Lovag Zsuzsa

Kovács Éva
Species Modus Ordo
Válogatott tanulmányok
A szöveget gondozta Verô Mária és Takács Imre.
Szent István Társulat, Budapest, 1998.
473 old., 264 kép, 3300 Ft

Az elmúlt év végén megjelent vaskos kötet a középkori ötvösmûvészet Európa-szerte ismert és a legkiválóbbak közt elismert kutatójának válogatott tanulmányait tartalmazza. A 40 cikk mindegyike már napvilágot látott különbözô hazai és külföldi folyóiratokban, egybegyûjtött kiadásuk egy kivételes, elmélyült és céltudatos kutatói pálya dokumentuma.
Az egyes cikkek Kovács Éva kutatói életútjának mérföldkövei, amelyek biztosan és határozottan vezetnek a nagy mûvekhez, azokhoz a könyvekhez, amelyek megvannak – az immár hátrahagyott – kéziratok között. Ami könyvként eddig megjelent, a kiadók által nagy nehezen kiudvarolt vagy kikövetelt, ismeretterjesztô formában írt melléktermékei a kutatásnak. (Kopfreliquiare des Mittelalters. Insel-Bücherei Nr. 840, 1964; Limoges-i zománcok Magyarországon. Corvina, Bp., 1968; Árpád-kori ötvösség. Corvina, Bp., 1974; A Mátyás-kálvária. Helikon–Corvina, Bp., é. n.; és – Lovag Zsuzsával – A magyar koronázási jelvények. Corvina, Bp., 1980, második kiadása: 1988  [angol, német és francia változatban is].)
Aki tudománnyal foglalkozik, jól tudja, hogy a kutatást soha nem lehet befejezni, csak egy ponton abbahagyni. Kovács Éva soha nem hagyta abba, és soha nem érezte úgy, hogy elérkezett a betakarítás, a mû megjelentetésének ideje. Minden általa adott válasz új kérdések özönét vetette föl, érdeklôdését új területek felé irányította, amerre azonnal elindult, fiókban hagyva azt a hatalmas kézirat- és jegyzettömeget, amelynek töredékébôl kevésbé igényes szerzôk kötetek sorát adták volna ki.
A Species Modus Ordo válogatott tanulmányai is ezt a kutatói magatartást tükrözik. Az egyetemi disszertációként írt Casula Sancti Stephani Regis az Acta Historiae Artium 5 (1958) számában jelent meg, A magyar korona a legújabb kutatások tükrében a Mûvészettörténeti Értesítô 6 (1957) kötetében. Ezek a pályakezdô írások jórészt a koronázási jelvények korábbi feldolgozásait tekintik át, mintha föltérképeznék a terepet, amelyen aztán a kutatói pálya vezet. Mellékes, de a szerzô emberi tartására jellemzô az a tény, hogy az ötvenes években merte vállalni azt a témát, amelyrôl a háború után még hosszú ideig csak Magyarországon kívül jelentek meg írások.
A koronázási palástról írt szakdolgozatban a kezdô kutató már önálló útjára indul, amikor a Horváth János által Credónak meghatározott képprogramban a Szent Ambrosiusnak tulajdonított Te Deum kezdetû himnusz illusztrációját látja. A hímzett ábrázolások stílusáról írva is szakít a hagyományos regensburgi eredeztetéssel, bár hangsúlyozza, mennyire nehéz, szinte lehetetlen egy, csupán gyenge illusztrációkból hiányosan ismert tárgyról stíluskritikai megállapításokat tenni.
A koronázási jelvények hazakerülését (1978) követô idôszak megnyitotta Kovács Éva számára a közvetlen vizsgálatokon alapuló kutatás lehetôségét, amelyet a most megjelent kötet elôszavában „mestersége ajándékának” nevez. Az elôször 1980-ban megjelent könyvben és számos tanulmányban publikálja kutatása részeredményeit: A magyar korona „latin” zománcai (1982), Események és eredmények: új utak a magyar uralkodói jelvények kutatásának történetében (1983), A magyar koronázási jelvényegyüttes kutatásának hat éve (1986), Iconismus Casulae Sancti Stephani Regis (1988), Mûvesség és tudomány a középkorban. A magyar koronázási palást készítésének egy lehetséges aspektusa (1993). Rendkívül izgalmas és érdekes a tanulmányok során át követni, hogyan mélyül el és szélesedik ki a jelvényekrôl alkotott kép, és a – már a disszertációban – felvetett kérdések hogyan kapnak gazdagabb és árnyaltabb válaszokat. A palást Te Deumra alapozott ikonográfiáját számos részlettel gazdagítja a donátornak, Szent Istvánnak az Intelmekbôl és egyéb forrásokból kirajzolódó személyisége, a Rex et sacerdos uralkodói felfogása. Az 1988-ban publikált tanulmány árnyalt palástképének kialakulásához elengedhetetlen volt magának a tárgynak autopszián alapuló megismerése, a hátán lévô ráncolás miatt soha nem látott részletek feltárása. S természetesen az a három évtizedes kutatómunka, amely más-más utakon elindulva igen gyakran visszavezetett a koronázási jelvényekhez.
Az egyik el-, majd visszavezetô út a Gizella-kereszt sokéves kutatása, amelynek a kötetben is megjelent summája a Gizella királyné keresztjének feliratai és ikonográfiája (1994). Ebben fogalmazódik meg a kereszt és a palást ikonográfiai és stílusbeli rokonsága, s az a nagyon is megalapozott hipotézis, miszerint mindkettô István király udvari környezetében készült.
A koronázási jelvények kutatásához
, pontosabban a korona boltozatán lévô egykori kereszthez és az országalma kettôs keresztjéhez adott megoldási lehetôséget egy másik látszólagos kerülôút, amelynek a kötetben megjelent Signum crucis – Lignum Crucis. A magyar címer kettôs keresztjének ábrázolásairól (1984) címû tanulmány a legbôvebb kifejtése. A magyar uralkodói reprezentációban a XII. század végétôl jelvényként kimutatható kettôs kereszt és a bizánci – hasonló formájú – sztaurotékák összefüggése, valamint a keresztereklye Szent István korától bizonyított hazai megléte azt a hipotézist sugallja, hogy a Szent korona boltozatán lévô, a trónoló Krisztust ábrázoló zománcképet a kereszténység legszentebb ereklyéje elhelyezése végett fúrták át. A csupán szûkszavúan említett feltételezés azok közé a kérdések közé tartozik, amelyeket Kovács Éva önmagának fel szokott tenni, és szívós munkával meg szokta keresni rájuk a feleletet. Talán az eddig kiadatlan jegyzetek között már meg is van a válasz.
A koronázási jelvényegyüttesbe tartozó jogar filigrános aranyfoglalatának eredetét kutatva Kovács Évának sikerült kimutatni egy ötvösmûhely munkásságát, amelyik a XII. század végén III. Béla udvari környezetében mûködött. A mûhely munkái a jogar foglalatán kívül a székesfehérvári királyi bazilika területén a múlt században elôkerült filigrándíszes ékszerek, és egy miniatûr centrális épületet formázó arany fülbevaló, amelyet az esztergomi királyi palota ásatásán találtak 1964-ben – „Jeruzsálem”-fülönfüggô Esztergomból (1974).
1967 januárjában került sor III. Béla és elsô felesége, Antiochiai Anna másodlagos temetkezési helyének, a Mátyás-templomban lévô síremléknek felnyitására. Ekkor kerültek napvilágra a királyi pár 1848-ban Székesfehérvárott megtalált, majd 1898-ban újra koporsóba zárt maradványai. A regio more eltemetett uralkodó sírmellékletei a középkori magyar királyi jelvények legteljesebb együttesét reprezentálják, mintaszerû feldolgozásuk a kötetben is szereplô III. Béla és Antiochiai Anna halotti jelvényei (1972) és az ugyanabban az évben megjelent A középkori magyar királyság jelvényeinek kérdéséhez címû tanulmányokban történt. Ezekben merült fel elôször a kettôs kereszt problémája, amelynek részletes feldolgozására a fentebb említett, 1984-ben megjelent tanulmányban került sor.
Az uralkodói reprezentációhoz kapcsolódó középkori emlékek Kovács Éva kutatásaiban kiemelkedô szerepet kaptak. A székesfehérvári királyi bazilika 11. századi kincsei (1967) és az Egy elveszett magyar korona (1968) fôként írott forrásadatokat dolgoz fel. Maguknak az ötvösmûveknek technikai és stiláris megfigyelése azonban ugyancsak rendkívül gyümölcsözô eredményeket hozott. A krakkói dóm kincstárában ôrzött, s több rangos szerzô által is velencei ötvösmûként publikált aranykeresztrôl a mû aprólékos elemzése és a történeti forrásokkal való összevetése segítségével Kovács Éva bebizonyította, hogy Magyarországon, IV. Béla udvari ötvösmûhelyében készült két nôi korona szolgált a kereszt borítására. A plocki Szent Zsigmond fejereklyetartó koronája és néhány hazai ékszerlelet stiláris feldolgozásával meggyôzô bizonyítást nyert az udvari ötvösmûhely léte, amelynek kései munkái közé tartozik az esztergomi székesegyház koronázási eskükeresztje és a prágai dóm kincstárában ôrzött Zavis-kereszt is. Az Acta Historiae Artiumban németül megjelent cikk a tanulmánykötetben magyarul olvasható – Még egyszer a krakkói koronakeresztrôl (1971) címmel. A koronák párhuzamául szolgáló ékszereket pedig a Két 13. századi ékszerfajta Magyarországon (1973) tanulmány dolgozza fel.
A magyarországi Anjou-uralkodók reprezentációjának tárgyi emlékei – az aacheni magyar kápolna kincsei, a nagyváradi királysír koronája, a zárai Szent Simeon ereklyetartójában lévô korona s még néhány töredékesen megmaradt ékszer – ugyancsak hosszú éveken át foglalkoztatták Kovács Évát, a Nagy Lajos király halálának ötszázadik évfordulójára rendezett székesfehérvári kiállítás katalógusában s egyéb helyeken megjelent írások közül a tanulmánykötetben a Magyarországi Anjou koronák (1976) látott napvilágot.
A Species modus ordóban összegyûjtött tanulmányok másik fele egy rendkívüli, kiemelkedô jelentôségû tárgy, az esztergomi Székesegyházi Kincstárban ôrzött Mátyás-kálvária köré csoportosítható. A csodálatos szépségû, arany ronde-bosse zománccal díszített mû ugyancsak rangos környezetbôl, a burgundi hercegi udvarból származik, Flandriai Margit ajándékozta férjének, Philippe le Hardinak 1403 újév napjára. Ennél a témánál legyen szabad egy személyes emléket is felelevenítenem. Több mint húsz éve a Magyar Tudományos Akadémia Mûvészettörténeti Intézetében Kovács Éva ismertette a Mátyás-kálváriára vonatkozó kutatásait, s a mû részleteit ábrázoló diaképek vetítését a kálvária 1403-ból való francia nyelvû tárgyleírásával kísérte. Az elképesztô elôadás után az egyik gratuláló kolléga azt találta mondani, milyen szerencsés véletlen volt a tárgyra vonatkozó egykorú leírás megtalálása. Kovács Éva kissé ingerülten válaszolta, hogy a szerencsés véletlennek azért nem ártott annak a több száz vagy ezer forráskiadványnak és még kiadatlan középkori iratnak tanulmányozása sem, amelyeket hosszú éveken keresztül francia könyvtárakból kölcsönzött és böngészett végig.
Több mint két évtizeden keresztül formálódott a nagy mû, a Mátyás kálvária monográfiája, de szerzôje még mindig talált rajta kiegészíteni valót, s nem adta ki a kezébôl. A fentebb említett szép kis könyvecskén kívül nem jelentetett meg a témáról tanulmányt, csupán a kutatása során alaposan megismert francia ronde-bosse zománc egyéb emlékeirôl, amelyeknek származását, idôrendjét éppen a Mátyás-kálvária pontos – történeti adatokon alapuló – keltezése tette lehetôvé. A jelen kötetben is megjelent ezek közül A párizsi ötvösség 1400 körül és a források (1975), Világi ötvösmûvek a középkori Franciaországban (1980), Hattyú és strucc: Lancaster és Luxemburgi? (1980), A Szentlélek rend ereklyetartója, Anne de Bretagne hozománya (1981), A gótikus arany ronde-bosse zománc idôrendje, elterjedése az írott források tükrében (1981).
A történeti források tanulmányozása lassú, nehéz, de mûvészettörténészek számára is gyümölcsözô munka. A bôségesen megmaradt francia iratok között magyar vonatkozású adatok is elôkerültek, ezeket ismerteti a Késôközépkori francia inventáriumok magyar vonatkozásai (1972), A gótikus ronde-bosse zománc a budai udvarban (1982), a Magyarországi Jakab mester (1967) és az iszákos, kötekedô, minduntalan verekedésbe keveredô, Párizsba szakadt magyar mesterrôl írt cikkek: Egy magyarországi hímzômester: Étienne le Bievre (1984), Étienne de Bievre hímzô utolsó munkái és az aranygyapjas rend ornátusa (1983).
Kovács Éva kötetbe gyûjtött, válogatott tanulmányai szorosan kapcsolódnak egymáshoz, az egyre szélesedô, mélyülô tudásanyag mint a folyondár szövi egybe az írásokat, egyik téma gazdagítja a másik kidolgozását. A kutatás mindig a tárgyakból indul ki, alapos technikai, szerkezeti vizsgálatukból, hiszen minden tárgy rengeteg információt közöl magáról. A középkor tárgyai ugyanakkor mindig hordoztak is valami, a tárgyon túlmutató, általa közvetített mondanivalót, megközelítésük tehát koruk szellemi világképének ismerete nélkül csak fogyatékos lehet. S végül ismerni kell a mesterség mûvelôit, a mûhelyek szervezetét, amelyre a történeti forrásokon keresztül lehet szert tenni.
A tanulmányokból kirajzolódik szerzôjük képe, egy olyan kutatóé, aki egyaránt eligazodik az ötvösmesterség technikai fogásai, az ikonográfia, a jelvénytörténet és a tárgyak keletkezésének bonyolult viszonyai, a mester és a megrendelô kölcsönös együttmûködésének világában. És mindig még többet és többet akar megismerni és közvetíteni, mindig csiszolja és gazdagítja mondanivalóját, a tökéletes felé törekszik. Ezért nem jelent meg a magyar koronázási jelvényekrôl és a Mátyás-kálváriáról a monográfia, pedig biztosan készen vannak, s biztosan torzóként is nagyszerûek.
A tanulmánykötet borítóját a Mátyás-kálvária egyik alakjának, a fiát gyászoló Máriának képe díszíti. Kovács Éva hirtelen halála néhány nappal a könyv bemutatója elôtt történt.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta