Kádár Judit
Tódor Ildikó
A magyar irodalomtörténet
bibliográfiája 1849–1905
Személyi rész
II. H–ZS
Akadémiai Kiadó
– Argumentum Kiadó,
Budapest, 1997.
621 old. 2150 Ft
A magyar irodalomtörténet
bibliográfiája 1849–1905 (a továbbiakban: MIB 1849–1905)
Tódor Ildikó gondozásában közelmúltban
megjelent második kötetének (Személyi rész
II.) segítségével most már nem ördöngösség
kideríteni, hogy az irodalomértôk egymást követô
közösségei miként ítélték
meg mondjuk Tóvölgyi Titusz írásmûvészetét
az elsô mûve megjelenése óta eltelt százegynéhány
esztendôben. E kötet tartalmazza ugyanis azokat az írásokat,
amelyek a címben megjelölt idôszakban alkotó H–ZS
kezdôbetûs íróknak, költôknek, irodalmároknak
mûveit dolgozták fel. Ha azonban akadt irodalomtörténész,
olyan aki 1971-ben vagy még késôbb szentelte figyelmét
Tóvölgyi Titusz munkásságának, az illetô
cikkeinek címleírását a kíváncsi
olvasó kénytelen az Országos Széchényi
Könyvtár által éves bontásban kiadott
irodalmi és irodalomtörténeti bibliográfiákból
egyenként összeszedegetni, mert az Irodalomtudományi
Intézetben készült bibliográfia-sorozat, melynek
Tódor Ildikó kötete az utolsó elôtti darabja,
az eredeti célkitûzéseknek megfelelôen csak 1970-ig
gyûjtötte az adatokat. Az OSZK bibliográfiáinak
legutóbbi kötete az 1988. évet dolgozta fel, így
az 1989 után keletkezett írások felkutatásához
marad a könyvtár cédulakatalógusa. Ez a katalógus
azonban szelektív – és persze miért éppen a
Tóvölgyi Tituszról (vagy más, a kánonból
kiesett, esetleg be sem került, de az utókor számára
valamilyen szempontból érdekes írókról)
szóló cikkeket válogatták volna be? De nincs
minden veszve: az OSZK az 1990. évig elkészíti az
éves bibliográfiákat, azt követôen a tervek
szerint az Irodalomtudományi Intézet Bibliográfiai
Osztálya ötéves kumulációban (1991–1995,
1996– 2000) jelenteti meg az OSZK-kiadványoknál egyébként
részletesebben szakozott, tehát az olvasónak több
támpontot nyújtó irodalomtörténeti bibliográfiákat.
2000-nél tovább viszont, egyelôre sajnos senki sem
lát.
Dávidházi Péter
és Varga Pál panasza tehát – akik az elôzô
kötet, a H. Törô Györgyi, Nagy Miklós, Tódor
Ildikó szerkesztette Általános rész; Személyi
rész I. A–Gy megjelenését követôen a BUKSZ
hasábjain 1993–1994-ben folytatott vitájuk során mindketten
fájlalták, hogy a szakirodalom bemutatása 1970-nél
megszakad – továbbra sem vesztette érvényét.
Nem csupán azért sajnálatos ez a hetvenes korszakhatár,
mert Tóvölgyi Titusz és a többi, kisebb reputációjú
író mellett az elmúlt huszonkilenc esztendôben
Arany Jánosról, Kemény Zsigmondról vagy Madách
Imrérôl keletkezett írások sem kerülhettek
be a két kötetbe, hanem azért is, mert következtében
a magyar irodalomtudomány közelmúltja is kimaradt. A
második kötetben nem szerepel például a XIX.
századi magyar irodalom szakértôi közül Dávidházi
Péternek, Szegedy-Maszák Mihálynak vagy Veres Andrásnak
egyetlen sora sem (hogy csak néhányat említsek a mára
már ötvenes éveikben járó jeles irodalomtörténészek
közül), a fiatalabb generációkról nem is
beszélve.
A magyar irodalomtudomány
bibliográfiája 1849–1905 két kötete, bár
akaratlanul, mintha mégis egy korszakot zárna le. Hiszen
a második világháború utáni irodalomtörténet-írás
épp a hetvenes évektôl jutott egy kis szabad levegôhöz,
s a ma középkorú irodalomtörténészek
generációja (többen közülük Németh
G. Béla tanítványai, akiknek tanulmánykötetei
szintén csak ettôl az idôtôl fogva jelen[het]tek
meg) volt az elsô, amely korszerû szemléletmód
kialakításával próbálta a kortárs
irodalomtudománytól való lemaradást behozni.
