Nagy András

Scitovsky Tibor
Egy „büszke magyar” emlékiratai
Közgazdasági Szemle Alapítvány,
Budapest, 1997.
253 old., 1200 Ft

Rendkívül érdekes, lebilincselô memoár a világhírû, Amerikában élô közgazdász-professzoré: Scitovsky Tiboré. De mire is utal a cím? Így ír egy négyéves kori emlékérôl: „A német nevelônô mindennap sétálni vitt egy hatalmas parkba, ahol fák voltak, dombok, pázsit, egy tó, egy játszótér játszótársakkal és sok-sok felnôtt, köztük egyszer egy díszesen öltözött, lóháton érkezô tiszt is. Ezek a felnôttek gyakran megálltak és beszéltek hozzám. A park a berlini Tiergarten volt valamikor 1914–1915-ben, a tiszt pedig Vilmos császár, akinek a »Ki vagy te?« kérdésére azt válaszoltam: »Ich bin ein stolzer Ungar«. (Egy büszke magyar vagyok.) Az igazsághoz tartozik azonban, hogy a császár és a többi férfi érdeklôdését egyáltalán nem én keltettem fel, hanem a különlegesen csinos Fräulein.” (18. old.)
Nemcsak az tükrözôdik ebben, hogy a második világháború kitörése óta külföldön élô, igen elismert Scitovsky professzor ma is büszke a magyarságára (lehet, hogy ehhez külföldre kell menni?), hanem az a szerény önirónia is, amivel saját életét, mûveit nyolcvanhét évesen látja.
Rögtön a könyv elején felteszi a kérdést: „Miért írnak az emberek memoárokat? Részben magamutogatásból” – meg, hogy pletykákat terjesszenek, vagy jólértesültségüket fitogtassák. Ô azonban azért írt, „hogy jobban megértse saját magát, az életét alakító hajtóerôket és körülményeket” (11. old.). Az olvasó valóban ôszinte, pontos és önkritikus képet kap errôl a nagyon rokonszenves, tehetséges és mélyen gondolkodó, igen morális emberrôl, de ennél sokkal többet is: áttekintést a századelôtôl napjainkig terjedô igen változatos korról, a magyar arisztokráciától a párizsi és londoni, háború elôtti diákéleten át az amerikai katonáskodásig és professzorságig vezetô útról, e kölönbözô társadalmi csoportok belsô mozgásairól.
Scitovsky Tibor apai ágon egy szegény felvidéki szlovák falu tanítójától származik, akinek az egyik fia, Scitovsky János Keresztély katolikus pap lesz, és kiváló képességei folytán a püspökségig emelkedik, majd 1849-ben esztergomi érseknek és hercegprímásnak nevezik ki. A császár nemességet és birtokot adományoz neki, az egyház vagyonából pazarlóan költekezik, de számos iskolát és templomot építtet, köztük az esztergomi bazilikát, amelynek megnyitására az ô rendelésére komponálja Liszt Ferenc az Esztergomi misét. Bôkezûen gondoskodik a szegényekrôl, jelentôs mecénása a kultúrának, és nagy összeggel támogatja az Akadémiát.
Scitovsky hercegprímás politikai szerepe is jelentôs és ellentmondásos lehetett, megalkuvásaival és bátor kiállásával együtt. A kötet jegyzetanyagát nagy gonddal készítô Tóth Árpád történész azt írja róla: „Esztergomi érseknek 1849. július 21-én nevezik ki, miután a magyar kormány két hónappal korábban hazaárulónak bélyegzi; mikor 1849 júniusában bevonulnak Pécsre az osztrák csapatok, a püspök hálaadó imát celebrál.” (239. old.)
Scitovsky Tibor viszont nagy patriótának tartja: „A hercegprímás ugyanakkor jó hazafi is. A császár 1849-ben, [...] még lojális alattvalójának tekinthette, de a szabadságharcot követô abszolutizmus idején már a császár és a magyar nemzet kiegyezésén dolgozott, és neve rövidesen az elsô helyre került azon a titkos listán, amelyet az osztrák rendôrfônök a felforgatókról készített. A rebellisek legelszántabb és legveszedelmesebb védelmezôjeként tartották számon, aki számos magyart mentett meg az osztrák hóhér kötelétôl.” (14. old.)
A hercegprímás birtokai kezelését kedvenc unokaöccsére, Scitovsky Tibor dédapjára bízta, aki az örököse is lett, és ennek révén magas megyei tisztségeket viselt. Mivel a négyezer holdas birtok az elavult termelési módszerek mellett nem biztosította a „tisztes középosztálynak megfelelô életszínvonalat” – ahogy a szerzô fogalmaz –, és mivel vállalkozó kedvük sem volt a családtagoknak, az akkori dzsentri szokásoknak megfelelôen minisztériumi állást vállaltak.
A birtok azonban egészen az elsô világháború végéig megmaradt, és a nagybácsikkal, nagynénikkel, unokatestvérekkel együtt a szerzô minden nyarát Nôtincsen tölti. A vakációk leírása a könyv legszínesebb epizódjai közé tartozik. A gyerek Scitovsky Tibor a századelô csehovi világának magyar változataként, a Scitovskyak igen jómódú „nagycsaládjában” egy olyan, Pesttôl alig hatvan kilométerre fekvô kúriában töltötte boldog vakációit, ahova nem vitt vonat, ahol nem volt telefon, villany, vízvezeték, posta, sem kereskedés. A gyerekeket kéthetenként megfürdették ugyan a kertben felállított fateknôben, de a felnôttek sohasem fürödtek. Nagy létszámú cselédség látta el a háztartást, ám fizetséget nem kaptak, csak kosztot és alkalmanként az uraság levetett ruháit. A gyerekek persze élvezték, hogy kiszabadultak a városi és fôleg az iskolai bezártságból, a felnôttek azonban fôleg semmittevéssel töltötték az idejüket: „a lusta unalom tökéletes illusztrációi, amikor az emberek túlságosan unatkoznak ahhoz, hogy élvezzék a semmittevést, és túlságosan lusták, hogy valami élvezetes tevékenységbe kezdjenek” (27. old.).
A tömény unalomnak ez a korai élménye alighanem mély nyomokat hagyott az emlékirat szerzôjében, és ezért kapott az unalom fogalma késôbb akkora szerepet elméleti megfontolásaiban.
 Scitovsky felméri, hogy a szülei milyen rendkívül nagy hatással voltak a fejlôdésére, és ezt igen szemléletesen adja elô. Apja kereskedelmi minisztériumi államtitkárból és a trianoni békeszerzôdést tárgyaló magyar küldöttség gazdasági szakértôjébôl jó külföldi kapcsolatai révén 1922-ben az egyik legnagyobb magyar bank, a Hitelbank ügyvezetô igazgatója lesz, majd Bethlen István barátsága révén rövid idôre külügyminiszter. Ezt követôen visszatér a bankhoz, de már vezérigazgatóként, a fia így ír errôl: „mindig elképedek a hirtelen meggazdagodásunkon”. Scitovsky csodálta és tisztelte az apját, fôként azért, mert – mint írja – „nagylelkûsége, könyörületessége, korrektsége és mindenki iránt megnyilvánuló udvariassága feltûnôen megkülönböztette” az országot akkoriban irányító dzsentri réteg „pökhendi”, mindenkit „lekezelô magatartásától”, és hozzáfûzi: „Könnyen lehet, hogy egész életemben megôrzött baloldali szimpátiámnak a forrása az az ellenszenv, amelyet a közszolgálattal merôben összeegyeztethetetlen, modortalan, önkényeskedô viselkedéssel szemben éreztem.” (36. old.) Ezt olvasva elámulunk, hogy a köztisztviselôk magatartása mennyire nem változott: jöhetett forradalom, ellenforradalom, nyilas-, majd szovjeturalom, keresztény-konzervatív, szocialista-liberális vagy polgári jobbközép rezsim a köztisztviselôk zömének pökhendi, uraskodó magatartása mit sem változott. Ha az ezzel szemben érzett ellenszenv szerint csoportosítanánk az embereket, milyen sokan is tartoznánk a „baloldali szimpátiájú” táborba – és mennyien nem tartozhatnának oda, akik baloldalinak tartják magukat. Merôben más fából faragták Scitovsky Tibor édesanyját: „Anyám nagyon összetett személyiség volt – írja –; elbûvölô, de hatalmaskodó; nagylelkû, de magas követelményeket támasztó; kedves és udvarias, de hirtelen haragú, felsôbbséges és ambiciózus; zárkózott, de kíváncsiskodó. Erôs akaratának érvényesítése során nemigen válogatott az eszközökben... Tiszteletet parancsoló fellépése, magabiztossága és nemeslelkûsége valódi nagyasszonyra vallott, de bizonyos szempontból egyáltalán nem volt az.” (30. old.) Már gyerekként észreveszi, hogy anyja, ha szükségét érzi, hazudik, kíváncsiságában leselkedik, vagy felbontja mások leveleit. Ôfelette is zsarnoki módon gyámkodott, annyira, hogy iskolába sem engedte járni: minél tovább maga mellett akarta tartani. Scitovsky Tibor egész fejlôdésére rányomta a bélyegét, hogy elzárták gyerektársaitól: „magányos, tartózkodó könyvmoly lett belôlem” – írja –, aki képtelen érzései kimutatására és a barátkozásra. Anyja szeszélyes uralkodása így egy másik forrásból is táplálta baloldali meggyôzôdését: hamar felismerte, milyen súlyos következményekkel jár, „ha az egyik embernek – bármilyen formában és összefüggésben – hatalma van a másik felett” (35. old.).
A fiút meglepetésként éri, amikor megtudja a családi titkot, hogy anyjának, a sikeres nagyasszonynak, aki a Horthy-korszak felsô tízezrének egyik népszerû szalonját vezette, korábban már volt egy házassága, hisz a válás ilyen elôkelô körökben akkoriban ritka botránynak számított. Elôzôleg elsô férje kis belvárosi csemegeboltjának a pénztárosnôje volt, ott szemelte ki leendô második férjét, és kellô rámenôsséggel meg is ismerkedett vele. A zárkózott és visszahúzódó természetû férfi nagyon beleszerethetett a feltûnôen szép fiatalasszonyba, hiszen – legyôzve konzervatív felfogását, családja és az elôkelô társaság heves ellenállását – feleségül vette. Az anya kedvességét és alkalmazkodó képességét bizonyítja, hogy a fia megszületését követôen a család nemcsak elfogadta, de anyósának kedvenc menye lett, akit még a bíboros püspöki gyûrûjével is megajándékozott.
De anyjának származása rejtegetett egy, még ennél is nagyobb titkot. A szerzô kiderítette, hogy valójában egy magyarországi garnizonban vendégeskedô francia tisztnek, La Rochefoucauld hercegnek egy zsidó lánytól származó törvénytelen gyermeke. A kellemetlenségeket elkerülendô a megesett leánynak férjet szereztek, aki megkapta a kantin üzemeltetésének jogát. Az elôkelô francia apa azonban bôkezûen gondoskodott leányáról, fedezte taníttatását a legjobb leánynevelô intézetben, drága ajándékokat küldött, sôt nagykorúvá válásakor Scitovsky Tibornak, az unokának, is vett egy nyitott sportkocsit, amit azonban az anyja ajándékaként adtak át neki.
Scitovsky, a visszahúzódó és magányos gyerek, nehezen és lassan cseperedett felnôtté. Beiratkozott ugyan a budapesti jogi karra, de nem sokat kellett sem bejárnia, sem tanulnia. Két évre kimehetett Cambridge-be, a Trinity College-ba, ahol elkezdett barátokra szert tenni, sôt oldódni kezdett a nôi nemmel szembeni erôs félénksége is. Cambridge-ben hirtelen megvilágosodott elôtte, hogy a közgazdaságtudomány sokkal jobban érdekli a jognál, elsôsorban azért, mert akkoriban Maurice Dobb, Joan Robinson és Denis Robertson tanított ott. Az oktatás az angol egyetemen egészen más volt, mint itthon (akkor is, ma is). Nem tankönyveket vagy jegyzeteket bifláztattak a vizsgákra, hanem egyenként foglalkoztak a hallgatókkal, kéthetenként esszéket írattak velük, melyeket megvitattak, és meg kellett védeniük. Igen jellemzô az emlékiratnak az az epizódja, amikor a közgazdaságtudomány késôbbi nagyasszonya, Joan Robinson, aki Scitovsky tanulmányait közvetlenül irányította, feladatul adta neki, hogy írjon egy tanulmányt a pénzelméletrôl. „Amikor a feladatot megkaptam, még csak egy hónapja tanultam közgazdaságtant, azt sem tudtam, hogy a pénznek van elmélete. [...] Minden tanulmányt elolvastam, amit a témáról találtam, s megpróbáltam valami összefüggô rendszerben prezentálni az olvasottakat. Miközben Joan átfutotta a dolgozatomat, figyeltem az arcát, és lélegzet-visszafojtva vártam az ítéletet. Azt mondta, nem baj, hogy áttekintettem mindazt, amit mások írtak a pénzrôl, de hiába keresi a dolgozatban az én pénzelméletemet. [...] Megalázottnak éreztem magam, és feldúltan mentem haza. Egyéves magyarországi jogi tanulmányaim nem készítettek fel az önálló gondolkodásra és a saját véleményem kialakítására.” (82. old.)
A tudomány és a gyakorlat kapcsolatára a legjellemzôbb az az ironikusan leírt eset, ami Cambridge-bôl való hazatérése után történt. „Amikor 1931 tavaszán Cambridge-bôl hazaérkeztem, apám feltette a kérdést: tanultam-e a közgazdaságtanból olyasmit, aminek azokban a nehéz idôkben az ô pozíciójában lévô ember hasznát vehetné [...] szerencsére emlékeztem arra, hogy a korábbi válságok idején az angol kormány a legkritikusabb napokban egyszerûen szünnapot rendelt el a bankokban. [...] Néhány héttel késôbb a kormány elrendelte a bankok átmeneti bezárását, ami segített Magyarországnak, hogy a nagy gazdasági válságot könnyebben átvészelje. [...] Egész pályám során ez volt a legértékesebb gazdasági tanács, amelyet adtam, s egyúttal az egyetlen, amelyet meg is fogadtak.” (84. old.)
A jogi doktorátust megszerezve egy évre Párizsba ment nyelvet tanulni: ez volt – mint írja – élete „legkönnyelmûbb, legbohémebb idôszaka”. Ekkor végre sikerül elvesztenie a szüzességét is, de elég szerencsétlenül: egy olyan, számára nem vonzó német lány csábítja el, akirôl kiderül, hogy nimfomániás és náciszimpatizáns. Ez a kaland nyilván nem segítette hozzá, hogy szexuális félszegségébôl felszabaduljon, és a téma az emlékirat további fejezeteiben többé elô sem fordul. Mi több, bár pályájának és ismerôseinek különféle eseményeirôl, alakjairól részletesen beszámol, nemcsak a szexuális, de érzelmi életérôl is alig tudunk meg valamit, alig említi feleségét, válását, lányát és újraházasodását. Bár látnivaló, hogy mindez igen fontos szerepet játszhatott az életében, de attól eltekintve, hogy megemlíti, milyen súlyos anyagi helyzetbe hozta a válás, szinte semmit nem tudunk meg arról, miért került rá sor.
Visszatérve Budapestre apja bankjában helyezkedik el azzal a szándékkal, hogy a legalacsonyabb posztról elindulva ismerkedjék meg a bankszakma összes tudnivalójával. Az akkori viszonyok között nyitva állt volna elôtte az út, hogy idôvel akár az édesapja helyébe lépjen, mégsem ezt választotta: nemcsak azért, mert a banktisztviselôi karrier nem elégítette volna ki szellemi ambícióit, inkább azért, mert egyre nagyobb aggódással látta a fasizmus elôretörését Németországban, Olaszországban, sôt Ausztriában és Magyarorszá-
gon is.
Banktisztviselô-korszakából egyetlen figyelemre méltó eseményt érdemes kiemelni. Alacsony beosztásában nyomorúságos fizetést kapott, fel is hívja apjának, a bank elnökének figyelmét arra, hogy a legrosszabbul fizetett tisztviselôk és az ô fizetése között óriási a szakadék, 1:2000 az arány. (Ez mai szemmel is megdöbbentô, hisz ha Princz Gábornak, a Postabank volt vezérigazgatójának a nyolc és félmilliós havi átlagjövedelméhez hasonlítjuk a legalacsonyabb, mondjuk negyvenezres fizetést, az arány „csak” kétszázszoros.)
Scitovsky 1935-ben Angliába megy, és nagy intenzitással tanul tovább a London School of Economicson, elhatározva, hogy közgazdászként fog érvényesülni Nyugaton. Az LSE-n igen éles politikai konfliktusba csöppen bele: a hallgatók és oktatók nagy része szocialista meggyôzôdésû, miközben a közgazdasági fakultás – elsôsorban Hayek, Mises és Robbins hatására – erôsen jobboldali és konzervatív. Ez a szembenállás és a belôle fakadó viták, személyi és tudományos konfliktusok nyilvánvalóan pozitív hatást gyakoroltak az ambiciózus fiatal hallgatóra, mert – mint írja – „lenyûgözônek találtuk a tökéletes verseny modelljében leírt, önmagukat kiegyensúlyozó mechanizmusok logikájának eleganciáját, de nagyon zavart [...], hogy az elmélet már megmagyarázni sem volt képes a magunk körül látott tömeges munkanélküliséget, szegénységet [...] – gyógyírt pedig végképp nem tudott kínálni rájuk.” (103. old.)
Felismeri, hogy az angolszász közgazdaságtan a gazdasági teljesítményekre, a hatékonyságra koncentrál, mintha nem venné észre, hogy a modellekben leírt célok nem valósulnak meg. Marx viszont – szerinte – a szegények kizsákmányolására koncentrál, de nem foglalkozik azzal, mi és miért jó a piacgazdaságban. Azt a célt tûzi maga elé, hogy egy olyan modellt dolgozzon ki, mely magában foglalja mind a kizsákmányolás, mind az erôforrás-allokáció problémáit, vagyis az egyes megoldások elônyeit és hátrányait.
Hamarosan magával ragadta a Keynes által elindított közgazdasági forradalom lelkesedése, mivel alig fél évvel Londonba érkezése után megjelent a General Theory, ami a konzervatív felfogással elégedetlen diákokat teljesen meghódította. „Máig is büszke, boldog és elégedett vagyok – írja hatvan évvel késôbb –, hogy ebben a forradalomban részt vehettem.” (104. old.) Mivel az idôsebb oktatók nagy része nem fogadta el, hogy a piacgazdaság önmagában nem tudja az egyensúlyt biztosítani, ehhez az állam aktív stabilizációs és munkahelyteremtô politikájára van szükség, a diákok nagy része viszont lelkesen tette magáévá az új elveket, a szemináriumokon heves és igen tanulságos viták zajlottak, melyek erôsen meghatározták Scitovsky késôbbi gondolkozását.
A harmincas évek második felében egyre növekvô aggodalommal figyeli, hova vezetnek Hitler agresszív tervei, hogy ezekkel szemben Anglia és Franciaország mennyire felkészületlen és apatikus. Igen érdekes és nálunk kevéssé ismert tény, hogy a nyugati szakértôk Németországot gazdaságilag gyengének tartották egy nagyobb szabású háború megvívásához, és kardcsörtetését üres fenyegetésnek minôsítették. A nemzetiszocialista veszély lebecsülése persze nem pusztán a politikusok tévedése volt: ezt akarta hallani a nyugati közvélemény. Ezzel szemben Scitovsky arra mutat rá, hogy „Hitler fegyverkezési programja a keynesi foglalkoztatáspolitika öntudatlan megvalósítása, s mint ilyen kiválóan illusztrálja annak helyességét” (106. old.). A teljes foglalkoztatottság és a kapacitások kihasználása rendkívüli mértékben emelte a német gazdaság teljesítôképességét, amivel a szakértôk nem számoltak.
Aggodalmainak másik forrása csalódása a kommunizmusban. Nem titkolja, hogy fiatal éveiben vonzónak találta „a kommunizmus magasztos eszméit”, de amint tudomást szerzett a kommunisták kegyetlenkedéseirôl a spanyol polgárháborúban, majd a moszkvai perek és a sztálini önkény szörnyûségei gyorsan eloszlatták a kommunizmus iránt érzett minden szimpátiáját (108. old.). Tanulmányait befejezve a nyári szünetben apjával találkozik Svájcban, amikor kitör a háború. Eldönti, hogy visszamegy Londonba, „mert inkább hagyom Angliában ellenségként internáltatni magamat – írja –, mint hogy Magyarországon katonai szolgálatra kötelezzenek, és Németország oldalán legyek kénytelen harcolni. Így utólag egészen biztos vagyok benne, hogy ez volt életem egyik legjobb döntése.” Ebben teljesen igazat adhat neki a hazai olvasó, és elgondolkozhat azon, milyen keveseknek adatott meg ez a választási lehetôség. De meglepô, hogy akiknek megadatott, azok közül milyen sokan értek el kimagasló sikereket Amerikában.
Ösztöndíjjal az Egyesült Államokba utazik, és a Columbián, a Harvardon és a Chicagói Egyetemen folytatja tanulmányait. Olyan szerencséje van, hogy találkozik Leontieffel, Sweezyvel, Langeval és Schumpeterrel. Mivel elhelyezkedni nem tud, és letelepedési engedélyt sem kaphat: annak érdekében, hogy egyetemi állást szerezhessen, publikálni kezd. Elôször Keynes elméletét próbálja egyszerû és világos nyelven elôadni, ezt tartja ma is egyik legfontosabb munkájának. Ötven év múlva visszatér a témához, és általánosítva újra megfogalmazza, amivel már nagyobb sikert arat. (Magyarul is megjelent: A használtcikk-piacok elméletéhez. Közgazdasági Szemle, 1995.) Tanulmányokat ír az árrugalmasság eltéréseinek okairól, a háborús fejadagrendszer racionalitásáról, valamint a vámok és az árucikkek nyereségtartalma közötti összefüggésekrôl. Kezdeti sikertelenségei miatt eleinte egyáltalán nem bízott abban, hogy tudományos karriert futhat be, de ahogy a tanulmányaira felfigyelnek, helyreáll az önbizalma.
Furcsa epizódról számol be az Egyesült Államok háborúba lépése idejébôl. Nemcsak észreveszi, hogy mint gyanús közép-európainak lehallgatják a telefonját, de késôbb a deportálás szándékával le is tartóztatják. Mint megtudja, „túl korai antifasizmussal” gyanúsították, amit mindaddig érthetetlen vádnak tart, amíg azt nem látja, „milyen sok amerikai nem tudja megbocsátani Clinton elnöknek, hogy »túl korán« fordult a vietnami háború ellen” (127. old.).
Végül is nem deportálják, mert besorozták katonának. A frontharcokban nem vesz részt, de igen érdekes feladatot kap: egy Roosevelt elnök megbízásából alakuló ezer munkatársat foglalkoztató részlegben a tömeges légi bombázások hatékonyságát méri fel. Így járja végig az amerikai csapatok nyomában a frissen felszabadult Franciaországot, majd Németországot és Ausztriát, és leírja, hogy a légierô vezetôinek nyomása ellenére arra a következtetésre jutottak, az amerikai légitámadások nem járultak hozzá számottevô mértékben a háború megrövidítéséhez. Következtetéseiket a hadiipari termelésnek okozott károk felmérésére alapozták,  hiszen kiderült, hogy a németek a szabad gépipari kapacitás kihasználásával vagy több mûszak beállításával kiegyenlítették a bombázások okozta károkat. Nem tesz azonban említést az óriási méretû angol–amerikai szônyegbombázások lélektani hatásáról, a Ruhr-vidék, Berlin vagy Drezda földig való lerombolásáról, ami – az eseményeket a front innensô oldalán átéltek véleménye szerint – egy fanatikus kisebbségben erôsítette ugyan az elszántságot, de a nagy többségben a vereség elkerülhetetlenségét tudatosította. Nehéz elhinni, hogy ez ne járult volna hozzá a háború lerövidítéséhez.
A frissen felszabadított területekrôl rengeteg érdekes élményt örökít meg, leírja, hogyan fogtak el Káldor Miklóssal együtt egy tucat német tábornokot, hogyan fedezték fel Göring alagútba rejtett lakóvonatát s benne az összerabolt festménygyûjteményt és így tovább. Egy szóval sem emlékezik meg azonban arról a megdöbbenésrôl, ami sok amerikai katonát elfogott, amikor meglátta a megsemmisítô táborok poklát, a német városok pusztulását, a lakosok nyomorát és éhezését.
1945 végén, vagyis harmincöt évesen kezdi meg valódi közgazdász életét, amikor a Stanford Egyetemre kerül oktatónak. Arra törekszik, hogy a közgazdaságtan alapfogalmait minél egyszerûbbé és érthetôbbé tegye, és épp ez a törekvése vezeti rá arra a rengeteg megoldatlan problémára, ami ezekben az általánosan elfogadott alapfogalmakban rejlik. Korán felismeri például, hogy az eladók és a vásárlók alkupozíciója általában nem egyforma, az eladók sokkal tájékozottabbak az általuk értékesített termékek választékáról és piacáról, e tudásukkal gyakran visszaélnek. Ma már közhelynek számít az információs aszimmetria jelensége, amit Scitovsky az elsôk között tárt fel, de akkor még ez nem vált elfogadottá, mert az egyensúlyelmélet tételeit nem illett megkérdôjelezni.
Korán észreveszi, milyen messze esik a valóságos piaci viszonyoktól a tökéletes verseny feltevésére épített elmélet – mely oktatási szempontból sok elônnyel rendelkezik. Azt is feltárja, hogy a monopolista verseny nem csak hátrányos, hiszen sok esetben éppen az így elért magas nyereség biztosítja az innovációhoz szükséges motivációt és a kockázatvállalás lehetôségét. Jelentôs korai elméleti felismerései mégsem hozzák még meg ekkor számára az elismerést. Errôl a rá jellemzô ôszinteséggel és szerénységgel így ír: „Nagy feltûnést kelthettem volna, s talán nemzedékem híres közgazdásza lesz belôlem, ha akkor azonnal átlátom a kérdés itt felsorolt valamennyi összefüggését és elágazását; vagy ha ragaszkodom a témához, és kitartóan dolgozom rajta, amíg valamennyi aspektusát fel nem fedezem, és integrált formában nem publikálom. Belôlem azonban hiányzott az ehhez szükséges kitartás, céltudatosság és türelem, ugyanis a közgazdaságtanon belül és kívül egyaránt túlságosan sok érdekes, tanulmányozásra érdemes, gondolkodásra és írásra csábító témát találtam.” (162. old.)
Ennek csak örülhetünk, hisz Scitovsky sosem válik a közgazdász-professzorok között oly gyakori szakbarbárrá, sem beszûkült szemléletû munkamániássá. Világosan fogalmazza meg ezzel kapcsolatos ars poeticáját: „Nem éreztem hajlandóságot arra, hogy szakmai rangom vagy anyagi helyzetem javítása kedvéért érdekes és változatos életem bármely részét feláldozzam.” (166. old.) Ennek köszönhetô írásainak széles körû kitekintése a világra, az emberek helyzetére és sorsára.
Beszámol arról az ugrásszerû változásról, ami az ötvenes éveket követôen a tudomány minden területén, így a közgazdaság-tudományban is végbement. Az oktatás rendkívül kiszélesedett, a kutatás felgyorsult, és ezzel együtt rohamosan specializálódott. Míg a háború elôtt, amikor Scitovsky a tanulmányait folytatta, a közgazdaság-tudomány egészét át lehetett tekinteni, a fontos folyóiratok száma viszonylag csekély volt, addig már a hatvanas évektôl kezdve egyre nehezebbé vált lépést tartani a publikációk rohamos bôvülésével, tanárok és diákok egyaránt rákényszerültek a specializációra. Ezt átélve, nemzedékének tagjai – mint beszámol róla – türelmetlenséget és kiábrándultságot éreztek, attól szenvedtek, hogy a tudásuk lassan elavul. Mindez azzal is összefüggött, hogy a nyitottabbá és globálisabbá váló világban a gazdasági folyamatok nemzeti keretek között egyre nehezebben voltak kezelhetôk. Ezzel a kétségtelen folyamattal kapcsolatban érdekes módon nem teszi szóvá, hogy a tudományos kutatások és publikációk bôvülése és növekvô specializálódása – nagyrészt az egyetemi érdekviszonyok következtében – hogyan járt együtt azok felhígulásával, milyen jelentôs részük foglalkozik irreleváns problémákkal.
Tudományos munkásságának ismeretében nyugodtan ellentmondhatunk az emlékiratok írójának: Scitovsky Tibor tudása egyáltalán nem avult el, mert épp az volt a lényege, hogy újra és újra meg tudta kérdôjelezni az általánosan elfogadott tételeket, mélyebbre ásott, és sokszor a szûken értelmezett közgazdaságtanon kívül talált választ a megoldatlan problémákra.
Ennek kiemelkedô példája Az örömtelen gazdaság (Közgazdasági és Jogi, Bp., 1990.) címû könyve, amelyben a pszichológiai kutatások eredményeit segítségül híva megmagyarázza, a jövedelmek gyors emelkedése sokszor miért nem jár együtt a jólét-, az öröm- és boldogságérzés növekedésével. Franciaországi tapasztalatai nyomán veti fel a kérdést, miért, hogy az életben megtalált örömök nem függenek össze jövedelmi viszonyaikkal. Ott jön rá, hogy „a pénzen megvásárolható, akár luxusszintû komfort milyen csekély szerepet játszik a jólétben, ha ezen a valódi jó létet értjük, azt, hogy az ember érdekesnek érzi életét, örömet és kielégülést talál benne” (182. old.). Az amerikai lakosság jövedelme huszonöt év alatt megduplázódott, írja a kötet magyar elôszavában, de európai szemmel nézve a lakosság életmûvészete nem tartott lépést a munka termelékenységének emelkedésével. Ezen gondolkodva „a reveláció erejével” hatott rá a fiziológiai pszichológia motivációelmélete, mert megvilágította, hogy a jólétre való törekvés sokkal összetettebb folyamat, mint ahogy a közgazdaságtan a jövedelmekre szûkítve kezelni szokta. Errôl a nagy jelentôségû felfedezésérôl emlékirataiban igen visszafogottan így ír: „Az elsô pillanattól fogva tudtam, hogy egy ilyen könyv nem gyakorol számottevô befolyást a közgazdasági elméletre, s még kevésbé fogja azt megváltoztatni. Reménykedtem viszont, hogy hatására a közgazdászokban tudatosabbá válnak tudományunk korlátai. Az volt továbbá az érzésem, hogy ha a könyv megírása nekem magamnak ilyen örömet szerez, ennyire fejleszti önismeretemet, akkor az olvasóra is hasonló hatással lesz.” (194. old.)
Scitovsky Tibornak ezt a könyvét joggal tartják az utóbbi ötven év egyik legjelentôsebb közgazdasági munkájának. Rámutat, hogy a szükségletek kielégítése, az anyagi javak bôsége távolról sem elegendô a teljes és örömteli élethez, ehhez kihívásra, stimulációra, változatosságra és a kielégülésre irányuló várakozásra van szükségünk. Mindehhez pedig széles körû és változatos, a képességeinket kifejlesztô iskolázottság és mûveltség kell. Meggyôzô erôvel mutatja be, hogy a jóléthez, a teljes és örömteli élethez nélkülözhetetlen a kultúra.
Érdekes gondolata, milyen fontos és káros szerepet játszik az emberek életében az unalom: „az unalom ugyanolyan komoly nélkülözést jelent, és hasonlóan végzetes következményekkel jár, mint az éhezés. Ahogy az éhség hatására az élelmet, úgy keresi az ember az unalom hatására az izgalmakat. S ahogy az éhezô lopni megy, ha nincs pénze ennivalóra, úgy folyamodnak az erôszakhoz és a vandalizmushoz azok, akik híján vannak a békés unalomûzéshez szükséges ismereteknek és képességeknek.” (196. old.)
Azok, akik széles körû kultúrával rendelkeznek, ritkán unatkoznak, sôt legtöbbször úgy érzik, ha sokkal több szabadidejük lenne, azt is igen hasznosan tudnák eltölteni. Sok tanulatlan és kulturálatlan ember viszont a kevés szabadidejét sem tudja tartalmasan kitölteni, hát még ha munkanélküliség, betegség vagy rokkantság miatt még több lesz belôle. Ennek ellenére leegyszerûsítésnek tûnik, hogy Scitovsky az unalmat teszi felelôssé a háborúkért, forradalmakért, a különféle erôszakos és agresszív cselekedetekért. „A fegyveres ellenséggel vívott harcok váltakozása a teljes tétlenséggel [...], ha erre az ellenséges oldalhoz tartozó fegyvertelen polgári lakosság környezetében kerül sor, nagyon könnyen vezet nemi erôszakhoz, céltalan kegyetlenkedéshez és vandalizmushoz.” (215. old.)
Vitathatatlan, hogy ebben az unalomnak is van szerepe, de a Boszniában, Afrikában vagy Kínában elkövetett szörnyûségeket aligha lehet csak az unalommal magyarázni, vagy azt a pusztítás meghatározó elemének tekinteni. Hasonlóan túlzásnak, legalábbis nem meggyôzônek tarthatjuk Scitovsky megállapítását, miszerint „valamennyi mûvészet és tudomány olyan szabadidôs tevékenységekbôl nôtt ki, amelyekkel az emberek eredetileg unalmukat akarták enyhíteni” (205. old.). Ô tudhatja legjobban, hogy a tudomány, különösen pedig a mûvészetek mûveléséhez távolról sem elegendô a szabadidô, és épp ezen foglalkozások mûvelôi érzik úgy, hogy nagyon kevés jut nekik belôle.
Az erôszakos akciókat és szervezeteket szemügyre véve és motivációikat vizsgálva maga is rámutat arra, hogy az unalom mellett a félelem és a harag is szerepet játszik bennük (224. old.). Ennek okát egyrészt a szegények és gazdagok közötti egyre táguló szakadékban látja, másrészt abban a változásban, amelyben a gazdagok és hatalmasok váltak a fô bûnösökké: „Amikor fiatal voltam, mindenki becsületesnek látszott, és becsületességet feltételezett másokról. Kivételt csak a szegény bûnözôk jelentettek [...]. Ma éppen fordított a helyzet. A legfôbb bûnösök most már nem a szegények közül kerülnek ki, hanem a gazdagok és hatalmasok soraiból.” (225. old.)
Mindezt nem a magyar tapasztalatok alapján írta – bár ha azt is ismerné, annak alapján is joggal írhatta volna. Vagy mit szólna ahhoz, ami a magyar országgyûlésben zajlik, ha az Egyesült Államok kongresszusában zajló vitákról így ír: „Döbbenten tapasztaltam, hogy a szócsaták az újsütetû republikánus többség és demokrata ellenzék között a szó valódi értelmében többnyire egyáltalán nem voltak viták. Nyoma sem volt bennük a kölcsönös engedményeknek és annak az udvariasságnak, amely a kongresszusi tagok elôzô nemzedékeit jellemezte. [... A republikánusok] beérték annyival, hogy a demokrata érvelést – botrányosan durva stílusban – hazugnak minôsítsék, majd szóról szóra megismételjék saját álláspontjukat. [...] Sohasem tudom, hogy amikor a politikusok józan vita helyett papagáj módjára ismételgetik saját megmerevedett állásfoglalásukat, azért viselkednek-e így, mert tudatosan el akarják kerülni az érdemi vitát, vagy azért, mert nem rendelkeznek a szükséges információkkal és szellemi képességekkel.”
Végül szóljunk néhány szót a kötet kiadásáról is. Ôszinte dicséretet érdemel a Közgazdasági Szemle Alapítvány nemcsak azért, mert Scitovsky Tibor emlékiratait az angol kiadás elôtt megjelentette, hanem azért is, mert ilyen szép kiadásban, Kuti Éva élvezetes fordításában és Patkós Anna gondos szerkesztésében tette ezt. Érthetetlen és igen sajnálatos ugyanakkor, hogy ezt a remek memoárt több angol és amerikai kiadó visszautasította, mert azt – a szerzô közlése szerint – „csak akkor lehet jól eladni, ha az vagy egy híres, vagy pedig egy hírhedt emberrôl szól”.
Nem hallgathatjuk el azonban, hogy két vaskos hibát is találtunk a kötetben. A 69. oldalon Scitovsky arról ír, hogy a szülei Fillér utcai palotájának rendkívül értékes antik bútorait és berendezési tárgyait az angol követség, mely az épületet bérelte, 6000 fontért akarta megvásárolni, de az anyja 70 ezer dollárt kért érte. „Ez négy és félszerese volt az angolok által javasolt árnak, és mai pénzben 47 millió forintnak felel meg” – olvashatjuk. Mai árakon számolva ez valójában az angol ajánlat közel hétszerese. A 245. oldalon a 47. lábjegyzetben a XVII. században élt François La Rochefoucauld Gondolatok címû híres munkáját említik, ennek azonban Maximes volt a címe, a Gondolatokat Pascal írta. Mai könyvkiadásunk ismeretében persze mondhatnánk, hogy ha csak ennyi a hiba benne – szóra sem érdemes.
Áttekintettük az emlékiratok nagy részét és mégis erôs hiányérzetünk maradt: nem beszélhettünk a barátokról, szülei ismerôseirôl, milliomosokról és cselédekrôl, híres vagy méltatlanul elfeledett emberekrôl szóló, remekül elôadott történetekrôl, anekdotákról. Az egész könyvbôl árad az a lebilincselô stílus, amivel Scitovsky egyetemi elôadásait tarthatta, és az olvasó irigykedve gondolhat azokra a szerencsésekre, akik a hallgatói lehettek. És ha – mint említettük – egyet kell is értenünk azzal, hogy élete egyik legjobb döntése volt az emigráció, elszomorodva gondolunk arra, mit vesztett vele ez az ország.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta