oroszországot játszani. A szóban forgó és nagy
hagyományra visszatekintő cár-játék persze ma már nem a politikai kultúra,
hanem a tömegkultúra része, de ebben a játékban szinte mindenki boldogan
benne van: média, nép és hatalom (elég itt Jelcin "Borisz cárként" való
sztárolására utalni, de volt már az oroszoknak "Lebegy cárjuk", sőt, Nyikita
Mihalkov cárjuk is). A politika és a művészet rendezvényvilága, ha másként
is mint a sztálini időkben, megint egybemosódik. A film premierjét követő
díszvacsorán ez például odáig ment, hogy a Jelcin tiszteletére mondott
pohárköszöntő után felharsant a cárt éltető régi orosz himnusz – a "Szlavszja!"
– Glinka
Életünket a cárért
című operájából.
Mihalkov gépfilmje
tarol, tarolt és tarolni fog. Mint erdő fáit a "szibériai borbély". Közönségsikert,
pénzt, díjakat, politikai befolyást, amíg csak áll előtte valami. Vagy
amíg le nem áll a gép, el nem fogy a hajtóanyag, rá nem unnak a felhasználók.
Mihalkov bizánci amerikanizmusa más mint a szimpla amerikanizmus: egyszerre
kell profiként helyt állania a piacon és minden hájjal megkent alattvalóként
az államban, az orosz fogyasztói nép és az orosz hatalom színe előtt. Azt
a gépfilmet kellett feltalálnia, amely a tömegkultúra politikát esztétizáló
eszközeivel éri el állam és nép egyesülését a piacon. A film szlogenje
önmagáért beszél: "On russzkij, eto mnogoje objesznyjaet". Vagyis "ő –
orosz és ez sok mindent megmagyaráz". Mint minden jó szlogen, ez is a paródia
határán mozog. De rávilágít valami újra. Orosznak lenni sok mindent jelentett
már az idők folyamán: sorsot, küldetést, feltámadást és pokoljárást, háborút
és békét, bűnt és bűnhődést, de azt, amit ma jelent, még soha:
orosznak
lenni szép
. Szép, mert olyan "crazy", olyan kiszámíthatatlan, olyan
sejtelmes, olyan távoli. Oroszország, az orosz téma Nyugaton – nyugati
szemmel nézve – mindig is így került piacra. (Nem véletlenül dobta világpiacra
a filmes Nyikita Mihalkov irodalmi tejtestvére, Viktor Jerofejev
Orosz
szépség
címmel posztmodern lektűrjét.) Az újdonság az, hogy mostantól
maguk az oroszok kezdenek így – idegen szemekkel, nyugati szemekkel – magukra
nézni és örömöt találni távolivá tett, egzotikussá átírt történelmi és
civilizációs másságukban. Ez van, pontosabban: ez maradt, ezt kell szeretni.
Az idegen szép.
Egyszóval: ez
a borbély nem
az a
borbély. Ez a borbély a Kreml udvarában szolgál
és Nyikita Mihalkovnak hívják: levágja a bojárok szakállát vagy stuccolja,
ha kell. Bizánci borbély. De mert a bojároknak – a pénzbojároknak – ma
már nincs szakálluk, nem ez a lényeg, hanem a mese: ahogy a borbély az
ollót, a digitális vágóollót csattogtatja, ahogy poentíroz, fazont igazít,
amerikai frizurát fantáziál az orosz fejre és viszont. Nem Bizánc, hanem
Bizánc Amerikája – ez az új üzenet, amit maga az angyali Mihalkov hozott
az Úrtól, mert az Úr immár Oroszországban sem az Állam, hanem a Pénz.
A
Szibériai
borbély
valóban az amerikai tömegfilmek célratörésével és harsányságával
ötvözi a néhai szovjet tömegkultúra monumentális unalmát, hogy oroszt teremtsen
belőle. Mihalkov filmjével olyan tömegkulturális mintát alkotott, amely
egyszerre lokális és globális. Azaz
glokális
: a lokálist globalizálja
és a globálist lokalizálja (
nemzeti
tömegkultúra nincsen!), mert
már Oroszországban is csak így – amerikanizáltan – adható el Oroszország.
A
Szibériai borbély
t innen nézve úgy lehetne leírni mint a szovjet
tömegkultúra egykori monstre-filmjének, a
Berlin elesté
nek és az
amerikai tömegkultúra orosz témájú világprodukciójának, a
Doktor Zsivágó
nak
az egyesítését, vagyis Bizánc és Amerika tömegkulturális egyesítését pénz
és kép által. Európa nélkül.