A
történelmi film kikopott a világpiacról, a nemzeti balsors nem kelendő.
A szuperprodukcióhoz magányos hős kell, aki nemzetet teremt.
Vége
van-e vagy sem a történelemnek, majd kiderül. A történelmi film -- a régi,
drága és kosztümös, harcos és tanulságos -- mindenesetre halott. Egy fecske
pedig nyilván nem csinál nyarat, különösen, ha egy régi-új korszak hírnöke.
Mert az, hogy Luc Besson
Jeanne d’Arc
-ja megfelel a múltidéző szuperprodukció
száz esztendős műfaji ideájának, nem is kérdés. Hőse nemzeti hős, csatajelenetei
egy ambiciózus történelemtanár kedve szerint valók, aki a trükkös ostromgépek
működésére, fegyverek és hadiszokások meggyőző hitelességére hívhatja fel
a kötelező mozilátogatás résztvevőinek figyelmét, és mert francia nemzetiségű
a törekvő pedagógus, bátran írathat röpdolgozatot egy tucatnyi mellékszereplőről,
akikről persze a globalizált filmpiac barbár, külhoni kuncsaftjai semmit
sem tudnak, bár ők sem maradtak mozi-élmény híján. Egyébként éppen ezért,
éppen ez utóbbiak miatt lehet a Besson-film mérföldkő, de egyben köztes
pillanat a visszafelé haladás rögös útján.
Nemzeti
celluloid-monument
Ha
akarom, még mítoszfilm. Habár hiteles neveket és évszámokat sulykol, és
hősnője nem harcol lézerkarddal, csak azért, hogy távoli és emblematikus
legyen, attól még lehet minden erkölcsi kétely és bizonyosság archetípusa.
Lehet a rendező szándéka szerint egyetemes, idegen szóval katolikus, egészen
pontosan katolikus szent.
Ha
viszont úgy akarom, mert patrióta büszkeségem, elfogultságom ezt akarja
bennem, nemzeti celluloid-monumentet nézek. A film nem véletlenül pontos,
nevekben, évszámokban bővelkedő, nem véletlenül nevezi meg világosan a
barátot és az ellenséget. Akinek van füle ilyesmire az Európai Unió nemzetek-feletti
langymelegében, az csak hallja meg! A haza történelem-kedvelő fia tán megbocsát,
de nem felejt. Szemrevételezi a durva katona-arcokat, középkori csúfságukkal
a realizmus szigorú barátjaként elégedett, föltéve, hogy az angol zsoldosok
egy árnyalattal még rútabbak. Nem csalatkozik.
De
hát ez már kis lépés a nagy úton -- visszafelé.
Mellesleg
különös bizonyítéka volna a narratív-divatok szertelenségének, a még élő
filmtörténet kiszámíthatatlanságának, ha éppen az ezredfordulós sokk után,
a túlélt Apokalipszis utáni megkönnyebbülésben a hagyományos kosztümös
mozi feltámadna. Egymásra nézne rendező, producer és közönség. „Elég volt
a hely és idő nélküli példázatokból! Elég a se jövő, se múlt hibridekből,
adventure-látomásokból!” Ilyesmit kiabálnak Hollywood irányába a politikai
balszerencse-sorozat, világvége-csömör és millenniumi elhülyülés sújtotta
filmben és történelemben érdekelt jobb felé támolygó tömegek.
Mert
hát mi van akkor, ha Monsieur Le Pen mégiscsak igazat jövendölt? ő, ugyebár,
még az előző évezredben volt szíves megjósolni számos -- többek között
a magyar -- parlament előtti beszédében, hogy a következő évszázad a nemzetek
évszázada lesz. Mi van, ha próféciája a történelmi film műfajának feltámadásával
kezdi beteljesíteni önmagát?
Tudjuk,
a nemzetek, akiknek a huszonegyedik századot ajándékozná, kivétel nélkül
kedvelik a történelmet. És mi, aggodalmas kibicek biztosak lehetünk benne,
hogy a történelmet kedvelő nemzetek évszázada azt jelenti, hogy benne újra
tüzes szemű patrióták fognak egymásnak esni a régi, valóságos, nem képernyő
generálta harcmezőn. Hogy asszony és gyerek megint zsebkendővel búcsúztatja,
virággal köszönti őket, hazafelé a csatából, ami nem posztmodern, medializált
háború lesz, hanem ismét rendes háború -- a történelemcsinálás derék, becsületes
hétköznapja -- ahol a férfiak férfiasan üldözik egymást, mint tízezer éve
bármikor, és nem okvetetlenkedik bele a Világcsendőr sunyi cirkálórakétáival.
Szóval
ezeknek a Le Pen-i régi-új nemzeteknek tényleg szüksége lesz a történelmi
mozira.
Hiszen
szép-szép a Mítosz, az emberiség évezredes viselkedésmintáinak összességével,
a gyerek talán tanulhat is belőle ezt-azt,
Yoda
mester sintoista bölcsességét, az antik Herkules középkorias lovag-etikáját,
indián erkölcs és krisztusi megbocsátás hibridjét a Disney-féle
Pocahontas
ból,
és együtt és általában mindenféle nációk harci értékrendjének kutyulékát
a kezdetektől.
No
de a felnőttnek ez kevés! Ha a jövő évszázad nemzeti-konzervatív óhajtás
szerint alakul, akkor bizony szükség lesz megint évszámokra. Nem lesz elegendő,
hogy a civilizáció fölött vibráló Képernyő amúgy is állandóan "fegyvert
s vitézt énekel" (például, dinoszaurusz-háton lovagló kung fu harcost,
aki parittyával és sugárpisztollyal, nindzsa-csillaggal és telepatikus
erőterekkel egyaránt jól bánik.) Kevésnek, sőt utálatosnak találtatik az
ilyesmi hamarosan, helyette ismét egyedi és nemzeti referenciák kellenek,
helyhez és időhöz kötött esetek, följegyzett példák és igazolt hősök, melyekről
gárdaezredeket és kitüntetéseket szokás elnevezni.
Királynők
exportra
E
neveket persze az ellenség többé kölcsönösen nem ismeri, de ez megint nem
lesz baj, a valóságos történelem valóságos példatára mindig is belső használatra
volt szánva, cinikus hangok szerint talán maga a történelemtudomány is,
hát még az általa ihletett kosztümös mozidarabok.
A
hazafias üzletember persze félévszázaddal ezelőtt is abban reménykedett
ilyen esetekben, hogy ami nemzeti példának megteszi, az azért külföldön
is eladható. Félő, hogy ez jövendő korok esetleges történelmi film konjunktúrája
idején sem lesz másképp. Valljuk be: a kompjuter preparálta számszeríj
semmivel sem olcsóbb, mint a kompjuter preparálta űr-pajzs, ráadásul az
utóbbinál legalább az okleveles régész-muzeológus szakértő költségei legalább
megtakaríthatók. Muszáj tehát behoznia az árát ennek is, annak is.
Viszont
ha a producer világforgalmazásban reménykedik, akkor az évszámmal, valóságos
névvel igazolt történetnek is nyújtania kell mindazt, amit a mostani mítosz-hibrideknek.
Megdöbbentő önbizalomra vall, amikor egy nagy nemzet filmcsináló fia szíves
szóval ajánlja a maga történelmi hősét a világ mítoszkincsébe. Még ennél
is kínosabb, amikor kis nép hőseivel próbálkozik ugyanígy a naivnak látszó
történelembarát, mondjuk egy Balázs Béla, aki pedig igazán minden nemzeti
elfogultság nélkül ajánlotta az 1848-as forradalom és szabadságharc tervezett
emlékfilmjét, bizonyos lengyel, szlovák, sőt román és osztrák állami társproducerek
figyelmébe. Leveleiből tudjuk, internacionalista mítoszfilmnek képzelte
azt a
Feltámadott
a tenger
t,
mely öt évvel az évforduló után kínnal-keservvel elkészült, természetesen
anélkül, hogy bármely szomszédos ország kért volna a magyar történelem
tényleg "általánosan forradalmi", mindazonáltal a szlovák, román, osztrák
hivatalos történetírással összeegyeztethetetlen tanulságaiból.
Mi
tagadás, a nagy népek történelmének hősei is ritkán járnak ennél jobban.
Napóleonnak mítosza van, de hol a világsikert hozó mítoszfilm? Abel Gance
monstre eposza franciáknak készült, ápolandó a "Gloire"-t. Sok évvel később
ugyan Francis Ford Coppola fölfedezte őt az amerikai artkino közönség számára,
de ettől még, mint mítoszfilm, sosem lett exportképes.
Ha
Európára figyelmezve végigsoroljuk a nemzeti léptékben fontos nagy embereket,
a nemzeti fátumokat külön-külön meghatározó nagy pillanatokat, középkornál
húzva még az időhatárt -- szánalmasan kevés a világsikert arató mítoszfilmek
száma! Sokkal inkább jellemző, hogy bizonyos vékonyka történelmi idősávok
harcolnak ki maguknak, ideig-óráig tartó helyet a kosztümös mozi globális
divattrendjeiben. És ilyenkor a megidézett kor és miliő szinte mellékesen
szállít néhány valóságos történelmi eseményt és figurát. Mondjuk angol
tengeri filmek tucatja képes volt mítoszközelbe sodorni I. Erzsébetet,
Drake admirálist, és a pusztuló Armadát. A körgalléros galantéria filmdivatja
a Lajosokat, tizennegyediket, tizenötödiket, a Bíborost, és bizonyos porosz-francia,
francia-angol politikai csörték teljes szabadsággal kezelt emlék-transzformációját.
Az óvilág egy-egy film erejéig felértékelődött, történelmének örülhetett,
még ha tengerentúli szállítók fölözték is le a profit legjavát.
És
mégis milyen kevés ez az egész! Végiggondolta-e már valaki, milyen műfaji
regiszterbe sorolhatók éppen ezek a világsikergyanús európai-történelmi
mozidarabok? Kosztümös vígjáték, ironizáló miliő-idézés, esetleg derűs
kalandfilm. Ennyi.
Királylány a feleségem
,
VIII. Henrik magánélete
,
Hét
tenger ördöge
...
Ami
ennél komolyabb, ünnepélyesebb, tehát nemzeti ügy -- az mindjárt belterjes.
És itt nem számít, mekkora nációnk híre a világban. Ha történelmed szomorújátékaival
globális közönség elé lépsz -- veszítesz. A nemzeti tragédia belügy. A
dicsőség -- de csak pátosz nélkül! -- ideig-óráig megél a világpiacon.
Várkonyi
Kőszívű emberé
t ugyan nyilván nem szánták exportra, mégis,
ha gáláns huszártörténetet forgat belőle, fanyalgó külföldi kritikusai
legalább a "mi közünk hozzá?" kérdést nem tették volna föl.
Nehezen
feldolgozható gyártói-nézői tapasztalat, hogy csakis az amerikai történelem
egyetlen vékonyka szelete van abban a kitüntetett helyzetben, hogy bohózattól
könnyfakasztó melodrámáig bármit kínáljon a világnak, amelyik még ez utóbbit
sem kéri ki magának azzal, hogy nem rá tartozik. Tudjuk, ha nem is nyugszik
bele mindenki, hogy ez volna a nem egészen ötven esztendős „western zóna”.
Időben szűk, tematikusan tág, műfajilag viszont komplett. Sokan szeretnék
hinni, hogy csak a száz éves hollywoodi protekció tette fontosabbá ezt
a történelem-szilánkot bizonyos európai nemzetek dicsőséges fél évszázadainál.
Természetesen nincs így. Nemzeti történelmi tablók a nemzetekről szólnak,
a már létezőkről, a western viszont az egyénről, aki nemzetet alapít, nemzetre
vágyik, nemzetet erősít -- ki tudja még előre, milyet. Vagyis a Történelem
olyan meséi, melyek a kiválasztott nációt elnagyolt, ráadásul jövő időben
elgondolandó pasztell-háttérként mutatják az ajnározott individuum mögött,
mégiscsak lehetnek globálisak és mítoszképesek. Csakhogy ilyesmire az európai
történetek ritkán alkalmasak. Hiába van bennük magányos hős, sorsválasztás,
ami a róluk szóló mesében nemzethez szóló belső tanítás és öntudatlan patrióta
indulat, az előbb-utóbb a képbe tolakszik, és marad az érzés, hogy külföldi
nézőként mégiscsak belügyekbe kukucskálunk.
Nemzeti,
katolikus, digitális
Vagyis
nagy kivétel Szent Johanna esete. Nemzeti hősnő, akit a katolikusság és
magány globális fontosságúvá tesz. Hiszen történetének eleje és vége, akármelyik
változatban is nézzük, arról szól -- arról kell szólnia -- hogy egyedül
van. Mint azokban a nagyon más történetekben. Mesterlövész érkezik a vadnyugati
városkába, hogy megszabadítsa a banditáktól. Megszabadította. A városka
maga üldözi őt el. Porba dobja a sheriff-csillagot. Délidő. Egyedül jött,
egyedül megy: mítoszképes...
Az
Orleans-i Szűz perében egyedül volt, bírái sokan, sokfélék. Aki kívülről,
nem honfitársaként nézi őt, azt minden változatában úgy terelgeti a történet,
hogy rögtön a lelkiismeret furdalásos világgal azonosuljon. Viszont ezáltal
egyetlen nemzet fia sem marad magára a gyilkosság felelősségével. Ha nem
így volna, Bernard Shaw nyilván kétszer is meggondolja, hogy a témához
nyúljon.
Johanna
története így is nyilvánvalóan két történet. Az első a nemzeti mese, mely
ha jól van megcsinálva -- Shaw esetében viccesre és diadalmasra, Besson
esetében véresre és diadalmasra -- a fentiek értelmében éppen csak világforgalmazás-képes.
A második történet viszont maga a Mítosz. Egyetemes szentről szól és egyetemlegesen
bűnös, nemzetközi bíráiról. Innen nézvést pedig az első történet is új
érzelmet nyer. Felismerjük a westernt. Magányos hőssel, aki nemzetet alapít.
Az
arányok persze fontosak. Idegen ország fia, egy Dreyer, egy Shaw teljesen
kikerüli az első történetet, esetleg gyorsan összefoglalja, flashbackbe
tördeli. Viszont olyan akkurátusan kimért, percre egyforma iker-mesével
mint Besson, még senki sem mert megtölteni egyetlen történelmi opuszt.
Francia rendező sem. Nyilvánvaló, hogy e megoldás -- szerkezeti konvenciók
szerint ellenjavallt -- ugyanakkor nem formabontó, hiszen a két egyforma
filmfél külön-külön hagyományos.
Posztmodern
játék tehát, ami megerősítheti gyanúnkat: közbülső stációnál vagyunk a
visszaúton, ahonnan még látszik a globalizációs irány, de vissza is lehet
baktatni a nemzetek nemzeti-konzervatív poklába-paradicsomába.
A
diadalmas első történet maga is gyanús hibrid. Merít először is abból a
tudásból, melyet még a hatvanas évek végi újhullám ihlette történelmi filmesek
hagyományoztak a piacképesebb utókorra.
Például,
hogy legyen a kép áldokumentum, mintha maga a kamera is régészeti lelet
volna, a csatamezőn ásták volna ki sárosan, véresen, benne a félig leforgatott
filmtekerccsel. Merít persze más forrásból is: mindenek előtt az evidens
hagyományokból. Abból, amit (mintha?) föl óhajtana támasztani. Kezdődik
a film: besatírozott régies térkép, mozgó nyilakkal, hozzá baljós narrátor-szöveggel.
Filmnyelvi időutazás a harmincas évekbe. No persze, ha tényleg arrafelé
tartunk...
Szerencsére
semmi sem biztos. Hiszen ott van a második történet. Tartalmát tekintve
is a bizonytalanság története. Voltak-e csodák, honnan jöttek a látomások?
Besson,
a sikeres sci-fi rendező itt mintha visszakívánkozna a nemzetközi ezredvéghez.
Hosszú, monologizáló perceket szán rá, hogy a máglya árnyékából újraértelmezze
az első történetet, a dicsőség mezején. Talán bizony végig csak játszott
velünk. És ami ennél súlyosabb volna: a mi idegen szemünk láttára játszott
magával a Gloire-ral. Gyanús fickó, akinek neve nyilván nem véletlenül
merült föl a
Tomb Raider
, a népszerű számítógép-játék élőfilmes
változatának leendő rendezőjeként. A
Tomb Raider
ben ugyebár ott
harcol, nyomakszik, járja a halálcsapdákat minden idők legnépszerűbb
szintetikus
hősnője Lara Croft...
A
nézőben, aki mégsem ábrándozik igazán a Le Pen féle „nemzetek évszázadáról”,
jókedvű gyanú ébred. Arcán kaján, kozmopolita vigyorral kérdezi: nem lehet,
hogy a Szűz, éppen ott az elején, amikor annyira nemzeti, annyira francia,
amikor a trükkös középkori gépezetekkel bíbelődik -- nem több, mint egy
csinos, minden tekintetben hús-vér Lara Croft előtanulmány?
Varázskardot
szerez, két pont. Felismeri a Dophin-t, egy lépést előre lép. Megsebesül,
életerejéből pontot veszít. Felépül, csatát nyer.
Minden
játszmát, minden nehézségi fokozaton ajánlatos elmenteni, később, a második
mesében, a börtönbeli lelkiismeret-vizsgálat idején újraindítani.
És
a végén Bessonnál a Mítosz visszajátssza a Történelmet. Ha egyszer arravaló.
http://www.filmvilag.hu