A bibliográfiának
az 1970-es korszakhatár (melyhez egyébként a kritikai
kiadások esetében a szerkesztô nem ragaszkodott mereven:
a kilencvenes években megjelent köteteket is fölvette)
mit sem von le értékébôl, s már elsô
ránézésre is számos tanulsággal szolgál.
Kulcsár Szabó
Ernô írta még 1989-ben Az új történetiség
esélyei.
A mai irodalomkutatás
szellemi helyzetérôl címû írásában,
hogy „külön tanulmányt igényelne mindannak a szellemi
kártételnek a számbavétele, amely a marxista
szemlélet hegemóniájának kikényszerítésével
járt együtt”. Bármilyen meglepô, de errôl
a kártételrôl már e bibliográfia puszta
lapozgatásával némi fogalmat alkothatunk, sôt
még a tartalomjegyzék is eligazít.
Szinte mindegyik 45 elôtt
a kánonba tartozó, korszakunkhoz sorolt irodalmárnál
(például Jókai Mór, Kemény Zsigmond,
Madách Imre, Mikszáth Kálmán, Rákosi
Jenô, Vajda János) szerepel egy, „Az X. Y.-kutatás
és -értékelés története és
problémái” címû alfejezet, melynek címleírásai
azt tanúsítják, hogy a legtöbb érintett
író a Lukács György által irányított
kánonátalakítási kísérletnek
esett, ha szerencsére csak idôlegesen is, áldozatul.
Az „irodalomtörténet teljes és gyökeres revíziója”
jegyében véghezvitt pusztítás következménye
az egyes írókról szóló szakirodalom
felsorolásakor is megmutatkozik. Láthatjuk, hogy Kemény
Zsigmond életmûvérôl 1970-ig az utolsó
összefoglaló munka 1941-ben keletkezett (Szegedy-Maszák
monográfiája 1989-ben jelent meg). Az „Általános
értékelések, portrék” címleírásaiból
tizenöt esztendônyi kényszerszünetre derül
fény: 1943 és 1958 között Kemény irodalmi
munkásságáról nem született egyetlen –
a revízióhoz nem kapcsolódó – tanulmány
sem, s mûveit csak 1967-tôl kezdhették újra kiadni.
Madách kevesebbel megúszta: bár 1952-tôl 1955-ig
éles vita folyt arról, vajon „az imperializmus mélységesen
rosszhiszemû lakájai” közé kell-e sorolni, „A
Madách-kutatás és -értékelés
története és problémái” alatt található
címleírásoknak már az annotációiból
is kiderül, hogy neki végül megkegyelmeztek, így
jelenléte folytonos a magyar irodalomtörténet-írásban.
(E korszakból szinte üdítô kivétel a Gárdonyi
Géza mûveirôl a Vigilia hasábjain 1947-ben folytatott
valóban esztétikai természetû vita.)
A sok ártatlan áldozat
mellett akad egy XIX. századi író, aki sokat köszönhet
a hihetetlenül agresszív kommunista irodalompolitikának:
Jókai Mór. Néhány alkotásában
még a magyar irodalom történetében az 1848-as
forradalmat „döntô fordulópont”-ként kijelölô
Lukács György sem találhatott kivetnivalót. A
Magyar Irodalomtörténeti Társaság elnökeként
mondott, a purifikációt zászlajára tûzô
székfoglaló beszédében (mely, bár az
5. kötetben szerepel, sajnos kimaradt az 1849–1905 közti idôszakot
feldolgozó kötetünk Általános részébôl
– Irodalomtörténet, 1949. 1–28.) nevét csak futólag
említette. Jókai ellen így nem folytattak keresztes
hadjáratot. Ennek ellenére a Jókai-életmû
is terítékre került, ám az író
hívei, akiknek amúgy is kisebb ellenállást
kellett leküzdeniük, ügyesen fogtak megmentéséhez
(például a Fekete gyémántok 1952. évi
kiadásához írt elôszavában Nagy Miklós
Jókainak az utópista szocializmus iránti érdeklôdését
emelte ki, Sôtér István, aki regényíróként
is nagyra becsülte elôdjét, bravúros retorikával
védte meg 1953-ban kedves íróját a Magyar Irodalomtörténeti
Társaság munkaközösségében tartott
beszámolójában). Így történt, hogy
miközben irodalmunk több jeles személyiségének
bírálat nélkül a nevét sem lehetett leírni,
az ötvenes években kiadott Jókai-válogatás
után 1962-ben megkezdôdhetett mûveinek kritikai kiadása,
amellyel például Kemény vagy Madách esetében
máig adós irodalomtörténet-írásunk.
A Jókai-irodalom tehát tovább gyarapodott, s a MIB
1849–1905 tanúsága szerint XIX. századi íróink
közül (Arany Jánost kivéve) a legtöbb írás
róla született. Miközben Keménynek 13, de még
Mikszáthnak is csak 51 oldal jutott, 71 oldalon át sorakoznak
a Jókaival kapcsolatos írások – pedig a szerkesztôi-újságírói
munkásságát feldolgozó sajtótörténeti
rész a bibliográfia I. kötetében szerepel. (Az
Arany-szakirodalom 90 oldalon fért el.) Egyébként
a MIB 1849–1905 I.-ben A Hon címû politikai napilapnál,
melyet az író alapított és 1863-tól
1882-ig szerkesztett, 23 tétel található, amelybôl
7 Jókai saját cikkeinek a címleírása,
s így e bibliográfia „tételesen” is alátámasztja
a korábbi megállapítást, miszerint meglehetôsen
egyenetlen a Jókairól szóló szakirodalom. Ám
hogy milyen mértékben, az csak most látszik igazán.
Miközben újságírói (és politikusi)
tevékenysége jórészt máig feldolgozatlan
– igaz, a „Cikkek és beszédek” közreadásánál
elakadt a kritikai kiadás –, 21 oldalt (!) foglalnak el az „Életrajzi
források és feldolgozások”. Az „Összefoglaló
és gyûjteményes munkák” viszont elférnek
két lapon, ráadásul eggyel több a tétel,
mint amennyi idetartozna: Horn Emil Jókai címû, 1895-ben
Párizsban megjelent francia nyelvû kötete ugyanis mindössze
négy novellafordítást és egy rövid elôszót
tartalmaz. A kritikai kiadással furcsán terebélyesedett
tovább a Jókai-szakirodalom: mivel az egyes mûveket
a kiadás jellegébôl következôen alapos tanulmányokkal
adták közre, olyan regényekrôl születtek
a XX. század hatvanas éveiben kimerítô tudományos
munkák, melyeknek már megjelenésük idején
sem volt szinte semmi visszhangjuk. Ez a jelenség megismétlôdött
a kilencvenes évek elején, amikor aranyozott, piros mûbôr
kötésben megjelent a „Gyûjteményes díszkiadás”,
melynek sajtó alá rendezése során a szerkesztôk
a kritikai kiadásra és benne található utószókra
támaszkodtak. Ezzel az üzleti vállalkozásnak
tekinthetô kiadással megint napvilágot láthattak
az esztétikai bírálatra már keletkezésükkor
sem méltatott mûvek – melyek „új” utószói
úgy duzzasztják tovább a hatalmas szakirodalmat, s
lesznek a majdani bibliográfia tételei, hogy esetleg semmi
újat nem tartalmaznak. A kommunista rendszert szerencsésen,
a kánon részeként túlélô Jókait
tehát most a kapitalista könyvkiadás segíti továbbra
is a kánonban maradni; szegény Kemény Zsigmond – támpontul
szolgáló (rosszmájúbban: számítógépbe
szkennelhetô) kritikai kiadása nem lévén – megint
pórul járt. A még Jókai életében
megjelent „Nemzeti kiadás” is üzleti vállalkozás
volt. A kultúrát a mainál bôkezûbben támogató
múlt század végi magyar kapitalizmus idején
azonban nemcsak a kiadó profitált belôle, hanem Jókai
is. Két bôrt húzott le mûvei újrakiadásából:
egyrészt magas szerzôi honoráriumot kapott, másrészt
ezzel is tovább növelte írói presztízsét.
Mindenesetre annak a ténynek, hogy Jókai a magyar irodalmi
kánonban „összes mûveivel” lehet jelen, nem kis mértékben
gazdasági oka van: igen termékeny író lévén
érdemes volt mûveit a könyvespolcon jól mutató
gyûjteményes kiadásokban közreadni, amit aztán
az értelmezô közösségek – szó szerint
hallgatólagosan – elfogadtak.
A MIB 1849–1905-bôl
derül fény arra is, hogy sokak véleményével
ellentétben nem Ady volt „az elsô irodalmunkban, aki nemcsak
ambicionálta, de képes is volt elôidézni saját
kultuszának kiépítését”, hanem Jókai.
A „Nyilatkozatok, vallomások, önéletrajzi mûvek”
alcímhez nem kevesebb mint 77 tétel tartozik, melyek arról
tanúskodnak, hogy saját kultuszának építése
már karrierje elején, a múlt század hatvanas
éveiben sem állt távol tôle. (Például
1869-ben saját lapjába, A Honba írt cikket, melyben
– a címleírás annotációját idézem
– „[k]éri, hogy a lap ne fejtsen ki propagandát képviselôvé
választása érdekében.”) Az író
sikeres önmenedzselésének köszönhetôen
így kánonba betonozódásához hozzájárult
a már életében kialakult, azóta sem múló,
nem mûveihez, hanem személyéhez kapcsolódó
kultusz is, melynek jegyében a mai napig sorra születnek „Az
újabb adatok Jókai látogatásáról
Z. községben” típusú írások.
„Az X. Y.-kutatás
és -értékelés története és
problémái” alfejezetekbe nem csupán a kommunista idôszak
kánonátalakítási kísérleteinek
áldozatai kerültek. A költô Kiss József korábbi
történelmi korszakokban állt „irodalmi viták”
kereszttüzében, ám a vele kapcsolatos „problémák”
sem esztétikai természetûek voltak. Az annotált
címleírások szintén a „hatalmon lévô
hivatásosok” (Kálmán C. György kifejezése)
politikai rendszert támogató, konzervatív „kánonvédô”
kísérleteirôl tanúskodnak. Andor József
vagy Milotay István, akik Kiss Józsefet zsidósága
miatt akarták a magyar irodalomból kiszorítani, szó
szerint a hatalom hivatalnokai voltak. Bár mindketten újságíróskodtak
is, Andor József, méltatásnak álcázott
kirekesztô cikke írásakor, 1913-ban, közoktatási
minisztériumi tisztviselô, Milotay István, nyíltan
antiszemita kirohanása idején, 1936-ban, országgyûlési
képviselô volt.
Rákosi Jenô
esete eltér „Az X. Y.-kutatás és -értékelés
története és problémái” alá sorolt
többi íróétól: ô egyszerre kirekesztô
és kirekesztett. Az ún. Ady–Rákosi vitában
hatalmon lévô hivatásosként, mint az egyik legjelentôsebb
konzervatív újság, a Budapesti Hírlap fôszerkesztôje
támadta a nyugatosokat (ekkoriban mellesleg a fôrendiház
tagja is), késôbb mûködéséért
a Rákosi (Mátyás)-korszakban elérte a végzet:
hiába volt a század elején a fôváros
politikai, szellemi, társadalmi életének egyik meghatározó
személyisége, a második világháborút
követôen 1970-ig összesen 4 írás foglalkozott
tevékenységével.
A Kiss Józsefrôl
szóló irodalmat feldolgozó részben egy-egy
olyan annotáció nélküli (Andor József
fent említett írása), illetve annotált cikk
is található (Lendvai Istváné), melyek az „Általános
értékelések, portrék” alcímhez kerültek,
bár tartalmuk alapján jobb helyük lett volna „A Kiss
József-kutatás és -értékelés
története és problémái” alcím alatt.
Talán nem véletlenül történt így
– a bibliográfusok úgy vélekedhettek, hogy a Kiss
József elleni támadások nem hasonlíthatók
a kommunista ideológusok erôszakos revíziójához,
mindenesetre ez annak bizonyítéka, hogy még a bibliográfia
sem objektív mûfaj. A bibliográfusi szubjektivitás
a sorozat többi köteténél is tetten érhetô:
például az 1905–1945 közötti periódust feldolgozó
6. kötetben (Személyi rész I. A–K) kizárólag
Ady Endrénél található „Az X. Y.-kutatás
és -értékelés története és
problémái” alcím, Déry Tibor esetében
a kánonból történô kizárását
szolgáló írások a „Tanulmányok, cikkek”-hez
vannak besorolva, a Kosztolányi Dezsôt támadó
irományok pedig a „Méltatások, portrék, értékelések”-hez.
Pedig Vargha Kálmán sorozatszerkesztô a kötetek
felépítésének megtervezésekor, az ötvenes
évek végén, a hatvanas évek elején „Az
X. Y.-kutatás és -értékelés története
és problémái” alcímet nyilvánvalóan
azért találta ki, hogy az irodalmi vitának beállított
hatalomérvényesítési kísérleteket
elkülönítse; e kategória létrehozása
egyben annak a jele, hogy nem adta be a derekát, s az „új
kánont” még azokban a keserves években sem fogadta
el. (Az általa kitalált osztályozási kategóriát
A magyar irodalomtörténet bibliográfiája 1849–1905
két kötete alkalmazza a legkövetkezetesebben.)
A MIB 1849–1905 legtöbb
írójánál nincs ilyen, „Az X. Y.-kutatás
és -értékelés története és
problémái” alcím – de ôk sem jártak jobban,
legtöbbük neve ugyanis mára feledésbe merült.
A Tódor Ildikó által szerkesztett kötet 142 irodalmára
közül 42-rôl haláluk után – legalábbis
1970-ig – egyetlen sort sem írtak le. 38 íróról
a második világháborút követôen
1, esetleg 2, 11-rôl 3, s csak 51-rôl jelent meg 4-nél
több írás. Az egy-három tétellel szereplô
írók közül többnek a neve csak azért
bukkant fel újra, mert koruk neves alkotóival leveleztek,
mint például Moldován Gergely Jókai Mórral,
vagy Pompéry János Arany Jánossal, s így bekerültek
a kritikai kiadásokba. Másokat, mint például
Bartók Lajost antiklerikális versei, vagy Balázs Sándort
a munkásság ábrázolása miatt a kommunista
ideológia képviselôi próbálták
feltámasztani. Az általános értékelésen
túl e mintegy 90 irodalmár egyes mûveirôl viszont
1947–1970 között egyetlen írás sem jelent meg –
e bibliográfia íróinak kétharmadát valójában
elfeledte az irodalomtörténet-írás (s ez az arány
jellemzô az elsô kötet 72 írója esetében
is). Ráadásul a bibliográfia szelektív, csak
azok a mûvek kerültek be, amelyekrôl valaha írt
valaki – így a korabeli kritikát (is) nélkülözô
„kisebb írók” esetében nem derül ki, valójában
hány mûvel gazdagították irodalmunkat. Tóvölgyi
Tituszról például a bibliográfiát lapozva
sem tudhatjuk meg, hogy Mit kell tennünk? Vagy a zsidóság
hazafisága és az aristocratia németesítô
befolyása címmel 1871-ben tanulmányt jelentetett meg.
Legrosszabbul kétségtelenül
azok jártak, akik be sem kerültek a bibliográfiába,
különösen, ha ezt semmi nem látszik indokolni. Gyarmathy
Zsigáné mûveirôl például jelentek
meg kritikák, sôt népszerû írónônek
számított, mégis kimaradt.
A maradék 51 alkotó
közül – akikrôl az adott idôszakban legalább
négy írás született – többen nem irodalmárok
voltak, mint például a nyelvész Szarvas Gábor,
a természettudós Herman Ottó, a pedagógus Kármán
Mór vagy a néprajztudós Kálmány Lajos.
A 142 íróból tehát a második világháború
végére alig egyharmaduk neve élt tovább a tudomány
emlékezetében – és most látszik csak igazán,
hogy a Lukács György, Révai József és
Horváth Márton által irányított irodalompolitika
milyen alapos munkát végzett: szinte mindenkit, akinek mûvei
45 után is az irodalmi hagyományban maradtak, marxista szempontú
bírálatuknak vetették alá.
Miközben az irodalompolitikusok
hosszabb-rövidebb idôre megszakították az irodalomtörténet-írás
folytonosságát, a már-már elfeledett írók
közül néhányat az irodalomtörténészeknek
mégis sikerült megmenteni – legtöbbjük (Asbóth
János, Gozsdu Elek, Komjáthy Jenô, Péterfy Jenô)
kánonba emelésében alighanem Németh G. Bélának
vannak a legnagyobb (már a MIB 1849–1905-bôl is kiolvasható)
érdemei.
A MIB 1849–1905 két
kötete arról tanúskodik, hogy az irodalmi hagyományba
már korábban beletartozó XIX. századi íróknál
a kánont a kommunista irodalompolitikának a hatalom birtokában
sem sikerült végérvényesen megváltoztatni,
a hetvenes évekig legalábbis az 1945 elôtti értékrend
élt – szinte változatlanul – tovább.
Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu
http://www.c3.hu/scripta