A 2000. évben az utolsó ítéletet már nem Signorelli vagy Michelangelo festi meg, hanem piármenedzserek.

Mielott valaki belekezd ennek a cikknek az olvasásába a kétezredik év elso reggelén, biztos, ami biztos, nézzen ki az ablakon, ha ugyan van még ablak, és nézzen fel az égre, ha ugyan van még ég, ha azt látja, hogy a nap feketévé lon, mint a szorzsák és a hold egészen olyan, mint a vér, ne is olvasson tovább, a jóslatom – miszerint az apokalipszis egyelore elmarad -- nem vált be. Nem én volnék az elso: a végítélet egyik biztos jele, hogy seregestol hamis próféták jonek.

Az apokalipszis-biznisz

A királyi egyesen „dokumentumfilm” megy, Ezredvégi próféciák címmel, amerikai gyártmány), degeszre tömött túlélocsomag a Fox Broadcasting Company-tol, nehogy már ne tudjuk majd szilveszter éjszaka, merre hány óra.

„A nagy jövendomondók – indít a narrátor – mind megjósolták a világvégét, bár legtöbben babonának tartjuk ezeket a jóslatokat, azok a szakértok, akik az olyan legendás prófétákat tanulmányozzák, mint Nostr e damus (sic!), azt tartják, hogy a világvége eljön, és már csak néhány év van addig hátra.”

Riogatnak is a szakértok rendesen: „Szörnyu földrengések, betegség, ínség, özönvíz köszöntenek ránk.” -- így az egyik. „Biztos, hogy egy csoport előbb-utóbb be fog vetni valahol vegyi, biológiai vagy nukleáris fegyvert. A kérdés csak az, hogy mikor?” – tódítja a másik. Az bizony nagy kérdés. Annál már csak az kérdésesebb, kinek készül egy ilyen „tényfeltáró” musor. Ahol a bizonyítás legprecízebb eszköze, hogy az objektivitás látszatát kelto kifejezések („minden kétséget kizáróan”, „pontosan elore látta”) elofordulása a köznapi beszédhez képest sokszorosára növekszik. „A hopi indiánok jóslata szerint „rossz szelek jönnek”, ez nem jelenthet mást , mint az emberiséget fenyegeto járványokat.” A képek ugyanilyen nagyvonalúak: megáradt folyókat látunk, meg fekélyes lábú gyerekeket, földrengéstol összedolt házakat, háborús jeleneteket. Nyilván nem Armageddon mezejérol, hanem valamely múltbeli áradásból, járványból, háborúból. De hát az az alaszkai gleccser sem onnan való, amely a szemünk láttára hullatja az óceánba irdatlan hótömbjeit. Félelmetes látvány, de a leheto legtermészetesebb. Mindegy, ijesztgetéshez jó lesz. Akár az újra meg újra elorángatott Szaddam Husszein, aki kapóra jön mint a megjövendölt „harmadik Antikrisztus”. („ Madusz, ha visszafelé olvassuk, ami Nostr e damusnál bevett szokás, majdnem azt kapjuk: Szaddam.”). Csakhogy a musor szellemét átható amerikai keresztény fundamentalizmus hátborzongatóbb, mint egy iraki diktátor: „Olvassák a Bibliát, és készüljenek föl a legrosszabbra.” – riogat Oliver North ezredes. Kiver a hideg veríték, ha arra gondolok, hogy ez a paranoiás nem olyan régen még egy szuperhatalom elso emberének közeli tanácsadója volt.

A musor látszólag megnyugtatóan ér véget, nem illik a nézőt az idegösszeomlásig sokkolni: „Ezek a jóslatok nem jelentenek biztos ítéletet, végtére is, ha összefogunk, elég erosek vagyunk, hogy megváltoztassuk a jövot. Reméljük jó irányba..” A musorvezeto végül nyugodalmas jó éjszakát kíván, de nem gondolja komolyan. Az ezredvégi próféciák alkotói ugyanis hisznek a közeli világvégében. Vagy legalábbis abban, hogy ez a hiedelem jól eladható árú az ezredvégen. Hogy mi az igazság az apokalipszis körül, láthatóan húszadlagos szempont. Ha nem igazolódik be a baljóslat, akkor sincs baj, legfeljebb elszámolta magát Nostradamus (aki különben, ha ködös centuriáit jól olvassák igazi szakértoi, nem 2000-re, hanem 3797-re jósolja a világvégét), az apokalipszis-biznisz nemcsak az ezredvégeken üzemel, folyamatos érdeklodésre lehet számítani a szürke hétköznapokon is, mert az apokalipszis-hívo nem az igazságra vevo, hanem a végítélet-szorongásra.
 
 

Özönvízvezetékszerelők, meteorvadászok

De mi gondunk az apokalipszissel nekünk, akik nem hiszünk benne, vagy hiszünk, de nem a végítélet-bóvliban? Csak annyi, hogy az effajta szotyós állagú okoskodás hallatlan népszerusége maga is a végállapot elohírnöke. Terry Gilliam utolsó, sokak által félreértett filmje, nagyon idevág: a Tizenkét majom ban ugyanis nem egy emberiséget kis híján kiirtó járvány az igazán apokaliptikus élmény, hanem a jóslatokkal, félelmekkel szitává lyuggatott jövo. A járvány túléloi által a múltba visszaküldött időutazó hiába ismeri az eljövendo dolgokat, hiába tudja, hogy katasztrófa közelít, tehetetlen, nem tudja megakadályozni az összeomlást, mert a világ dugig van rémlátomással, önjelölt prófétákkal, miért pont neki hinnének. A végítélet, akár hiszünk benne, akár nem, eredendoen szakrális téma, ha minden nap a szánkra vesszük, márpedig a film, és a televízió, mint az egyes számú megahorrort és hiperakciófilmet folyamatoson musoron tartja az apokalipszist, óhatatlanul elveszti szent, kivételes jellegét, és vásári kacattá válik. Nem félünk már az apokalipszistol, nem bánt az, csak megkóstol. 

Ha az Ezredvégi próféciákhoz hasonlatos tévémusorok a szakrális időt kezdik ki, akkor a hollywoodi apokalipszisfilmek magát az eseményt rántják le a magasból a földre. Egy amerikai háborús kalandfilm, mondjuk a Piszkos tizenketto és a Függetlenség napja között, csak mennyiségi különbség van, az ellenfél legyozéséhez ugyanazok az erények szükségeltetnek, bátorság, ész, jenki vagányság. A végítélet elveszítette kivételes jellegét. Az apokalipszis köznapi ügy, megoldása közemberek dolga. A politikusok, a tábornokok, a szakértok rendre alulmaradnak az újhollywoodi dramaturgiában az amatorrel szemben, a világ megmentoi botcsinálta hosök, nem a hosszas elogyakorlat és felkészülés, hanem az alkalom szüli oket, a profinak legfeljebb akkor van esélye a pantheonba kerülni, ha legalább olyan renitens, mint a Függetlenség napja Will Smith játszotta vadászpilótája. A századvégi katasztrófafilm Támad a Mars ban kiélesített paradoxona szerint az amerikai elnök sohasem érheti utol a járókeretes nagymamát, a zenebolond nénikéknek behozhatatlan előnye van, ha a földöntúli invázió hatásos ellenszerét kell megtalálni.

Az amerikai apokalipszisfilmben valójában sohasem látunk végítéletet, még ha rendre porba hull is a Szabadság-szobor feje vagy földbe fúródik a Chrysler Building krómsisakja, és Sanghaj vagy Párizs megapoliszában ko kövön nem marad. Az apokalipszis elhárítható üzemzavar csupán az emberiség történelmében. Amit a hos amerikaiak (újabban a politikai korrektség jegyében multikulti összefogásban – angolszász, afroamerikai, bronxi zsidó esetleg spanyolajkú hosök csapatmunkájával ) a tehetetlen nagyvilág aggódó tekintete elott rendre meg is oldanak. Többnyire – így múlik a világ dicstelensége -- az immár béketeremto eszközzé átlényegített atomba segédletével. Az Armageddon vagy a Függetlenség napja nemhogy nem pesszimista jóslatok, hanem kimondottan örömzenék, szépen illeszkednek a technikai fejlodés dicshimnuszát zengo science fiction vonulatba.

Paradox módon még a luddita, gépromboló világégésfilmek szerzoi és rajongói is titkos gépimádók. Nincs az a mai sebességlázban égo film (mondjuk a Speed ) amely Mad Max -sorozat száguldásvágyát felülmúlná, pedig ott a benzin hajtotta gépvilág összeomlása temeti maga alá a régi rendet. A maga mufajában egyébként kiváló Mad Max et borzadozva kellene néznünk, mint az egyetemes leépülés rémlátomását, ehelyett ugyanazt a gyönyöruséget érezzük, mint maguk a hosök,

akik számára mai mindennapjaink figyelemre sem méltatott tárgyai varázslatos aurával kezdenek sugározni, pusztán azért mert a világpusztulás folytán ritka kinccsé lettek. (Az egyetemes törvény alól úgy látszik, csak a töredékére csappant létszámú emberiség kivétel, az ember az ínség társadalmában is kedvtelve pazarolt fogyóeszköz marad.) A pusztulás effajta ínyenc élvezete amúgy nem a fantasztikus irodalom felfedezése, Robinson örvendezett így a zátonyra futott hajó hétköznapi kincseinek, meg az ingzsebében talált búzaszemeknek. 

A történelem Robinsonjai

A ezredvégi sci-fi szerint a világ összeomlása a világteremtés gyönyöruségével kárpótolja azt, aki túléli. Lehet, hogy kiuzettünk a paradicsomból, de egy katasztrófa újra visszavethet oda. Az utópia vagy az ukrónia, vagyis a térben vagy időben elottünk termo szép új világ a nagy civilizációs álmok rémálommá zavarodása után kevéssé hiheto. Az ezredvégi fantaszta a múltba szeretne visszajutni, a történelembol kimaradt lakatlan szigetre (vagy bolygóra) vetodve, vagy a civilizáció alacsonyabb, lehetoleg törzsi fokára visszazuhanva remél magának boldogabb sorsot.

Ahol aztán meglepo módon részben épp a gyulölt régi világ (a zátonyra futott hajó, urhajó) megmaradt, megmentett tárgyait felhasználva próbál berendezkedni.

Nem a modern kor tárgyaiból lett elege, hanem a modernitás ritmusából.

Pedig a tárgyak magukban hordozzák a ritmust, baljós ero rejlik bennük, mint az ankusban, melyet Maugli a dzsungelbeli palota romjai közt talál. A Mad Max, a Kietlen föld vagy az Élethalálharc rossz gondolatait a motorok és a fegyverek sugallják. A Mad Max-világban a régi világ illúziójáért ölnek és lelkesednek. Cseppet sem lassúbb, békésebb társadalom ez, mint amelynek romjaira épült.

Csak épp a gyorsaságmániája szánalmasabb. Mivel nincs valóságos alapja, arra ítéltetett, hogy porébben, nyersebben, karikaturisztikusan elrajzolva és mulatságosan felgyorsítva ismételje meg a sebesség korának lassú hanyatlását.

A gépimádata miatt népszeru Mad Max titkos sugallata szerint azonban a barbár jövot nem az nyeri meg, aki kezébe kaparintja a modern múlt rekvizítumait, hanem aki megalkotja az új kor játékszabályait. Gépimádó és gépromboló, ugyanannak a tévhitnek az áldozata, lebecsüli a kultúra, a szokások erejét. A Mad Max III. világa pontosan azért civilizáltabb és erosebb, mert engedett a gyengeség kísértésének, „város áll a sivatag helyén, a rombolást felváltotta a kereskedelem”. 

Ez a gondolat – melynek távoli rímeit meglepo módon a Sztalker monológjában hallhatjuk viszont („A merevség és az ero a halál útitársai, a hajlékonyság és a gyöngeség az élet frissessége.”) – egy izgalmasabb apokalipszis-zsáner eshetoségével kecsegtet, amely az aszteroidáknál, vírusoknál, gonosz marslakóknál reálisabb katasztrófa eshetoségre helyezi át a hangsúlyt, a civilizáció belso bomlásának sokkal nehezebben megragadható folyamataira. Hollywood egyelore nem erre tart. Az a kórság, ami sírba visz bennünket, nem elég gyors, és nem elég látványos ahhoz, hogy megaplex-film készüljön belole. 

Nehéz istennek lenni 

De fogalmazhatunk úgy is, a katasztrófafilm nem elég kifinomult ahhoz, hogy újat mondjon a bennünket fenyegeto veszedelmekrol. Illetékessége addig tart, amíg a szem ellát, amíg a fenyegeto végveszély – bombában, aszteroidában, urszörnyekben testet tud -- ölteni. A társadalom – vagy inkább a társadalmi katasztrófa -- finomszerkezete sokkal jobban megmutatkozik a civilizációépíto számítógépes játékokban ( Civilization, Age of Empires, Settlers, Seven Kingdom ). Ezekben a programokban nem az a tanulságos, hogy megtanítanak a társadalom muködésének alapelveire, ahhoz elég egyszeruek a játékszabályok (a Birodalmak korá ban például mindössze a munkaero, a hadsereg és a nyersanyag utánpótlás (fa, ko, arany, élelmiszer) hármasságát kell összhangban tartunk (igaz, az ellenség szüntelen támadása közepette). Nyoma sincs piacnak, kínálatnak és keresletnek, túltermelési válságnak, környezetszennyezésnek, hogy az egyéniség történelmi szerepérol már ne is beszéljünk. Hoseink nem lázadnak, nem visszakoznak, nem kételkednek, még a legegyszerubb filmhosnél is primitívebbek, csak azt teszik, tehetik, amit a játékos – e pixelvilág mindenható istene -- rájuk parancsol. És mégis, ez a mindenható isten igen gyakran bajba kerül. Nem feltétlenül azért, mert ellenfele (a számítógép) erosebb, az ellenfél túlereje ebben a játékban mindenekelott a mi gyengeségünk következménye, saját birodalmunk terhe gyur maga alá. Akármilyen kevés változóval és ismeretlennel kell is számolnunk, egy pár kilobájtos világ is meghaladhat bennünket. A Birodalmak kora vagy a Civilizáció nagy tanulsága hogy „nehéz istennek lenni”.

A huszadik századi végítélet szorongás forrása nem az, hogy milyen kicsik vagyunk, éppen ellenkezoleg a nagyságunk horrorisztikus. A Bombában, amely ötven éven át volt a legfobb világvége félelmeink forrása (habár még ma sem lehetünk felole teljesen nyugodtak, egy magányos atomterrorista, vagy egy kicsi mérges atomhatalom nem mero fantazmagória, még az is belefér, hogy valahol az Ural mélyén egy roskatag kompjúter belezavarodik a 2000-dik évbe, és elindítja a rozsdás orosz rakétákat Washington felé), nem az volt a leglidércesebb, hogy elpusztíthatja az egész világot, hanem hogy a mi kezünkben volt az indítógombja. Hirosima után a szinódus okkal vehette volna elo János jelenései t, hogy végiggondolja, mi is a helyzet innentol kezdve az apokalipszissel. Ami ott megesett, ugyanis nemcsak az emberi borzalmak felsofoka, hanem egyszersmind a legsúlyosabb istenkáromlás is. Az ember kivette isten kezébol az apokalipszis fegyverét, addig egyedül a mindenható volt képes arra, hogy elpusztítsa az emberi fajt. Nem hitbeli, hanem ténykérdés: Hirosima óta az apokalipszis – jaj nekünk – emberi belügy. Pár év múlva nemcsak a világvége, de a teremtés tudásával is rendelkezünk. Apokalipszis filmjeink ódon ócskaságok, még mindig azt sugallják, hogy a végítélet kívülrol jön, pedig a mindinkább megistenülo emberre kellene inkább figyelniük.

Mindentudó, mindenható, nem tud más lenni, hiszen evett a tudás (a tudat) almájából, az isten mégis kevesebbszer jut eszembe róla, mint a buvészinas.