Krónikáinkat tabuk, tévedések, sérelmek terhelik. A szólásszabadság nagy esélye: valóságközelbol filmezni a múltat.
– Mi az oka annak, hogy a magyar történelemfelfogást illetoen nincs akkora megosztottság a történészszakmán belül, mint amekkora különbségek a történelemszemlélet vagy a történelemhasználat terén a magyar filmekben megjelennek, akár a 89 elotti, akár az utóbbi időkben készült filmeket nézzük?
-- Gerő András : Ennek egyszeru az oka. A történettudománynak, legalábbis a 19. század óta, folyamatosan kikristályosodó szakmai normái vannak. Ami nem azt jelenti, hogy nem lehetnek egymástól eltéro értelmezések a történetírásban, de azt igen, hogy a forrásokat, amelyeken a szakma alapul, szigorú szabályok szerint kell kezelni. Ezt egyébként annyira komolyan veszik, hogy ha valaki bárhol a világon igényt tart rá, hogy történésznek tekintsék, rengeteg szuron kell átmennie: különbözo bizottságok elott kell beszámolnia a munkájáról, többen megítélik, megvitatják, és ha a szakmai-módszertani minimumoknak nem felel meg, egyszeruen nem jut át bizonyos kapukon. Egy példával élve: a történetírásban lehet vitatkozni azon, hogy hány áldozata volt a Holocaustnak, mert e tekintetben eltéro források vannak, de a Holocaust tényérol nem lehet vitatkozni.
– A szerepérol, jelentoségérol sem?
–
Gerő
:
Arról is lehet, mert az már értelmezési kérdés. Bár itt is vannak korlátok:
a történetírás nem tárgyalhatja a Holocaustot vidám történetként, mert
a források alapján nem volt vidám történet. Roberto Benigni viszont megteheti
Az élet szép címu filmjében, hogy megejto vidámsággal vagy életörömmel
teli történetként láttat egy Holocaust-történetet. A történetírás lehetoségei
csak bizonyos értelmezési lehetoségeket hagynak szabadon, például hogy
valamely esemény vagy folyamat súlyát hogyan értékelem, de csak a tények
szigorú tiszteletben tartása mellett. Szemben a muvészi megközelítéssel,
amelynek a lényege az interpretációs játék lehetosége. A filmkészítot nem
a történetírás, hanem a filmkészítés szabályai kötik. A filmkészítésnek
nem is lehet az a célja, hogy pusztán képileg megjelenített formája legyen
egy forráskutatáson alapuló interpretációnak.
–
Ezzel együtt a történetírásnak is voltak olyan korszakai, amikor szándékosan
meg lehetett feledkezni tényekrol és folyamatokról, válogatni lehetett
a források között, az aktuális politikai felhasználhatóság érdekében –
ezt hívták kurzus-történetírásnak.
–
Gerő
:
Ezek a szabályok, amelyeket említettem, a világ történetírásában érvényesülo
egyetemes szakmai normák. A magyar történetírásban sem volt hosszú korszak
az, amelyre utalsz – a hatvanas évektol folyamatosan csökkent a történetírás
ideologizáltsága, és döntoen a 20. századi történetírásra szukült. Tehát
az, hogy ki hogyan értékeli a kiegyezést, vagy ki hogyan értékeli az 1841-es
Kelet népe címu röpiratot, ez nem függött politikai állásfoglalástól. ebből
következoen a rendszerváltozás után a magyar történetírás egy részét úgy
ahogy van, el lehetett felejteni, mert politikai megrendelésre kellett
dolgoznia, egy másik részét pedig, közte sok 20. század történeti munkát
is, nemhogy nem lehet elfelejteni, hanem kituno teljesítményeivel szerves
részévé vált a hosszú múltra visszatekinto magyar történetírásnak.
–
Azért én emlékszem rá, hogy 89 elott is hosszú és kiélezett vita tárgya
volt a kiegyezés értelmezése a magyar történetírásban, hiszen a megszálló
hatalommal kötött kompromisszum minosítésének nagyon is aktuális felhangjai
voltak.
–
Gerő
:
Ez egy harmadik szempont: az a közéleti tér, amelyben a történetírás muködik.
Történészek vitatkozhatnak azon, hogy a kiegyezés reális kompromisszum
volt-e, vagy lett volna más lehetoség is. Ezekre a következtetésekre ugyanazon
források alapján is el lehet jutni, és mindkét következtetés okadatolt.
Ettol független, hogy amikor ezek a kutatási eredmények bekerülnek egy
intellektuális köztérbe, a két álláspont milyen morális értelmezést kap.
Ez tudományidegen jelenség, nem a történetírás tényével függ össze, hanem
a történelem használatával. A magyar történeti közgondolkodás historizáló
– nem 1945-tol, hanem már a reformkor óta. A politikai ideológiák is historizálnak,
használják a történelmet. De ez más kérdés, a tudomány szféráját ez nem
érinti.
–
Bereményi
Géza
: Én is úgy látom, hogy a magyar történetírás jelentos része lelkiismeret
furdalás nélkül léphetett át az 1989 utáni korszakba. Beszéltem más tudományágak
képviseloivel, akik irigykedve mondták, hogy bezzeg a történészek nyugodtak
lehetnek, mert az o szakmájuknak megvannak a vállalható elodei és folyamatossága.
A történelmi film azonban valóban más mufaj, mint a történetírás. A film
például képes érzelmek felkeltésére, és célja is ez. A film egyénít, figurákat
teremt, és valóban csak a filmkészítés, a történetmesélés szabályainak
van alávetve. Egy rendezo elsosorban akkor hu ahhoz a történelmi eseményhez,
amelyet feldolgoz, ha jó filmet csinál belole. A történelmi huségtol önmagában
még nagyon rossz is lehet egy film. Az persze fontos, hogy aki történelmi
filmet készít, alaposan tanulmányozza azt a korszakot, amelyrol filmet
csinál. Jobb, ha tudja, mit is mondott Kossuth akkoriban, és nem mítoszokra
alapozva csinálja a filmjét. A vízió is csak tényekbol alakulhat ki.
–
Gerő
:
Így van, és a két dolgot fogalmilag is el lehet különíteni egymástól. Amit
a szakma muvel, azt nevezhetjük történetírásnak. Amit a történelem felhasználása
jelent, például a filmmuvészetben, azt nevezzük történelmi emlékezetnek.
Hadd mondjak egy példát. Egy 1997-es vizsgálat szerint a magyar emberek
szemében a magyar történelem legfontosabb figurája Kossuth, utána jön Széchenyi,
utána István király. Ha én történész vagyok, azzal foglalkozom – maradva
az elso két figuránál –, hogy miben tértek el a nézeteik, mennyiben képzeltek
el más utat Magyarország számára, s ehhez milyen reális politika tér állt
rendelkezésükre. Ha filmkészítoként vagy íróként foglalkozom velük, a feszültségeiket
nyilvánvalóan valamiféle személyes történetükkel fogom érzékeltetni, ami
lehet, hogy a történetírás számára századrangú, a filmvásznon viszont egy
rövid jelenetbe tudja suríteni mindazt, ami ennek a két embernek a viszonyát
jellemzi. Tudjuk, hogy Kossuth és Széchenyi rossz viszonyban voltak egymással,
de együtt ültek a Batthyány-kormányban. Kossuth a mai Nádor utcában lakott,
Széchenyi a Zrínyi utca és a mai Roosevelt tér sarkán, és a kormány is
a Nádor utcában ülésezett. A kormányülés végén persze mindenképp el akarták
kerülni, hogy együtt kelljen távozniuk. Kossuth pöszmötölt a papírjaival,
megvárta, míg Széchenyi elmegy. Csakhogy a gróf valakivel összefutott az
utcasarkon, és épp akkor fejezte be a beszélgetést, amikor Kossuth is kijött
az épületbol. Széchenyire rájött a békülhetnék, ilyesmi elofordult vele,
és meghívta Kossuthot a lakására ebédelni. Kossuth elfogadta a meghívást,
de gyanakodott, hogy oka van a hirtelen békülékenységnek: lehet, hogy Széchenyi
meg akarja mérgezni. Ezért aztán ebédnél csak abból volt hajlandó enni,
amibol a gyerekek is ettek. A gyerekek viszont csak fagylaltot ettek, így
aztán Kossuthnak is ez volt az ebédje. Ez az eset sok mindent elmond a
két ember viszonyáról; történészként jó, ha ismerem a történetet, de a
vitáikat természetesen nem ennek alapján fogom értelmezni.
–
Honnan lehet tudni ezt a történetet?
–
Gerő
:
Jellemzo módon egy író, Cseres Tibor könyvébol, az Én, Kossuth Lajos-ból.
O emlékiratból, levelezésbol emelte ki, mert íróként jellemzonek tartotta.
Egy történész számára viszont a történet nehezen kezelheto, éppen a forráskritika
mint szakmai követelmény miatt.
–
Bereményi Géza éppen Széchenyi-filmet csinál, soha jobb alkalom, hogy elmesélje,
miért választ a jelenben valaki egy történelmi figurát ahhoz, hogy elmondja,
amit gondol.
–
Bereményi
:
Azért Széchenyi, mert belole csak egy van. O nagy történelmi ritkaság,
és személyiségnek is ritka. Annyira egyéni volt az útja, egyéniek az indítékai,
mint talán egyetlen más kortársának sem. Arról nem beszélve, hogy szerintem
most, 1999-ben lehet eloször filmet csinálni róla. Nem lehetett a második
világháború elott, egyrészt anyagi okokból, másrészt mert ha valaki akkor
Széchenyit eloveszi, az olyan lett volna, mintha forró vashoz nyúl. Értelemszeruen
nem lehetett 1945 és 1989 között. Tévéfilmet, tézisdrámát lehetett; játékfilmet
nem. S ez megint csak vele magyarázható, ugyanis egyik tábornak sem a vezére
vagy a zászlaja. A „Lobogónk Széchenyi” – ez szinte abszurd kijelentés,
és akik ma használják, Széchenyinek csak egy-egy oldalát emelik ki, az
építot például, a nagy muvek létrehozóját. Ez viszont nem filmtéma. Nem
igazán drámai. Széchenyinek nagyon sokféle arca volt, sok mindent csinált,
nincs egy olyan középpont, amire nyugodt szívvel rámondhatnám, hogy ez
o. Gazdag és titokzatos életu ember, akit a maga teljességében korántsem
ábrázoltak még.
–
Gerő
:
Abban igazad van, hogy Széchenyit nem lehetett kisajátítani. Ennek ellenére
megpróbálták. A két háború közti kurzusideológia alapja a konzervatív reform
gondolata volt, amelyet Szekfu Gyula Széchenyihez társít a Három nemzedékben.
Ennek nyomán lett Széchenyi a két háború közti hivatalosság húzóalakja.
Tehát ha film készült volna róla, az egy bethleni kurzusfilm lett volna.
–
Bereményi
:
De egy filmben megmutatni valakit csak az ellenfeleivel való ütközésben
lehet. Kíváncsi lettem volna arra a kurzusfilmre, ahol Kossuth az ellenfél.
Nem lehetett volna kurzusfilmként megcsinálni.
–
Gerő
:
Nem Kossuth lett volna az ellenfél, hanem a magyar bunök, a szalmaláng-természet,
a nagy magyar tespedtség – ahogyan ezt Szekfu ki is bontja. Bele lehetett
volna helyezni tehát Széchenyit egy olyan miliobe – amire ad is alapot,
hiszen grafomán volt, mindent és mindennek az ellenkezojét is leírta –,
amelyik megfelel az aktuális politikai mondandónak. És volt egy másik kísérlet
a Széchenyi-kultusz megteremtésére – ezért készült el szerintem az a bizonyos
több részes tévésorozat is a nyolcvanas években –, nevezetesen akkor, amikor
a kommunisták rájöttek, hogy tévúton jártak a Kossuth-kultusszal, hiszen
az o rendszerük erosen konzervatív rendszer. Kerestek hát hozzá egy stilizált
konzervatív elodöt, és újból felfedezték Szekfu igazságát: ekkor jelentette
ki Berecz János, hogy számukra az építkezés a legfontosabb, ekkor avattak
Széchenyi-szobrot Magyarországon, ekkor rendeltek a Magyar Televíziótól
egy meglehetosen drága sorozatot a grófról. Tehát én annyiban módosítanám,
amit mondtál, hogy ma úgy lehet Széchenyi filmet csinálni, hogy nincs ballasztja
a dolognak. Szabad az interpretációs tér.
–
Számomra kevésnek tunik, ennyit mondani indoklásként arról, hogy miért
éppen Széchenyi filmet csinál Bereményi Géza. Túl azon, hogy egy történelmi
személyiség érdekes vagy vonzó, minden mualkotás mögött fellelheto az az
aktuális hiány vagy értelmezési igény, amely arra késztette az írót vagy
a rendezot, hogy azt csinálja, amit csinál. Nem véletlen, hogy éppen az
adott történelmi személyiséget akarja megmutatni másoknak, és nem véletlen,
hogy éppen rajta keresztül akarja megfogalmazni önmagának is azt, aminek
a végiggondolását elengedhetetlennek tartja a jelenben.
–
Bereményi
:
Számomra Széchenyi feddhetetlensége, érinthetetlensége jelenti ezt a mai
hiányt. Az életének az a titka, hogy miután fiatal korában felfedezte saját
ártalmas tulajdonságait, törekedett rá, hogy szublimálja oket, és ezt nagy
muvek létrehozásával tette. Egész életében kerülte, hogy ártson. Nem akart
rombolni. A rombolás embereit jól ismerjük. Tartoznak közéjük példa értéku
emberek is, forradalmárok, akik azért akarják a régi és elviselhetetlen
rendet lerombolni, hogy újat építsenek helyette. Széchenyi nem ilyen. O
a saját lelkiismeretétol tartott leginkább. Ennek megfeleloen úgy gondolkodott
önmagáról is, hogy o külön szféra, saját indítékokkal és saját mércével.
Egyedülálló ennyiben is.
–
Gerő
:
Szerintem Széchenyi az elso valóban modern ember a magyar történelemben.
Egyfelol szélsoségesen individualista; senkivel nem jön ki, mindenkivel
összevész. De összeveszéseinek az indítéka valóban az, hogy építeni akar.
Tehát ez a szélsoséges individualista a közösségi ethosz alapján muködik.
Ettol modern. A 20. század szerintem elsosorban ezt mutatta meg nekünk:
az isten és az ördög is bennünk lakik, összes árnyalataikkal egyetemben.
Ez a modernitás. Egyébként történészként is úgy fogom megnézni az elkészült
filmet, hogy tudom, akit ott látok, az Bereményi Széchenyije.
–
Bereményi
:
Én ezt tagadom. Annyira eroteljes ugyanis az a szellem, amely felidéztetik,
hogy az határozza meg a filmet, nem az én szemléletem.
–
Gerő
:
Te teremted újjá a halálból ezt az embert, a te agyad, a te lelked érzékenysége
határozza meg, mi hogyan jelenik majd meg benne, egészen biztosan más arányokban,
ahogyan az a valóságban volt. Ez természetes.
–
Bereményi
:
Ez már az alkotáslélektan területe. Való igaz, furcsa változásokat észleltünk
magunkon forgatókönyvíró társammal, Can Togay-jal írás közben. Elszéchenyiesedett
az egész világ számunkra. Néhányszor meg is ijedtem, milyen eros a felidézett
szellem hatása, mert például súlyos gondolataim támadtak, amit korábban
nem gondoltam volna magamról. Kisajátította a világunkat. Úgyhogy a végén
már mindenre azt mondtuk: ha Széchenyi szelleme is úgy akarja. Meggyozodésünkké
vált, hogy o mozgat minket. Nem hiszem, hogy ez más történelmi személyiség
esetében is így történt volna. Nem beszélve arról, hogy ez óhatatlanul
annak a korszaknak a Széchenyije is lesz, amelyben élünk. Hadd mondjak
egy más példát erre: a francia történetírás 1989-ben a francia forradalom
200. évfordulójára készült. Csakhogy a francia történettudomány éppen abban
a stádiumában volt, amikor úgy ítélte meg a forradalmat, hogy az lényegében
elitváltás volt. Ami nem éppen ünnepélyes álláspont. Nem tudtak tehát a
francia történészek az eseményt megilleto történelmi pátosszal hozzájárulni
a megünnepléséhez, ezért aztán lanyhábbra is sikerült egész. Ha valaki
éppen akkoriban csinált volna filmet a francia forradalomról, az évtized
jellemzo álláspontja arra is rányomta volna a bélyegét.
–
Gerő
:
Természetesen, hiszen a történettudomány is mindig másra érzékeny. A korszak,
a gondolkodási folyamat aktuális állapota is meghatározza, honnan kapcsolja
be a történész a reflektort, amellyel a történelmi színpadot nézi. Itt
azonban mindig van egy csapda. Széchenyinél maradva: volt egy Széchenyink,
aki kicsit mitologizálódott, hol így, hol úgy, az azonban tény, hogy Széchenyi
óta nem volt több ilyen figura a magyar történelemben. Nem tudjuk, miért.
Vagy a funkció nincs jelen, amelyet egy ilyen ember betölthetne, vagy nem
születik ilyen ember, vagy a ketto együtt. Mindenesetre a nagy történelmi
alakokkal kapcsolatban két hibát lehet elkövetni: az elso a teljes profanizálás.
A demitologizálás. Hogy ez éppúgy csak a cselédlányokat hajkurászta, ahogy
az összes idióta arisztokrata. A második a túlsúlyossá tétel. Hogy ez akkora,
de akkora ember volt, és mi annyira, de annyira kicsik vagyunk hozzá képest,
hogy teljesen eltörpül mellette az életünk. Mind a ketto rossz.
–
Jelent-e cezúrát a filmes történelemfeldolgozásban, történelemhasználatban
is 1989? Tíz év persze kevés, de a tendenciát tekintve másként, kevésbé
ideologikusan, kevésbé ellenideológiaként használják-e a filmesek a történelmet,
mint korábban?
–
Bereményi
:
Az 1989 óta készült magyar filmek még nem alakították ki a saját profiljukat.
Van egy-egy markáns film ebből a szempontból is, de ez nem határozza meg
az összképet. Ami biztos, hogy az a fontos hatóanyag, amelyet 1989 elott
a magyar filmekben a politika jelentett, eltunt. Szinte alkalmazhatatlan.
A ‘89 elotti filmes parabolák az adott helyzet masztodonjai voltak. Most
már filmeket kell csinálni, vagyis egy történelmi film esetében sem a történelmen,
hanem a filmen van a hangsúly. Azaz nem a mondandómhoz választom meg a
filmet – ez a ‘89 elotti átpolitizált filmkészítés időszakában volt így
–, hanem az elso kérdésem az, hogy egyáltalán megjelenítheto-e filmen,
amit csinálni akarok.
–
Ennek ellenére ha megnézem majd a Széchenyi-filmeteket, tudni fogom, hogy
mit gondoltok a máról. Ebben egészen biztos vagyok.
–
Bereményi
:
Remélem is, hogy így lesz. De a témaválasztást akkor sem az szabta meg,
hogy a mai világról szóló mondandónkhoz kerestünk hordozóanyagot. Így csak
egy propagandafilmnél lehet eljárni, illetve azoknál a sematikus filmeknél,
amelyek mindenképpen politikai mondanivalót akartak hordozni, mint a ‘89
elotti magyar filmek. A magyar film jövoje szempontjából gyilkos méregnek
bizonyult az, amitol a magyar film akkoriban érdekesek voltak. Mi viszont
tényleg Széchenyirol akartunk eredetileg is filmet csinálni.
–
Gerő
:
A szólásszabadságos demokrácia nagy előnye, hogy a helyükre kerülnek benne
a dolgok. A film film lesz, nem pedig képes politikai üzenet. Az író meg
író, mert ha van demokratikus közélet, nem neki kell többé betöltenie a
nemzet lelkiismeretének szerepét. Van viszont valami, ami nem került a
helyére. Én azt hittem, a demokrácia abban is segít majd, hogy maga a történelem
se legyen a politika tárgya. A történelem tudomány, ismeretanyag, muveltség,
kultúra – sok szociológiailag rétegzett szintje lehet ennek. Azt hittem,
a politikában akkor van csak szerepe a történelemnek, ha igazolni kell
vele valamit. Joggal gondoltam tehát, hogy ha az emberek szavaznak, kinyilváníthatják,
mit akarnak, a politika legitimációját majd ez jelenti, és nem kell a halottak
körül babrálnia. Tévedtem. A politika továbbra is saját szolgálólányának
tekinti a történelmet, ami megjelenik szimbolikus aktusokban – mint amilyen
a koronahurcolászási vágy –, de megjelenhet a historizálásában is, mint
a Corvin-lánc esetében.
–
Bereményi
:
A világon mindenütt folyik a halottak körüli matatás, ez természetes emberi
igény. A matatás iránya nem mindegy: az például, ha olyasmit akarnak feleleveníteni
vagy kikényszeríteni vele, ami visszahozhatatlan, régen lejárt az ideje.
–
Gerő
:
Azt elfogadom, hogy az antik-zsidó-keresztény kultúrának valóban sajátossága,
hogy a múltat megpróbálja minduntalan önmagához szervesíteni. De ez kulturális
specifikum, és nem ugyanaz, mint a múlt politikai használata.
–
Bereményi
:
A japánoknál is megvan ugyanez.
–
Gerő
:
Csakhogy az ázsiai kultúrák más történelmi és idődimenzióval dolgoznak.
Az előbb szóba hoztad a francia forradalmat. A 200. évfordulóra meghívták
a kínai történészeket is, akik köszönettel elhárították a meghívást, mondván,
az esemény túl közeli ahhoz, hogy véleményt lehessen nyilvánítani róla.
Ez kulturális sajátosság. Ettol eltéro kérdés a politikai felhasználás.
–
Akkor módosítom a kérdést: 1989 óta kisebb-e a politika lehetosége rá,
hogy muvészeti alkotásokat saját mitológia teremtésére vagy saját történelemértelmezésére
használjon fel.
–
Gerő
:
Igen, ez a lehetoség beszukült, noha a politika továbbra is fellép muvészeti
alkotások megrendelojeként. De hiába. Lehet politikai alapon pénzt osztogatni,
lehet preferálni témákat, de azok az alkotók, akik a pénzt kapják, szuverének,
pontosan tudják vagy tudniuk kell, hogy amit csinálnak, az már nem egy
agitprop szerkezetu kultúrába ágyazódik bele. ‘89 elott ugyanis az ellenkultúra
is agitprop szerkezetu volt.
–
Bereményi
:
A néző dönt.
–
Nem egészen. Gerő András szerint továbbra is van politikai igény mítoszteremto
vagy kurzuslegitimáló mualkotásokra, de ezek nem jönnek létre, mert az
alkotók szuverének lettek. Én viszont úgy gondolom, hogy amíg ilyen politikai
igény van, kiszolgálója is lesz, már csak azért is, mert aki saját tehetsége
alapján nem él meg a piacon, megél ezekbol a megrendelésekbol. Arról nem
beszélve, hogy profi közönségfilmként is meg lehet csinálni egy kurzusfilmet.
–
Bereményi
:
Korai a kérdés. Nem alakult ki a módszere a kiszolgáló filmnek sem, amely
a néző szemébe port hintve, ügyes formában elad valamit. Még az ügyes forma
sem alakult ki. Mondok egy másik példát. A német film a tízes–húszas években
létrehozott egy példátlanul eroteljes expresszív nyelvet, majd következtek
az állami megbízások, a Jud Süss és társai. Az állami megbízásokat ugyanazok
a rendezok ugyanazon az expresszív nyelven készítették el. Magyarországon
még nem alakult ki ilyen nyelv.
–
Gerő
:
Azért kísérlet volt rá. Például az
Attila
, a Lezsák-Nemeskürty-Koltay
produkció. Nyilvánvalóan megrendelésre készült, meroben ideologikus orület
az egész; valamennyi ember megnézte, valamennyi embert elszórakoztatott
– de nem tudott a kultúra fo vonulatává válni. Nem lett olyan esztétikai
értékké, amely hivatkozási alapot jelent és önsúlyt biztosít. És itt visszakanyarodunk
oda, hogy egyrészt folyamatosan szót kell emelnünk azért, hogy a filmkészítésre
szánt pénzt a szakmai nyilvánosság által ellenorzött módon osszák el. Másrészt,
ha ezt a kontrollt bármilyen módon megpróbálják is meGerőszakolni, akkor
is a végeredmény fog számítani. A nyolcvanas években Aczél György osztotta
a pénzt. Ez egy dolog. A másik dolog, hogy ebből mi készült el. Senki sem
tudja lejáratni Jancsó Miklóst azzal, hogy o hogyan kapott pénzt a filmjeihez,
mert meg kell nézni, amit csinált. A
Szegénylegények
marad meg,
és nem az a hivatalos levelezés és alkudozás számít, ami e mögött volt.
A pénzosztással megtámogatott politikai befolyásolási szándék tehát nem
feltétlenül vezet ideologikus fércmuvek létrejöttéhez. Bár, a millenniumi
kormánybiztosság, ismereteim szerint, jövore hatvan Szent István-szobrot
szponzorál az országban. Oszintén szólva tartok attól, hogy a magyar szobrászmuvészetben
nincs annyi innovatív tartalék, hogy ennyi esztétikailag is időtálló munkát
legyen képes létrehozni, ugyanarra a témára.
http://www.filmvilag.hu