Lányi Gusztáv
Ki volt Mérei Ferenc?
Az itt következô
írás nem szabályos recenzió. A recenzió
mûfaja ugyanis egy adott, többnyire frissen megjelent mû
ismertetése és értékelése, azzal a céllal,
hogy az olvasók érdeklôdését (és
nem mellesleg könyvvásárlási hajlandóságát
is) fölkeltse. Mérei Ferenc Lélektani naplója
és a Közösségek rejtett hálózata
címû könyvei mostanában jelentek meg ugyan, de
egyik sem elôször. Ám nemcsak ezért nem lehet
– vagy nem akarok – szabályos recenziót írni róluk.
Az itt következô írás azért sem szabályos
recenzió, mert a recenzeálandó mûvek írója
– Mérei Ferenc – sem szokványos szerzô. Hiszen egy
„szokványos szerzô” – és az éppen terítékre
került mûve – a jelen idô bizonytalanságában
lebeg: a recenzens még az egekbe is emelheti ugyan, ám lehet,
hogy holnapra már senki sem emlékszik rá (a recenzenssel
együtt).
Mérei Ferenc viszont
már nem a jelen idô bizonytalanságában lebegô
„szerzô”, aki holmi lelkes vagy lelketlen recenzensi ügybuzgalmak
prédája lehet. Mérei Ferenc a magyar – és az
európai – pszichológia panteonjának lakója,
és bár ez a (kurzivált) kijelentés némileg
fennköltnek tetszhet, valójában csak azt akartam jelezni:
a Lélektani napló és a Közösségek
rejtett hálózata már egy befejezett, ám sok-sok
tanulságot hordozó életmû része. Szabályos
recenziót tehát azért sem lehetne ezekrôl a
mûvekrôl írni, mert nem célszerû – és
nem is érdemes – kiragadni az életmû egészébôl.
Az életmû egészérôl viszont átfogó
pszichológiatörténeti perspektívából
kell(ene) írni.
Ám ha ennek ellenére
mégis a pszichológiatörténeti perspektívából
közelítünk az „aktuálisan megjelent” mûvekhez,
akkor a címben feltett kérdéssel kell kezdenünk:
ki volt Mérei Ferenc?
A kérdés persze
látszólag fölösleges, hiszen Mérei Ferenc
neve, munkássága a szûkebb és tágabb
szakmai (elsôsorban persze pszichológusi) körökben
jól ismert.1 De valószínûleg nem tévedek
nagyot, ha nevének ismertségét a szélesebb
értelmiségi körökben is feltételezhetem,
ahol persze már nem annyira szakmai, inkább közéleti-politikai
tevékenysége révén hatott. Mindazonáltal
mégis úgy gondolom: Mérei Ferenc életmûve
– azaz élete és mûve – még igazából
nem feltárt. Írásomban ezért amellett fogok
érvelni, hogy szükség lenne Mérei tevékenységének
komplex pszichológiatörténeti rekonstruálására.
MÉREI-LEGENDÁK
Mérei Ferenc életmûve
pszichológiatörténeti rekonstrukciójának
egyik izgalmas, de minden bizonnyal nehéz cselekedete lesz a körülötte
gomolygó legendafelhôt átvilágítani és
lepárolni. Mérei ugyanis szellemi alkotásait úgy
formálta meg – miként a jelentôs gondolkodókkal
ez gyakran elôfordul –, hogy témáit saját élete
közvetlen világából is merítette, ezzel
mintegy önmaga és szûkebb-tágabb környezete
életproblémáira is reflektált. Ráadásul
a számára kiszabott idôben és életterekben
– informális és formális társas világaiban
éppúgy, mint a tudomány paradigmatikus konfliktusaiban
és a politika gyilkos kalandjaiban – tudatosan intenzív életet
élt. Ezért hát nem csoda, ha hívek és
ellenfelek, szimpatizálók és utálkozók,
rajongó tanítványok és taktikus alkalmazkodók,
s még ki tudja, hányféle vélemény („felhôzet”)
alakzat-formálók fantáziaprojekciói (is) lengik
körül valódi személyiségét és
tevékenységét. A rekonstrukció azért
(lesz majd) nehéz, mert e fantáziaprojekciók természetesen
nem üres fantazmák. Mérei a pozitív, a negatív
– és persze az ambivalens (és a többi) – véleményalakzatok
kiváltásának egyaránt igencsak alkalmatos „figurája”
volt.
(A példakép)
Az ötvenes évek közepén-végén tanuló
pszichológia szakos hallgatók kívülrôl
és távolról így látták: „Ô
legenda volt; a világháborúból a Vörös
Hadsereg tisztjeként jött vissza, de Párizsban végzett.
[...] ott volt még a Kossuth-díj, az igazgatói cím
az ONI-ban [az Országos Neveléstudományi Intézetben],
majd a lebukás a sötétbe. Tudtuk, hogy fordításból
él álnéven, és börtön fenyegette
már 1956 elôtt. Állást sem kaphatott. És
egyszer csak 1955 végén vagy 1956 elején megjelent
a Kardos-szemináriumon. Nem taníthatott ekkor sem, de odakerült
a tanszékre.”2
(A mozgalmár) Híre-legendája
tehát sokféle tényezôn alapulhatott, amelynek
egyik meghatározó összetevôje volt – az alapot
jelentô tudományos teljesítmény mellett – politikai
szerepvállalása is. Mérei Ferenc az 1940-es évek
közepétôl néhány évig jelentôs
hatalmi pozíciókat töltött be, többek között
az Országos Neveléstudományi Intézet (ONI)
igazgatója, a NÉKOSZ pedagógiai-pszichológiai
tevékenységének irányítója, a
Gerô Ernô által vezetett Magyar Tudományos Tanács
tagja stb. Az egyik típusú véleményalakzat
ezt a korszakát inkább „pozitív”, a másik inkább
„negatív” módon ítéli meg. A „pozitív”
jobbára a „fényes szelek” kollégiumi és pedagógiai
romantikáját – Pataki Ferenc szavait idézve: a „tavaszi
burjánzást és áramlást” – emeli ki.3
A „negatív” véleményalakzat
viszont a negyvenes évek közepén-végén
ténykedô Méreit olyan „élharcos” mozgalmárnak
látja és láttatja, aki a pszichológia és
a pedagógia területén garázdálkodott:
„Az Országos Neveléstudományi Intézet élén
diktátorkodott az oktatásügy egész területén.
