Litván György
Mérei Ferenc a börtönvilágban

A Lélektani napló élményének háttere, mint ismeretes, az a négy és fél év, amelyet szerzôje 1958. októberétôl 1963. március végéig az 56-os forradalom utóvédharcaiban, a szellemi ellenállásban betöltött szerepe miatt börtönben töltött. Mérei Ferenc könyvében maga is egyértelmûvé teszi munkája születési körülményét, azonban amikor írta, az általános utalásokon túl nem mehetett. Nem nevezhette meg a börtönöket, ahol fogva tartották, a börtönbéli munkahelyeket, ahol dolgozott, a börtönvilág eseményeit, amelyeknek résztvevôje volt, a rabtársadalom csoportjait, amelyekkel érintkezésbe jutott. Az alábbiakban ennek a háttérnek a felvázolására vállalkozom, mint az erre legilletékesebb tanúk egyike. Mérei vádlottársa voltam perében, a különbözô börtönökben töltött négy évébôl több mint kettôt vele töltöttem, többnyire azonos munkahelyen, sokszor azonos zárkában. A Napló készülésének ily módon közvetlen tanúja voltam, annak egyik szereplôje is vagyok, egy részét én hoztam ki a Gyûjtôfogházból, mert fél évvel hamarabb szabadultam Méreinél. Az utóbbi években kutatóként is módom volt megismerkedni a Méreivel kapcsolatos rendôrségi iratokkal vagy legalábbis azok egy részével, s ezek alapján a közelmúltban esettanulmányt tettem közzé Mérei és a politikai rendôrség több évtizedes „páros mérkôzésérôl”.35 Ebben azonban börtönéveit, mint rendôrségi szempontból a legkevésbé érdekeset és iratgazdagot, éppen csak érintettem, s nem használtam fel azt a forrásegyüttest, amely viszont a jelen írásomban kap fontos szerepet: az egykori rabtársak, barátok visszaemlékezéseit, amelyek az 1956-os Intézet Oral History Archívumában (OHA) találhatók. Támaszkodom természetesen saját emlékeimre is.
 Álljon itt mindenekelôtt Mérei Ferenc börtönéletének vázlatos kronológiája:
1958. október 17. – 1959. április 1.: vizsgálati fogságban a Gyorskocsi utcai börtönben.
1959. április 1.: a Legfelsôbb Bíróság Népbírósági Tanácsa jogerôs 10 évi ítélete a népi demokratikus államrend elleni szervezkedés vezetéséért (BHÖ I/I).
1959. április 2. – május 13.: a Gyûjtôfogház ún. Kisfogházában, illetve kórházában (elkülönítve, Fekete Sándorral és Litván Györggyel).
1959. május 13. – 1960. április 20.: Vác, Országos Börtön (Lordok Háza, majd fordító iroda).
1960. április 7–8.: váci börtönsztrájk.
1960. április 20. – november: sátoraljaújhelyi börtön (varroda), majd váci rabkórház.
1960. november – 1963. március 30.: Gyûjtôfogház (1961-tôl a tanári csoportban).
1963. március 30.: szabadulása a „nagy amnesztia” keretében.
A vizsgálati idôszak jelen témánknál nem jön számításba, mivel e fél évet Mérei még a börtönvilágon kívül, a külvilágtól teljesen elszigetelve, jórészt magánzárkában töltötte. (Pontosabban szólva két idôszakban zárkatársakat is kapott egy büntetését töltô nyomozó és egy pap személyében, ezek azonban „téglák”, azaz beépített zárkaügynökök voltak.36
A következô néhány hétben, amelyet a Gyûjtô Kisfogházában, majd kórházában együtt töltöttünk, Mérei már „igazi” börtönben ült, de még mindig olyannyira elzárva a rabtársadalomtól, hogy még sétáinkra is csak hármasban, a halálraítéltek számára épített zárt udvari boxokban, illetve a börtönkórház külön udvarán kerülhetett sor. Ugyanilyen elzártságban éltek a szomszédos zárkákban immár sok hónapja vagy csaknem egy éve a Nagy Imre-per életben hagyott vádlottai s az az összesen mintegy negyven elítélt, akik a különbözô „kiemelt”, egybôl jogerôs, legfelsôbb fokon tárgyalt értelmiségi, politikai és katonai perekben szerepeltek (Bibó István és Göncz Árpád, Déry Tibor és Háy Gyula, Donáth Ferenc és Haraszti Sándor, Kosáry Domokos és Vásárhelyi Miklós, Kardos László és Tánczos Gábor, Fazekas György és Földvári Rudolf, Lôcsei Pál és Józsa Péter, Kovács István, Váradi Gyula és más tábornokok, ezredesek stb.). Mivel a Markó utcai ügyészségi börtönt kikerülve, ítélet után mindannyian a Kisfogházba kerültünk, itt kaptuk meg az egész börtönéletünkre szóló ún. törzskönyvi számot, s ez valamennyiünknél 476-tal kezdôdött. (Méreié 476-114 volt.) A rendôri és börtönhatóságok ezzel – akaratlanul – külön csoportot hoztak létre, amelyre különleges figyelmet fordítottak azután is, hogy 1960 májusában az egész társaságot rabomobilokba zsúfolták, a váci, illetve a márianosztrai börtönbe szállították, s beömlesztették a rabtársadalomba. A 476-os törzskönyvi szám azonban a rabtársak szemében is valami megkülönböztetô jelnek számított, s ennek a továbbiakban is volt jelentôsége.
Mérei igazi börtönélete tehát 1959 májusában, a váci börtön magánzárka-osztályának a legsúlyosabban elítéltek számára fenntartott részlegében, az ún. Lordok Házában kezdôdött, ahol a parancsnok, Torma fôtörzsôrmester azzal fogadta az érkezetteket, hogy úgy vigyázzanak, ôrzött ô már kommunistákat a Horthy-rendszerben is. Mérei beilleszkedésének e kezdeti szakaszáról keveset tudok, mert én magam csak 1959 augusztusában kerültem Márianosztráról Vácra, s csak 1960 elején az ottani fordítóirodába, ahol ô már több hónapja dolgozott. Ekkor viszont, szerencsémre, egy nagyobb (tízszemélyes) közös zárkába is kerültünk pár hónapra, s itt már bôven volt alkalmam megfigyelni „Mérei papa” és a rabtársak viszonyát.
Mérei éppen akkor töltötte be ötvenedik évét (meg is ünnepeltük), s bár akadtak nála idôsebb társaink is, a „Papa” elnevezés és megszólítás – a régi barátokat leszámítva – teljesen általános volt, s nem is csak a huszonéves többség részérôl. Már ez is jelezte, hogy Mérei ismert és népszerû alakja lett a közel másfél ezres „nagyidôs” (5 évtôl életfogytiglanig tartó büntetésre ítélt) váci rabtársadalomnak. Vele ellentétben például Déry Tibor, akinek szüntelen önsajnálatán a felülrôl elrendelt (külföldrôl vagy Böbe asszony által kiharcolt) kivételezések sem tudtak enyhíteni, kifejezetten népszerûtlen volt. Önzônek tartották, aki saját sorsán és állapotán kívül semmivel, senkivel nem törôdik, egyúttal szánalmas, tartás nélküli, síránkozó alaknak. (Mikor elújságoltam neki, hogy kiszabadítására Párizsban Déry-bizottság alakult, rezignáltan legyintett: „Ez is csak egy szög a koporsómba.”) Méreibôl viszont sugárzott az érdeklôdés, az életkedv és a szolidaritás. Betegségét „elfelejtette”, megfiatalodott. Noha ô is „sitiprinc”-nek számított, barátságokat kötött fiatal munkásokkal, vagányokkal, tanácsokat adott a sokasodó családi-házassági problémákra, álmokat „fejtett meg” a zárkában („hosszú, kínos rabság” volt a leggyakoribb diagnózis), tanulmányozta a sors által elébe vezetett, számára ismeretlen típusokat, egyéniségeket. „Emlékeztetôül emberek és szörnyek együttes világára” – ezt írta ajánlásul Shakespeare Viharjának példányába, amelyet szabadulásom elôtt kaptam tôle. A Naplóban is megemlíti, hogy Sumák és maké címmel (vö. Totem és tabu) meg akarta írni a börtönélet pszichopatológiáját, amelynek középpontjában természetesen a tiltott tárgyak (kés, rádió, újság) birtoklása és a tilalmas érintkezések fenntartása, üzenetek át- és kiküldése stb.) áll. Közös zárkánkban vele és Széll Jenôvel, hármasban, megindítottuk az „Élvezd a börtönt” mozgalmat, amelybe Göncz Árpád is „felvételét” kérte, ám Mérei kifogásolta inkább heroikus, mint hedonisztikus attitûdjét. De túl a játékon, Mérei többször hangsúlyozta, hogy a börtönélet kiválóan alkalmas az elmélyült munkára, és egyetlen súlyos fogyatékossága a másik nem hiánya.
„Azt az embert egyetlenegyszer sem láttam mosolygás nélkül – emlékezik Földvári Rudolf, egykor az MDP Politikai Bizottságának tagja, a budapesti, majd a Borsod megyei pártbizottság elsô titkára, 56-ban a megye munkástanácselnöke. – Az annyira nem akarta fölvenni azt, amit a börtön egésze jelent, hogy mindenki azt mondta, hát ezt kirakatba kéne állítani a börtön elé, hogy nézzétek, milyen derûs emberek élnek itt. [...] Mindenki azt mondta, jaj, csak a Feri bácsival találkozzunk, akkor elmúlik minden kétségem, búm és bajom.”37
Nagy Elek, az 1956-os csepeli központi munkástanács elnöke így beszéli el elsô találkozásukat a fordítóirodán: „Bejön egy kis snezega emberke. Snezega alatt én a testi felépítést értem. Kis mozgékony. És akkor mondja, hogy Mérei vagyok. Bemutatkozom: Nagy Elek. A csepeli Nagy Elek? Igen. És én miattad kerültem börtönbe? Hát ez nem érte meg. Ez az elsô mondata. Akkor beszélgettünk. [...] akkor is úgy hittem, legalább egy esztendô börtönt megér együtt élni Mérei Ferivel, Donáth Ferivel, Bibó Istvánnal.” Nagy Elek egyik nagy élménye a váci fordítóirodán: „Mérei és Bibó vitája.[...] Ez a két teljesen ellentétes egyéniségû ember. Ez a kettô összecsap. És egy félórás vita. [...] a kis izgága zsidó Mérei, ahogy mondja az érveit, Bibó Pista pedig azzal az angyali nyugodtságával.”38
Persze korántsem mindenki volt ilyen konfliktusmentes viszonyban Méreivel. Marián István, 56-ban a Mûszaki Egyetem katonai tanszékének parancsnoka, az egyetem egyik forradalmi vezetôje: „az volt az érzésem, hogy Feriben van egy értelmiségi gôg. Majdnem a kegyetlenségig gyötört engem, bár végsô fokon ennek is köszönhetem, hogy megtanultam fordítani. [...] De számtalanszor megalázott. Ilyesmiket vagdalt a fejemhez, hogy ide figyelj, mehetsz ládát szögezni, ahhoz ész is kell, hogy fordítani tudjál. Szóval, nagyon kegyetlen volt ebben a vonatkozásban, de végsô fokon nagy elégtételül szolgált, amikor elismerte: te, Pista, mégiscsak megtanultál fordítani.”39 Marián részletesen beszámol ideológiai vitáikról is.
Egy fedônéven jelentô értelmiségi „tégla”, aki a váci börtönben és a Gyûjtôben együtt lakott vagy dolgozott „revizionista kommunistákkal”, s „káderlapokat” is vezetett róluk, 1962. március 10-én leírta, hogy még a „tanári idôszak”, azaz 1961–62 elôtt egy zárkában ült Méreivel, s miután jellemezte mûveltségét és nézeteit, megállapította, hogy Déryvel és másokkal ellentétben Mérei Ferenc és Nyugati László (újságíró, Petôfi-utánzó rossz költô, de hajthatatlan jellem) zsidó mivolta „nem csökkentette népszerûségüket” a rabtársak körében.40
Igazában nem tudható, s nem is egészen mindegy, hogy ez a megfigyelés mikorról származik. Az a lappangó bizalmatlanság ugyanis, amely a fentebb jellemzett 476-os csoport számos tagját – és korántsem csupán a „zsidókat” – övezte a felkelôk, munkástanácsi vezetôk, fiatal katonák körében, az 1960-as részleges amnesztia okozta csalódott hangulatban érte el a kritikus szintet. A „kerek” felszabadulási évfordulóra várt nagy vagy éppen általános amnesztia helyett csupán a legfeljebb hat évre elítéltek szabadultak, a nagyidôs váci börtönbôl kétszáznál is kevesebben. Egyéni kegyelmet kapott viszont – az MSZMP Központi Bizottságának március 30-i határozata alapján – egyfelôl Farkas Mihály és fia Vladimír, másfelôl a 9 évre ítélt Déry Tibor, a 12 évre ítélt Donáth Ferenc, továbbá Jánosi Ferenc, aki 8 és Váradi Gyula tábornok, aki 7 évre volt ítélve. Az amnesztia hatálya alá esett Haraszti Sándor, Háy Gyula és Kovács István tábornok (6-6 év), Vásárhelyi Miklós és Józsa Péter (5-5 év). Szabadulásuk után néhány nappal, április 7-én a váci börtön néhány részlegében kitört az éhségsztrájk, amelyhez másnap az elítéltek 80 százaléka csatlakozott.41
Méreivel akkor éppen közös zárkában voltunk – s igen nehéz döntési helyzetben, a kettôs kötöttség állapotában. Megértettük az elkeseredett fiatalokat – a fel-felröppenô, kivált Déryre vonatkozó antiszemita utalásokat már jóval kevésbé –, de barátaink szabadulása ellen persze nem akartunk sztrájkkal tiltakozni. A második nap reggelén viszont megtudtuk, hogy az éhségsztrájkolókat levitték a Doberdónak nevezett nedves pincezárkákba, s ez ellen már tiltakozni akartunk. Mérei, akit a reggeliosztáskor a buta és ambiciózus körletparancsnok kissé még provokált is, egy másodperc alatt döntött az éhségsztrájk mellett, s ha a beteg „öreg” vállalta, senki sem maradhatott ki belôle. (Néhány zárkával odébb Bibó és Göncz is csatlakozott.) A sztrájk hamar lezajlott, hiszen nem reális tétje, hanem demonstratív szerepe volt, akárcsak Mérei csatlakozásának. A hatalommal szemben, amely korai szabadulással, egyéni kegyelemmel neki is kedvezhetett volna, a rabtársakkal való teljes szolidaritást választotta, a beláthatatlan következményekkel együtt. Az élete múlhatott ezen a döntésen, s ezt tudnia kellett.
A hatalom válasza nem késett soká. A sztrájk résztvevôit három-hat hónapi, illetve – a kezdeményezôket – egyévi összkedvezmény-elvonásban részesítették, s az utóbbiakat Márianosztrára vagy Sátoraljaújhelyre szállították éjszaka, fûzôláncra bilincselve. Mérei, Széll Jenô, Marián István, Zsámboki Zoltán 157-ed magukkal ez utóbbi csoporttal kerültek az ország egyik legprimitívebb, legmostohább börtönébe, ahol Méreinek is a varrodában kellett dolgoznia. Széll Jenô jó két évtizeddel késôbb így emlékezett erre: „Mérei tipikus tudósember, aki semmiféle géphez nem ért, s ezt a smasszerek is valamennyire akceptálták, s nem akarták egyik brigádba sem beállítani, mert ott brigádban dolgoztunk, és a brigád teljesítményét lehúzta volna. Azt mondták neki, hogy járjon körbe, és ami darabok leesnek, azokat varrja össze. Összeszedni a hulladékot, az még ment, de összevarrni, a két slejfnit egymásra rakni, és a gép alá tenni, s a gépet megindítani, az már nem ment. Amikor meg akart állni, akkor a pedált egyre erôsebben nyomta, a kezével meg tartotta az anyagot, ennélfogva a tû egy helyben mozgott, és egy hatalmas púpot varrt. Fiatal melós srácok tanították Ferit, s mondták neki, hogy érzéssel nyomd a pedált, mintha autót vezetnél. Azt mondja erre a Feri, hogy ô nem vezetett soha autót. Mondják neki: de valamilyen géppel csak volt dolgod? – Azt mondta erre Feri, hosszú gondolkodás után, hogy egyszer, amikor kisfiú volt, a mamája engedte, hogy a mákdarálót tekerje. Az nem gép, Feri bácsi, mondták neki. Aztán azt mondja Feri, hogy volt neki dolga géppel mégis. Mikor Párizsban volt egyszer, akkor azzal kereste a kenyerét, hogy takarított, és angazsálta ôt egy kisebb szálloda. És ott a porszívót kellett kezelnie. Elmagyarázta neki a patron, hogy minden szobában van egy konnektor, aminek négy lika van, s az egyik lik így, a másik lik úgy, és hogy hova kell bedugnia. S ô ezt nagyon megjegyezte, de amikor elkezdett porszívózni, egy perc múlva haját tépve rohant be a fônök, hogy lenn az ebédlôben portengerben ülnek a vendégek. Valamit rosszul dugott be, hát azt mondja, neki ennyi technikai múltja van. A fiúk látták, hogy a dolog reménytelen, de azért annyit mégis megtanítottak neki, hogy két izét összevarrjon, s miközben mi tonnaszám ontottuk az elkészült ágynemût, Feri hat óra munka után egy kis összetekert darabot vitt a hóna alatt, végigvonult a termen, és azt mondta: »iszonyatos csapást mértem az imperializmusra«. Hát ez volt a Mérei fiú esete a varrodával. Aztán nem sokkal ezután jött a már említett érgörcs, és Ferit, hála istennek, visszavitték Vácra, mert Sátoraljaújhelyen nem lett volna jó sorsa az öregnek.”42
Mérei leírja a Naplóban (179. old.), hogy 1960 júniusában „igen kedvezôtlen körülmények között (irritáló és méltatlan bánásmód, csökkentett élelmiszeradag stb.)” rosszul lett, súlyos agyérgörcsöt kapott. Hetekig küzdött az életéért, beszéd- és mozgásképessége visszanyeréséért, s ebbôl a küzdelembôl született meg a Lélektani napló ötlete, majd koncepciója. Nem írhatta meg, hogy mindez a szörnyû „Sadaradán” történt, alig két hónappal a fûzôláncon végigcsinált Nagy Utazás után. Megfelelô orvosi kezelés híján öngyógyításra és zárkatársai segítségére hagyatkozott. Ebben Széll Jenôé lett a döntô szerep. Ismét ôt idézem: „Úgy nézett ki, mintha gutaütés lett volna. De aztán késôbb saját maga analizálta a dolgot, és valami súlyos agyérgörcsöt állapított meg. Reggel, amikor fölkeltünk, közel volt az ô ágya, és egyszerre csak arra lettem figyelmes, hogy furcsa, vöröses, szederjes az arca, és az ágyazás közben – olyankor nagyon kellett sietni, mert nagyon kevés idô volt az ébresztô és a reggeli között – láttam, tétován és furcsán mozog. Szóltam hozzá, de nem tudott válaszolni. Ekkor kiderült, hogy valami nagy baj van az öreggel. Késôbb elmondta, hogy ott lépett fel a folyamatban egy zárlat, hogy [nem tudta] megtalálni az adekvát szót és kifejezést ahhoz, amit mondani akar. Nem tudott beszélni. Nem fiziológiás, tehát a hangképzô szervekrôl van szó, hanem a kettô között, a gondolat és a szóra váltás. Errôl aztán írt egy szakszerû tanulmányt, amit WC-papírra másolva én hoztam ki a börtönbôl, és aztán ez nyomtatásban is megjelent. Amikor világosan láttam, hogy mi van, kihallgatást kértem a nevelôtiszttôl. A nevelôtiszt egy szar fráter volt. Nem mentem vele zöld ágra, és kihallgatást kértem a börtönparancsnoktól, és ott megmondtam a pasasnak, hogy nézzék, kérem, a grazi pszichológiai szakon van egy Mérei Ferenc munkaközösség. Ha akarja tudni, ki az a Mérei Ferenc, írjon egy levelet a Sorbonne pszichológiai fakultásának, és ott több Sorbonne-professzor fogja magának hosszadalmasan és terjedelmesen leírni, hogy ki a Mérei Ferenc. Ha pedig ez a Mérei Ferenc itt fog kifingani, akkor majd maguk ne csodálkozzanak, ha a Szabad Európától a francia és angol rádióig maguk is ott lesznek felemlítve, mint akik ennek a világhírû tudósnak a halálát okozták. Irtón belementem. Legnagyobb meglepetésemre megvolt az eredmény. Egy hét vagy tíz nap múlva Ferit visszavitték Vácra, normális körülmények közé. Mert ott nem lehetett kezelni. Az egy olyan Ördögsziget-szerûség volt, ez a Sátoraljaújhely. Volt valami orvosi ellátás, de hát egy SZTK körzeti orvos hetenként vagy kéthetenként egyszer bejött, és a betegeknek kiírta az aszpirint. Úgyhogy ott a Feri elpusztult volna.”43
A légkör a többieket is megviselte. Egyik zárkatársuk, az atlétatermetû B. M. egy éjszaka „begolyózott”, s tiltakozásul látványos öngyilkosságra és több társa megölésére készült. Elsô áldozatának Méreit szemelte ki, mondván, hogy „a szegény öreg zsidó már eleget élt, ne szenvedjen itt tovább”. Végül sikerült visszatartani, s borotvapenge helyett „csak” szögeket és kanálnyelet nyelt, hogy kórházba kerüljön.44 A sátoraljaújhelyi intermezzo pozitív oldala viszont, hogy itt szövôdött Mérei néhány nagy börtönbarátsága, elsôsorban a munkástanácselnök Rácz Sándorral, a fegyveres felkelô Cselik Ferenccel, de másokkal is. A volt „revizionisták” vagy nagyimrések közül alighanem Méreinek sikerült leginkább áttörnie a másfajta 56-os csoportok és egyedek bizalmatlanságán vagy fenntartásain.
Természetesen ôt sem fogadta el mindenki, még a sátoraljaújhelyi csoportban sem. Bácsi József, a csepeli központi munkástanács elnökhelyettese, igen sok fenntartással beszél róla: „egy intellektuel ember volt, kis alacsony, kopaszos, állandóan nagy udvartartás volt körülötte. Én mindig olyan tudálékos embernek láttam. [...] ez egy elefántcsonttoronyban ülô ember, aki igyekszik úgy elôadni a dolgait, hogy minél magasabbra emelje magát.”45 Egy másik munkástanácsi vezetô is hasonló alapállásból, de már az ösztönös bizalmatlanságot leküzdve alkot véleményt: „A Mérei papa nem kifejezetten az én emberem, ahogyan a börtönnyelven mondtuk, nem a mi kutyánk kölyke. De a Mérei papa azt a szumánt [darócot – L. Gy.] hordta, mint mi, és fantasztikus emberségrôl tett tanúságot...”46
Annyi bizonyosan elmondható, hogy a hosszú és nem mindig „élvezetes” börtönidôt Mérei Ferenc óriási lelkierôvel, s nem csupán a „nem kell mindig jól járni” elvének bensô elfogadásával, hanem legjobb, legnyitottabb közösségi énjének teljes bevetésével csinálta végig, és mind emberi kapcsolatokban, mind tudományos teljesítményben a maximumot hozta ki belôle. A rabtársadalom légköre, szokásrendszere és igen sok figurája – akik közül számosan barátai maradtak vagy paciensei lettek – mélyen beágyazódott érdeklôdési körébe és gondolkodásába.
A börtönvilág és annak lakói nem holmi kellemetlen életepizód gyorsan feledhetô járulékait, hanem ismeret- és élményanyagának gazdagodását jelentették számára. Sok értelmiségi sorstársától eltérôen szabadulása után sem akart és nem is tudott ettôl az emberi és élményanyagtól „megszabadulni”. Ez tükrözôdik álmainak a Naplóban leírt és elemzett helyszíneiben és szereplôi körében. Ezt rögzíti a vonatkozó fejezet összefoglalásában: „Az ember kötôdései, társas kapcsolatai, mint összefüggô répertoire, mint tájékozódási támpontcsoport, belejátszik az álomba s nyilván a lelki élet sok más megnyilvánulásába is. [...] Lélektani gondolatvilágunk sok felvetett hipotézis mellett két igazi jelenséggel gazdagodott: az egyik az, hogy kötôdéseink statisztikailag nagyjából konstáns gyakorisággal fordulnak elô az álomban (a jelenség akkor is igaz, ha a prizonizálódás tünete!) [...] Lélektani érdeklôdésünk ugyancsak kibôvült. Kiemelkedô helyet kapott benne a hospitalizálódás egy formájának részben introspektív, részben természetes megfigyelésen alapuló vizsgálata.”47
Apró, de jellemzô adalék, hogy a Belügyminisztérium figyelmét Méreinek ezek a publikációi sem kerülték el, s az ún. Figyelô-dossziéban 1985. március 20-i dátummal található B. S. alezredes értékelô jelentése „Az implikált tudás az álomban” börtönutalásairól.48 De a Cég ekkor már tisztában volt vele, hogy hatalma már végképp nincs a súlyosan beteg tudós felett, aki – mint Csepeli György a Naplóhoz írt utószava is szépen kifejti – még rabsága idején is megtalálta, éppen ezzel a munkájával, a szellemi szabadulás útját.

Jegyzetek

30 Erôs: Mérei, az informális nagyhatalom. i.m.
31 A félreértések elkerülése érdekében jelzem: nem az Egyetlen (a Végsô) Magyar Pszichológiatörténeti Könyvrôl álmodozom.
32 Pléh: A pszichológiai történetírás hagyományai… i.m. 13–33. old.
33 Hunyady György: Történeti bevezetés a szociálpszichológiába: a meghonosítás lépései. ELTE Eötvös Kiadó, Bp., 1998. 5. old. Mérei továbbélô hatását magam is kénytelen voltam megtapasztalni, lásd az Erôs Ferenc és köztem kialakult (már-már politikai csetepatévá is átalakuló) vitát: Erôs Ferenc: Önarckép (történelmi?) háttérrel. Élet és Irodalom, 1998. augusztus 28., 6. old. és Lányi Gusztáv: Gondolta a fene! Észrevételek Erôs Ferenc cikkéhez. Élet és Irodalom, 1998. november 20., 8. old.
34 Vö: Beszteri Béla: Rossz közérzet 1999-ben. Népszava, Szép Szó, 1999. január 2., II. old. – Lásd még Tôkéczki László: Polgári múlt – polgári jelen? Konrad Adenauer Alapítvány, 1995.
35 Mérei és a „Krampusz”. Beszélô, 1999. február. 60–70. old.
36 Szerepükrôl lásd a 35. jegyzetben hivatkozott tanulmányt.
37 Interjú Földvári Rudolffal. Készítette Molnár Adrienn. 1990. OHA 231. sz. 1138. old.
38 Interjú Nagy Elekkel. Készítette Hegedûs B. András. 1986. OHA 022. sz. 515., 554–556. old.
39 Interjú Marián Istvánnal. Készítette Hegedûs B. András. 1986–87. OHA 143. sz. II. 55–56. old.
40 Történeti Hivatal, F 7412 sz. Figyelô-dosszié. Mérei Ferenc.
41 Lásd Kertész Dezsô–Litván György: Váci börtönsztrájk, 1960. Visszaemlékezések és dokumentumok. In: Évkönyv IV. 1956-os Intézet, Bp. 1995. 163–232. old.
42 Interjú Széll Jenôvel. Készítette Hegedûs B. András, Kozák Gyula, Szabóné Dér Ilona. 1981–82. OHA 004. sz. 729–730. old.
43 Interjú Széll Jenôvel, 697–698. old.
44 Interjú Marián Istvánnal, II. 77. old.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta