Pléh Csaba
A pszichológus,
aki tud írni
Mérei Ferenc mint állandóan
megújuló kincs jelenik meg újfent a Lélektani
naplóban, mely korábban elszórtan publikált
s szinte csak kalózkiadásként hozzáférhetô
írásokat fog egybe. Az évtizedek múltán
újraolvasott Mérei elsô meglepô jellemzôje
az írás vonzereje. Legtöbbünkkel szemben Mérei
olyan pszichológus, aki tud írni. Ez nyilván összefügg
azzal, miként maga is szabadkozva mondja, hogy elsôdlegesen
értelmiségi, aki éppenséggel pszichológus,
de lehetne más is, s ennek megfelelôen mindig kiterjeszti,
amit mond, a világnézet és a mûvészet
világa felé. A humán értelmiségi hozzáállása
ez, aki a tudomány szárazságával, személytelenítésével
szemben bátran használ metaforákat. „Sûrû
jelenségegyüttesrôl” „lekerekített jelenségekrôl”,
„hûvös meghatározásokról” beszél
(16–17. old.), meg arról, hogy az „események leperegnek”.
Közszavakat átemel szakszóvá, mégpedig
a tudomány szokásos dekontextualizáló eljárásaitól
eltérôen úgy, hogy épít az olvasóval
való közös élményanyagra, arra, hogy a köznapi
jelentéstartomány többletjelentéseit használja
a tudományban is. Gondoljunk e könyv egyik kulcsfogalmára,
az „utalásra”, vagy Mérei egy másik kedvencére,
az „átpártolásra”, vagyis a felnôtt értékrend
helyett a kortárscsoport értékrendjébe történô
beilleszkedésre. Mérei stílusát jellemzik még
az új összetételek: tudatközelrôl, tudattávolról,
tudatperemrôl (pl. 19. old.) beszél, különösebb
magyarázkodás nélkül. Ez a használat persze
le
is leplezi a stiliszta veszélyeztetettségét.
Mérei olyan szerzô – s ebben a mai pszichológiában
csak Jerome Bruner tekinthetô párjának –, aki
a megnevezéssel megoldásokat kínál. Körülír
egy feltételezett folyamatot, világosan jellemzi, s sokszor
ezzel ott is hagyja, örömét bevallottan a „jelenséghez
tapadó magyarázatok csiszolásában” találja
meg (178. old.). Egyszerre hordozza ez a pozitivisták által
Hume óta oly sokat hangsúlyozott dologiasítás
veszélyét, azt, hogy ha valamit „tudatperemnek” nevezünk,
ezt a dolgot egyben létezônek is tartjuk, s azt a veszélyt,
hogy a pontos, kontextualizált leírás egyben magyarázatként
kínálja magát. („Hol vagyunk már a lélektanban
a »törvénytôl«! Megelégszünk
az összefüggésrendszerrel, vagy akár az összefüggéssel”,
szabadkozik egy lábjegyzetben a 469. oldalon). Alapállása
az entellektüellé, stílusa irodalmi, háttérfigura
a politikában, sôt közszereplô, emiatt érezték
kortársai határszereplônek Méreit, a tudományosságot
érintve is. Legjobb munkáiban mindig az intuíció
és a személytelenített tudomány határán
mozog. Amikor a tanítványok hada ezt „operacionalizálja”,
sokszor éppen a Mester eredeti ízei vesznek el.
Mérei azonban, s erre
ismét a Napló a példa, mindettôl nem válik
mûvésszé, hanem olyan pszichológusi szerepet
alakít ki, mely szerint a tudománynak közvetlen mondandóval
kell bírnia az értelmiségi közösség
számára. Olyan tudós, aki nem egy fiktív, hanem
egy általa állandóan újrateremtett közönséghez
és közösséghez szól. Mindez, ismét
csak az évtizedes távlatból tekintve, újra
kiemeli a közép-európai sorsban osztozó Mérei
francia kultúráját. Olyan franciás guru volt
ô, aki egyaránt viselte a tudós és az értelmiségi
mundérját, ezeket fel is cserélte, sôt véleményirányító
társasági szerepet vitt, és ezzel nemcsak a politikai
váteszek közép-európai világában
váltott ki feltûnést, de kiváltott volna a németes
és az angolszász tudományosságban is. (Nem
így van ez ma. Gondoljunk Bruner mellett Gould, Dennett vagy Rorty
szerepére.) Viszont Mérei éppen attól nem szalonpszichológus,
mint pozitivista kortársai mondták róla a háta
mögött, mert nem a provinciális köznapiságra
épít, hanem Charcot, Janet, Bergson s persze saját
mestere, Wallon szerepmintájára.
A Lélektani
napló egyszerre mutatja meg mindkét vonást, amelyek
révén Mérei oly központi szerepet játszott
a magyar pszichológiában még azok számára
is, akik közvetlenül alig vagy egyáltalán nem ismerték.
Az alapvetô élmény, ami az ismeretlen s bizony egyetemi
körökben igencsak kevéssé emlegetett, szinte csak
szimbolikusan létezô Méreit közel hozta az egyetemistához
a hatvanas évek közepén, a gondolatok megléte,
vagy mondjuk inkább így, a gondolatok áttekinthetô
megléte volt nála. Mérei a francia clarté mestere,
nemcsak a stílusban, hanem abban is, ahogyan a naiv pszichológiára
és a kultúrára, mindannyiunk erôforrásaira
épít írásaiban. Olyan embernek tartja magát,
aki „magát a gondolkodás folyamatát szereti [...],
a varázslatos utazást az érvelés buktatóin
át” (177. old.), szemben azokkal, akik a gondolkodás eredményét
kedvelik. Olyan szembeállítás ez, melyet régóta
alkalmazunk a pszichológia múltjára is, így
állítja szembe például Gordon Allport William
James-t és Wundtot.
A Lélektani napló
tartalmi különlegességének, Mérei másik
vonzó vonásának jellemzésére engedtessék
meg egy személyes kitérô. Az elsô könyv,
mely kezembe akadt Méreitôl, jól példázza
ezt a világosságot és a mindannyiunk közös
élményvilágára támaszkodó építkezést.
Az együttes élmény volt ez, amely valahogyan megvolt
a központi Szabó Ervinben. Számomra a könyvben
az volt a közvetlen reveláció – emlékszem még
a meglepetésemet s lelkesedésemet nem értô társaim
furcsállására izgatottságom felett –, hogy
arról szól, az emberi társas világ valóban
létezik. Nem puszta hab a tortán, valami más, már
létezô dolog feletti moduláció, s nem is a csoport
erôszakos uralma az egyén felett, ahogy a kor közösségi
ideológiája sugallotta, hanem egy külön saját
életszféra. Másként élünk meg dolgokat
együtt, mint egyenként és külön. A tézis
egyszerû. Mégis, a magam földhözragadt és
a koponya világába zárt kognitív szemléletében,
ha önvizsgálatot tartok, azóta is visszatérôen
ennek az implikációival, no meg valóságosságával
küzdök. Anélkül, hogy mindig észrevenném,
a korai olvasmányélményhez kapcsolódik, ha
felmerül bennem: vajon van-e konstruktív szerepük is a
társas kapcsolatoknak az ember gondolkodásában, vagy
csak korlátozzák autonóm kibontakozásában;
vajon mi a különbség az elemi társasság
és a társadalom reprezentációja között,
s hasonlók.
Méreit a Lélektani
napló tanúsága szerint olyan dolgok érdeklik,
amelyek „a lelkinek és a társasnak azon az érintkezési
övezetén [helyezkednek el], amely e sorok íróját
közel 30 év óta csábítja (le rencontre
de l’individuel et du social)” (45. old.). Alapvetôen franciás
gond ez Méreinél, amely a tudományok feladatainak
Durkheim megszabta kettéosztását feszegeti. Olyan
világ gyermekei vagyunk, még a mi nemzedékünk
is, s Mérei az intuitív pszichológus ezt közvetlenül
érezte, mely ismételten visszaélt a közösségies
fogalmakkal, mely az átéletlen hivatalosság világába
helyezte a valahová tartozást és azt a kamaszos érzést
és emberi hitet, hogy lehet „együtt gondolkozni”. Ennek a közösségbôl
kiábrándult korszaknak az alapkérdése az individualizmus
felfedezése lesz, annak felfedezése, hogy nem is bûn
saját érdekeinket követni s önállónak
lenni. Mérei mûve ezzel a háttérrel ad sajátos
figyelmeztetést arra: egyén és társadalom viszonya
korántsem lefutott a pszichológia számára sem.
Természetesen ez a
kettôs feladatvállalás jellemzi a szociálpszichológus
Méreit, de érvényes az „ideológusra” is. Mérei
nem akárhogyan hirdeti a szocialitást: összekapcsolja
a csoportok s csoportokon belül az egyének önfejlôdésének
elvével. Ez az önfejlôdési, liberális pedológiai
elkötelezettség lesz az, amirôl hamarosan kiderült,
hogy nem egyeztethetô össze a kommunista gyakorlattal. Igaz,
hogy a közösségi nevelésnek szocializációs
szerepe van, de ehhez nem elég a deklaráció, ehhez
valódi közösségek kellenek, hirdeti Mérei.
Igen világosan megfogalmazta ezt már gyermeklélektani
alapvetésében is. „Az együttmûködésre
az együttes munka, a törvényességre a játékszabály,
a közösségi feladatok megoldására a gyermekcsoportok
elôtt lebegô feladatok megoldása nevel. A gyermeki csoportosulásokhoz
való hûség elôállapota annak a hûségnek,
amely a felnôttet hazájához, társadalmi osztályához
fûzi.
Így a társadalmi
nevelés lényege, hogy a gyermekek szervezett csoport-életet
éljenek: a csoportokban felelôsségteljes funkciójuk
legyen.”71
Ugyanitt megfogalmazta azt
a franciás kettôsséget, az ember kettôs szociális
meghatározottságát is, mely késôbbi életmûvében
oly középponti jelentôségû mozzanat. „A
társas kapcsolatok vizsgálatánál észlelt
jelenségeket két magyarázó elv alapján
rendszereztük:
Az együttes élmény
fokozott öröme, a társas kapcsolatnak egyéni átélése,
s egyben az a pont, amelyen túl, s amelynél mélyebbre
a mi vizsgálati eszközeinkkel nem hatolhatunk.
A társadalmi modell,
amely a külsô viszonylatok alakító hatását
magyarázza, s amelyen túl az egyén már mint
társadalmi osztály vagy réteg tagja, mint intézmény
esetleges hordozója jelenik meg. Vizsgálódásainknak
ebben az irányban való folytatása már a szociológia
területére esnék.”72
Mérei a Naplóban
érzi, szabadkoznia kell amiatt, hogy lélektani mondanivalóját
kiterjeszti. A társasnak és a társadalminak a francia
szociológiai hagyományra visszavezethetô feszültségét
úgy oldja fel, hogy deklarálja, „nemcsak a sui generis társas
jelenségek tartoznak a társas lélektan vizsgálódási
körébe, hanem az ún. egyéni jelenségek
is. [...] Ezt az ugrást oldjuk meg azzal, hogy nem társas
jelenségekrôl, hanem a vizsgálódás társas
szempontjáról beszélünk.” (455. old.)
A könyv vezetô
fogalma, amelyben megjelenik a kettôs ihletés, az utalás.
A koncepció részben Henri Wallon felfogására
vezethetô vissza. Wallon a peircei tipológiára is emlékeztetô
jeltipizálása során kitér arra, hogy a jelzések
(indexek, indiciumok), melyek Peirce vagy Bruner indexeinek felelnek meg
nála, pars pro toto-szerûen hívják elô
az egész helyzetet, amelybôl vétettek. Ez azonban Wallonnál
még egy primitívebb, reflexes kiegészülés.
Mérei munkájában viszont a pars pro toto viszony,
az emocionális telítettség és a közös
(csoportos) élményekre való célzás egyszerre
jelenik meg. Az utalás a felnôtt életében gyermeki
mozzanat, de már nem az indiciumok korából való,
hanem abból a korból, ahol már vannak a jelentôt
és a jelentettet eltávolító jelek. A felnôtt
életben ennek funkciója: a hagyományteremtés
megélt csoportokban, illetve visszatérés a gyermeki
érzelmi gazdagsághoz. Nem véletlenül kitüntetett
illusztráció terepe az avantgárd mûvészet
mozgalmi szervezôdése és a jelek használata
szintén az avantgárdban.
Az utalás gyermeki
kibontakozásának elemzése, amit a könyv igencsak
részletesen végez el, szembesítve azt szimbólummal,
jellel s hasonlókkal, Méreit aktuális íróvá
teszi. Az evolúciós pszichológia, az elméleti
kognitív modellalkotás s a fejlôdéslélektan
alapkérdése ugyanis ma az, hogyan is keletkeznek e jelek
és maga a jelezési viszony, hogyan válnak le a jelek
a jelöltrôl s így tovább. A mai kognitív
kutatásokban az utalás elôtérbe állítása
a középponti reprezentáció-fogalom alapvetô
kérdéseit érinti.
Mérei könyvének
kulcsmozzanatai az utalás és az álom. Nem akármilyen
ambíciót takar ez a börtönben dolgozó szerzônél.
Mérei valójában Freudot hívja ki. Az utalás,
akárhogyan csûrjük-csavarjuk is, a participációval,
sûrítéssel s hasonlókkal a freudi álommunka
analógjává válik nála. Valami olyasmi,
ami egy igazi, rejtett világot mutat. S ha az utalást szemiotikailag
értelmezem, akkor a freudi szimptómatan analógja.
Ha részleteiben tekintem, a Freuddal szembeni alternatív
lényegi mozzanata: a társak inherens jelenléte az
utalásokban. Az utalást csak az fogja fel jelként,
aki átélte az egészet. „Az utalás a kiscsoportok
természetes jelbeszéde, a cinkosság magától
adódó jelrendszere. [...] Ebben az értelemben az együttes
élmény anyanyelve.” (95. old.)
A rejtvény pedig nem
a lélek setét mélyében van, hanem a társak
között. Az összeesküvô felnôtt világa
ez, olyan világ, ahol a gyermeki szabadság és a politikai
szabadság (ne feledjük a kontextust, a tényleges börtönt)
ígéretét a valóságos közösségek
megtilthatatlan és kibogozatlan élményvilága
s az erre utaló jelvilág képviseli.
A vita a pszichoanalízissel
Méreinél számos dologban tetten érhetô.
Miközben a pszichológiai dinamika fogalomrendszerét
és szóhasználatát kedvvel átveszi, sokban
megkérdôjelezi a pszichoanalitikus determinizmust és
a kora gyermekkor végleges determináló szerepét
egyaránt. „[A pszichoanalitikus megszállás és
libidó-felfogással] szemben azt hiszem, hogy az energiák
állandóan születnek és elhalnak a konkrét
helyzetekben. [...] Lehet, hogy egy-egy felnôtt szerelemben gyermekkori
indulataim táplálnak. De az is biztos, hogy vannak olyan
felnôttkori szerelmeim, amelyek önálló indulati
forrásból táplálkoznak.[...] Nemcsak a korai
szállhatja meg a késôit, hanem a késôi
is a korait. Nem igaz az, hogy az érzelmi élet egyforrású
és egyirányú.” (456. old.)
Az álomban pedig,
a Mérei által többször is megírt témában
szintén Janet-ra és Halbwachsra emlékeztetô
franciás felhangként a vezetô témát a
társas kapcsolatok alkotják. Ismét egy olyan mozzanat,
ahol Mérei megemésztett, végiggondolt módon
áll szemben a klasszikus freudi gondolkodással. A kötetnek,
sok egyéb mellett, miközben újra bemutatja Mérei
felfogását pár és csoport, csoport és
vezetô, egyén és közösség viszonyáról,
valamint relevanciáját a reprezentáció-elméletek
szempontjából, van néhány további vonása,
mely máig aktuálissá, s nemcsak történeti
érdekességûvé teszi. Az egyik az intuitív
pszichológus és a kutató viszonyának visszatérô
dilemmája, emlékeztetés arra, hogy a lélektannak
igenis közvetlen emberi mondanivalója kell legyen, a másik
pedig a pszichoanalitikus hagyományt színezô, a klasszikus
dinamikus felfogást társas dinamikával kiegészítô
gondolkodás. Mindkettô olyan, ami a német, majd angolszász
modell dominálta magyar pszichológia közegében
a franciás hagyomány jelentôségére figyelmeztet,
s annak folytatását igényli.
71 Mérei Ferenc: Gyermektanulmány.
1948. 159. old.
72 Uo. 157. old.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta