A Pan Tadeusz
egyszerre folytatja a lengyel történelmi film
Andrzej Wajda
korunk egyik legnagyobb filmrendezője. Európai és egyben ízig-vérig lengyel
művész. Látásmódját népének történelme, a lengyel irodalom és képzőművészet
alkotásai formálták. Szinte kötelességének érzi hazája klasszikus műveinek
filmre vitelét. Ilyen volt emlékezetes rendezése Wyspianski
Menyegző
című drámájából a hetvenes években a színpadon és a filmvásznon. Most hasonlóan
nagyszabású vállalkozásra nyílt módja: legújabb filmjét a négymillió dolláros
költségvetéssel készült "szuperprodukciót", amit a lengyelek nemzeti költeményéből,
Adam Mickiewicz című eposzából forgatott, korábbi nyilatkozatai szerint
életműve koronájának szánta.
--
Ebből sokan
arra következtettek, hogy ezek után már nem is készül újabb filmekre.
-- Azt azért nem
hiszem, hogy ez volt az utolsó film az életemben. Úgy érzem, tele vagyok
energiával. Sőt ez a film visszaadta a hitemet, hogy Lengyelországban még
újjáéledhet a filmművészet. Pedig az utóbbi néhány évben úgy készültek
a produkciók -- az én filmjeim is --, hogy mindenki azt gondolta, el sem
jutnak a mozikba. Ugyan, ki az ördögöt érdekel egy lengyel film! Legjobb
esetben a televízióban végzi, ott meg aztán ki tudja, ki nézi meg. Úgy
éreztük, a mozi már nem játszik olyan szerepet számunkra, filmesek számára,
mint negyven éves pályafutásom alatt vagy azelőtt.
Most viszont,
miközben ezen a filmen dolgoztunk, mintha visszatért volna az ifjúságom.
Újra mindenkit magával ragadott a feladat. Mindenki azon volt, hogy jól
csináljuk meg, és ez nekem is szárnyakat adott. Boldog voltam, hogy ekkora
csapat élén állhattam. Csak a stáb 150 főből állt, és a filmben körülbelül
100 színész játszott. Olyan embereket irányíthattam, akik végre
lengyel
filmet
akartak csinálni. Amiben
lengyelül
beszélnek, amely a
lengyel
közönséghez szól. És maguk is mélyen hittek abban, hogy ez a közönség
meg is nézi majd a filmet, mégpedig a moziban.
--
Az alapmű
szerzője Adam Mickiewicz a lengyelek nemzeti költője, aki Litvániában született,
majd szinte egész életét emigrációban töltötte. Talán még a lengyelek számára
sem könnyű megérteni a bonyolult történelmi viszonyokat.
-- Lengyelország
és Litvánia a XVI. századtól valójában egy országot, úgynevezett uniót
alkotott. Ez az elbeszélés Litvániában játszódik ugyan, de minden vonatkozásban
Lengyelországhoz kötődik. Ahhoz a Lengyelországhoz, amelyen a mű születése
idején már három idegen hatalom osztozik: Oroszország, Poroszország és
Ausztria. Hazánk megszűnt létezni, mindenki Napóleont várja, aki sikeresen
tör Kelet felé. Küszöbön áll a háború Oroszországgal, és persze egész Lengyelországban
e hadjárat sikerétől várják a szabadságot. Reményeik jogosak, hiszen Varsóban
már a lengyel és a napóleoni sereg az úr, megalakul a Varsói Hercegség.
Mindenki vár, reménykedik.
Ami Mickiewicz
költeményét illeti, a címe
Pan Tadeusz
, alcíme pedig így szól:
Nemesi
történet 1811-12-ből, avagy az utolsó birtokfoglalás Litvániában.
De
mi is ez a "birtokfoglalás"? A nemesi Lengyelországban nem volt végrehajtó
hatalom, nem volt rendőrség. Ezért az, akinek valamilyen peres ügye támadt,
és a bíróság a javára döntött, kénytelen volt maga végrehajtani az ítéletet.
Összetrombitálta
cimboráit, ismerőseit, rokonait, a környék nemeseit, majd így "kalákában"
rárontottak az ellenfélre. És ha az nem egyezett bele jószerivel, hát erőnek
erejével vették el tőle azt, ami járt nekik. Ez volt hát a nálunk annyit
emlegetett nemesi szabadság. Egyébként többek között ez a szabadság vezetett
Lengyelország vesztéhez.
Mickiewicz egy
ilyen eseményt ír le könyvében. A történetben a helyi nemesek akcióra készülődnek.
Közben viszont Napóleon is egyre közeledik, és mindenki arról suttog, hogy
nyomban segítségére kellene sietni, amint átlépi a határt. Így hát az események
némileg politikai töltetet is kapnak. Csakhogy a nagy harciasságot sokkal
inkább a magánérdek és a helyi szűklátókörűség motiválja: ahelyett, hogy
a franciák mellett indulnának harcba, a nemes urak inkább a szomszédos
birtok gazdájára törnek, őt akarják jól helyben hagyni. Talán ebből is
érezhető, hogy az elbeszélésben jó adag irónia van. A költő mély igazságokat
mond el sorsunkról, nemzeti karakterünkről. Arról, hogy a lengyelek képtelenek
egyezségre jutni a közös cél érdekében. Ez mindig nehezen ment nekünk.
Persze a történelem
során volt elég nemzeti felbuzdulás. Láttuk ezt például a Szolidaritás
idején. De aztán kiderült, hogy mindenkinek más az érdeke. Az a sok veszekedés,
amit manapság tapasztalunk, már-már kínos azoknak, akik átélték azokat
a felemelő pillanatokat. Úgy gondolom Mickiewicz is pontosan ezt akarta
mondani, hiszen akkor, amikor Napóleon Moszkva felé indult, a lengyelek
végre egységben voltak. Megfértek egy táborban. De aztán a sors közbeszólt.
Hiszen mindenkinek más volt az érdeke, és hamar elfelejtette, mi az, ami
az ország javát szolgálja.
--
A költeményben
szereplő két nemesi család végül is megbékél, és összefognak egymással
Napóleon lengyel légiójában. Ahogy az irodalmi műben, úgy a filmben is
egyértelmű a "happy end". Gondolja, eljött az idő, hogy optimisták legyünk?
-- Miért is adnánk
fel az optimizmust? Egyébként a
Pan Tadeusz
mindenekelőtt a múltat
idézi. Hogy úgy mondjam, a gyerekkorunkat. Ha elolvassuk ezt a költeményt,
rögtön arra gondolunk -- még ha a cselekmény a múlt század elején játszódik
is --, hogy az ifjú főhős világa akár a mi ifjúkorunk is lehetett volna.
És azt hiszem, a nézők is így fogadják majd a filmet. Mert hát milyennek
is látjuk a gyerekkort, az ifjúságot? Olyannak, ami csupa napsütés, amikor
minden valahogy szebb volt, jobb volt. A múlt mintha barátságosabb lenne,
mint a jelen. Mert az az érzésem, hogy a valóság, ami most körülvesz minket,
és ez a sok viharos változás, meglehetősen brutális: Itt a szabad piac,
a munkanélküliség meg minden, ami ezzel jár, amitől a társadalom nagy része
fenyegetve érzi magát. Annyi minden történik hirtelen körülöttünk, hogy
azt sem tudjuk, mi vár ránk holnap. Jó pillanat ez tehát arra, hogy visszatérjünk
a múltba. Hogy hátranézzünk, hogyan is volt ez annak idején? Kifélék, mifélék
vagyunk? Hogyan viselkedtünk? Milyen is volt a mi országunk?
--
Hogyan lehet
élvezhetővé tenni egy efféle múlt századi "nemesi történetet" a ma nézője
számára?
-- A legfontosabb
a filmben a figura, tehát az ember. Ahhoz, hogy ezeket az embereket érdekesen
ábrázolhassuk, hogy úgy mondjam, akció közben, cselekedeteik révén kell
őket megmutatnunk. Hozzá kell tennem: a
Pan Tadeusz
fantasztikus
jól megírt mű. Egyébként akkoriban egy író sem ült le írni -- akár versben,
akár prózában írta a művét, -- ha nem volt valamilyen jó története. S a
Pan
Tadeusz
"sztorija" van olyan jó, mint a legjobb amerikai filmeké.
Remek a történet,
kitűnőek a figurák; van itt viszálykodás, civódás, verekedés, kaland, románc,
szerelmi háromszög. És a költemény mindezt valamiféle finom, puha, meleg
fénybe burkolja.
--
A folklorisztikus
elemek jó közönségcsalogatók Lengyelországban?
-- A folklór nem
kap különösebb szerepet. Inkább azt mondanám, hogy olyan film ez, amely
egy kissé más környezetben játszódik. Ezek helyi színek. A filmnek csak
akkor van értelme, ha nemzeti alkotás. Az olyan portéka, amelynek semmi
helyi jellegzetessége sincs, az én szememben nem ér semmit. Engem csak
az a film érdekel, bárhol is készült, amely a saját környezetéről tudósít.
--
Mennyire
válhat nemzetközivé ez a nagyon is lengyel film? Önt ez nem foglalkoztatja?
-- Én ezzel valójában
nemigen törődtem soha. Ez -- úgy gondolom -- a lengyel és a magyar filmművészetnek
alapvető közös vonása volt azokban a klasszikus időkben, amikor egyébként
annyi kölcsönhatás ért minket egymás részéről, és annyit köszönhettünk
egymásnak. Mert ugyan ki tagadhatná, hogy a lengyel és a magyar filmiskolát
hasonló eszmék mozgatták, hasonló volt az a kép is, amit filmjeik a társadalomról
visszatükröztek. És hozzánk művészi értelemben is rendkívül közel állt
a magyar film.
De visszatérve
közös vonásainkra: úgy gondoltuk, ha jól beszéljük el saját történelmünket,
akkor -- függetlenül attól, hogy az bizony nem könnyen érthető mások számára,
főként nem minden apró részletében -- nos, akkor a film erejével megnyerhetjük
a közönséget, mégpedig nemcsak saját országainkban. Azt hiszem, így gondolkozott
Szabó István, Jancsó Miklós, így gondolkozott Andzrej Munk, Konwicki, és
így gondolkoztam én is. Ha jól mondjuk el történelmünket, akkor a néző
Nyugaton vagy bárhol választ talál a kérdéseire, érdeklődni kezd. És ha
érdeklődni kezd, akkor már ott ül a moziban, meg akarja nézni a filmet.
Azt hiszem, most is hasonló a helyzet. Sőt itt a nézőnek még külön akadállyal
is meg kell küzdenie, hiszen ennek a műnek a szövege versben íródott. A
film pedig megtartotta ezt a formát, ehhez nem nyúltunk, hiszen ez a csodálatos
vers a lengyelek számára nemzeti ereklye.
--
A
Pan
Tadeusz
című filmben mennyi van Mickiewiczből és mennyi van Andrzej
Wajdából?
-- Ez valóban
alapkérdés, főként az olyan rendező esetében, mint amilyen én vagyok, aki
már több tucat irodalmi művet filmesített meg. De vajon miért készítek
filmet épp ebből a könyvből, és nem abból? Mindenekelőtt azt viszem filmre,
ami a képzeletemet megragadja. A vásznon pedig annyi látható a műből, amennyi
belőle megfogott. Az én részem tehát mindig annyi a filmben, amennyit sikerül
megmutatnom a számomra kedves könyvből. Amit nem sikerül a filmen ábrázolnom:
megmarad irodalomnak.
Persze egy irodalmi
alkotást automatikusan nem lehet átültetni filmre. Hiszen az író olvasókra
és nem nézőkre gondol. A művet le kell fordítanunk a film nyelvére, ez
elkerülhetetlen. Ezért gyakran más jelenetek is láthatók a vásznon, amelyek
nincsenek is benne a költeményben, de a film cselekménye szempontjából
rendkívül fontosak. Hiszen a film látvány, amelynek külön szabályai vannak.
Ezért úgy gondolom, a rendezőnek jogában áll, hogy olykor akár messzemenő
változtatásokat is végrehajtson abban a műben, amiből filmet készít. Gyakran
eszembe jutnak Hamlet szavai, amikor így szól anyjához: "Kegyes szándék
kegyetlenségre hajt."
Én is így vagyok
a
Pan Tadeusz
-sal Gyakran olyan jeleneteket, olyan leírásokat is
ki kell vágnom belőle, amelyeket mindenki kívülről ismer, mindenki szeret.
De hát kegyetlennek kell lennem, hogy "jó" legyek magához a műhöz, hogy
az a vásznon igazi filmmé álljon össze, s ne silányuljon holmi irodalomtörténeti
emlékké, illusztrációvá. Az illusztráció mindig erőtlen, holott a rendezőnek
aktív, cselekvő viszonyban kell lennie a történettel, amely megragadta
a képzeletét.
--
A film költségeit
ismerve nem lehetett könnyű eljutni a megvalósításig...
-- Kizárólag mozifilmként
nem is jött volna létre. Ha nem lettek volna a tv-állomások, köztük külföldiek
is, ha nem lett volna a lengyel közszolgálati televízió (bár igaz, ők csak
10 %-kal vagy annál is kevesebbel vették ki részüket a produkcióból), akkor
nem jöhetett volna létre ez a film. Külföldi tőke nélkül Lengyelországban
ezt a produkciót nem tudtam volna elkészíteni. Gyártási-szervezési szempontból
egyébként ma ilyen filmet forgatni százszor könnyebb, mint azelőtt volt.
Régen a filmiparban ugyanis sokféle ember dolgozott, a legkülönbözőbb egzisztenciák,
akiket sokszor politikai vagy ki tudja milyen okból helyeztek oda. Nekünk
kellett eltartanunk őket, tűrni kellett a jelenlétüket. Mára ezek mind
eltűntek. A film körül ma csak olyanok vannak, akik akarnak és tudnak dolgozni,
akik akár reggeltől késő éjszakáig is hajlandók erre. Nincs más dolguk,
nincs más kötelezettségük.
Ilyen odaadó stábot,
ilyen embereket, akik teljes szívükkel részt vesznek egy filmben, eddig
még nem láttam. Persze ezek az embereket összehasonlíthatatlanul többet
keresnek, mint régen, a körülményeik is sokkalta jobbak, de meg is érdemlik
mindezt.
--
A rendszerváltás előtt is meg tudta volna csinálni ezt a filmet?
-- Azt hiszem
igen, de nem szívesen tettem volna. A politika, a cenzúra ugyanis mindenbe
beleavatkozott. Például nemigen tetszett volna nekik ez a sor: "Litvánia,
szép hazám", márpedig ezt mondja Mickiewicz a költeményben. Csakhogy Litvánia
már nem a mi hazánk. Tíz éve még a szovjet birodalom része volt, most meg
a litvánoké.
--
Most, hogy kész a film, és novemberben már a mozikban látható, úgy érzi,
valóban fontos helyet kap az életművében?
-- Minden filmnek
azzal a meggyőződéssel fogok neki, hogy a legfontosabb lesz az életemben,
mert hát nem is lehet másképp. Ebbe a munkába is így kezdtem bele. És meg
kell mondanom, nem hittem volna, hogy valaha is megérek még ilyen pillanatot.
Maga a film, azt hiszem, tele van élettel! Nem is lehet másként, ha olyan
emberek csinálják, akik lelkesednek a téma iránt, akik lelkesednek azért,
hogy sikerre vigyenek egy lengyel alkotást.
Hogy az ilyen
filmet ne fogadná jól a közönség? Bízom abban, hogy az amerikai filmipar
tíz éves inváziója után a lengyel mozinézők most tán valami másra vágynak.
Ha sikerül újra eljutnom hozzájuk, az számomra mindennél fontosabb.
http://www.filmvilag.hu