T i s z t e l e t k ö r

Lányi Gusztáv
Ki volt Mérei Ferenc?


Jegyzetek

Az itt következô írás nem szabályos recenzió. A recenzió mûfaja ugyanis egy adott, többnyire frissen megjelent mû ismertetése és értékelése, azzal a céllal, hogy az olvasók érdeklôdését (és nem mellesleg könyvvásárlási hajlandóságát is) fölkeltse. Mérei Ferenc Lélektani naplója és a Közösségek rejtett hálózata címû könyvei mostanában jelentek meg ugyan, de egyik sem elôször. Ám nemcsak ezért nem lehet – vagy nem akarok – szabályos recenziót írni róluk. Az itt következô írás azért sem szabályos recenzió, mert a recenzeálandó mûvek írója – Mérei Ferenc – sem szokványos szerzô. Hiszen egy „szokványos szerzô” – és az éppen terítékre került mûve – a jelen idô bizonytalanságában lebeg: a recenzens még az egekbe is emelheti ugyan, ám lehet, hogy holnapra már senki sem emlékszik rá (a recenzenssel együtt).
Mérei Ferenc viszont már nem a jelen idô bizonytalanságában lebegô „szerzô”, aki holmi lelkes vagy lelketlen recenzensi ügybuzgalmak prédája lehet. Mérei Ferenc a magyar – és az európai – pszichológia panteonjának lakója, és bár ez a (kurzivált) kijelentés némileg fennköltnek tetszhet, valójában csak azt akartam jelezni: a Lélektani napló és a Közösségek rejtett hálózata már egy befejezett, ám sok-sok tanulságot hordozó életmû része. Szabályos recenziót tehát azért sem lehetne ezekrôl a mûvekrôl írni, mert nem célszerû – és nem is érdemes – kiragadni az életmû egészébôl. Az életmû egészérôl viszont átfogó pszichológiatörténeti perspektívából kell(ene) írni.
Ám ha ennek ellenére mégis a pszichológiatörténeti perspektívából közelítünk az „aktuálisan megjelent” mûvekhez, akkor a címben feltett kérdéssel kell kezdenünk: ki volt Mérei Ferenc?
A kérdés persze látszólag fölösleges, hiszen Mérei Ferenc neve, munkássága a szûkebb és tágabb szakmai (elsôsorban persze pszichológusi) körökben jól ismert.1 De valószínûleg nem tévedek nagyot, ha nevének ismertségét a szélesebb értelmiségi körökben is feltételezhetem, ahol persze már nem annyira szakmai, inkább közéleti-politikai tevékenysége révén hatott. Mindazonáltal mégis úgy gondolom: Mérei Ferenc életmûve – azaz élete és mûve – még igazából nem feltárt. Írásomban ezért amellett fogok érvelni, hogy szükség lenne Mérei tevékenységének komplex pszichológiatörténeti rekonstruálására.

MÉREI-LEGENDÁK

Mérei Ferenc életmûve pszichológiatörténeti rekonstrukciójának egyik izgalmas, de minden bizonnyal nehéz cselekedete lesz a körülötte gomolygó legendafelhôt átvilágítani és lepárolni. Mérei ugyanis szellemi alkotásait úgy formálta meg – miként a jelentôs gondolkodókkal ez gyakran elôfordul –, hogy témáit saját élete közvetlen világából is merítette, ezzel mintegy önmaga és szûkebb-tágabb környezete életproblémáira is reflektált. Ráadásul a számára kiszabott idôben és életterekben – informális és formális társas világaiban éppúgy, mint a tudomány paradigmatikus konfliktusaiban és a politika gyilkos kalandjaiban – tudatosan intenzív életet élt. Ezért hát nem csoda, ha hívek és ellenfelek, szimpatizálók és utálkozók, rajongó tanítványok és taktikus alkalmazkodók, s még ki tudja, hányféle vélemény („felhôzet”) alakzat-formálók fantáziaprojekciói (is) lengik körül valódi személyiségét és tevékenységét. A rekonstrukció azért (lesz majd) nehéz, mert e fantáziaprojekciók természetesen nem üres fantazmák. Mérei a pozitív, a negatív – és persze az ambivalens (és a többi) – véleményalakzatok kiváltásának egyaránt igencsak alkalmatos „figurája” volt.
(A példakép) Az ötvenes évek közepén-végén tanuló pszichológia szakos hallgatók kívülrôl és távolról így látták: „Ô legenda volt; a világháborúból a Vörös Hadsereg tisztjeként jött vissza, de Párizsban végzett. [...] ott volt még a Kossuth-díj, az igazgatói cím az ONI-ban [az Országos Neveléstudományi Intézetben], majd a lebukás a sötétbe. Tudtuk, hogy fordításból él álnéven, és börtön fenyegette már 1956 elôtt. Állást sem kaphatott. És egyszer csak 1955 végén vagy 1956 elején megjelent a Kardos-szemináriumon. Nem taníthatott ekkor sem, de odakerült a tanszékre.”2
(A mozgalmár) Híre-legendája tehát sokféle tényezôn alapulhatott, amelynek egyik meghatározó összetevôje volt – az alapot jelentô tudományos teljesítmény mellett – politikai szerepvállalása is. Mérei Ferenc az 1940-es évek közepétôl néhány évig jelentôs hatalmi pozíciókat töltött be, többek között az Országos Neveléstudományi Intézet (ONI) igazgatója, a NÉKOSZ pedagógiai-pszichológiai tevékenységének irányítója, a Gerô Ernô által vezetett Magyar Tudományos Tanács tagja stb. Az egyik típusú véleményalakzat ezt a korszakát inkább „pozitív”, a másik inkább „negatív” módon ítéli meg. A „pozitív” jobbára a „fényes szelek” kollégiumi és pedagógiai romantikáját – Pataki Ferenc szavait idézve: a „tavaszi burjánzást és áramlást” – emeli ki.3
A „negatív” véleményalakzat viszont a negyvenes évek közepén-végén ténykedô Méreit olyan „élharcos” mozgalmárnak látja és láttatja, aki a pszichológia és a pedagógia területén garázdálkodott: „Az Országos Neveléstudományi Intézet élén diktátorkodott az oktatásügy egész területén. Ezen a vonalon haladva a NÉKOSZ közremûködésével szétrombolták a független ifjúsági szervezeteket, majd 1949-ben a NÉKOSZ is áldozatává vált a mindent maga alá rendelô homogén párturalomnak.”4
Sajátosan ambivalens kép mutatkozik meg a „forradalmár” Méreirôl egy nem mozgalmári (sokkal inkább a csendes tudós[nô]i) attitûd hátterén: „Egyik nap – emlékezik Barkóczi Ilona 1956 októberének mozgalmas napjaira – beindultam [az egyetemre] megetetni a patkányaimat, nagyon féltvén ôket, hiszen sok heti, tán több hónapi munkám feküdt már bennük.
A bölcsészkar épülete elôtt összefutottam Méreivel. Mikor kérdésére közöltem, hogy patkányt etetni megyek, hirtelen rémes letolást kaptam tôle, mondván, hogy most, amikor a haza sorsa forog kockán, én ilyenekkel foglalatoskodom. Ezt szívemre véve, miután állataim fele már amúgy is kimúlt, átmentem a jogi karra, honleányi kötelességem teljesítendô.”5
(A kérdezô és a diabolikus ember) – Szintén jellegzetes, ráadásul az elsô benyomás igen fontos pszichológiai történéseire is utaló dinamikus, tehát a riadalomtól a szeretetig ívelô ambivalenciákat mutat a börtöntárs, Göncz Árpád visszaemlékezô szövege is: Mérei Ferenc olyan kérdezô volt – írja –, aki „nemcsak a részfolyamatokat, hanem az egész – az ember és az emberiség, a szellem és a társadalom – kérdéseire kérdezett rá, és soha semmi választ nem tekintett véglegesnek, makacs és lebírhatatlan érdeklôdéssel figyelte a változásokat. [...] igyekeztem védôfalat vonni önmagam, a magam ismert személyisége köré. Ezt a védôfalat pillanatok alatt leomlasztotta. Néhány jól irányzott kérdéssel, szinte azt mondanám, jerikói harsonaszóval.” Göncz Árpádot elsô beszélgetésük riasztotta: „Hiszen az ô szeme elôtt pillanatok alatt foszlott szét minden álság: sem misztikumot, sem paradoxont nem tûrt.
A pôre miérteket kereste. Volt ebben valami diabolikus: s ezt nemcsak én éreztem annak. Láttam, sok egyszerûbb szövésû lélek volt, aki féltette tôle lelke szövetét, s akinek nem akaródzott, hogy szálaira szedjék, s ki megijedt, sôt félt is tôle.” Mérei persze azért nem volt csak diabolikus, mert miérteket keresô egyénisége „olyan kristálytiszta volt, önmagával szemben olyan részrehajlatlanul könyörtelen, hogy annak egy kicsit is fogékony személyiség képtelen volt ellenállni”. Sôt „nemcsak minden kérdését, de egész magatartását szeretet melegíti át – áldozatkész, veszélyt is vállaló, segítô szeretet.”6
(A „színeváltó”) A politika által meggyötört (vagy megkonstruált?) „negatív” legenda lengi körül azt a véleményalakzatot, amely szerint Mérei amolyan „színeváltoztató” volt, aki azonban valamiképpen mindig a („vörös” különbözô árnyalataiban mutatkozó) kommunista hatalom érdekében cselekedett: 1945-ben még a „felszabadító” szovjet hadsereg tiszti egyenruhájában vonult be Budapestre, „s pedagógus, pszichológus körökben a kommunista tisztogatás kíméletlen vezetôje lett. [...] a változás szelét érezve hirtelen demokratává alakult, felszólalt a Petôfi körben, majd látványos, ám ártalmatlan szervezkedésbe kezdett az októberi harcok napjaiban.
A kommunista rendszer következetes volt vele szemben. Korábbi érdemeit nem feledték, s viszonylag rövid börtönbüntetése után az Aczél-diktatúra ismét vezetôállásba helyezte.”7
(Az ellenálló) A politikának viszont sajátosan „pozitív” legendája lengi körül azt a szinte líraian apologetikus véleményalakzatot, amely szerint Mérei – a Lélektani napló errôl tanúskodik – „a látható pálya magasáról letaszítva képes volt egy láthatatlan, a lélek belsô terében emelkedô magaslatra kapaszkodni, melyhez láncolva magát Prométheuszként helyt tudott állni”. A görög mitológiai párhuzam mellett a romantikus toposz is felbukkan: Mérei a Lélektani naplóban „Monte-Christóként” fúrta „makacsul, szívósan az utat önnön kiszabadítása érdekében, csak éppen ez az út befelé irányult”.8
És valóban: Mérei – a börtön rideg falai között éppúgy, mint az 1963-as amnesztiával onnan szabadulva, a fokozatosan puhuló diktatúra körülményei közepette is, egészen 1986-ban bekövetkezett haláláig – „nemcsak emberként és politikusként, hanem pszichológusként is ellenálló volt”, támasztja alá az iménti líraian hangszerelt véleményt egy szikárabb, de szintén a „pozitív” legenda jegyében fogant észrevétel.9
(A mester) A rajongó tanítvány Mérei-képe is látványos – és szintén interpretálandó – véleményalakzat, hiszen a közeli mester–tanítvány viszony tudománytörténeti perspektívából olyan tudásszociológiai és társaslélektani helyzet, amelynek feltárása és átvilágítása nélkül a kognitív teljesítmény létrejöttérôl sem tudnánk meg sokat. Ám maga a rajongó tanítvány szubjektíve – és érthetô módon – szintén elfogult, viszont éppen ezért minden egyes szava megkerülhetetlen „filológiai forrás”.
Nézzünk egy ilyen példát is, a példa a klinikai pszichológus Méreirôl villant fel egy „összefoglaló” véleményalakzatot: „Mérei Ferenc vezetésével a Laboratórium [az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet Klinikai Pszichológiai Laboratóriuma] az ön- és szakmamûvelés bázisa, a kreatív alkotószabadság világa lett. Munkáiba bevonta a lelkes ifjú pszichológustanítványokat, de gyakorlottabb kollegáira is támaszkodott. Mûhelyének légkörében, szemináriumainak (»Mérei-szerdák«) igényességében, a munka erôfeszítéseiben és együttes örömében újrateremtette a »fényes szelek« lelkes idôszakát, a szárnyaló, mégis autentikus együttes teljesítményt. Laboratóriumában minden tanítványa, de minden hozzá forduló pszichológus is óriási segítséget kapott a foglalkozás, a hivatás mûveletrendszerének megtanulásához, a személyiség (mint eszköz) formálásához, a pszichológusi identitás kialakításához. Ez sokunk számára életre szóló élményeket adott.”10
(A legendák tudásszociológiai de[kon]strukciója és az életrajzi tények) A „Mérei-legendák” tehát nagyon sokféle és összetett problémavilágra utalnak, egy leendô pszichológiatörténeti munkában ezek részletes tudászociológiai tipizálásával és filológiai adatolásával valószínûleg többet tudunk meg majd arról is, ki volt Mérei Ferenc. A szofisztikált legenda- és rejtélyfejtegetés – például az, hogy idegenné tesszük azt, ami ismerôs, és nem idegenkedünk attól, ami ismeretlen – persze nem jelentheti azt, hogy el lehetne feledkezni a nyilvánvaló életrajzi tényekrôl, és különösen nem a kézzel fogható könyv(ek)rôl, amely(ek) a tudományos teljesítmény burka vagy teste. Ilyen életrajzi tény, hogy Méreit 1958. október 17-én letartoztatták, 1959 márciusában tízéves börtönbüntetésre ítélték, s a börtönben – 1961 és 1963 között – írta meg Lélektani napló címû mûvét, olyan börtönviszonyok között, melyekre enyhén szólva nem volt jellemzô, hogy alkalmasak lettek volna az elmélyült tudományos alkotómunkára, ahol elviselhetetlen zsúfoltság és egyéb „zavaró” körülmények közepette írta titokban, börtön- és sorstársai segítségével is dugdosva WC-papírra rótt sorait.11

BÖRTÖN ÉS SZABADSÁG

A Lélektani napló valóban szokatlan körülmények között íródott mû, amely eszközök és szokványos „empirikus” anyag nélkül jött létre, hiszen Mérei csupán önmagából merítve, emlékezetére, átéléseire és börtöntapasztalataira hagyatkozhatott – mégis tudományos (nem lírai, azaz szépirodalmi vagy publicisztikus hevületû) alkotás született. Börtön, halálközelség – Mérei mégsem mond le arról, hogy alkosson. A Lélektani naplóban ezért benne van mindaz, ami személyiségére és alkotómunkájára is jellemzô volt: az élményközeliség,12 a jelenségek precíz felmutatása, a gondolatszövés tisztasága, a tények tisztelete, igényesség és precizitás. A Napló bizonyítja: „a lét határhelyzeteiben is lehetséges valódi érték létrehozása, ez adhat erôt és célt a túléléshez”.13
(Öngyógyítás és a szigorú bolsevik puhulása) Az is életrajzi tény, hogy Méreinél 1960 júniusában motoros afázia lépett föl, s az elfelejtett szavak felkeltették benne az én elvesztésétôl való félelmet. Ugyanakkor a traumás börtönhelyzetben átélt halálközelség leküzdése újabb erôfeszítésre ösztönzi: saját álmait kezdi el kutatni és elemezni. Ehhez kidolgozza sajátos álomregisztrálási módszerét, amelynek az a lényege, hogy az álom után felébreszti magát, így azonnal, még álomközelben, a lehetô legkisebb torzítás nélkül papírra vetheti álmait. Öngyógyítás is ez: hiszen az álmodó önmagának parancsolja, hogy ébredjen fel, ettôl a halálfélelem ellen is és a cirklik mögül vizsgálódó ôrök tekintete elôl is védi magát. „Kiszolgáltatottságát, a passzívan elszenvedett ébresztést önébresztéssé változtatja. A halál, az »örök elalvás« félelme helyébe a »ha akarok, fel tudok ébredni« tudata lép. Így lesz minden álom utáni felébredés egy-egy gyôzelem a börtönhelyzeten és a halál fölött.”14
A politikai fogoly börtönévei valódi traumát jelentenek: a börtönhelyzet egyfelôl újraéleszti a gyermekkori végletes kiszolgáltatottságát, az anyától való szeparációs szorongást stb. Ám a felerôsödött ösztönfélelmek nem tükrözik Mérei valódi helyzetét, azaz társadalmi-politikai relációit. Ez pedig azzal jellemezhetô, hogy a politikai elítélt ideológiai felfogása összeütközésbe kerül az államhatalom ideológiai rendszerével és elnyomó apparátusával. A rendszert „támadó” Mérei azonban paradox módon a rendszer „védelmezôjének” élte meg saját politikai szerepét: nem megdönteni, ellenkezôleg, megvédeni akarta a szocialista rendszert. Ez a sajátos politikai szerep- és nyelvzavar pedig felveti saját identitásának kérdéseit: nem csodálkozhatunk, ha a Lélektani naplóban közölt álomrepertoárban milyen kiemelkedô sûrûséggel jelennek meg a társadalmi-politikai problémákkal és identitásválsággal foglalkozó álmok, viszont – miként erre Virág Teréz egy briliáns elemzésében rámutatott – mindezek a gondok nem nyílt utalásrendszerben, de nem is rejtett szimbolikus rendszerben tükrözôdtek: „A börtönévek során egy olyan sajátos cenzúramûködést figyelhetünk meg, mely rejtetten jelzi a feldolgozhatatlan problémákból (traumákból) fakadó kényszeres megoldási kísérleteket, de úgy, hogy még az álmodó elôtt is rejtve marad a manifeszt álom-szövegben lépten-nyomon megjelenô utalásrendszer, a nyíltan jelenlevô implikált tudás, a kifejezések, szavak két-, vagy többértelmûsége.” Az álmodó ezért saját problematikus/traumatikus helyzetének reális feltárását, illetve jobb megismerését szükségképpen – és természetesen – nem végezhette el, mert magát – még álmában is (vagy inkább már csak álmában?) – „igazi kommunistának” tartotta.15 A börtönévek mindenestre lazítottak Mérei bolsevik meggyôzôdésén: „Mondjuk csak ki! – nézett szembe ekkori önmagával egy kései interjúban – Szigorú bolsevik voltam. Tulajdonképpen negyvenéves koromban kezdtem puhulni, és ez a folyamat húsz évig tartott. Persze, a börtönévek nélkül soha nem lágyultam volna meg.”16
(Mérei és a politika) Mérei életének tehát egyik nagy, álmai mélyébe is beleivódott örvénylô szenvedélye – és (veszélyes) kalandja – a (bolsevik) politika volt, amely befolyásolta tudományos alkotói tevékenységét is. Egy jövendô Mérei-monográfiának alaposan és részletes adatolással szintén szembe kell majd nézni ezzel a kérdéssel. Ennek során bizonyára alkalmazható lesz egyfajta tudásszociológiai és (társas)lélektani megközelítés is. Különösen azért javaslom ezt a megközelítésmódot, mert az imént idézett „puhulási” folyamatról egyrészt keveset tudunk, másrészt tanulságos módon maga Mérei áttételesen mégiscsak sokat elárul róla. Egy helyütt például ezt írja a kapu metaforájáról: „akár belépnek, akár kilépnek rajta, akár énrám zárják, akár én zárom másra, tartalmaz valami titokzatosat; döntést és feladatot sugall és így olyan szociálpszichológiai mezô, amely legtöbbször próbatétel elé állítja a személyiséget [...] MF is újra és újra eljutott a kapuhoz, hol bentrôl, hol kintrôl indulva, s a küszöb körül tárult fel jól ismert és a validitás tekintetében sokat vitatott érzékenysége a pszichológiai és történelmi kalandok iránt.”17 Más helyütt pedig azt írta, hogy egész életében a Jó és a Rossz határmezsgyéjén járt.18

INFORMÁLIS NAGYHATALOM

Mérei Ferenc életében a számára adatott – de részben maga által is választott – határmezsgye az 1960-as évek közepétôl mintha inkább a „jó” irányába tekeredett volna. 1963-ban amnesztiával szabadult a börtönbôl, s 1964 januárjától pszichológusként alkalmazták az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben.19 Megjelenésével a túlnyomóan biológiai szemléletû intézményben egyfelôl megerôsödött a pszichológia pozíciója, másfelôl – és ez talán még fontosabb – a készülô klinikai pszichológusok nem az egyetemen, hanem jobbára Mérei körében tanulták meg, amire a gyakorlatban szükségük volt.20
(Mérei „erjesztô” szerepe) Méreinek ez a sajátos mikroszociológiai „erjesztô” szerepe azért is keletkezhetett, mert a hazai pszichológia ekkoriban, a hatvanas évek közepétôl – az ötvenes évek kényszerû szünete után – kezdte meg újra a munkát. Újjászervezôdött a Lélektani Intézet, 1962-ben a Pszichológiai Társaság „Pszichológiai Tudományos Társaságként” folytatta mûködését, újból kiadták a Magyar Pszichológia Szemlét stb. Az egyetemen megindult a pszichológusképzés, 1963-tól a szakosító, alkalmazott (klinikai, munka- és pedagógiai) pszichológusképzés is kezdetét vette. A klinikai pszichológusok felkészítésébe Mérei Ferenc is bekapcsolódott, persze úgy, hogy – miként az ötvenes évek végén – az egyetemen most sem taníthatott. Ekkortól azonban az a sajátos „konszolidációs” helyzet alakult ki, hogy az egyetem „eltûrte” (a „három »t«” jegyében is minden bizonnyal), hogy Méreihez kijárjanak Lipótra a pszichológushallgatók. Így történt, hogy Mérei Ferenc a hatvanas évek második felétôl, a börtönbôl való szabadulása után – a „bujdosó” lelkiállapotával és persze veszélyes/vonzó nimbuszával is – informális nagyhatalom, szürke eminenciás lett a magyar pszichológiában.21
Ennek a „nagyhatalmi” befolyásnak egyik igen fontos megnyilvánulása és reprezentatív alkotássá elaborálódott dokumentuma a Közösségek rejtett hálózata címû könyv, mely elôször 1971-ben jelent meg. Ez – méltán – Mérei egyik legismertebb mûve. Ha szikáran össze akarjuk foglalni a tartalmát, a következôkre kell utalni: látszólag arról szól, hogy egyrészt mi a szociometria, másrészt a klasszikus morenói szociometriát miképpen és hogyan fejlesztette tovább Mérei az úgynevezett többszempontú szociometriává. Az is szikár (már-már pedagógia- és pszichológiatörténeti) tény, hogy a szociometria módszereit – nem utolsósorban a Közösségek rejtett hálózatából is tanulva – az elmúlt évtizedekben széles körben (iskolákban, munkahelyi, kórházi, sportolói stb. csoportokban) alkalmazták.
De Méreinél – miként Morenónál is – a szociometria nem egyszerûen csak egy technika, hanem az informális, személyközi világ hálózata: „rejtett hálózat”, ahová a központi szabályozás, a hivatalos értékrend és a hatalom nem juthat el. Mérei – miként ezt Erôs Ferenc egy alapos tanulmányában hangsúlyozottan kimutatja – ennek a nem hivatalos, „rejtett hálózatnak” a hirdetôje, szinte megszállott, szenvedélyes prófétája volt.22 Ha még tömörebben akarnám összefoglalni a Közösségek rejtett hálózata címû Mérei-mû lényegét, a következô, szinte jelszószerû formulába tudnám sûríteni: spontán közösségszervezôdés szemben a hivatalos közösségcentrikussággal.
(A szociometria mint politikapótlék) A hatvanas–hetvenes évek Magyarországa azért volt a szociometriai kutatás és mozgalmi aktivizmus kiváló terepe, mert teret adott a társadalmi méretekben is kibontakozó individualizációnak, az ezzel összefüggô önreflexivitás igényének, miközben a „nagypolitika” hivatalos intézményei ezt képtelenek voltak megtenni. A csoport iránti érdeklôdés hátterében tehát az állt – és Mérei ennek a felismerésnek volt serkentô tényezôje –, hogy a különbözô csoportokat valóságos vonzalmakra kell(ene) alapozni, s Mérei többszempontú szociometriája (amely tehát a Moreno-féle vonzalmi választásokon túl a funkcionális választások irányába is kiterjesztô eljárás) azt sugallta, hogy az elsôdleges csoportokat és a vezetést a hatékonyságra és a hozzáértésre kell alapozni, nem a hivatalos döntésre.
A rejtett (de nagyon is nyilvánvaló) üzenet ez volt: a hivatalos csoportosulások, különösen a hivatalos vezetés rossz. A pszichológia – és Mérei – pedig azt sugallta, hogy meg tudja mutatni az alternatív, az „igazi vezetôket” a hibásan kiválasztott hivatalosokkal szemben. „A szociometria eszméje ebben a társadalmi közegben a politikát helyettesítette; a politikán kívüli szervezôdést hangsúlyozta, ugyanakkor az egész eljárás szavazásra és választásra épült, ami nem létezett a magyar társadalmi életben.” A szociometria tehát valójában politikapótlék szerepbe került.23
(A határmezsgye újbalos kanyarulata) A határmezsgye itt sajátos „újbalos” kanyarulattal tekeredet ki/be: vagyis Mérei is azok közé tartozott, akik a bürokratikus államszocializmussal szemben az informális kisközösségeket kultiválták. Ô is azon baloldali entellektüelek közé tartozott, akik csalódásaik és megaláztatásaik ellenére sem adták fel a marxi társadalomutópiába helyezett hitüket.24 Ezért – az említett szubkultúra igényes és következetes tagjának – egy sajátos utópia terepeként is mûködött a „közösségek rejtett hálózata”: az önkifejezés és önérvényesítés azon helyeként és lehetôségeként, amely „reményforrást” is jelentett.25
A valaha keményen bolsevik Mérei ekkorra már egészen puha szocialista volt, de az volt: baloldali szocialista, aki a „szocialista felvilágosodás” jegyében ténykedett. Mérei tehát olyan baloldali szabadgondolkodó volt és maradt – és itt utalhatunk a Bibó István Uchróniájában szereplô Méreire –, aki ekkor már (az 1960-as évektôl biztosan) nem fogadta el ugyan a létezô szocializmus „egyházias” intézményi rendjét, de az „eszméjét” végsô soron sajátjának hitte.26
(Antinomikus szerepek: a hôs, a szürke eminenciás – és a kívülálló) Az „informális stratégia” határmezsgyéjén lépdelô Mérei ezért antinomikus szerepek között kanyargott: a hôs és/vagy a szürke eminenciás szerepei között választhatott. A „hôs” vállalta a marginalitást s annak minden következményét, a „szürke eminenciás” pedig a háttérbôl, az informális homályból próbálta befolyásolni a dolgok menetét. Volt persze még egy másik, szintén jellemzô és jellegzetes magatartás is: a kívülállóé, aki „alámerült”, aki a hatalommal szemben „nem volt érdes”, mert nem akart velük így sem érintkezni. Azonban Mérei egyáltalán nem volt kívülálló!
A „hôs” és a „szürke eminenciás” vonatkozásában viszont szükségképpen állt elô az antinomikus szereppolarizáció, hiszen ekkor, az 1960–70-es évek Magyarországán (de lényegében egészen a rendszerváltásig, és persze másképpen utána is) az államhatalommal szemben egyenrangú civil szervezôdések csak nyomokban léteztek. Mérei ezért sajátos, de rá jellemzô módon (azaz nem „kívülállóként”) mindkettô volt: hôs a börtönben, szabadságharcos stb. – és szürke eminenciás, amikor kiépítette a maga informális szakmai hálózatát, az informális nagyhatalmi pozícióját.27
Élete és kutatómunkája annak lett a példája, miképpen hatolt be a politika a tudós és a gyakorlati pszichológus világába, s onnan vissza a politikába, miközben – s ez is egy jellemzô antinómia – a politikai pszichológia diszciplínájával nem foglalkozott.28 Valószínûleg azért is történt így, mert Mérei alapvetôen politikus (vagyis mozgalmi) ember volt. A közép-európai tudós korlátait ezért saját életével tapasztalta ki: az élet és a hatalom ingatag természetét, a visszatérô átfordulásokat külsô és belsô között. Mindez a hatalom és a valódi értékkel bíró emberi csoportok kapcsolatának elemzéséhez vezette el: ebbôl egy olyan elmélet és gyakorlat következett, amely Méreit a „közösségek rejtett hálózata”, s nem a nyíltan politizáló „szabad” ember rejtett (de megismerhetô) politikai magatartása kutatásának irányába vitte. Ez a „határmezsgyén” vibráló feszültség tette ôt a magyar pszichológia olyan informális nagyhatalmává, akinek szociológiai jellegzetességét – Pléh Csaba találó megfogalmazásával élve – a hálózati guru és a kultikus alak terminusaival lehetne talán legpontosabban leírni.29

MÉREI A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN

A rendszerváltás a „rég-(azaz a közel-)múltba” ûzte azt a világot, amelyben Mérei otthonosan mozgott. Három évvel ezelôtt, Mérei Ferenc halálának tizedik évfordulóján, Erôs Ferenc azt kérdezte: „Hol vannak ma azok a kiscsoportok, amelyek neki és a hozzá hasonló emberek számára menedéket és hátországot jelentettek? Az »erôs állam«-e az ellenség vagy éppenséggel a gyenge? Hol van ma a határ a »mi« , a marginalizáltak, az ellenállók, a kívülállók, és az »ôk«, vagyis a hatalom között? Kinek szólnak az utalások, ki érti meg ôket és egyáltalán szükség van-e még rájuk? [...] Milyen túlélési és érvényesülési stratégiákat ajánlana ma Mérei azoknak, akik meg akarják ôrizni személyiségük autonómiáját? S vajon mit tenne ô maga, ha el kellene igazodni a mai világban? Valószínûleg ismét a belsô emigrációt választaná.
A kérdés csak az, hogy megtalálná-e azt az informális hálózatot, amelynek ismét szürke eminenciása lehetne.”30
Valóban: Mérei a magyar – és a (közép-)európai – pszichológia tudománytörténeti panteonjába került, s ebben az értelemben már „nem élô”. Ezért azt is gondolom, hogy bár izgalmas lenne aktualizálni Méreit (s ha Erôs Ferenc három évvel ezelôtt „belsô emigrációba” küldte ôt, akkor vajon ma, a kollégiumi romantika posztmodern – konzervatív (liberális? vagy szabadelvû?), de mindenképpen antikommunista indíttatású – „reinkarnáltjainak” hatalomra kerülésekor mit tenne?), mégis úgy gondolom, hogy ez tudománytörténetietlen próbálkozás lenne. Ugyanakkor azt hiszem, mégsem pusztán „filológiai” tudománytörténészkedési tétje van Mérei életmûvének. Magam persze ezt tartom igazán fontosnak:31 ennek eredményeként készülhet majd el egyfelôl a magyar pszichológiatörténet átfogó monográfiája (ehhez lehetséges elôtanulmánynak vagy vázlatnak tetszik Pléh Csaba lenyûgözô dolgozata32), másfelôl és ezzel párhuzamosan vagy ettôl függetlenül is bizonyára elôbb-utóbb megírja valaki a Mérei életmûvét feldolgozó pszichológiatörténeti monográfiát is.
Mindazonáltal azt is gondolom, hogy Mérei munkásságában – életében és mûvében – az életmû példaértéke: „vonzó-taszító mágikus alakja” továbbra is hat.33 A rendszerváltás utáni Magyarországon élô emberek, a jövô évezred küszöbén – az integráció és a globalizáció igencsak tekervényes menetében – továbbra is keresik a saját személyes helyüket stb. Vágynak a szûkebb, saját alkatuknak, személyiségüknek és érdeklôdésüknek megfelelô intimebb életre. Ennek kerete a család, a barát(nô)i társaság, a lakóhelyi közösség, a civil szervezet, a klub, az egyesület, a vallási közösség stb. Ha pedig már a politológusok is keresik a technika, a kommunikáció s az egyre inkább a „virtualitás” uralta világból kialakuló pozitív (ellen)mozgást: az emberek intimebb magán és közösségi természetes környezetét és életvilágát, vagyis a polgári múltból a polgári jelenen (?) át a polgári jövôbe ívelô identitásokat34 – akkor ez olyan pszichológia mûvelését is igényli, amelynek alapjait Mérei Ferenc (is) lerakta, s akár elvonulna valamiféle belsô emigrációba, akár nem, politikai pszichológiai dolgozatokat valószínûleg mindenképpen írna.

Jegyzetek

1 A magyar pszichológusok idôsebb nemzedékétôl felkérésre kapott önéletrajzaik statisztikai tartalomelemzésével mintegy „számszerûsítettük” is azt az informálisan egyébként is közismert tényt, hogy Mérei Ferencnek meghatározó szerepe volt a magyar pszichológusok szakmai szocializációjában. (Vö. Pléh Csaba, Bodor Péter, Lányi Gusztáv: Egy társadalomtudomány elnyomatása és újjászületése: A magyar pszichológia sorsa az egyéni sorsok tükrében, 1945-1970. In: Bodor Péter, Pléh Csaba, Lányi Gusztáv (szerk.): Önarckép háttérrel. Magyar pszichológusok önéletrajzi írásai. Pólya Könyvkiadó, Bp., 1998. 308. old.)
2 Halász László: Beérni a minden embernek kijutó különösséggel. In: Önarckép háttérrel, 81–82. old.
3 Pataki Ferenc: Elnöki megnyitó. In: Bagdy Emôke, Forgács Péter, Pál Mária (szerk.): Mérei Ferenc Emlékkönyv. Bp., 1989. 21. old. Lásd még Köte Sándor: Mérei Ferenc és a népi kollégiumok. Uo. 81–84. old.
4 P. Bakay Éva: Pszichológusi pályafutásom. In: Önarckép háttérrel, 213. old.
5 Barkóczi Ilona: Önarckép háttérrel. In: Önarckép háttérrel. 18. old. – Kiemelés tôlem: L. G.
6 Göncz Árpád: Kedves Barátaim! In: Mérei Emlékkönyv, 11–12. old. – Kiemelések (kivéve az elsôt és a legutolsót) tôlem: L. G.
7 Rókusfalvy Pál: „Az ember számára emberré válni” In: Önarckép háttérrel, 252. old.
8 Csepeli György: Szabadság a börtönben. In: Mérei Ferenc: Lélektani napló. Osiris, Bp., 1998. Utószó, 480. és 482. old.
9 Erôs Ferenc: Mérei, az informális nagyhatalom. Magyar Hírlap, 1996. február 24., 14. old. Hogy Mérei maga mennyire szolgálhatta, valóságos cselekvésein túl, a róla kialakult legendákat, így az ellenálló képét is, arra jó példa lehet a következô történet. Mérei 1964 januárjában ment elôször az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetbe, hogy elkezdje a munkát, s akkori lelki állapotára 1973-ben így emlékezett: „Amikor beléptem a lipóti parkba, úgy éreztem, bujdosó kuruc vagyok, aki a vesztes csata után menekül. Ahogy fölfelé jöttem a téli kert csupasz fái között, mintha a Kárpátok gerincén kapaszkodtam volna a nagy bujdosásban.” Mérei azonban, a látszat ellenére, nem önapológiát írt, amit többek között olyan stílusjegyekbôl is ki lehet olvasni, hogy írását egy „mutatvány forgatókönyveként" (is) hangszerelte: sajátosan ironikus távolságtartás is jellemzi. (Vö. Mérei Ferenc: November 64. Egy mutatvány forgatókönyve. [1973]. In: Mérei Emlékkönyv, 131. old.)
10 Bagdy Emôke: „Elmondani a világot, amelyben élek...” Sorskérdések tudós válasza: Mérei Ferenc munkássága. In: Mérei Ferenc: A pszichológiai labirintus. Pszichoteam, Bp., 1989. 244. old. Lásd még Bagdy Emôke: „MF Mester” iskolája. In: Mérei Emlékkönyv. 50–53. old.
11 Vö. Széll Jenô: A szellem szabadságáról. In: Mérei Emlékkönyv, 104. old.
12 László János két kiváló tanulmányában is arra hívja fel a figyelmet, hogy Mérei munkásságának középpontjában az élmény kategóriája áll. Ez azért nem magától értetôdô, mert különösen kognitív pszichológiai perspektívából az „élmény” fogalma gyanúsan szubjektívnek tetszhet. Ám László János éppen arra hívja fel a figyelmet, hogy az „élmény” kategórián alapuló pszichológiájában Mérei miképpen mutat a kognitív pszichológián belül is rehabilitálódott élmény jellegû reprezentációk, az élmények fenomenológiai kutatása irányába. (Vö. László János: Élmény és megismerés. In: Uô.: Szerep, forgatókönyv, narratívum. Scientia Humana, Bp., 1998. 188–191. old., valamint: Egy európai pszichológus naplója: Mérei Ferenc: Lélektani napló. Uo. 181–187. old.)
13 Bagdy: „Elmondani a világot...” In: Mérei Ferenc: A pszichológiai labirintus. 241. old.
14 Virág Teréz: Mérei Ferenc Lélektani Naplójának elemzése. A gondolkodási folyamatok és a manifeszt álomszöveg értelmezése. Magyar Pszichológiai Szemle, 1987–88, 1. szám 56. old.
15 Virág: i.m. 57., 68. old. – Kiemelések az eredeti szövegben.
16 Idézi Litván György: Mérei Ferenc a politikában. In: Mérei Emlékkönyv, 113. old.
17 Mérei Ferenc: Az elveszett paradicsom. November ’66. (1975) In: Mérei Emlékkönyv, 143. old. Kiemelés tôlem: L. G. A validitással (érvényességgel)  kapcsolatban felvillantott önironikus észrevételére tanulságos példa és az itt szóban forgó probléma izgalmas elaborációja Mérei „peremhelyzettel” kapcsolatos vizsgálódása. Vö. A peremhelyzet egyik változata: a szociálpszichológiai kontúr. Pszichológia, (7), 1987. 1. szám, 1–5. old. Lásd még ezzel kapcsolatban Erôs Ferenc: Mérei Ferenc életmûve és a magyar szociálpszichológia. In: Kiss György (szerk.): Pszichológia Magyarországon. Országos Pedagógiai Könyvtár és Múzeum, Bp., é. n. [1995]. 128., 131. old.
18 Mérei Ferenc: A Jó és a Rossz határán. Magyar Hírlap, 1996. február 24., 14. old.
19 Vö. Mérei Ferenc: November 64 (1973). In: Mérei Emlékkönyv, 132. old. Mérei protektora, aki besegítette a lipóti állásba, Kun Miklós volt (uo. 132. old. – itt Mérei egy bizonyos „K. fôorvosról” ír), Kun Miklós viszont Aczél György barátja volt. Magam nem rendelkezem hiteles dokumentumokkal, de nem tudom kizárni azt a lehetôséget, hogy áttételes módon maga Aczél György emelte ki Méreit a „tiltott” alvilági régiókból a „tûrt” bugyraiba. Ez persze még nagyon messze volt attól, hogy a ragyogó felvilág „támogatottja” is lett volna, amit egyébként Mérei hátralévô életében már soha nem kapott meg.
20 Vö. Vikár Gyögy: Utam a pszichológiához. In: Önarckép háttérrel, 299. old.
21 Vö. Erôs: Mérei, az informális nagyhatalom. i.m.
22 Erôs Ferenc: Mérei Ferenc életmûve és a magyar szociálpszichológia. In: Kiss György (szerk.): Pszichológia Magyarországon. 127. old.
23 Pléh Csaba: Pszichológia, szimbolika, diktatúra. BUKSZ, 1998. Ôsz, 294. old.
24 Ennek a korszaknak jellemzô újbalos utópikus víziója volt Heller Ágnesék törekvése: „Az életformát kell forradalmasítani, nem a politikát. Éljünk másképp! Gondolkodjunk másképp!” Vö. Heller Ágnes: Biciklizô majom. Múlt és Jövô, Bp., 1998. 200. old.
25 Vö. Erôs: Mérei Ferenc életmûve… i.m. 128. old. Nincs itt módom arra, hogy részletes szociológiai helyzetelemzéssel kimutassam a különbözô „informális szubkultúrák” ekkori jelenlétét és hatását, pusztán csak utalni szeretnék a marxi és újbaloldali törekvések mellett a keresztény bázismozgalmakra stb. Vagy hogy egy talán meglepôbb párhuzamra hívjam fel a figyelmet: Karácsony Sándor tanítványai is egy sajátos, de informálisan összetartó „szubkultúrát” alkottak ekkor is stb.
26 Vö. Bibó István: Ha a zsinati mozgalom a 15. században gyôzött volna... Egyház-, kultúr- és politikatörténeti uchrónia. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok. IV. köt., Magvetô, Bp., 1990. 278–279. old. Bibó itt olyan „szabadgondolkodónak” írja le Méreit, a negyvenes évekbeli politikai vitapartnerét, 1956 után néhány évig börtön- és sorstársát, aki szemben áll ugyan az egyházzal, mégis része annak stb. Persze egy olyan Uchróniában, ahol nem történt meg az egyházszakadás, s ahol – és amikor: a XV. században – gyôzött volna a zsinati mozgalom, s az egyház megmaradt volna „az egész európai szellemi élet keretének, a felvilágosodás, modern tudományosság, humanizmus, demokratizmus, liberalizmus, szocializmus mind keresztény egyházi keretek között” alakult volna ki stb. (267. old.). Hát bizony ez tényleg egy nagyon utópikus „uchrónia”.
27 Például ezen hadállásából próbálta megtörni az ELTE pszichológusképzésében uralkodó „ratocentrikus diktatúrát” (Vö. Garai László: Egy pszichológus tapasztalatai a pszichológia elméletérôl. In: Önarckép háttérrel, 72. old.) Mérei továbbra is „mozgalmári” lendülettel dolgozott.
28 Mérei – és vele párhuzamosan Bibó – nem létezô politikai pszichológiája mibenlétérôl és fontosságáról, mondhatni a hazai politikai pszichológiában tradícióképzô szerepérôl lásd tanulmányomat: Politikai pszichológia és politikatudomány. MTA Politikai Tudományok Intézete, Etnoregionális Kutatóközpont, Bp., 1997. 44–47. old.
29 Pléh Csaba: A pszichológiai történetírás hagyományai. Magyar hozzájárulás a modern pszichológiához. Világosság, 1998. 12. szám, 27. old. Azért hivatkozom éppen ezekre a terminusokra, mert ezek olyan – egyeseket talán meglepô, a „rajongókat” minden bizonnyal meghökkentô – szavak, amelyek talán kissé tiszteletlenül távolságtartást sejtetô konnotációiban „lepárolhatjuk” e dolgozat elején felgomolyogtatott véleményalakzatok „felhôiben” kavargó különbözô „Mérei-legendák” tudománytörténeti tanulságait.


Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta


C3 Alapítvány       c3.hu/scripta/