Ezen a vonalon haladva a NÉKOSZ közremûködésével
szétrombolták a független ifjúsági szervezeteket,
majd 1949-ben a NÉKOSZ is áldozatává vált
a mindent maga alá rendelô homogén párturalomnak.”4
Sajátosan ambivalens
kép mutatkozik meg a „forradalmár” Méreirôl
egy nem mozgalmári (sokkal inkább a csendes tudós[nô]i)
attitûd hátterén: „Egyik nap – emlékezik Barkóczi
Ilona 1956 októberének mozgalmas napjaira – beindultam [az
egyetemre] megetetni a patkányaimat, nagyon féltvén
ôket, hiszen sok heti, tán több hónapi munkám
feküdt már bennük.
A bölcsészkar
épülete elôtt összefutottam Méreivel. Mikor
kérdésére közöltem, hogy patkányt
etetni megyek, hirtelen rémes letolást kaptam tôle,
mondván, hogy most, amikor a haza sorsa forog kockán, én
ilyenekkel foglalatoskodom. Ezt szívemre véve, miután
állataim fele már amúgy is kimúlt, átmentem
a jogi karra, honleányi kötelességem teljesítendô.”5
(A kérdezô és
a diabolikus ember) – Szintén jellegzetes, ráadásul
az elsô benyomás igen fontos pszichológiai történéseire
is utaló dinamikus, tehát a riadalomtól a szeretetig
ívelô ambivalenciákat mutat a börtöntárs,
Göncz Árpád visszaemlékezô szövege
is: Mérei Ferenc olyan kérdezô volt – írja –,
aki „nemcsak a részfolyamatokat, hanem az egész – az ember
és az emberiség, a szellem és a társadalom
– kérdéseire kérdezett rá, és soha semmi
választ nem tekintett véglegesnek, makacs és lebírhatatlan
érdeklôdéssel figyelte a változásokat.
[...] igyekeztem védôfalat vonni önmagam, a magam ismert
személyisége köré. Ezt a védôfalat
pillanatok alatt leomlasztotta. Néhány jól irányzott
kérdéssel, szinte azt mondanám, jerikói harsonaszóval.”
Göncz Árpádot elsô beszélgetésük
riasztotta: „Hiszen az ô szeme elôtt pillanatok alatt foszlott
szét minden álság: sem misztikumot, sem paradoxont
nem tûrt.
A pôre miérteket
kereste. Volt ebben valami diabolikus: s ezt nemcsak én éreztem
annak. Láttam, sok egyszerûbb szövésû lélek
volt, aki féltette tôle lelke szövetét, s akinek
nem akaródzott, hogy szálaira szedjék, s ki megijedt,
sôt félt is tôle.” Mérei persze azért
nem volt csak diabolikus, mert miérteket keresô egyénisége
„olyan kristálytiszta volt, önmagával szemben olyan
részrehajlatlanul könyörtelen, hogy annak egy kicsit is
fogékony személyiség képtelen volt ellenállni”.
Sôt „nemcsak minden kérdését, de egész
magatartását szeretet melegíti át – áldozatkész,
veszélyt is vállaló, segítô szeretet.”6
(A „színeváltó”)
A politika által meggyötört (vagy megkonstruált?)
„negatív” legenda lengi körül azt a véleményalakzatot,
amely szerint Mérei amolyan „színeváltoztató”
volt, aki azonban valamiképpen mindig a („vörös” különbözô
árnyalataiban mutatkozó) kommunista hatalom érdekében
cselekedett: 1945-ben még a „felszabadító” szovjet
hadsereg tiszti egyenruhájában vonult be Budapestre, „s pedagógus,
pszichológus körökben a kommunista tisztogatás
kíméletlen vezetôje lett. [...] a változás
szelét érezve hirtelen demokratává alakult,
felszólalt a Petôfi körben, majd látványos,
ám ártalmatlan szervezkedésbe kezdett az októberi
harcok napjaiban.
A kommunista rendszer következetes
volt vele szemben. Korábbi érdemeit nem feledték,
s viszonylag rövid börtönbüntetése után
az Aczél-diktatúra ismét vezetôállásba
helyezte.”7
(Az ellenálló)
A politikának viszont sajátosan „pozitív” legendája
lengi körül azt a szinte líraian apologetikus véleményalakzatot,
amely szerint Mérei – a Lélektani napló errôl
tanúskodik – „a látható pálya magasáról
letaszítva képes volt egy láthatatlan, a lélek
belsô terében emelkedô magaslatra kapaszkodni, melyhez
láncolva magát Prométheuszként helyt tudott
állni”. A görög mitológiai párhuzam mellett
a romantikus toposz is felbukkan: Mérei a Lélektani naplóban
„Monte-Christóként” fúrta „makacsul, szívósan
az utat önnön kiszabadítása érdekében,
csak éppen ez az út befelé irányult”.8
És valóban:
Mérei – a börtön rideg falai között éppúgy,
mint az 1963-as amnesztiával onnan szabadulva, a fokozatosan puhuló
diktatúra körülményei közepette is, egészen
1986-ban bekövetkezett haláláig – „nemcsak emberként
és politikusként, hanem pszichológusként is
ellenálló volt”, támasztja alá az iménti
líraian hangszerelt véleményt egy szikárabb,
de szintén a „pozitív” legenda jegyében fogant észrevétel.9
(A mester) A rajongó
tanítvány Mérei-képe is látványos
– és szintén interpretálandó – véleményalakzat,
hiszen a közeli mester–tanítvány viszony tudománytörténeti
perspektívából olyan tudásszociológiai
és társaslélektani helyzet, amelynek feltárása
és átvilágítása nélkül a
kognitív teljesítmény létrejöttérôl
sem tudnánk meg sokat. Ám maga a rajongó tanítvány
szubjektíve – és érthetô módon – szintén
elfogult, viszont éppen ezért minden egyes szava megkerülhetetlen
„filológiai forrás”.
Nézzünk egy ilyen
példát is, a példa a klinikai pszichológus
Méreirôl villant fel egy „összefoglaló” véleményalakzatot:
„Mérei Ferenc vezetésével a Laboratórium [az
Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézet
Klinikai Pszichológiai Laboratóriuma] az ön- és
szakmamûvelés bázisa, a kreatív alkotószabadság
világa lett. Munkáiba bevonta a lelkes ifjú pszichológustanítványokat,
de gyakorlottabb kollegáira is támaszkodott. Mûhelyének
légkörében, szemináriumainak (»Mérei-szerdák«)
igényességében, a munka erôfeszítéseiben
és együttes örömében újrateremtette
a »fényes szelek« lelkes idôszakát, a szárnyaló,
mégis autentikus együttes teljesítményt. Laboratóriumában
minden tanítványa, de minden hozzá forduló
pszichológus is óriási segítséget kapott
a foglalkozás, a hivatás mûveletrendszerének
megtanulásához, a személyiség (mint eszköz)
formálásához, a pszichológusi identitás
kialakításához. Ez sokunk számára életre
szóló élményeket adott.”10
(A legendák tudásszociológiai
de[kon]strukciója és az életrajzi tények) A
„Mérei-legendák” tehát nagyon sokféle és
összetett problémavilágra utalnak, egy leendô
pszichológiatörténeti munkában ezek részletes
tudászociológiai tipizálásával és
filológiai adatolásával valószínûleg
többet tudunk meg majd arról is, ki volt Mérei Ferenc.
A szofisztikált legenda- és rejtélyfejtegetés
– például az, hogy idegenné tesszük azt, ami
ismerôs, és nem idegenkedünk attól, ami ismeretlen
– persze nem jelentheti azt, hogy el lehetne feledkezni a nyilvánvaló
életrajzi tényekrôl, és különösen
nem a kézzel fogható könyv(ek)rôl, amely(ek) a
tudományos teljesítmény burka vagy teste. Ilyen életrajzi
tény, hogy Méreit 1958. október 17-én letartoztatták,
1959 márciusában tízéves börtönbüntetésre
ítélték, s a börtönben – 1961 és
1963 között – írta meg Lélektani napló címû
mûvét, olyan börtönviszonyok között, melyekre
enyhén szólva nem volt jellemzô, hogy alkalmasak lettek
volna az elmélyült tudományos alkotómunkára,
ahol elviselhetetlen zsúfoltság és egyéb „zavaró”
körülmények közepette írta titokban, börtön-
és sorstársai segítségével is dugdosva
WC-papírra rótt sorait.11
BÖRTÖN ÉS SZABADSÁG
A Lélektani napló
valóban szokatlan körülmények között
íródott mû, amely eszközök és szokványos
„empirikus” anyag nélkül jött létre, hiszen Mérei
csupán önmagából merítve, emlékezetére,
átéléseire és börtöntapasztalataira
hagyatkozhatott – mégis tudományos (nem lírai, azaz
szépirodalmi vagy publicisztikus hevületû) alkotás
született. Börtön, halálközelség – Mérei
mégsem mond le arról, hogy alkosson. A Lélektani naplóban
ezért benne van mindaz, ami személyiségére
és alkotómunkájára is jellemzô volt:
az élményközeliség,12 a jelenségek precíz
felmutatása, a gondolatszövés tisztasága, a tények
tisztelete, igényesség és precizitás. A Napló
bizonyítja: „a lét határhelyzeteiben is lehetséges
valódi érték létrehozása, ez adhat erôt
és célt a túléléshez”.13
(Öngyógyítás
és a szigorú bolsevik puhulása) Az is életrajzi
tény, hogy Méreinél 1960 júniusában
motoros afázia lépett föl, s az elfelejtett szavak felkeltették
benne az én elvesztésétôl való félelmet.
Ugyanakkor a traumás börtönhelyzetben átélt
halálközelség leküzdése újabb erôfeszítésre
ösztönzi: saját álmait kezdi el kutatni és
elemezni. Ehhez kidolgozza sajátos álomregisztrálási
módszerét, amelynek az a lényege, hogy az álom
után felébreszti magát, így azonnal, még
álomközelben, a lehetô legkisebb torzítás
nélkül papírra vetheti álmait. Öngyógyítás
is ez: hiszen az álmodó önmagának parancsolja,
hogy ébredjen fel, ettôl a halálfélelem ellen
is és a cirklik mögül vizsgálódó
ôrök tekintete elôl is védi magát. „Kiszolgáltatottságát,
a passzívan elszenvedett ébresztést önébresztéssé
változtatja. A halál, az »örök elalvás«
félelme helyébe a »ha akarok, fel tudok ébredni«
tudata lép. Így lesz minden álom utáni felébredés
egy-egy gyôzelem a börtönhelyzeten és a halál
fölött.”14
A politikai fogoly börtönévei
valódi traumát jelentenek: a börtönhelyzet egyfelôl
újraéleszti a gyermekkori végletes kiszolgáltatottságát,
az anyától való szeparációs szorongást
stb. Ám a felerôsödött ösztönfélelmek
nem tükrözik Mérei valódi helyzetét, azaz
társadalmi-politikai relációit. Ez pedig azzal jellemezhetô,
hogy a politikai elítélt ideológiai felfogása
összeütközésbe kerül az államhatalom
ideológiai rendszerével és elnyomó apparátusával.
A rendszert „támadó” Mérei azonban paradox módon
a rendszer „védelmezôjének” élte meg saját
politikai szerepét: nem megdönteni, ellenkezôleg, megvédeni
akarta a szocialista rendszert. Ez a sajátos politikai szerep- és
nyelvzavar pedig felveti saját identitásának kérdéseit:
nem csodálkozhatunk, ha a Lélektani naplóban közölt
álomrepertoárban milyen kiemelkedô sûrûséggel
jelennek meg a társadalmi-politikai problémákkal és
identitásválsággal foglalkozó álmok,
viszont – miként erre Virág Teréz egy briliáns
elemzésében rámutatott – mindezek a gondok nem nyílt
utalásrendszerben, de nem is rejtett szimbolikus rendszerben tükrözôdtek:
„A börtönévek során egy olyan sajátos cenzúramûködést
figyelhetünk meg, mely rejtetten jelzi a feldolgozhatatlan problémákból
(traumákból) fakadó kényszeres megoldási
kísérleteket, de úgy, hogy még az álmodó
elôtt is rejtve marad a manifeszt álom-szövegben lépten-nyomon
megjelenô utalásrendszer, a nyíltan jelenlevô
implikált tudás, a kifejezések, szavak két-,
vagy többértelmûsége.” Az álmodó
ezért saját problematikus/traumatikus helyzetének
reális feltárását, illetve jobb megismerését
szükségképpen – és természetesen – nem
végezhette el, mert magát – még álmában
is (vagy inkább már csak álmában?) – „igazi
kommunistának” tartotta.15 A börtönévek mindenestre
lazítottak Mérei bolsevik meggyôzôdésén:
„Mondjuk csak ki! – nézett szembe ekkori önmagával egy
kései interjúban – Szigorú bolsevik voltam. Tulajdonképpen
negyvenéves koromban kezdtem puhulni, és ez a folyamat húsz
évig tartott. Persze, a börtönévek nélkül
soha nem lágyultam volna meg.”16
(Mérei és a
politika) Mérei életének tehát egyik nagy,
álmai mélyébe is beleivódott örvénylô
szenvedélye – és (veszélyes) kalandja – a (bolsevik)
politika volt, amely befolyásolta tudományos alkotói
tevékenységét is. Egy jövendô Mérei-monográfiának
alaposan és részletes adatolással szintén szembe
kell majd nézni ezzel a kérdéssel. Ennek során
bizonyára alkalmazható lesz egyfajta tudásszociológiai
és (társas)lélektani megközelítés
is. Különösen azért javaslom ezt a megközelítésmódot,
mert az imént idézett „puhulási” folyamatról
egyrészt keveset tudunk, másrészt tanulságos
módon maga Mérei áttételesen mégiscsak
sokat elárul róla. Egy helyütt például
ezt írja a kapu metaforájáról: „akár
belépnek, akár kilépnek rajta, akár énrám
zárják, akár én zárom másra,
tartalmaz valami titokzatosat; döntést és feladatot
sugall és így olyan szociálpszichológiai mezô,
amely legtöbbször próbatétel elé állítja
a személyiséget [...] MF is újra és újra
eljutott a kapuhoz, hol bentrôl, hol kintrôl indulva, s a küszöb
körül tárult fel jól ismert és a validitás
tekintetében sokat vitatott érzékenysége a
pszichológiai és történelmi kalandok iránt.”17
Más helyütt pedig azt írta, hogy egész életében
a Jó és a Rossz határmezsgyéjén járt.18
INFORMÁLIS NAGYHATALOM
Mérei Ferenc életében
a számára adatott – de részben maga által is
választott – határmezsgye az 1960-as évek közepétôl
mintha inkább a „jó” irányába tekeredett volna.
1963-ban amnesztiával szabadult a börtönbôl, s 1964
januárjától pszichológusként alkalmazták
az Országos Ideg- és Elmegyógyászati Intézetben.19
Megjelenésével a túlnyomóan biológiai
szemléletû intézményben egyfelôl megerôsödött
a pszichológia pozíciója, másfelôl –
és ez talán még fontosabb – a készülô
klinikai pszichológusok nem az egyetemen, hanem jobbára Mérei
körében tanulták meg, amire a gyakorlatban szükségük
volt.20
(Mérei „erjesztô”
szerepe) Méreinek ez a sajátos mikroszociológiai „erjesztô”
szerepe azért is keletkezhetett, mert a hazai pszichológia
ekkoriban, a hatvanas évek közepétôl – az ötvenes
évek kényszerû szünete után – kezdte meg
újra a munkát. Újjászervezôdött
a Lélektani Intézet, 1962-ben a Pszichológiai Társaság
„Pszichológiai Tudományos Társaságként”
folytatta mûködését, újból kiadták
a Magyar Pszichológia Szemlét stb. Az egyetemen megindult
a pszichológusképzés, 1963-tól a szakosító,
alkalmazott (klinikai, munka- és pedagógiai) pszichológusképzés
is kezdetét vette. A klinikai pszichológusok felkészítésébe
Mérei Ferenc is bekapcsolódott, persze úgy, hogy –
miként az ötvenes évek végén – az egyetemen
most sem taníthatott. Ekkortól azonban az a sajátos
„konszolidációs” helyzet alakult ki, hogy az egyetem „eltûrte”
(a „három »t«” jegyében is minden bizonnyal),
hogy Méreihez kijárjanak Lipótra a pszichológushallgatók.
Így történt, hogy Mérei Ferenc a hatvanas évek
második felétôl, a börtönbôl való
szabadulása után – a „bujdosó” lelkiállapotával
és persze veszélyes/vonzó nimbuszával is –
informális nagyhatalom, szürke eminenciás lett a magyar
pszichológiában.21
Ennek a „nagyhatalmi” befolyásnak
egyik igen fontos megnyilvánulása és reprezentatív
alkotássá elaborálódott dokumentuma a Közösségek
rejtett hálózata címû könyv, mely elôször
1971-ben jelent meg. Ez – méltán – Mérei egyik legismertebb
mûve. Ha szikáran össze akarjuk foglalni a tartalmát,
a következôkre kell utalni: látszólag arról
szól, hogy egyrészt mi a szociometria, másrészt
a klasszikus morenói szociometriát miképpen és
hogyan fejlesztette tovább Mérei az úgynevezett többszempontú
szociometriává. Az is szikár (már-már
pedagógia- és pszichológiatörténeti) tény,
hogy a szociometria módszereit – nem utolsósorban a Közösségek
rejtett hálózatából is tanulva – az elmúlt
évtizedekben széles körben (iskolákban, munkahelyi,
kórházi, sportolói stb. csoportokban) alkalmazták.
De Méreinél
– miként Morenónál is – a szociometria nem egyszerûen
csak egy technika, hanem az informális, személyközi
világ hálózata: „rejtett hálózat”, ahová
a központi szabályozás, a hivatalos értékrend
és a hatalom nem juthat el. Mérei – miként ezt Erôs
Ferenc egy alapos tanulmányában hangsúlyozottan kimutatja
– ennek a nem hivatalos, „rejtett hálózatnak” a hirdetôje,
szinte megszállott, szenvedélyes prófétája
volt.22 Ha még tömörebben akarnám összefoglalni
a Közösségek rejtett hálózata címû
Mérei-mû lényegét, a következô, szinte
jelszószerû formulába tudnám sûríteni:
spontán közösségszervezôdés szemben
a hivatalos közösségcentrikussággal.
(A szociometria mint politikapótlék)
A hatvanas–hetvenes évek Magyarországa azért volt
a szociometriai kutatás és mozgalmi aktivizmus kiváló
terepe, mert teret adott a társadalmi méretekben is kibontakozó
individualizációnak, az ezzel összefüggô
önreflexivitás igényének, miközben a „nagypolitika”
hivatalos intézményei ezt képtelenek voltak megtenni.
A csoport iránti érdeklôdés hátterében
tehát az állt – és Mérei ennek a felismerésnek
volt serkentô tényezôje –, hogy a különbözô
csoportokat valóságos vonzalmakra kell(ene) alapozni, s Mérei
többszempontú szociometriája (amely tehát a Moreno-féle
vonzalmi választásokon túl a funkcionális választások
irányába is kiterjesztô eljárás) azt
sugallta, hogy az elsôdleges csoportokat és a vezetést
a hatékonyságra és a hozzáértésre
kell alapozni, nem a hivatalos döntésre.
A rejtett (de nagyon is nyilvánvaló)
üzenet ez volt: a hivatalos csoportosulások, különösen
a hivatalos vezetés rossz. A pszichológia – és Mérei
– pedig azt sugallta, hogy meg tudja mutatni az alternatív, az „igazi
vezetôket” a hibásan kiválasztott hivatalosokkal szemben.
„A szociometria eszméje ebben a társadalmi közegben
a politikát helyettesítette; a politikán kívüli
szervezôdést hangsúlyozta, ugyanakkor az egész
eljárás szavazásra és választásra
épült, ami nem létezett a magyar társadalmi életben.”
A szociometria tehát valójában politikapótlék
szerepbe került.23
(A határmezsgye újbalos
kanyarulata) A határmezsgye itt sajátos „újbalos”
kanyarulattal tekeredet ki/be: vagyis Mérei is azok közé
tartozott, akik a bürokratikus államszocializmussal szemben
az informális kisközösségeket kultiválták.
Ô is azon baloldali entellektüelek közé tartozott,
akik csalódásaik és megaláztatásaik
ellenére sem adták fel a marxi társadalomutópiába
helyezett hitüket.24 Ezért – az említett szubkultúra
igényes és következetes tagjának – egy sajátos
utópia terepeként is mûködött a „közösségek
rejtett hálózata”: az önkifejezés és önérvényesítés
azon helyeként és lehetôségeként, amely
„reményforrást” is jelentett.25
A valaha keményen
bolsevik Mérei ekkorra már egészen puha szocialista
volt, de az volt: baloldali szocialista, aki a „szocialista felvilágosodás”
jegyében ténykedett. Mérei tehát olyan baloldali
szabadgondolkodó volt és maradt – és itt utalhatunk
a Bibó István Uchróniájában szereplô
Méreire –, aki ekkor már (az 1960-as évektôl
biztosan) nem fogadta el ugyan a létezô szocializmus „egyházias”
intézményi rendjét, de az „eszméjét”
végsô soron sajátjának hitte.26
(Antinomikus szerepek: a
hôs, a szürke eminenciás – és a kívülálló)
Az „informális stratégia” határmezsgyéjén
lépdelô Mérei ezért antinomikus szerepek között
kanyargott: a hôs és/vagy a szürke eminenciás
szerepei között választhatott. A „hôs” vállalta
a marginalitást s annak minden következményét,
a „szürke eminenciás” pedig a háttérbôl,
az informális homályból próbálta befolyásolni
a dolgok menetét. Volt persze még egy másik, szintén
jellemzô és jellegzetes magatartás is: a kívülállóé,
aki „alámerült”, aki a hatalommal szemben „nem volt érdes”,
mert nem akart velük így sem érintkezni. Azonban Mérei
egyáltalán nem volt kívülálló!
A „hôs” és a
„szürke eminenciás” vonatkozásában viszont szükségképpen
állt elô az antinomikus szereppolarizáció, hiszen
ekkor, az 1960–70-es évek Magyarországán (de lényegében
egészen a rendszerváltásig, és persze másképpen
utána is) az államhatalommal szemben egyenrangú civil
szervezôdések csak nyomokban léteztek. Mérei
ezért sajátos, de rá jellemzô módon (azaz
nem „kívülállóként”) mindkettô volt:
hôs a börtönben, szabadságharcos stb. – és
szürke eminenciás, amikor kiépítette a maga informális
szakmai hálózatát, az informális nagyhatalmi
pozícióját.27
Élete és kutatómunkája
annak lett a példája, miképpen hatolt be a politika
a tudós és a gyakorlati pszichológus világába,
s onnan vissza a politikába, miközben – s ez is egy jellemzô
antinómia – a politikai pszichológia diszciplínájával
nem foglalkozott.28 Valószínûleg azért is történt
így, mert Mérei alapvetôen politikus (vagyis mozgalmi)
ember volt. A közép-európai tudós korlátait
ezért saját életével tapasztalta ki: az élet
és a hatalom ingatag természetét, a visszatérô
átfordulásokat külsô és belsô között.
Mindez a hatalom és a valódi értékkel bíró
emberi csoportok kapcsolatának elemzéséhez vezette
el: ebbôl egy olyan elmélet és gyakorlat következett,
amely Méreit a „közösségek rejtett hálózata”,
s nem a nyíltan politizáló „szabad” ember rejtett
(de megismerhetô) politikai magatartása kutatásának
irányába vitte. Ez a „határmezsgyén” vibráló
feszültség tette ôt a magyar pszichológia olyan
informális nagyhatalmává, akinek szociológiai
jellegzetességét – Pléh Csaba találó
megfogalmazásával élve – a hálózati
guru és a kultikus alak terminusaival lehetne talán legpontosabban
leírni.29
MÉREI A RENDSZERVÁLTÁS UTÁN
A rendszerváltás
a „rég-(azaz a közel-)múltba” ûzte azt a világot,
amelyben Mérei otthonosan mozgott. Három évvel ezelôtt,
Mérei Ferenc halálának tizedik évfordulóján,
Erôs Ferenc azt kérdezte: „Hol vannak ma azok a kiscsoportok,
amelyek neki és a hozzá hasonló emberek számára
menedéket és hátországot jelentettek? Az »erôs
állam«-e az ellenség vagy éppenséggel
a gyenge? Hol van ma a határ a »mi« , a marginalizáltak,
az ellenállók, a kívülállók, és
az »ôk«, vagyis a hatalom között? Kinek szólnak
az utalások, ki érti meg ôket és egyáltalán
szükség van-e még rájuk? [...] Milyen túlélési
és érvényesülési stratégiákat
ajánlana ma Mérei azoknak, akik meg akarják ôrizni
személyiségük autonómiáját? S vajon
mit tenne ô maga, ha el kellene igazodni a mai világban? Valószínûleg
ismét a belsô emigrációt választaná.
A kérdés csak
az, hogy megtalálná-e azt az informális hálózatot,
amelynek ismét szürke eminenciása lehetne.”30
Valóban: Mérei
a magyar – és a (közép-)európai – pszichológia
tudománytörténeti panteonjába került, s
ebben az értelemben már „nem élô”. Ezért
azt is gondolom, hogy bár izgalmas lenne aktualizálni Méreit
(s ha Erôs Ferenc három évvel ezelôtt „belsô
emigrációba” küldte ôt, akkor vajon ma, a kollégiumi
romantika posztmodern – konzervatív (liberális? vagy szabadelvû?),
de mindenképpen antikommunista indíttatású
– „reinkarnáltjainak” hatalomra kerülésekor mit tenne?),
mégis úgy gondolom, hogy ez tudománytörténetietlen
próbálkozás lenne. Ugyanakkor azt hiszem, mégsem
pusztán „filológiai” tudománytörténészkedési
tétje van Mérei életmûvének. Magam persze
ezt tartom igazán fontosnak:31 ennek eredményeként
készülhet majd el egyfelôl a magyar pszichológiatörténet
átfogó monográfiája (ehhez lehetséges
elôtanulmánynak vagy vázlatnak tetszik Pléh
Csaba lenyûgözô dolgozata32), másfelôl és
ezzel párhuzamosan vagy ettôl függetlenül is bizonyára
elôbb-utóbb megírja valaki a Mérei életmûvét
feldolgozó pszichológiatörténeti monográfiát
is.
Mindazonáltal azt
is gondolom, hogy Mérei munkásságában – életében
és mûvében – az életmû példaértéke:
„vonzó-taszító mágikus alakja” továbbra
is hat.33 A rendszerváltás utáni Magyarországon
élô emberek, a jövô évezred küszöbén
– az integráció és a globalizáció igencsak
tekervényes menetében – továbbra is keresik a saját
személyes helyüket stb. Vágynak a szûkebb, saját
alkatuknak, személyiségüknek és érdeklôdésüknek
megfelelô intimebb életre. Ennek kerete a család, a
barát(nô)i társaság, a lakóhelyi közösség,
a civil szervezet, a klub, az egyesület, a vallási közösség
stb. Ha pedig már a politológusok is keresik a technika,
a kommunikáció s az egyre inkább a „virtualitás”
uralta világból kialakuló pozitív (ellen)mozgást:
az emberek intimebb magán és közösségi természetes
környezetét és életvilágát, vagyis
a polgári múltból a polgári jelenen (?) át
a polgári jövôbe ívelô identitásokat34
– akkor ez olyan pszichológia mûvelését is igényli,
amelynek alapjait Mérei Ferenc (is) lerakta, s akár elvonulna
valamiféle belsô emigrációba, akár nem,
politikai pszichológiai dolgozatokat valószínûleg
mindenképpen írna.
1 A magyar pszichológusok
idôsebb nemzedékétôl felkérésre
kapott önéletrajzaik statisztikai tartalomelemzésével
mintegy „számszerûsítettük” is azt az informálisan
egyébként is közismert tényt, hogy Mérei
Ferencnek meghatározó szerepe volt a magyar pszichológusok
szakmai szocializációjában. (Vö. Pléh
Csaba, Bodor Péter, Lányi Gusztáv: Egy társadalomtudomány
elnyomatása és újjászületése: A
magyar pszichológia sorsa az egyéni sorsok tükrében,
1945-1970. In: Bodor Péter, Pléh Csaba, Lányi Gusztáv
(szerk.): Önarckép háttérrel. Magyar pszichológusok
önéletrajzi írásai. Pólya Könyvkiadó,
Bp., 1998. 308. old.)
2 Halász László:
Beérni a minden embernek kijutó különösséggel.
In: Önarckép háttérrel, 81–82. old.
3 Pataki Ferenc: Elnöki
megnyitó. In: Bagdy Emôke, Forgács Péter, Pál
Mária (szerk.): Mérei Ferenc Emlékkönyv. Bp.,
1989. 21. old. Lásd még Köte Sándor: Mérei
Ferenc és a népi kollégiumok. Uo. 81–84. old.
4 P. Bakay Éva: Pszichológusi
pályafutásom. In: Önarckép háttérrel,
213. old.
5 Barkóczi Ilona:
Önarckép háttérrel. In: Önarckép
háttérrel. 18. old. – Kiemelés tôlem: L. G.
6 Göncz Árpád:
Kedves Barátaim! In: Mérei Emlékkönyv, 11–12.
old. – Kiemelések (kivéve az elsôt és a legutolsót)
tôlem: L. G.
7 Rókusfalvy Pál:
„Az ember számára emberré válni” In: Önarckép
háttérrel, 252. old.
8 Csepeli György: Szabadság
a börtönben. In: Mérei Ferenc: Lélektani napló.
Osiris, Bp., 1998. Utószó, 480. és 482. old.
9 Erôs Ferenc: Mérei,
az informális nagyhatalom. Magyar Hírlap, 1996. február
24., 14. old. Hogy Mérei maga mennyire szolgálhatta, valóságos
cselekvésein túl, a róla kialakult legendákat,
így az ellenálló képét is, arra jó
példa lehet a következô történet. Mérei
1964 januárjában ment elôször az Országos
Ideg- és Elmegyógyászati Intézetbe, hogy elkezdje
a munkát, s akkori lelki állapotára 1973-ben így
emlékezett: „Amikor beléptem a lipóti parkba, úgy
éreztem, bujdosó kuruc vagyok, aki a vesztes csata után
menekül. Ahogy fölfelé jöttem a téli kert
csupasz fái között, mintha a Kárpátok gerincén
kapaszkodtam volna a nagy bujdosásban.” Mérei azonban, a
látszat ellenére, nem önapológiát írt,
amit többek között olyan stílusjegyekbôl is
ki lehet olvasni, hogy írását egy „mutatvány
forgatókönyveként" (is) hangszerelte: sajátosan
ironikus távolságtartás is jellemzi. (Vö. Mérei
Ferenc: November 64. Egy mutatvány forgatókönyve. [1973].
In: Mérei Emlékkönyv, 131. old.)
10 Bagdy Emôke: „Elmondani
a világot, amelyben élek...” Sorskérdések tudós
válasza: Mérei Ferenc munkássága. In: Mérei
Ferenc: A pszichológiai labirintus. Pszichoteam, Bp., 1989. 244.
old. Lásd még Bagdy Emôke: „MF Mester” iskolája.
In: Mérei Emlékkönyv. 50–53. old.
11 Vö. Széll
Jenô: A szellem szabadságáról. In: Mérei
Emlékkönyv, 104. old.
12 László János
két kiváló tanulmányában is arra hívja
fel a figyelmet, hogy Mérei munkásságának középpontjában
az élmény kategóriája áll. Ez azért
nem magától értetôdô, mert különösen
kognitív pszichológiai perspektívából
az „élmény” fogalma gyanúsan szubjektívnek
tetszhet. Ám László János éppen arra
hívja fel a figyelmet, hogy az „élmény” kategórián
alapuló pszichológiájában Mérei miképpen
mutat a kognitív pszichológián belül is rehabilitálódott
élmény jellegû reprezentációk, az élmények
fenomenológiai kutatása irányába. (Vö.
László János: Élmény és megismerés.
In: Uô.: Szerep, forgatókönyv, narratívum. Scientia
Humana, Bp., 1998. 188–191. old., valamint: Egy európai pszichológus
naplója: Mérei Ferenc: Lélektani napló. Uo.
181–187. old.)
13 Bagdy: „Elmondani a világot...”
In: Mérei Ferenc: A pszichológiai labirintus. 241. old.
14 Virág Teréz:
Mérei Ferenc Lélektani Naplójának elemzése.
A gondolkodási folyamatok és a manifeszt álomszöveg
értelmezése. Magyar Pszichológiai Szemle, 1987–88,
1. szám 56. old.
15 Virág: i.m. 57.,
68. old. – Kiemelések az eredeti szövegben.
16 Idézi Litván
György: Mérei Ferenc a politikában. In: Mérei
Emlékkönyv, 113. old.
17 Mérei Ferenc: Az
elveszett paradicsom. November ’66. (1975) In: Mérei Emlékkönyv,
143. old. Kiemelés tôlem: L. G. A validitással (érvényességgel)
kapcsolatban felvillantott önironikus észrevételére
tanulságos példa és az itt szóban forgó
probléma izgalmas elaborációja Mérei „peremhelyzettel”
kapcsolatos vizsgálódása. Vö. A peremhelyzet
egyik változata: a szociálpszichológiai kontúr.
Pszichológia, (7), 1987. 1. szám, 1–5. old. Lásd még
ezzel kapcsolatban Erôs Ferenc: Mérei Ferenc életmûve
és a magyar szociálpszichológia. In: Kiss György
(szerk.): Pszichológia Magyarországon. Országos Pedagógiai
Könyvtár és Múzeum, Bp., é. n. [1995].
128., 131. old.
18 Mérei Ferenc: A
Jó és a Rossz határán. Magyar Hírlap,
1996. február 24., 14. old.
19 Vö. Mérei
Ferenc: November 64 (1973). In: Mérei Emlékkönyv, 132.
old. Mérei protektora, aki besegítette a lipóti állásba,
Kun Miklós volt (uo. 132. old. – itt Mérei egy bizonyos „K.
fôorvosról” ír), Kun Miklós viszont Aczél
György barátja volt. Magam nem rendelkezem hiteles dokumentumokkal,
de nem tudom kizárni azt a lehetôséget, hogy áttételes
módon maga Aczél György emelte ki Méreit a „tiltott”
alvilági régiókból a „tûrt” bugyraiba.
Ez persze még nagyon messze volt attól, hogy a ragyogó
felvilág „támogatottja” is lett volna, amit egyébként
Mérei hátralévô életében már
soha nem kapott meg.
20 Vö. Vikár
Gyögy: Utam a pszichológiához. In: Önarckép
háttérrel, 299. old.
21 Vö. Erôs: Mérei,
az informális nagyhatalom. i.m.
22 Erôs Ferenc: Mérei
Ferenc életmûve és a magyar szociálpszichológia.
In: Kiss György (szerk.): Pszichológia Magyarországon.
127. old.
23 Pléh Csaba: Pszichológia,
szimbolika, diktatúra. BUKSZ, 1998. Ôsz, 294. old.
24 Ennek a korszaknak jellemzô
újbalos utópikus víziója volt Heller Ágnesék
törekvése: „Az életformát kell forradalmasítani,
nem a politikát. Éljünk másképp! Gondolkodjunk
másképp!” Vö. Heller Ágnes: Biciklizô majom.
Múlt és Jövô, Bp., 1998. 200. old.
25 Vö. Erôs: Mérei
Ferenc életmûve… i.m. 128. old. Nincs itt módom arra,
hogy részletes szociológiai helyzetelemzéssel kimutassam
a különbözô „informális szubkultúrák”
ekkori jelenlétét és hatását, pusztán
csak utalni szeretnék a marxi és újbaloldali törekvések
mellett a keresztény bázismozgalmakra stb. Vagy hogy egy
talán meglepôbb párhuzamra hívjam fel a figyelmet:
Karácsony Sándor tanítványai is egy sajátos,
de informálisan összetartó „szubkultúrát”
alkottak ekkor is stb.
26 Vö. Bibó István:
Ha a zsinati mozgalom a 15. században gyôzött volna...
Egyház-, kultúr- és politikatörténeti
uchrónia. In: Bibó István: Válogatott tanulmányok.
IV. köt., Magvetô, Bp., 1990. 278–279. old. Bibó itt
olyan „szabadgondolkodónak” írja le Méreit, a negyvenes
évekbeli politikai vitapartnerét, 1956 után néhány
évig börtön- és sorstársát, aki szemben
áll ugyan az egyházzal, mégis része annak stb.
Persze egy olyan Uchróniában, ahol nem történt
meg az egyházszakadás, s ahol – és amikor: a XV. században
– gyôzött volna a zsinati mozgalom, s az egyház megmaradt
volna „az egész európai szellemi élet keretének,
a felvilágosodás, modern tudományosság, humanizmus,
demokratizmus, liberalizmus, szocializmus mind keresztény egyházi
keretek között” alakult volna ki stb. (267. old.). Hát
bizony ez tényleg egy nagyon utópikus „uchrónia”.
27 Például
ezen hadállásából próbálta megtörni
az ELTE pszichológusképzésében uralkodó
„ratocentrikus diktatúrát” (Vö. Garai László:
Egy pszichológus tapasztalatai a pszichológia elméletérôl.
In: Önarckép háttérrel, 72. old.) Mérei
továbbra is „mozgalmári” lendülettel dolgozott.
28 Mérei – és
vele párhuzamosan Bibó – nem létezô politikai
pszichológiája mibenlétérôl és
fontosságáról, mondhatni a hazai politikai pszichológiában
tradícióképzô szerepérôl lásd
tanulmányomat: Politikai pszichológia és politikatudomány.
MTA Politikai Tudományok Intézete, Etnoregionális
Kutatóközpont, Bp., 1997. 44–47. old.
29 Pléh Csaba: A pszichológiai
történetírás hagyományai. Magyar hozzájárulás
a modern pszichológiához. Világosság, 1998.
12. szám, 27. old. Azért hivatkozom éppen ezekre a
terminusokra, mert ezek olyan – egyeseket talán meglepô, a
„rajongókat” minden bizonnyal meghökkentô – szavak, amelyek
talán kissé tiszteletlenül távolságtartást
sejtetô konnotációiban „lepárolhatjuk” e dolgozat
elején felgomolyogtatott véleményalakzatok „felhôiben”
kavargó különbözô „Mérei-legendák”
tudománytörténeti tanulságait.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta