Jegyzetek

Az 1998-as politikai válság Amerika történetenek egyik legbékésebb és gazdaságilag legvirágzóbb korszakában következett be. A washingtoni politikai kultúra azonban az elmúlt két évtized során fokozatosan eldurvult, és ezzel párhuzamosan a Kongresszusban csökkent a mérsékelt politikai vonalat képviselô politikusok súlya. Az amerikai elnök évekig tartó kivizsgálása, különösen a kivizsgálás krízishangulatú utolsó éve felszínre hozta az amerikai politikai rendszer több fontos intézményének strukturális problémait.
 Az 1978-ban törvénybe iktatott független ügyészi rendszer a politikai konfliktusok jogi útra terelésének és kriminalizálásának a veszélyét idézte fel. A politikai okokból gyakorlatilag elmozdíthatatlan, korlátlan költségvetéssel és idôvel rendelkezô független ügyész igazolta az alkomány által biztosított „checks and balances”-on gyakorlatilag kívül álló hatalom létrejöttének lehetôségét. Antonin Scalia, az Amerikai Legfelsôbb Bíróság egyik legkonzervatívabb bírája 1988-ban – amikor a Legfelsôbb Bíróság alkotmányosnak minôsítette a független ügyész intézményét – kisebbségi véleményében, szinte megjósolva a jelen krízist, a következô veszélyekre hívta fel a figyelmet: „Milyen egyszerû lesz az elnök politikai ellenfeleinek e törvény alapján egy mindent megbénító bûnügyi kivizsgálást elindítaniuk a végrehajtó hatalom feje ellen. [...] Mi történik, ha [az ügyészt kinevezô bírák]  politikailag elfogultak lesznek, mint ahogy ez elôfordult már bírákkal, és olyan ügyészt választanak, aki ellenséges az adminisztrációval szemben?” Kenneth Starr egyre terebélyesedô kivizsgálása a vádesküdtszéki eljárás egyoldalúságára is ráirányította a közvélemény figyelmét.
 A politikai krízis évében a sajtóval szembeni elvárások rendkívül megnôttek. Míg a Watergate-ügyet az amerikai sajtó történetének egyik fénypontjaként tartják számon, a jelen válságban a sajtó is azon intézmények közé tartozott, amelynek hitele megrendült. A Lewinsky-affér nyilvánosságra kerülése után napokon belül óriási szakadék keletkezett a helyzet megítélésében a közvélemény és a sajtó-establishment jelentôs része között. Míg a sajtó túlnyomó többsége az elnök elleni vádak súlyosságát hangsúlyozta, és ennek következtében Clinton közeli bukását jósolta, a közvélemény-kutatások azt mutatták, hogy az elnök népszerûsége nem csökkent. A krízis hosszú hónapjai alatt a washingtoni sajtókörök rendszeresen hangot adtak annak a meggyôzôdésüknek, hogy a közvélemény elôbb-utóbb követni fogja a sajtó álláspontját. Az elnök népszerûsége azonban az egész év folyamán stabilan 60–70% körül maradt.
 A sajtóval való nagyfokú elégedetlenség közepette indult be június közepén az elsô nagyközönség számára írt sajtókritikai folyóirat, Brill’s Content néven. Megjelenésének jelentôségét Ken Aulette, a New Yorker címû irodalmi-politikai hetilap neves médiakritikusa így jellemezte: „...ha hiszünk a checks and balances rendszerében, amire kormányzási rendszerünk épül, akkor hinnünk kell abban, hogy […] a sajtó, amelyik az egyik legnagyobb hatalommal rendelkezô intézmény, szintén igényli az ellenôrzést […] és ez a folyóirat be is fogja tölteni ezt a funkciót.”
A sajtó kritikai elemzésével tekintélyes intézetek, alapítványok és szakmai társaságok foglalkoznak. Ezek kiadványai, például a Columbia Journalism Review és az American Journalism Review azonban alapvetôen szakfolyóiratok, a sajtó képviselôinek és egyetemi köröknek szólnak. Ezek tehát többnyire általánosabb trendekkel foglalkoznak, és szárazabb stílusban íródnak, hatásuk közvetett, példányszámuk korlátozott. Míg a Columbia Journalism Review és az American Journalism Review példányszáma 30 ezer körül van, a Brill’s Content az 500 ezres példányszám elérését vette célba öt éven belül, és az elsô számok kb. 230 ezer példányban keltek el.
 A Brill’s Content indító számát nagy várakozás elôzte meg. Ezt nagyrészt a lap kiadójának és szerkesztôjének, Steven Brillnek szakmai tekintélye magyarázta. Az ô nevéhez fûzôdik többek között a bírósági tárgyalások televíziós közvetítésével és a tárgyalások során felmerült jogi kérdések elemzésével foglalkozó nagy sikerû kábelcsatorna, a Court TV megalapítása. A figyelem azonban nem kis mértékben annak is köszönhetô volt, hogy az indító szám Pressgate címmel 24 ezer szavas cikket hozott le Steven Brill tollából. A cikk az amerikai sajtó magatartását elemezte a krízis kirobbanásának elsô heteiben, s az adott különleges politikai jelentôséget neki, hogy Brill interjút készített K. Starr-ral, aki ekkor ismerte el elôször, hogy hivatala rendszeresen kapcsolatban állt a sajtó képviselôivel. A kiszivárogtatott hírek kérdése február eleje óta szerepelt a sajtóban, amikor is Clinton ügyvédje nyilvánosan megvádolta Starr hivatalát az elnök kivizsgálásával kapcsolatos információk illegális kiszivárogtatásával. A sajtó tudósított ugyan a kiszivárogtatás körüli vitáról, de ezt a tudósítást tudathasadás jellemezte, mivel azok a sajtóorgánumok, amelyek az ügyészi hivataltól bizalmas információt kaptak, nem sok lelkesedést mutattak a kiszivárogtatás részleteinek a kivizsgálásában és leleplezésében.
 Brill a cikkben naplószerûen követte a legfontosabb napilapok, politikai hetilapok és az elektronikus média tudósítását a kibontakozó Lewinsky-botrány legfontosabb eseményeirôl. Az elemzésbe bevont napilapok elsôsorban a következôk voltak: New York Times, Washintgon Post, Los Angeles Times, Chicago Tribune, Wall Street Journal, míg a hetilapok közül elsôsorban a Time-ot es a Newsweeket elemezte, az elektronikus média keretében pedig fôleg a három fô kereskedelmi csatornát és az egész nap híreket adó kábelcsatornák közül a CNN-t, a CNBC-t és az MSNBC-t tárgyalta. Brill lesújtó képet fest az elsô hetek hisztérikus légkörérôl, amelyben a sajtó a hírek közlésének elsôbbsége és a nagyobb nézettség, illetve olvasottság érdekében rendszeresen megszegte az újságírói etika általánosan elfogadott normáit. Így a botrány kirobbanásának pillanatától kezdve a sajtó rendszeresen hivatkozott anonim forrásokra anélkül, hogy az anonim források használata esetén indokolt rendkívüli óvatosságot a tudósítók és különösen a szerkesztôk betartották volna. Az anonim források a vádak és az állítólagos bizonyítékok kiszivárogtatásával nagy befolyást gyakoroltak a hírek tartalmára. A sajtó ugyanakkor alig nyújtott támpontot a névtelenséget választó forrásokról, és ezáltal megnehezítette a közönség számára, hogy az anonim források szavahihetôségét megítélhessék, érdekkonfliktusait felismehessék. Sok esetben a tudósítások csak egyetlen anonim forrásra hivatkoztak, elvetve az oknyomozó újságírásnak a Watergate-idôk óta követett alapszabályát, hogy névtelen forrás esetén legalább két független helyrôl megerôsített információ tekinthetô csak elég megbízhatónak ahhoz, hogy a sajtó leközölje. Elôfordult, hogy abban a felfokozott versenyhelyzetben, amelyben a sajtó érezte magát, a sokadkézbôl származó híresztelések  futótûzként terjedtek, és a különbözô sajtóorgánumok egymás híreit hozták le önálló verifikáció nélkül.
 Brill cikke szerint a tudósításokban a csak lazán megjelölt és sejtetett források mögött sokszor a független ügyészi hivatal állt. A sajtó oknyomozó újságírás helyett gyakorlatilag az ügyészi hivatal nyomozásáról tudósított. Beállításának, feltételezéseinek, gyanúinak kritikátlan továbbításával rövid idôn belül az ügyész interpretációja vált dominálóvá a sajtóban. Brill így jellemzi a létrejött helyzetet: „Minden tudósítást [a Lewinsky-ügyben] az jellemez, hogy egyik sem épül eredeti forrásokkal készült interjúra. Mindegyik az ügyész vagy más ügyvéd (»források«) által nyújtott verziója annak, amit tanúk vagy potenciális tanúk mondtak, mondanak vagy fognak mondani.” (Brill’s Content, 1998. augusztus, 134. old.) Bob Woodward, aki Carl Bernsteinnel együtt a Watergate-idôk legendás újságíró teljesítményét nyújtotta a Washington Post tudósítójaként, így jellemezte a különbséget az akkori és a jelenlegi újságírói attitûd között: „...a Watergate esetében Carl és én elmentünk, és azokkal az emberekkel beszéltünk, akiket az ügyészek ignoráltak vagy nem tudtak róluk [...]. Itt azonban a tudósítások abban merülnek ki, hogy ügyvédek elmondják az újságíróknak, mit gondoljanak és mirôl írjanak.”
 A Lewinsky-botrány során a sajtó azzal a súlyos etikai dilemmával is szemben találta magát, hogy a kiszivárogtatott hírek publikálásán keresztül a kivizsgálás aktív részesévé vált. Az ügyészi hivatal egy-egy jól idôzített kiszivárogtatása a történet szereplôit – a sajtó közremûködésével – döntéskényszerbe hozhatta. Természetesen a sajtó nem fedheti fel anonim forrásait, és egy szerkesztôségen belül az újságírók nem nyomozhatnak egymás forrásai után. Ahogy azonban a Microsoft tulajdonában levo Slate nevû on-line magazin már februárban kifejtette, ha a sajtó meg van arról gyôzôdve, hogy a kiszivárogtatás illegális tevékenység, akkor az ügyészi hivatal visszaélésének a feltárása is feladata az oknyomozó újságírásnak. (Jacob Weisberg, Slate, 1998. február 12.) Az anonim források védelme szorosan összefügg a sajtószabadság jogával. Mégis „...nehéz elképzelni, hogy az lett volna az alapítók szándéka, amikor az [sajtószabadságra vonatkozó] Elsô alkotmánykiegészítést megfogalmazták, hogy a sajtó segítse a [nagy hatalommal bíró független] ügyész munkáját azzal, hogy [...] publikálja az általa kiszivárogtatott [híreket] – ahelyett, hogy gyanúval tekintene rá és hatalmára, ahogy azt az újságírói hivatás megkívánná. [...] A sajtó végül is az az intézmény, amelynek az alapító atyák permanens védelmet biztosítottak annak érdekében, hogy a hatalommal való visszaélést leleplezhessék.” (Brill’s Content, 1998. augusztus, 151. old.)
A sajtó nemcsak a botrány kirobbanását követô elsô hetekben – amellyel Brill a Pressgate cikkében foglalkozott – fogadta el fenntartás nélkül a független ügyész verzióját. Ez az attitûd jellemezte a Starr-jelentés szeptember eleji publikálását követô idôszakot is, amikor néhány nap leforgása alatt több mint száz – köztük számos jelentôs – napilap vezércikkben szólította fel az elnököt lemondásra. A vezércikkek ezzel elébe szaladtak az eseményeknek, és nyíltan kifejezésre jutatták a sajtó körében fellelhetô nagyfokú elfogultságot. James Boylan, a Columbia Journalism Review alapító szerkesztôje így jellemezte ezen szerkesztôségek hozzáállását: „...a vezércikkek írói [...a Starr-] jelentés elemzésére meglepôen kevés hangsúlyt fektettek. Ahelyett, hogy megmutatták volna, miért kell hitelt adni [a jelentés] állításainak, egyszerûen elfogadták azt. A vezércikkek [...] ritkán tették egyértelmûvé, hogy a jelentés egy terjedelmes vádirat, és nem egy bírósági ítélet [...]. Ezzel ellentétben azok a vezércikkek, amelyek Richard Nixon lemondására szólítottak fel, [...] egy [relatíve] sokkal késôbbi idôpontban születtek. [...] Abban az esetben a sajtó segített a társadalmi konszenzus kialakításában, ahelyett, hogy megpróbált volna [idô elôtt] úgy tenni, mintha már létezne konszenzus.” (J. Boylan, Columbia Journalism Review, 1998. november–december, 37. old.) A szerkesztôségek túlnyomó többsége azonban nem tekintette az alkotmányos folyamatot befejezettnek a vádak nyilvánosságra hozatalával. Ezek közé tartoztak a sajtó olyan nagyságai, mint például a New York Times, a Washington Post.
Természetesen volt különbség a tudósítások színvonalában, a követett újságírói értékekben az elsô három hét ideje alatt is. Az újságírói etika fellazulása leginkább azokat a kábelcsatornákat jellemezte, amelyek 24 órán át, gyakorlatilag egyfolytában híreket hoznak. Ezeken a csatornákon újságírókból, ügyvédekbôl, moralistákból stb. álló fórumokon órák hosszat vitatták és értékelték az eseményeket, összemosva a híreket a találgatásokkal, és az elemzéseket a véleményekkel. A krízis éve alatt a 24 órás hírcsatornák nézettsége megugrott, míg a hagyományos kereskedelmi TV-adóké csak néhány százalékkal nôtt. Ezek közül az 1997 októberében az NBC és a Microsoft közös üzleti vállalkozásaként indult MSNBC kábelcsatorna nézettsége, és ezzel együtt a hirdetésekbôl származó bevétele is több mint a duplájára nôtt meg a botrány elsô hetében, amikor is a csatorna mûsorainak 95%-a csak a botránnyal foglalkozott. Ezeken a hírcsatornákon megjelentek az írott sajtó országos hírû tudósítói is, akik e kötetlenebb fórumokon a többi meghívott vendéggel együtt szabadon bonyolódtak találgatásokba, és a tények és vélemények összemosásával nagyban hozzájárultak az újságírói szakma hitelének aláásásához. (A Washington Post például nem engedte meg, hogy a kötetlen televíziós mûsorokon megjelenjenek azon tudosítók, akik ezzel a témával foglalkoztak.)
Az új médiakritikai havilap elsô számának politikai aktualitása üzleti szempontból briliáns húzásnak bizonyult. Azok a sajtóorgánumok, illetve újságírók, amelyek és akik politikai vagy szakmai okokból úgy érezték, hogy Brill Pressgate cikkére válaszolniuk kell, hetekig biztosították, hogy a sajtó rendszeresen foglalkozzék a folyóirattal. Brill, a médiakritikus a média kritikájának kereszttüzébe került. Cikkére Kenneth Starr is 19 oldalas levélben válaszolt, amely megjelent a Brill’s Content második számában. Kenneth Starr levelében visszautasította, hogy titkos vádesküdtszéki anyagról tájékoztatta volna a sajtót, és ezzel törvénysértést követett volna el, illetve etikai szabályokat hágott volna át. De levelében végül is nem tagadta Brill alapvetô állítását, hogy hivatala rendszeresen tájékoztatta a sajtót anélkül, hogy engedélyezték volna a forrás eredetének azonosítását. Az, hogy ez a sajtóval való kapcsolattartás illegális volt-e, az a vonatkozó törvények értelmezésén múlik. 1998. június közepén egy szövetségi bíró úgy döntött, hogy elsô látásra elfogadható bizonyítékok vannak arra, hogy Starr hivatala 24 esetben illegálisan tájékoztatta a sajtót, és ezért kivizsgálást rendelt el, amely jelenleg folyamatban van. (Neil A. Lewis, New York Times, 1998. október 31.)
Az üzleti siker szempontjain túl a folyóirat körüli nagy felhajtással Brill elérte, hogy az általa felvetett szakmai kérdések széles körben terítékre kerüljenek. Az 1998-as év egyébként is termékeny talajt biztosított egy nagyközönség számára írt médiakritikai folyóirat számára. A keresletet megalapozta, hogy az olvasók általában nagy elégedetlenséggel követték a sajtó tudósításait, ugyanakkor az egyre komolyabbá váló politikai válság idején megnôtt az információk iránti igény, és megnôtt a különféle médiatermékek fogyasztása. A folyóirat azzal az igénnyel lépett a színre, hogy az új információs korszak idejében a gyorsan változó médiavilág termékeit elemezze, és információt nyújtson róluk a sajtó fogyasztói számára. Brill a folyóirat gazdasági sikerét arra a feltételezésre építette, hogy a sajtóval szembeni társadalmi elvárás fokozása egyben jó üzleti vállalkozás is lesz. Ennek érdekében újrafogalmazta azokat az újságírói etikai normákat, amelyek a Brill’s Content írásait jellemezni fogják, és amelyeket a médiavilág termékeitôl is számon fognak kérni.
Ezek az alapelvek, amelyek mintegy mottóként minden szám elején megjelennek, a következôk: 1. A sajtó törekedjék arra, hogy a tudósításokban mind a közölt tények, mind a kontextus igaz legyen, megfeleljen a valóságnak. 2. Ha a kiadó nincs meggyôzôdve az információ megbízhatóságáról, akkor vagy ne közölje, vagy bizonytalanságát jelezze azzal, hogy megadja a forrásait és a források esetleges gyengéit. Ha a névtelen források használata elkerülhetetlen, világossa kell tenni az így közölt információ korlátait és egyoldalúságát. 3. A publikáció célja az olvasó informálása, és ezzel összhangban mentesnek kell lennie minden rejtett érdektôl. Így például ne kövesse a hirdetôk érdekeit vagy más üzleti, politikai érdekeket. Ha összeférhetetlenség áll fenn a kettô között, azt nyilvánosságra kell hozni. 4. Az újságíróknak ugyanúgy számot kell adniuk munkájukról, amiként ôk tudósításuk alanyait a közvélemény elôtt számadásra kényszerítik. Ezért a sajtónak komolyan kell vennie a munkájával kapcsolatos kritikákat és kifogásokat, és a ténybeli, illetve értelmezésbeli tévedéseket gyorsan és világosan kell kiigazítani. A kiigazítást ugyanolyan prominens helyen kell elhelyezni, mint ahol az eredeti cikk megjelent.
A Brill által megfogalmazott újságírói normák triviálisnak tûnnek, a mértékadó sajtókörökben elvben kevesen vitatják ôket, de ahogy a Pressgate cikk is mutatta, a sajtó az utóbbi idôben nemegyszer megszegte ezeket az elveket. Természetesen Brill nem áll egyedül sajtókritikájával. Az utóbbi években az amerikai újságíró-társadalom prominens tagjai a sajtó válságos korszakáról beszélnek, amelyet a sajtó tulajdonosi szerkezetében és a tömegkommunikációs technológiában bekövetkezett radikális változásokkal hoznak összefüggésbe.
Az utóbbi évtizedekben a sajtóban egyre nôtt a koncentráció, s ennek következtében egyre nagyobb médialáncok és konglomerátumok uralják a piacot. A helyi újságokat, amelyek befolyásos családok tulajdonában és irányítása alatt álltak, a nagy médialáncok fokozatosan felvásárolták. A folyamat az 1980-as években különösen felerôsödött; míg 1910- ben 689 amerikai városnak volt több, egymással versenyzô önálló napilapja, addig az 1990-es években kevesebb mint 30 városról állítható ugyanez, míg 1986-ban az amerikai napilapok 63%-a volt médialánc tulajdonában, addig ez az arány 1998-ra 80%-ra nôtt. (Brill’s Content, 1998. szeptember, 148. old.) A három nagy kereskedelmi TV-társaságot pedig felvásárolta a General Electric, a Westinghouse, illetve a Disney Co. (D. Alger, The Harvard International Journal of Press/Politics, 1998. 3. szám, 127. old.)
Míg a Watergate idején a televíziós híreket majdnem kizárólag a három kereskedelmi csatorna esti híradói szolgáltatták, addig jelenleg a három fô kereskedelmi adó esti híradóján kívül számos hírmagazin szolgáltat többé-kévésbé szórakoztató formában híreket. Továbbá megjelentek a 24 órás hírszolgáltató kábelcsatornák, amelyek a régi hírciklus fogalmát teljesen átalakították. Az utóbbi években az internet is jelentôs hírforrássá vált, míg 1995-ben a lakosságnak mintegy 4%-a kapott onnan híreket, addig ez mára már 20%-ra nôtt. (Marvin Kalb, New Pespectives Quarterly, 1998. ôszi száma.) Az egyre szaporodó hírforrások következtében megnôtt a verseny, és a sajtó tulajdonviszonyainak változása miatt megerôsödött profitérdek jelentôsen megváltoztatta a sajtó mûködési körülményeit.
A sajtó hivatásának újrafogalmazását célul kitûzô újságírói mozgalom, a Committee for Concerned Journalist a sajtó jelen problémáit így írta le: „Azok a forradalmi változások, amelyek a technológiában, a gazdasági körülményekben a közvéleménnyel való viszonyunkban bekövetkeztek, kikezdték azon alapvetô értékeinket, amelyek a sajtó szerepe szempontjából döntôek egy demokratikus társadalomban.” (Statement of Concern, www.journalism.org, 1997.) „Úgy tûnik, hogy a sajtó hivatását egyre inkább háttérbe szorítja a média hatalmas mérete, a szûklátókörû szokások, a szórakoztatóipar érdekei, [...]
a tôzsde követelményei, az egyre jobban fragmentálódó piac [...]” (Project for Excellence in Journalism,
An overview, www.journalism.org, 1997.) Az Amerikai Napilapok Szerkesztôinek Szövetsége 1998 decemberében nyilvánosságra hozott jelentésében a Szövetség elnöke így jellemezte a sajtó hitelvesztését: „...a közvélemény szerint elvesztettük a kapcsolatot olvasóinkkal. [...] Azt gondolják rólunk, hogy túlságosan hajhásszuk a szenzációkat, gyakran vagyunk pontatlanok, tiszteletlenek és elfogultak. [...] Azt gondolják, hogy még a nyilvánvaló üzleti érdekeinket sem vagyunk hajlandók beismerni.”
Brill új folyóiratának nagy érdeme, hogy a sajtó önvizsgálatának vitáját a nagyközönség elé vitte. Abból a feltétélezésbôl indult ki, hogy a médiatermékek a jövô század legfontosabb termékei között lesznek, és az USA-ban van egy elég nagy – nem szakmabeli – olvasóközönség, amely igényt tart ezen termékek kritikai elemzésére. Neves újságírókból álló tekintélyes gárdát gyûjtött össze, és saját hitelét megerôsítendô, a szakma egyik legismertebb alakját, Bill Kovachot nevezte ki a lap független ombudsmanjának. Az amerikai sajtó történetében az ombudsman intézményét legelôször a Pulitzer család alkalmazta egy ideig a század elején a New York Worldnél. Az intézmény felélesztésére a 1960-as évek végén került sor. Ombudsmant, mint házon belüli kritikust, aki kivizsgálja a szerkesztôktôl és újságíróktól függetlenül a laphoz beérkezett tényszerû vagy tartalmi panaszokat, csak kevés amerikai újság alkalmaz. A hozzávetôleg 1500 amerikai napilap közül csupán kb. 34 újságnál van ombudsman. (Larry J. Sabato, Feeding Frenzy, 1991. The Free Press, New York, 227. old.)
A Brill’s Contentnek eddig hat száma jelent meg, amelyek alapján az eredeti koncepció megvalósítása már többé-kevésbé megítélhetô. A lap a médiát tágan értelmezi, és ennek megfelelôen foglalkozik a nyomtatott sajtó széles körével (beleértve a napilapokat, a gazdasági és politikai heti- és havilapokat, divatlapokat, a kamaszoknak szánt magazinokat stb.), az elektronikus sajtó különbözô ágaival (TV- és rádióadók, illetve a kábel-TV-csatornák mûsoraival), valamint az internet világával.
Minden számban van néhány hosszabb, átfogó cikk, amely a sajtó általánosabb trendjeinek elemzésével, egy-egy sajtótermék részletes bemutatásával, a sajtó aktuális kiemelkedô sikereivel, illetve súlyos melléfogásaival foglalkozik. A cikkek számottevô hányada a sajtó munkájának a kulisszái mögé néz. A mûhelytitkok feltárása, túl azon, hogy érdekes és szórakoztató, általában segíti a sajtó fogyasztóit a sajtóinformációk minôségének megítélésében.
A sajtó távlati trendjeinek elemzése során például a Brill’s Content több cikke tárgyalja a három fô kereskedelmi TV-adó esti híradóinak veszteséges voltát, a veszteségesség negatív hatását a hírek minôségére és a szórakoztató jellegû anyagok hányadánák a növekedésére. A híradók veszteségessége azonban nem újkeletû jelenség, a TV-híradók a múltban sem hoztak nyereséget, a TV-társaságok mégis nagy súlyt fektettek arra, hogy jelentôs hírrészlegeket tartsanak fenn. „Ez arra a korszakra volt jellemzô, amikor a TV-társaságokat [...] az alapító tulajdonosok irányították, és nem részvénytársaságok managerei. [...] Ôk [az alapító tulajdonosok] is jól kerestek, de közülük sokakat izgatott a [sajtó] közszolgálati jellege és saját társadalmi megbecsülésük, amely szempontokkal egy részvénytársaság vezetôje [...] elvben törôdik ugyan, de amelyre felelôsségteljesen nem alapozhatja döntéseit, ha a Wall Street [...] igényeinek meg akar felelni...” (Brill’s Content, 1998. november, 34. old.) A híradók veszteségeit jelenleg csak a hírrészlegek keretében gyártott és az esetek zömében szórakoztatóbb, ún. puhább híreket közlô hírmagazinok nyereségessége kompenzálja. A szórakoztató hírek aránya a gazdasági nyomásnak engedve a híradók keretében is növekszik. A folyóirat nagy teret szentel a kereskedelmi TV-adók hírrészlegei elôtt álló lehetséges alternatívák elemzésének – többek között értékelve az NBC hírrészlegével együttmûködô két kábel hírcsatorna nyújtotta alternatívát –, különös tekintettel a 24 órán át híreket sugárzó kábelcsatornák által teremtett versenyhelyzetre. Brill azonban, ellentétben sok médiakritikussal, alapvetôen nem pesszimista, szerinte a jó és megbízható sajtó hosszú távon ki fogja szorítani a szenzációra és botrányokra épülô sajtótermékeket. Optimizmusát arra alapozza, hogy az új információs korszak kitermeli a sajtó igényes fogyasztóit, akik meg fogják követelni a minôségi sajtótermékeket. Hivatkozási alapja többek között a színvonalas híreket nyújtó és nagy nyereséggel üzemelô CNN, vagy a nyomtatott sajtó körében a New York Times, és a Wall Street Journal, amelyek képesek voltak összeegyeztetni a minôségi újságírást a gazdasági sikerrel.
A folyóiratban számos cikk kutatja azt az – újságírói integritás szempontjából alapvetô – kérdést, mennyire befolyásolják a szerkesztôségi politikát a tulajdonosok, illetve a hirdetôk üzleti érdekei és szempontjai. A december–januári szám címadó cikke (E. L. Stevens, 1998. december–1999. január, 84. old.) megkísérli felderíteni azt a folyamatot, ahogy a Walt Disney Company tulajdonában lévô ABC kereskedelmi TV-adó szerkesztôi leállították a Disney parkok biztonságáról szóló készülôfélben lévô mûsort. Bár az anyavállalat vezetôi nem avatkoztak be a szerkesztôségi döntésbe, a cikk felvetette az öncenzúra kérdését egy olyan esetben, amikor az anyavállalat üzleti érdekeit egy tudósítás sértheti. A Disneyrôl szóló mûsor leállításánál, ahol a szerkesztôk indítékait egyébként is nehéz pontosan megállapítani, sokkal nagyobb jelentôsége van annak, hogy a Disney módosította az ABC szerkesztôi hatáskörével kapcsolatos álláspontját. Míg az Disneyvel való egyesüléskor mind az ABC hírrészlegének vezetôi, mind a Disney vezetôi a szerkesztôségi döntések abszolút függetlenségét hangsúlyozták, addig alig néhány év múlva a Disney vezetôi már arra a véleményre jutottak, hogy az ABC ne készítsen eredeti tudósítást a Disneyrôl.
Egy másik cikkben a Brill’s Content arról számol be, hogy az MSNBC kábelcsatornánál, amely a Microsoft és az NBC közös vállalkozása, a szerkesztôi autonómia megmaradt. Az MSNBC a Microsoft elleni perrôl elfogulatlan és részletes tudósításokat adott.
Az internet világán belül a folyóirat nagy teret szentel az egyre növekvô csak on-line formában létezô újságoknak. Így példaul a novemberi szám címlapján az on-line sajtó egyik legvitatottabb figurája, Matt Drudge, a pletykakirály arcképe szerepel, aki egy személyben szerkesztôje, írója és kiadója az ún. Drudge Reportnak. A Drudge Report nem egy politikai botrány kirobbantásához járult hozzá, de információi többnyire nem megbízhatók. Mégis az internet által képviselt új média egyik fontos jelensége, amely a hagyományos sajtónak már többször jelentett konkurenciát.
A folyóiratban több rövidebb rovat érdekes analíziseket, információkat tartalmaz a sajtó változó tulajdonosi szerkezetérôl, a különbözô újságok példányszámának alakulásáról, a média szereplôinek végzettségérôl, fizetésérôl, karrierjének állomásairól, az internet használatának elterjedtségérôl, kiemelkedôen megbízható Web- site-okról stb.
A Brill’s Content rendszeresen készít interjúkat szakmai kérdésekrôl a sajtó vezetô képviselôivel, és többször nyújtott fórumot nyilvános vitáknak vezetô újságírók között is. Növekvô befolyását mutatja, hogy a napi sajtó rendszeresen hivatkozik rá, és idézettsége többszöröse más sajtókritikai lapoknak.
A folyóirat olyan idôpontban jelent meg, amikor a politológusok és az újságíró szakma prominens tagjai tartanak attól, hogy a közönség sajtóellenes hangulata negatívan befolyásolhatja a sajtószabadság érvényesülését. A Brill’s Content publikációja kísérlet arra, hogy a sajtó növelje hitelét a közvélemény elôtt.

Jegyzetek

Brill’s Content. The Independent Voice of the Information Age, megjelenik havonta, 1998-tól kiadja a Brill Media Ventures L. P., New York, N. Y.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta