László János
Társas élmény és utalás

Jegyzetek

Mérei Ferenc munkásságához és életéhez – ami a maga nemében és a szó szoros értelmében is „élet-mû”, a kulcsot nekem – s ez cseppet sem a terjedelmi korlátok okozta sûrítés – az élmény fogalma adja. Talán a pszichoanalitikusoktól eltekintve nem ismerek pszichológust, aki saját élményeire jobban figyelt volna, abban pedig mindenképpen egyedülállónak tûnik, ahogyan kereste az élményeket, s amiként a helyzetek teljes átélésére törekedett. Személyiség és alkotás koherenciáját is az élményhez kötöm, vagyis úgy látom, hogy Mérei munkásságának tengelyében az élmény kategóriája áll: az az alapvetô lelki tartalom, ami az „átélt helyzetnek, történésnek, a hozzá fûzôdô indulati feszültségnek és hangulati színezetnek az egysége”, ami még „ôrzi a valóság lüktetését”, s amit még áthevít a valóságos helyzet társas feszültsége. Az élményközpontú életmûnek – divatos kifejezéssel élve – többrétegû üzenete van. Ebbôl most két, számomra különösen fontos mozzanatot emelek ki. Egy olyan korszakban, amikor a gondolati cenzúra és öncenzúra mellett „élménycenzúra” is mûködött, és ez kiválóan rímelt a nemcsak Magyarországon uralkodó, „indulattalanított” kognitív szerkezetekbe: attitûdökbe, sztereotípiákba, identitáskategóriákba stb. szikkasztott szociálpszichológiával, Mérei munkássága valóságos, életteli, eleven, ha úgy tetszik, indulatteli jelenségekre irányította a figyelmünket. A másik mozzanat szorosan összefügg az elôbbivel. Mérei megmutatta, hogy a nyers, közvetlen, érzéki valóságtól áttüzesített élmények nemcsak az empátia, az impresszionisztikus leírás, hanem a szigorú tudományos vizsgálódás számára is adottak.
Ha az elmúlt évtizedek pszichológiai szakirodalmán végigtekintünk, az élmény kategóriáját szinte hiába keressük a vaskos kötetek vagy a karcsúbb folyóiratok lapjain. Szimptomatikusnak tekinthetô, hogy Mérei mindmáig egyetlen átütô nemzetközi sikert kivívott tanulmánya, Az együttes élmény is az élmény fogalmát megkerülô címmel – Group leadership and institutionalization – jelent meg a Human Relations címû folyóiratban,70 majd az immáron klasszikusnak számító szociálpszichológiai szöveggyûjteményekben. Ha viszont kissé tovább, egészen a századfordulóig lapozunk a múltban, azt látjuk, hogy az introspektív úton vizsgált élmények mint mentális folyamatok a lélektan központi tárgyai voltak, s nem is csupán a gondolati élmények (Wundt, Bühler), hanem az érzelmi élmények is (James). A XX. század elsô fe-
lének uralkodó pszichológiája, a behaviorizmus azután valamennyi tudati folyamattal együtt az élményeket is kiiktatta a legitim pszichológiai jelenségek sorából.
Volt azonban a pszichológiának néhány területe és irányzata, ahol az élmény jellegû lelki tartalmak vizsgálata nem szünetelt, még ha maga az élmény kifejezést – nem lévén comme il faut – általában más szavakkal helyettesítették is. Mindenekelôtt a pszichoanalízis volt az az irányzat, amely az álmokban, az indulatilag átszôtt fantáziaképekben, asszociációkban a közvetlen, érzéki-érzékletes tapasztalás ösztöndinamikailag irányított átalakulását követte nyomon. Ugyanígy nem kerülhette meg az élmények problémáját a fejlôdéslélektan sem, amelyik lényegét tekintve ugyancsak a lelki tartalmak átalakulásával foglalkozik, persze a maga szemszögébôl. Az intellektuális fejlôdést elemezve a fejlôdéslélektan, akár Piaget, akár Wallon, akár Vigotszkij munkásságát tekintjük, a valóság megkettôzésének, a tapasztalatok reprezentációjának kérdésével találja szemben magát, s a fejlôdés lépcsôfokainak leírásában a primér, strukturálatlan, élmény jellegû benyomásoktól az egyre bonyolultabb és elvontabb sémák felé halad. Végül az alaklélektan, azon belül is elsôsorban a lewini mezôelmélet irányul a közvetlen élménnyel rokonítható jelenségre, amikor az adott pillanatban fennálló pszichológiai mezôrôl beszél. Ez a mezô a teljes helyzet reprezentációjaként fogható fel, amiben elsôsorban nem is a perceptuális leképezôdés az érdekes, hanem a helyzeten belüli indulati-motivációs viszonyok teljességének a megjelenése.
A fentiek fényébén aligha túlzás azt állítani, hogy Mérei gondolatrendszerében az élmény az a katalizátor, ami a pszichoanalízis lelki dinamikáját, a walloni genetikus szociálpszichológiát, a piaget-i kognitív fejlôdéstant és Kurt Lewin dinamikus szociálpszichológiáját sajátos egységbe ötvözi. Persze a „méreizmus” zamatához egy „többlet”, a társas szempont következetes érvényesítése is hozzá tartozik. Az élmények Méreinél nem színtelen-szagtalan párlatok, hanem az együttesség, a társas kapcsolatok feszültségrendszerében felszikrázó átélések, amelyek lerakódott formában, illetve felelevenedésükkor is hordozni képesek a születésük pillanatában felvett indulati feszültségeket.
Az élménynek mint a tudatból kiszorult, tehát immáron a pszichikus reprezentáció birodalmába tartozó képzôdménynek a legtisztább megjelenési formája az utalás, amit Mérei élménymaradványnak vagy tapasztalásroncsnak nevez. Az élménygenezis társas szempontja és az élményreprezentáció utalásos mechanizmusa Az együttes élmény tanulmány két gondolati tartópillére. Ha egyszer valaki megpróbálja majd rekonstruálni Mérei szociálpszichológiai elméletét, e két pillérre bizton támaszkodhat.
Az utalás mechanizmusát Mérei a Napló elsô kötetében csoporthagyományok kialakulásából vezeti le. A hagyomány ismétlések révén képzôdik. A kezdeti spontán történést, pontosabban annak töredékeit átélôi megismétlik, állandó alakba öntik. Az ismétlések lélektani háttere azonban különbözô. Szemben a késôi megismétlésekkel, amelyek már az együvé tartozás ritualizálódott jelzései, a spontán történés töredékeinek elsô megismétlései az élmény teljes tartalmát, indulati és érzelmi feszültségét felidézik mindazokban, akik az eredeti élményt átélték. A hagyomány az összetartozás tudatát, az együttes élmények halmozódását ritualizált formában fejezi ki, a teljes élményt képviselô konkrét részlet viszont konkrét együttes élményt jelez. Az együttes élmény tehát a csoportban megjelenô sajátos jelforma, a teljes élményt a maga indulati gazdagságában felidézô viselkedésrészlet másodjelentése. Ezt a sajátos jelformát nevezte el Mérei utalásnak, s tekinti joggal a társas alakzatok anyanyelvének.
Az utalásban mint kommunikációs jelformában, és a mögötte meghúzódó lelki mechanizmusban Mérei nemcsak az élményszervezôdés, a valóság pszichikus megkettôzésének jellegzetes fejlôdési lépcsôfokát fedezte fel. A Naplóban végigkövethetjük az utalás változatait az intim élményközösségekben és a mûvészetben is.
Az utalásos élményfeldolgozás az átélt történések egy csoportjának különös sorsán alapszik. A tudatperemre szoruló élmények egy része, miként Freud feltárta, elhárítás áldozatává válik, elfojtás révén lesüllyed a tudattalanba. Más részük az új élmények csillogása folytán fokozatosan elszürkül, vázlatossá válik, érzelmileg kiszikkad. Ez a sematizálódás Piaget és Wallon által oly finoman leírt folyamata. Van azonban egy harmadik lehetôség is, és ez óvodáskorban, amikor az elfojtás mechanizmusai még tökéletlenül mûködnek, különösen gyakori. A tudatközelben megragadt élmény egy darabig ôrizheti a válóság érzékletes teljességét, érzelmi-indulati feszültségét. Ha ebbôl a még „áttüzesedett, valóságtól lüktetô” élménybôl egy konkrét részlet kiválik, és visszaugrik a tudatba, képes az eredeti élmény teljes érzelmi feszültségét képviselni. Mérei ezt a tudatba visszajáró részletet tekinti utalásnak.
A freudi és walloni gondolatok termékeny találkozásának lehetünk itt tanúi. A topológia (tudat, tudattalan, tudatperem) Freudtól származik. A dinamika azonban nem az élményegység fokozott libidómegszállásának következménye, miként azt Freud a pars pro toto összefüggéseknél feltételezte, hanem Wallon szellemében alapvetôen társas eredetû, a társakkal együtt átélt élmény indulati feszültségébôl táplálkozik. A feltételezett mechanizmus, az utalás mint jelfolyamat gondolati csírái is a walloni eszmekörbôl sarjadnak. Az utalás a Wallon által leírt öt jelentésreláció (jelzés, támpont, szimulákrum, szimbólum, konvencionális jel) a valóságos élményt vagy cselekedetet egyre áttételesebben, ökonomikusabban helyettesítô sorozatában különös leágazást képvisel, amennyiben a jelként mûködô felidézô részlet nemcsak ismereti (kognitív) vonatkozásokban helyettesíti a felidézett szituációt, hanem annak megközelítôen teljes indulati színképét is elôhívja. Sôt mindazok számára, akik az élményt együttesen élték át, indulati jelentéstöbbletet is tartalmaz.
Az elméleti rendszeresség megköveteli az utalások jelenségtani osztályozását. A leggyakoribb változat a közvetlen élmény spontán behelyettesítése. Az elôzô napi társas történés egy részletének vagy valamely más, egybecsengô helyzeti mozzanat spontán megismétlése mint jel elôhívja a megismétlôben és társaiban a korábbi élmény érzelmét és hangulatát. Késôbb az utalás szándékosan bevezethetô indítójellé válik, amely nyomán a közös élmény újra és újra lepereghet. Végül a sokszori ismétlés nyomán az élménycselekvés egyszerûsödik, az eredeti élmény érzelmi tartalma egybefolyik a megismétlés örömével. Ekkor az utalás már hagyomány-jel. A folyamatra álljon itt példaként Mérei egy óvodai megfigyelése.
Több gyerek játszik az óvodai nagyasztal alatt. Rakosgatnak, matatnak. Egy fiú az asztalon ül, és öntözôkannát tologat. Egy arra járó másik fiú elkéri a kannát. „Nem adom – mondja az, aki játszik vele –, kell nekem. Tûzoltósdit játszom!” Az asztal alól ekkor elôbújik három kisebb, „én is tûzoltó vagyok” – mondja az egyikük, s már tolják is az asztalt. Ez a tûzoltókocsi. Egy nagyobb fiú, aki eddig kockákkal épített, felugrik az asztalra, ô a sofôr. Az ô kezdeményezésére a tûzoltókocsit a játékpolchoz tolják, és elkezdik oltani az égô házat.
 A játék viszonylag sokáig tart (körülbelül 10 percig). Sokan vesznek részt benne, ugrálnak, hangoskodnak, szenvedélyesek...
...Két nappal késôbb a szabadjáték-félórában az egyik lány megáll a játékpolc mellett, és azt kiabálja: „Szent Isten! Megégek!” A rekonstrukció szerint ez a mondás a játékban elhangzott, de nem pont ebben a formában. Egy nagyobb lány a tûzoltójáték égô háza mellett a sarokban éppen lefektette a babákat, egyszer csak elkiabálta magát: „Szent Isten! Megégnek a gyerekek.” Ezt az elemet újította fel 48 óra múlva egy másik lány, s amint kimondta, több gyerek kiabálta: „Tûz van”, már tolták is a tûzoltókocsit, elôkerült az öntözôkanna, s néhány perc alatt teljes szenvedéllyel bontakozott ki újra a tûzoltójáték.
Ezt követôen is többször megfigyelték, amint a „Szent Isten! Megégek!”, illetve a „megég” részlet az egész játéksort elindította, annak izgalmával, forgatagával, gazdagságával. Az így felelevenített játék idôtartama változott, néha csak négy–öt percig tartott, de elôfordult, hogy egyperces betétként elevenedett fel egy másik játék keretében.
A Napló második kötetében azt az utat járhatjuk be Méreivel, amelyben az utalás mechanizmusától a kisgyermekkori gondolkodás egy sajátos formájának, az élménygondolkodásnak a felfedezéséhez eljutott. A gondolatmenet támpontjait a meghatározatlan copulával összekapcsolódó páros szerkezetek felismerése révén ismét Wallon szolgáltatja. Mérei elemzésében azonban az élménygondolkodás önálló, érvényes gondolkodási szintté formálódik.
E gondolkodási szint pszichikus háttere ugyanaz, mint az utalásé. Az érzékszervi-mozgásos tájékozódást követôen, de még a fogalmakkal operáló, logikus gondolkodás kialakulása elôtt, öt–hat éves kor táján a gyermek tudatfolyamatait sajátos kettôsség jellemzi. A tudatban egyszerre vannak jelen közvetlen élménymaradványok, amelyek jelzik, elôvételezik vagy indulati színezetükkel utalásszerûen képviselik az eredeti élményt, valamint az eredeti élmény tárgyi konkrétságától többé-kevésbé megfosztott, egymásra vetítés, sûrítés, elvonás következményeként létrejött, indulatilag elszíntelenedett sémák. Az utóbbiak a fejlettebbek, hiszen ez az út vezet a fogalmakhoz, de az elôbbiek az adott életkorban a hatékonyabbak, mert ezek hordozzák a tárgyi tartalmakat. Ugyanakkor ez a gondolkodás nem tárgy-, hanem érzelemvezérelt, a gyermek megnyilatkozásaiban a ténymegállapításokhoz képest túlsúlyban van az érzelmi reflexió, s miként az illúziókészség és a projekció számtalan példája mutatja, a belsô szemléleti kép elsôbbséget élvez a tárgyi mozzanatokat tükrözô érzéklettel szemben. Varázslatos világ ez (nem véletlenül nevezi Mérei a mûvészi gyermeki elôképének), a gondolkodás nem fogalmak lépcsôfokain halad, hanem élménytöredékeken, élményszintû támpontokon szökell, a téri és a társas tájékozódást ugyanúgy élménytámpontok irányítják, mint az idô kezelését. A problémahelyzet nem szemlélettelen sémákban idézôdik fel, hanem utalás rekonstruálja. Valódi „mûveletek” ezek, érvényes helyzet- és feladatmegoldó tudatfolyamatok, melyek az adott kor szükségleteinek megfelelô eligazodást biztosítanak a világban, még ha jelentôsen különböznek is a Piaget által leírt, hét–nyolc éves korban induló mûveletektôl, a diszkurzív gondolkodás építôköveitôl.
Az óvodai csoport számára a „megég” felkiáltás rémült változatai indítójelként szerepeltek az együttes játék megindításához. Az így megismételt játék játékszokássá rögzôdött, és bukkant fel önállóan, vagy más játék részleteként a gyermekcsoport tevékenységében, mint hagyomány-jel.
Felnôttkorban az utalás bizalmas közösségekben, cinkos kapcsolatokban bukkan fel. A kommunikáció látszólag mindenki számára érthetô konvencionális jelekkel zajlik, de ezek a jelek a beavatottak számára mögöttes tartalomként olyan élményrészleteket hordoznak, melyek lényege a teljes élmény, az élményközösség felidézése. Utalásos jelenségek a tudattalanban is elôfordulhatnak, egyes elszólásokról például kimutatható, hogy a tudattalan vágy nem közvetlenül okozza a zavart, hanem egy hangulatilag hasonló tudatközeli élmény konkrét, teljes értékû részét szakítja ki, és ezt löki be tévesen a kijelentésbe.
A naplóíró végül az irodalom, elsôsorban a modernista irodalom építkezésében mutatja ki az utalásos jelenségek sorozatát. Az utalás és az együttes élmény fogalma itt kitágul. Utóbbi egyfelôl valamilyen tág értelemben vett közös sorsot, a szerzô és a be- fogadó élményazonosságát jelenti, de jelentheti, például a motívumjátéknál, a hôs és a befogadó élményközösségét is. Ugyanígy az utalás is lehet a szó vagy szókép mögötti rejtett tartalom, közösen megragadható konnotáció, de lehet, s azt hiszem, ebben a minôségben a legérdekesebb, a mûvészi kompozíció sajátos eszköze, a mód, ahogy az egészet felidézô részletek egybejátszása révén létrejön a mûvészi élmény utánozhatatlan gazdagsága, érzelmi telítettsége.
A Napló kulcsfogalma tehát a fogalmi reprezentáció „dermedtségével” szemben a valóság közvetlen melegét még ôrzô élmény, és az élményekkel végzett legfontosabb mentális mûvelet, az utalás. Ezt leli fel Mérei legjellegzetesebb elôfordulási helyén, a gyermeki gondolkodásban, egyszersmind azt is felismerve, hogy a „felnôtt”, fogalmi gondolkodás nem képes megsemmisíteni a valóság átélésének e formáját. E különösen vonzó lelki mûködés búvópatakként visszajár a mûvészetben, az intim közösségekben, az álomban, mindenütt, ahol a spontaneitásnak tér nyílik, ahol az „együttesség” jelen van.
Az az együttesség, amely a lelki élet Mérei által képviselt társas szempontú vizsgálatának központi mozzanata. Mit is jelent a társas szempont, amit Mérei a Napló negyedik kötetében fejt ki részletesen? A társas szempontú megfigyelés és értelmezés az emberi megnyilvánulásokban azt a mozzanatot bontja ki, amely a társas kapcsolat vagy viszony alakításával függ össze, a viselkedések és lelki történések viszonyalakító másodjelentésére fókuszál. A társas szempont górcsöve alatt értelmezhetô és értelmezendô jelenséggé válnak a társas élet áramának olyan mozzanatai, mint a modellnyújtás és modellkövetés, a hatéves kor táján elkezdôdô átpártolás a családról a kortárs csoportra, vagy az együttes beilleszkedés, a pár vonzereje, erôtöbblete, nyugtalanító hatása a csoportra, amelyben a pár él, és olyan „privát” lelki történésekben is új jelenségek tûnnek elô, mint a Napló harmadik kötetében elemzett álmok.
Kétségtelen, hogy a társas szempont következetes érvényesítése Mérei munkásságában nem vezetett olyan nagyívû, „rendszerteremtô” elmélethez, mint amilyeneket a nagy elôdök, Piaget, Wallon, Freud, Lewin vagy Moreno létrehoztak. Mérei a többletek embere volt. Az együttességben is a társas élménytöbbletet kereste, a társas szempont bevezetésével pedig a reprezentáció elméletektôl a kognitív fejlôdés elméleteiig, a szociometriától és csoportdinamikától az álomelméletekig a pszichológia számos elméletéhez volt képes alkotó módon hozzájárulni, többletet teremteni. A szempontrendszer és az általa „észrevett” lelki mechanizmusok azonban alkalmasnak tûnnek arra is, hogy egy önálló társaslélektani elmélet építôkövei legyenek. Csak remélhetjük, hogy egy ilyen elmélet elôbb-utóbb megszületik.

Jegyzetek

66 Angelusz Róbert, Tardos Róbert: A kapcsolathálózati erôforrások átrendezôdésének tendenciái a kilencvenes években. In: Kolosi T., Tóth I. Gy., Vukovich Gy. (szerk.): Társadalmi Riport. TÁRKI. Bp., 1998. 239., 256. old.
67 Tardos Róbert: Kapcsolathálózati megközelítés: Új paradigma? Szociológiai Szemle, 1995. 4. szám, 73–80. old.
68 Bábosik I.: A szociometriai módszer. In: Falus I. (szerk.): Bevezetés a pedagógiai kutatás módszereibe. Kerabon, Bp., 1996. 212–234. old.
69 Robert K. Merton: Társadalomelmélet és társadalmi struktúra. Gondolat, Bp., 1980. 63. old.
70 Mérei Ferenc: Az együttes élmény. Officina, Bp., 1947. Uô.: Group leadership and institutionalization. Human Relations, 1949. 1., 23–39. old.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta