T i s z t e l e t k ö r

Pléh Csaba
A pszichológus, aki tud írni


Jegyzetek

Mérei Ferenc mint állandóan megújuló kincs jelenik meg újfent a Lélektani naplóban, mely korábban elszórtan  publikált s szinte csak kalózkiadásként hozzáférhetô írásokat fog egybe. Az évtizedek múltán újraolvasott Mérei elsô meglepô jellemzôje az írás vonzereje. Legtöbbünkkel szemben Mérei olyan pszichológus, aki tud írni. Ez nyilván összefügg azzal, miként maga is szabadkozva mondja, hogy elsôdlegesen értelmiségi, aki éppenséggel pszichológus, de lehetne más is, s ennek megfelelôen mindig kiterjeszti, amit mond, a világnézet és a mûvészet világa felé. A humán értelmiségi hozzáállása ez, aki a tudomány szárazságával, személytelenítésével szemben bátran használ metaforákat. „Sûrû jelenségegyüttesrôl” „lekerekített jelenségekrôl”, „hûvös meghatározásokról” beszél (16–17. old.), meg arról, hogy az „események leperegnek”. Közszavakat átemel szakszóvá, mégpedig a tudomány szokásos dekontextualizáló eljárásaitól eltérôen úgy, hogy épít az olvasóval való közös élményanyagra, arra, hogy a köznapi jelentéstartomány  többletjelentéseit használja a tudományban is. Gondoljunk e könyv egyik kulcsfogalmára, az „utalásra”, vagy Mérei egy másik kedvencére, az „átpártolásra”, vagyis a felnôtt értékrend helyett a kortárscsoport értékrendjébe történô beilleszkedésre. Mérei stílusát jellemzik még az új összetételek: tudatközelrôl, tudattávolról, tudatperemrôl (pl. 19. old.) beszél, különösebb magyarázkodás nélkül. Ez a használat persze le is leplezi a stiliszta veszélyeztetettségét.  Mérei olyan szerzô – s ebben a mai pszichológiában csak Jerome Bruner tekinthetô párjának –, aki  a megnevezéssel megoldásokat kínál. Körülír egy feltételezett folyamatot, világosan jellemzi, s sokszor ezzel ott is hagyja, örömét bevallottan a „jelenséghez tapadó magyarázatok csiszolásában” találja meg (178. old.).  Egyszerre hordozza ez a pozitivisták által  Hume óta oly sokat hangsúlyozott dologiasítás veszélyét, azt, hogy ha valamit „tudatperemnek” nevezünk, ezt a dolgot egyben létezônek is tartjuk, s azt a veszélyt, hogy a pontos, kontextualizált leírás egyben magyarázatként kínálja magát. („Hol vagyunk már a lélektanban a »törvénytôl«! Megelégszünk az összefüggésrendszerrel, vagy akár az összefüggéssel”, szabadkozik egy lábjegyzetben a 469. oldalon). Alapállása az entellektüellé, stílusa irodalmi, háttérfigura a politikában, sôt közszereplô, emiatt érezték kortársai határszereplônek Méreit, a tudományosságot érintve is. Legjobb munkáiban mindig az intuíció és a személytelenített tudomány határán mozog. Amikor a tanítványok hada ezt „operacionalizálja”, sokszor éppen a Mester eredeti ízei vesznek el.
Mérei azonban, s erre ismét a Napló a példa, mindettôl nem válik mûvésszé, hanem olyan pszichológusi szerepet alakít ki, mely szerint a tudománynak közvetlen mondandóval kell bírnia az értelmiségi közösség számára. Olyan tudós, aki nem egy fiktív, hanem egy általa állandóan újrateremtett közönséghez és közösséghez szól. Mindez, ismét csak az évtizedes távlatból tekintve, újra kiemeli a közép-európai sorsban osztozó Mérei francia kultúráját. Olyan franciás guru volt ô, aki egyaránt viselte a tudós és az értelmiségi mundérját, ezeket fel is cserélte, sôt véleményirányító társasági szerepet vitt, és ezzel nemcsak a politikai váteszek közép-európai világában váltott ki feltûnést, de kiváltott volna a németes és az angolszász tudományosságban is. (Nem így van ez ma. Gondoljunk Bruner mellett Gould, Dennett vagy Rorty szerepére.) Viszont Mérei éppen attól nem szalonpszichológus, mint pozitivista kortársai mondták róla a háta mögött, mert nem a provinciális köznapiságra épít, hanem Charcot, Janet, Bergson s persze saját mestere, Wallon szerepmintájára.
  A Lélektani napló egyszerre mutatja meg mindkét vonást, amelyek révén Mérei oly központi szerepet játszott a magyar pszichológiában még azok számára is, akik közvetlenül alig vagy egyáltalán nem ismerték. Az alapvetô élmény, ami az ismeretlen s bizony egyetemi körökben igencsak kevéssé emlegetett, szinte csak szimbolikusan létezô Méreit közel hozta az egyetemistához a hatvanas évek közepén, a gondolatok megléte, vagy mondjuk inkább így, a gondolatok áttekinthetô megléte volt nála. Mérei a francia clarté mestere, nemcsak a stílusban, hanem abban is, ahogyan a naiv pszichológiára és a kultúrára, mindannyiunk erôforrásaira épít írásaiban. Olyan embernek tartja magát, aki „magát a gondolkodás folyamatát szereti [...], a varázslatos utazást az érvelés buktatóin át” (177. old.), szemben azokkal, akik a gondolkodás eredményét kedvelik. Olyan szembeállítás ez, melyet régóta alkalmazunk a pszichológia múltjára is, így állítja szembe például Gordon Allport William James-t és Wundtot.
A Lélektani napló tartalmi különlegességének, Mérei másik vonzó vonásának jellemzésére engedtessék meg egy személyes kitérô. Az elsô könyv, mely kezembe akadt Méreitôl, jól példázza ezt a világosságot és a mindannyiunk közös élményvilágára támaszkodó építkezést. Az együttes élmény volt ez, amely valahogyan megvolt a központi Szabó Ervinben. Számomra a könyvben az volt a közvetlen reveláció – emlékszem még a meglepetésemet s lelkesedésemet nem értô társaim furcsállására izgatottságom felett –, hogy arról szól, az emberi társas világ valóban létezik. Nem puszta hab a tortán, valami más, már létezô dolog feletti moduláció, s nem is a csoport erôszakos uralma az egyén felett, ahogy a kor közösségi ideológiája sugallotta, hanem egy külön saját életszféra. Másként élünk meg dolgokat együtt, mint egyenként és külön. A tézis egyszerû. Mégis, a magam földhözragadt és a koponya világába zárt kognitív szemléletében, ha önvizsgálatot tartok, azóta is visszatérôen ennek az implikációival, no meg valóságosságával küzdök. Anélkül, hogy mindig észrevenném, a korai olvasmányélményhez kapcsolódik, ha felmerül bennem: vajon van-e konstruktív szerepük is a társas kapcsolatoknak az ember gondolkodásában, vagy csak korlátozzák autonóm kibontakozásában; vajon mi a különbség az elemi társasság és a társadalom reprezentációja között, s hasonlók.
Méreit a Lélektani napló tanúsága szerint olyan dolgok érdeklik, amelyek „a lelkinek és a társasnak azon az érintkezési övezetén [helyezkednek el], amely e sorok íróját közel 30 év óta csábítja (le rencontre de l’individuel et du social)” (45. old.). Alapvetôen franciás gond ez Méreinél, amely a tudományok feladatainak Durkheim megszabta kettéosztását feszegeti. Olyan világ gyermekei vagyunk, még a mi nemzedékünk is, s Mérei az intuitív pszichológus ezt közvetlenül érezte, mely ismételten visszaélt a közösségies fogalmakkal, mely az átéletlen hivatalosság világába helyezte a valahová tartozást és azt a kamaszos érzést és emberi hitet, hogy lehet „együtt gondolkozni”. Ennek a közösségbôl kiábrándult korszaknak az alapkérdése az individualizmus felfedezése lesz, annak felfedezése, hogy nem is bûn saját érdekeinket követni s önállónak lenni. Mérei mûve ezzel a háttérrel ad sajátos figyelmeztetést arra: egyén és társadalom viszonya korántsem lefutott a pszichológia számára sem.
Természetesen ez a kettôs feladatvállalás jellemzi a szociálpszichológus Méreit, de érvényes az „ideológusra” is. Mérei nem akárhogyan hirdeti a szocialitást: összekapcsolja a csoportok s csoportokon belül az egyének önfejlôdésének elvével. Ez az önfejlôdési, liberális pedológiai elkötelezettség lesz az, amirôl hamarosan kiderült, hogy nem egyeztethetô össze a kommunista gyakorlattal. Igaz, hogy a közösségi nevelésnek szocializációs szerepe van, de ehhez nem elég a deklaráció, ehhez valódi közösségek kellenek, hirdeti Mérei. Igen világosan megfogalmazta ezt már gyermeklélektani alapvetésében is. „Az együttmûködésre az együttes munka, a törvényességre a játékszabály, a közösségi feladatok megoldására a gyermekcsoportok elôtt lebegô feladatok megoldása nevel. A gyermeki csoportosulásokhoz való hûség elôállapota annak a hûségnek, amely a felnôttet hazájához, társadalmi osztályához fûzi.
Így a társadalmi nevelés lényege, hogy a gyermekek szervezett csoport-életet éljenek: a csoportokban felelôsségteljes funkciójuk legyen.”71
Ugyanitt megfogalmazta azt a franciás kettôsséget, az ember kettôs szociális meghatározottságát is, mely késôbbi életmûvében oly középponti jelentôségû mozzanat. „A társas kapcsolatok vizsgálatánál észlelt jelenségeket két magyarázó elv alapján rendszereztük:
Az együttes élmény fokozott öröme, a társas kapcsolatnak egyéni átélése, s egyben az a pont, amelyen túl, s amelynél mélyebbre a mi vizsgálati eszközeinkkel nem hatolhatunk.
A társadalmi modell, amely a külsô viszonylatok alakító hatását magyarázza, s amelyen túl az egyén már mint társadalmi osztály vagy réteg tagja, mint intézmény esetleges hordozója jelenik meg. Vizsgálódásainknak ebben az irányban való folytatása már a szociológia területére esnék.”72
Mérei a Naplóban érzi, szabadkoznia kell amiatt, hogy lélektani mondanivalóját kiterjeszti. A társasnak és a társadalminak a francia szociológiai hagyományra visszavezethetô feszültségét úgy oldja fel, hogy deklarálja, „nemcsak a sui generis társas jelenségek tartoznak a társas lélektan vizsgálódási körébe, hanem az ún. egyéni jelenségek is. [...] Ezt az ugrást oldjuk meg azzal, hogy nem társas jelenségekrôl, hanem a vizsgálódás társas szempontjáról beszélünk.” (455. old.)
A könyv vezetô fogalma, amelyben megjelenik a kettôs ihletés, az utalás. A koncepció részben Henri Wallon felfogására vezethetô vissza. Wallon a peircei tipológiára is emlékeztetô jeltipizálása során kitér arra, hogy a jelzések (indexek, indiciumok), melyek Peirce vagy Bruner indexeinek felelnek meg nála, pars pro toto-szerûen hívják elô az egész helyzetet, amelybôl vétettek. Ez azonban Wallonnál még egy primitívebb, reflexes kiegészülés. Mérei munkájában viszont a pars pro toto viszony, az emocionális telítettség és a közös (csoportos) élményekre való célzás egyszerre jelenik meg. Az utalás a felnôtt életében gyermeki mozzanat, de már nem az indiciumok korából való, hanem abból a korból, ahol már vannak a jelentôt és a jelentettet eltávolító jelek. A felnôtt életben ennek funkciója: a hagyományteremtés megélt csoportokban, illetve visszatérés a gyermeki érzelmi gazdagsághoz. Nem véletlenül kitüntetett illusztráció terepe az avantgárd mûvészet mozgalmi szervezôdése és a jelek használata szintén az avantgárdban.
Az utalás gyermeki kibontakozásának elemzése, amit a könyv igencsak részletesen végez el, szembesítve azt szimbólummal, jellel s hasonlókkal, Méreit aktuális íróvá teszi. Az evolúciós pszichológia, az elméleti kognitív modellalkotás s a fejlôdéslélektan alapkérdése ugyanis ma az, hogyan is keletkeznek e jelek és maga a jelezési viszony, hogyan válnak le a jelek a jelöltrôl s így tovább. A mai kognitív kutatásokban az utalás elôtérbe állítása a középponti reprezentáció-fogalom alapvetô kérdéseit érinti.
 Mérei könyvének kulcsmozzanatai az utalás és az álom. Nem  akármilyen ambíciót takar ez a börtönben dolgozó szerzônél. Mérei valójában Freudot hívja ki. Az utalás, akárhogyan csûrjük-csavarjuk is, a participációval, sûrítéssel s hasonlókkal a freudi álommunka analógjává válik nála. Valami olyasmi, ami egy igazi, rejtett világot mutat. S ha az utalást szemiotikailag értelmezem, akkor a freudi szimptómatan analógja. Ha részleteiben tekintem, a Freuddal szembeni alternatív lényegi mozzanata: a társak inherens jelenléte az utalásokban. Az utalást csak az fogja fel jelként, aki átélte az egészet. „Az utalás a kiscsoportok természetes jelbeszéde, a cinkosság magától adódó jelrendszere. [...] Ebben az értelemben az együttes élmény anyanyelve.” (95. old.)
A rejtvény pedig nem a lélek setét mélyében van, hanem a társak között. Az összeesküvô felnôtt világa ez, olyan világ, ahol a gyermeki szabadság és a politikai szabadság (ne feledjük a kontextust, a tényleges börtönt) ígéretét a valóságos közösségek megtilthatatlan és kibogozatlan élményvilága s az erre utaló jelvilág képviseli.
A vita a pszichoanalízissel Méreinél számos dologban tetten érhetô. Miközben a pszichológiai dinamika fogalomrendszerét és szóhasználatát kedvvel átveszi, sokban megkérdôjelezi a pszichoanalitikus determinizmust és a kora gyermekkor végleges determináló szerepét egyaránt. „[A pszichoanalitikus megszállás és libidó-felfogással] szemben azt hiszem, hogy az energiák állandóan születnek és elhalnak a konkrét helyzetekben. [...] Lehet, hogy egy-egy felnôtt szerelemben gyermekkori indulataim táplálnak. De az is biztos, hogy vannak olyan felnôttkori szerelmeim, amelyek önálló indulati forrásból táplálkoznak.[...] Nemcsak a korai szállhatja meg a késôit, hanem a késôi is a korait. Nem igaz az, hogy az érzelmi élet egyforrású és egyirányú.” (456. old.)
Az álomban pedig, a Mérei által többször is megírt témában szintén Janet-ra és Halbwachsra emlékeztetô franciás felhangként a vezetô témát a társas kapcsolatok alkotják. Ismét egy olyan mozzanat, ahol Mérei megemésztett, végiggondolt módon áll szemben a klasszikus freudi gondolkodással. A kötetnek, sok egyéb mellett, miközben újra bemutatja Mérei felfogását pár és csoport, csoport és vezetô, egyén és közösség viszonyáról, valamint relevanciáját a reprezentáció-elméletek szempontjából, van néhány további vonása, mely máig aktuálissá, s nemcsak történeti érdekességûvé teszi. Az egyik az intuitív pszichológus és a kutató viszonyának visszatérô dilemmája, emlékeztetés arra, hogy a lélektannak igenis közvetlen emberi mondanivalója kell legyen, a másik pedig a pszichoanalitikus hagyományt színezô, a klasszikus dinamikus felfogást társas dinamikával kiegészítô gondolkodás. Mindkettô olyan, ami a német, majd angolszász modell dominálta magyar pszichológia közegében a franciás hagyomány jelentôségére figyelmeztet, s annak folytatását igényli.

Jegyzetek

71 Mérei Ferenc: Gyermektanulmány. 1948. 159. old.
72  Uo. 157. old.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/