Gerô Zsuzsa
Üzenet a palackban

Börtönben íródott, leginkább WC-papírra. Rabtársak – nemcsak a politikaiak – gyûjtögették a grafittörmeléket, a házilagosan készült ceruzához. Különféle fondorlat révén került a szalmazsákból a falakon kívülre megôrzésre. Mérei szabadulása után is sokáig ennyit tudtunk, a legszûkebb tanítványi kör olvashatta egy-egy darabját „oktató-nevelô célból”. A keletkezés belsô történetérôl maga a Napló tudósít: 1960 júniusában agyérgörcs után Mérei afáziás lett. Nagy erôfeszítéssel kereste a szavakat és a velük együtt eltûnt emlékezeti anyagot. Lassan összeállt kedves versének, Zách Klárának néhány sora. Pár nappal késôbb – egyre több ismeret visszaidézése közepette – rátört „az én elvesztésétôl való félelem” (180. old.), s arra jutott, hogy a gyakorlás nem elég, feladatot kell maga elé tûznie önmaga megôrzése, a „mûemlékvédelem” érdeké-ben. Az elhatározással hirtelen összeállt a cél kitûzés is: az afáziából történt rekonstrukció, a párvizsgálat során nagyóvodások hagyományképzésében felfedezett felidézô jelzés, valamint a modern irodalom bizonyos másodjelentései egyaránt az utalás jelenségkörébe tartoznak – ezt a fogalomkört kell kidolgoznia. A Napló belsô indítéka tehát az evindencia erejû probléma kibontása egyfelôl, az introspekció krónikája másfelôl. A nevezetes kísérlet – Az együttes élmény (1947) – folytatásaként Mérei munkatársaival éveken keresztül óvodai csoportvizsgálatokat végzett, az eredmények közlését a börtön akadályozta meg. (A pár és a csoport 1967-ben, A modellkövetés 1976-ban, A társkapcsolatok megszilárdulása 1966-ban került közlésre.) Öngyógyító erôfeszítéssel 1960 júliusában – a befejezetlenség feszültsége, az „egész elsüllyedhet” félelme fordult át a rátalálás örömébe – hat hét alatt elkészült Az utalás lélektana. Az elôszó szerint a bizonyosságot a tudós aggodalom kísérte, vajon a gondolati modell nem válik-e egységes rendszeralkotó elvvé, mindent – és akkor már semmit se – magyarázó tétellé. A mûvet „díszítô” három utószó a megméretés polémiája: az elsô bírálóval szemben „a szerzô sok mindent beismer és sok mindent fenntart” (78. old.). Pontosabban kell elkülöníteni az óvodai csoportokban minden bizonnyal jelen lévô, élményközösségen alapuló utalást, megkülönböztetve az utalás más módjaitól vagy általában az asszociációtól, újra megfontolandó, vajon mennyire kiterjeszthetô az utalás az irodalmi jelenségek magyarázatára. (Az utalás. Az élményközösség szemiotikai többlete címû tanulmányban került 1975-ben a kérdés végsô megfogalmazásra.) Mindezek továbbgondolásaként 1961 második felében megszületett a második kötet: Az élménygondolkodás. Az óvodásoknál tapasztalt jelenség, a gyermeklélektan ismereteibe ágyazva, a gondolkodásfejlôdés fontos állomása. Az élménygondolkodás kiemelt jellemzôi pedig az irodalomban fellelt utalásformákat is mélyrehatóbban magyarázzák.
A Lélektani napló két kötete – átfedésekkel és újrafogalmazásokkal – együtt tartalmazza a két év alatt megérlelt gondolatrendszert: az utalás nagycsoportos óvodások ismétlôdô játékaiban megfigyelhetô jelenség, amikor is egy-egy szófordulat vagy gesztus felidézi egy korábbi együttes játék egészét, annak érzelmi hôfokával együtt. A felidézô részlet indító jelként kioldja a korábbi tevékenységet. Az újraismétlést az együttes átélés öröme tartja fenn. Az ismétlések során az utalás ritualizálódik, megkezdôdik a hagyományképzés.
Hasonlóan mûködik az utalás intim felnôtt kiscsoportokban, illetve szoros párkapcsolatban. Az utalásban megjelenô részlet felidézi az egészet: ez a folyamat nem fokozatos emlékezés, hanem rekonstrukció, melyben nemcsak az esemény, hanem az azt kísérô érzelmi feszültség, az együttesség élménye is megjelenik. A gyermek képzetáramlásában jellegzetesek az ilyen helyzetfelidézô részletek, amelyek hitelessé, ugyanakkor igen labilissá teszik a gondolkodást. Érzelmi töltésüket lassan elvesztô utalások továbbra is támpontul szolgálnak a gyerek tájékozódásában, az érzékszervi-mozgásos intelligencia, illetve a képzetekben történô gondolkodás közé ékelôdik az élménygondolkodás, az öt-hatéves gyerek önálló gondolkodási képessége, amellyel jól eligazodik a világban. Gyakran a felnôtt is szubjektív támpontokkal operál a hely-idô-személyek közötti tájékozódásában.
Illékony, nehezen formulázható jelenségek ezek – ezt érzékeltetik a Napló átfedései, újrafogalmazásai. Az irodalmi példákban elemzett utalásos szerkezetek (motívumjáték és réteges szerkezet) pedig mintegy visszaigazolják a gyerekre vonatkozó lélektani megállapításokat. A modernizmus irodalmi alakzatait vizsgálva ismételten megkerülhetetlen a különbségtevés szimbólum és utalás között. A hiedelemmel ellentétben a gyermeki gondolkodás nem szimbólumokkal operál, a szimbólum jelentettje a tudattalanba nyúlik vissza. Némely esetben az utalás a tudattalanba ágazó egésznek a tudatos része, azonban erôs elfojtás helyett a gyerek gyorsan változó képzetáramlásában a tartalom váratlanul a tudat peremérôl csupán a felejtésbe süllyed.
Hasonlóan mûködik a felnôtt képzetáramlás azokkal a tartalmakkal, melyek tudatos emlékezés nélkül az álmokban nappali maradványként bukkannak elô. Mérei érdeklôdése Az utalás lélektana megírásával egy idôben a manifeszt álomanyag felé fordult: mennyiben elemezhetô a hely-idô-személyre vonatkozó támpontokban az utalás mechanizmusa. 1960–61–62-ben három sorozatban önébresztéses módszerrel saját álmait regisztrálta és vizsgálta, a Lélektani napló harmadik kötete ennek az anyagnak a feldolgozását tartalmazza Implikált tudás az álomban címmel. A kötet az elôbbiekhez hasonlóan kettôs értelemben felel meg mûfajának: egyaránt utat talál a problémamegoldó gondolatok megfogalmazására és a szubjektív tartalmak áttételes, „lélektani” közlésére. A manifeszt álmot gyakran kísérô szemlélettelen implikált tudás az álomképek helyét, idejét, a felbukkanó személyeket szituálja, az álomban nappali tapasztalati támpontok adják a tájékozódás fogódzóit. A személyekhez tapadt implikációk köre igen kiterjedt. Az introspekciós vizsgálat elkülönítette ellentétes tulajdonságokkal jellemezhetô, konfliktuskeltô személyek egy csoportját, akik nem önmagukban, hanem az ábrázolt helyzet révén voltak jelentôsek. Ez az eredmény új dimenzióval egészíti ki a támpont tájékozódás lehetôségeit.
Mindezek vizsgálatára kivételes lehetôség kínálkozott az álmodó esetében, ugyanis a börtön hospitalizáló hatása – a prizonizáció – nála a valóság és fantáziavilág egyfajta kiegyenlítésében nyilvánult meg, a nappal féken tartott fantáziák az álom manifeszt anyagát zsúfolták tele. A manifeszt álommal ábrázolt fantáziavilágban az álmodó a nagyóvodásokhoz hasonlóan élménymaradványok révén tájékozódik, az álombeli implikáció utalás a tapasztalatroncsok támponthálójára.
Az álomstatisztika a prizonizáció még egy fontos jegyérôl tájékoztat: a manifeszt anyagban elôforduló személyrepertoárban az intim kapcsolatok – család, szerelmek, szoros barátok – állandó arányban fordulnak elô, az álomsorozatok folyamán azonban egyre növekszik a megjelenô börtönlakók aránya, fokozatosan kiszorítva a börtönön kívüli kapcsolatokat. A börtönön kívüliek ritkulása a prizonizáció mondhatni objektív jegye – hiszen az anyag a börtönizoláció folytán az elsô sorozattól kezdve csupán fantáziák nappali maradványa volt. A börtönbeli álomrepertoár lett Mérei szabadulása után elsô elôadásának tárgya Liebermann Lucy zártkörû szemináriumán, az újraéledô pszichológus élet elsô igazi szenzációja. Az elôadás 1965-ben jelent meg a Pszichológiai Szemlében nyomtatásban.
Mérei írásainak ismeretében a Lélektani napló harmadik kötetében a prizonizáció még egy tünetét fedezhetjük fel, amelyet ô maga az utószóban mentegetôzve bôbeszédûségnek minôsít. „E sorok írója – írja – megfulladna egykori aszketikus stílusában.” (372. old.) Újraolvasva nem a személyes részletek megjelenését érezzük soknak, sokkal inkább a meghatározás-bizonyítás-újrabizonyítás kényszerét, mintha könyvek, vitapartnerek híján a Napló lapjai a Sorbonne-szeminárium fórumát idéznék meg a gondolatok érvényességének megítéléséhez. A társkapcsolatok felfedezése a manifeszt álomanyagban telitalálat anélkül is, hogy álomtudat–éber tudat, lappangó–manifeszt anyag, elsôdleges–másodlagos megmunkálás kérdéseiben pontos definíciót adnánk.
A Lélektani napló nagy témáját – az utalást – szem elôtt tartva pedig az implikációnak a másodlagos megmunkálás munkamódjai közé való pontos besorolásánál sokkal lényegesebb az a megállapítás, hogy az implikáció nyersanyagát adó nappali maradványok tapasztalásroncsoknak, fantáziafüzéreknek az indulattelt világa, melyhez fantáziaéletünk ébren is vissza-visszacsúszik, s amely a nagyóvodások támpontgondolkodásához hasonlóan mûködik. Mérei hivatkozik David Rappaport elgondolására (345. old.), aki többek közt Varendoncknak a nappali álmodozásra vonatkozó megfigyelésével kapcsolatban a vizuális ábrázolás implikatív karakterét emeli ki. Az élménygondolkodás világába történô állandó visszacsúszás a tudatelôttes szférájával rokon. Mérei leírása ráirányítja figyelmünket arra, hogy a tudat peremén zajló tudatelôttes történést jóval mozgalmasabbnak, érzékletesebbnek és indulatteltnek lássuk puszta szó- vagy képfoszlányoknál.
A Lélektani napló negyedik kötetének (1962. dec.–63. márc.) elôszava azt sugallja, hogy a vizsgált álomrepertoár változása még egy tanulsággal szolgált: „nemcsak társas helyzetben lejátszódó aktusainknak, hanem belül lepergô gondolatainknak, képzetsorainknak is megvan [...] a viszonylatalakító másodjelentése” (385. old.). A negyedik kötet címe: Adalékok egy társas szempontú gyermeklélektanhoz.
A társas szempont azt vizsgálja a tapasztalt jelenségekben, „milyen hatása, milyen következménye van az adott reakciónak, [...] módosítja-e a helyzetben részt vevô személyek viszonyát egymáshoz és másokhoz” (383. old.). A kötet fôleg Zazzo ikerkutatás-könyvével foglalkozik, ismerteti, szakmai és személyes reflexiókat fûz a pár tagjai, a pár és külvilág kölcsönhatásának személyiségalakító hatásához. Mérei a feladatot Olvasója – a párvizsgálatban munkatársa – „megrendelésére” végzi, az Adalékok gyûjtésének nyitányaként. A kötet további részében a társas mechanizmusokat elemzi, mint: a Baldwin-féle cirkularitást, ahol a Másik utánzó ismétlése erôsíti az elôször véletlenül megjelenô akciót, s közben erôsíti az összetartozást; a szerepet, amikor is a Másik elfogadó gesztusa megerôsíti az elôször véletlenül megjelenô akciót, határolja el az akciót végzô szerepét; a konformizmust, ahol is az alakító társas mechanizmus a „hatalmi tekintély” tetszésének megfelelô viselkedés igénye. Mérei hangsúlyozza, hogy a konform személy nem olyan akar lenni, mint a tekintély (Camerade No1, 446. old.), hanem teljesíteni kívánja azt, amit tôle a tekintély elvár. S ebben a biztonság, az együvé tartozás jelenti a kielégülést számára.
A szerep elemzéséhez Mérei Moreno szerepgyakorlatait ismerteti, a pszichodráma eszközeit foglalja össze. Hírt ad a szerepgyakorlatok kriminálpedagógiai hatékonyságvizsgálatáról, érzékeltetve, hogy a társas szempont a változtatás lehetôségét adja a pszichológus eszköztárához. Ugyanígy a hatékonyság reményét sugallja, amikor mintegy megenyhíti a konformizmus leírását azzal, hogy fejlôdéslélektani perspektívába helyezi. Claparède is használta a fogalmat, az utánzás hajtóerejének tartotta. Wallon szerint azonban a hasonlósági törekvésnek elôfeltétele a különválás átélése. Továbbszôve a gondolatot, Mérei úgy látja, hogy az ödipális válságot követô átpártolás az azonosítási válságra többféleképp reagálhat: renitenciával, konformizmussal, illetve az értéktelenné vált én-ideál feletti örök sértettséggel, metafizikai feszültséggel. Renitencia, metafizikai feszültség és konformizmus fejlôdési sort alkot. Optimális fejlôdés esetén tízéves kor körül mindebbôl adekvációs egyensúly jön létre. – Az Adalékokból (átpártolás, metafizikai feszültség, konformizmus) kirajzolódik a majdani Gyermeklélektan (1970) egyik fejezete.
Az Adalékok gyûjtögetése hangvételében különbözik az elôzô kötetektôl: Mérei készülôdik a kinti élet feladataira. Nem egyszerûen az Olvasó megrendelésének tesz eleget. Felmerül a szöveg esetleges késôbbi felhasználása, s noha – ahogy panaszolja – ezzel hirtelen az átmenetiség börtönébe kerül (389. old.), minduntalan érezhetô a készülôdés izgalma: készülôdés a pedagógiai, pszichológiai hatékonyság újbóli kifejtésére.
A börtönélet – elírása szerint – Utazás a palackban (451. old.); utazás az emlékek – gondolatok és könyvek emlékei – közt, s utazás „a rácsos, csíkos, szögletes szigeten” (390. old.), ahol bennszülöttek és szörnyetegek közt a koponya körüli utazó szigorú önvizsgálatával élt. Meg a sokat idézett Candide voltaire-i racionalizmusával (476. old.). Csakhogy a kaland végén nem kertmûvelésre készül. „Ha még egyszer választhatnék, megint élni szeretnék, megint ember szeretnék lenni, nagyjából olyan, mint voltam [...], s szeretném, ha ti olyanok lennétek, amilyenek vagytok” – szól az Üzenet a palackban (453. old.).
A Lélektani napló a Candide-hoz hasonlóan a réteges szerkesztés (69. old.) nagyszerû példája. A börtönélet külsô-belsô kalandjai, a félbemaradt pszichológiai munka elméleti kiérlelése mellett a harmadik szál adja meg a könyv egyedülálló zamatát. A napló mûfaja megengedi, hogy Mérei minduntalan elkalandozzék, leágazzon kedvenc filozófiai, tudománytörténeti, szépirodalmi olvasmányaihoz – könyvtár híján emlékezzék. Az elsô kötet az elméleteket már nem sokra tartó, tapasztalatokon nyugvó lélektan és a pszichológia közvetett megismerésének ellentmondásosságáról, a feloldás lehetôségeirôl értekezik (11–13. old.). A második kötetben a modellkövetés vizsgálati tapasztalatainak leírását a jegyzetanyagban Wallon, Piaget idevonatkozó elméletének tárgyalása kíséri (154–156., 158. old.). A negyedik kötet Wallon iskoláját, a két tanítvány, Zazzo és Mérei szerepét igyekszik meghatározni (424–431. old.).
A pár gondolatsémával kapcsolatban Mérei – minden bizonnyal a Hermann-féle modellgondolatra támaszkodva – érdekesnek találná egybegyûjteni ötleteink szemléleti alapját: a Szondi-teszt elrendezése valószínûleg a hajdanvolt Ranschburg-laboratórium emlékezetvizsgálatának téri rendjét ismétli (469. old.). De modellt ôriz Descartes reflex-gondolata is: Descartes hosszú évekig foglalkozott a tükör fizikájával (454. old.).
Mérei modellje igen gyakran irodalmi példa.
Rousseau-nak a Vallomásokban leírt élménye az Emil pedagógiai elveként tér vissza (337–38. old.) – a szubjektív tehát nem feltétlenül rontja az elméletképzést. A „redukált feszültségû élménypár” irodalmi megfelelôje Shakespeare-nél rendszeresen elôfordul, ahogy ez Victor Hugo elemzésébôl kitûnik (366–67. old.). Proust – motívumjátékában a rózsaszín galagonyától a Gilberte arcán lévô rózsaszín szeplôkig – hirtelen felizzik a Gyermeklélektanból jól ismert gondolkodási hiba, hitelessé válik az élménygondolkodásban gyakori „zöldség” (158–59. old.).
A Lélektani napló összefonódó három szála sûrû utalásaival bizonyítani kívánja „az utalás elevenségét [...] általában azt a többletet, amelyet az együttes élmény ad az emberi gondolkodásnak”, ...hogy „ezzel bizonyítsa egy konstrukciónak, egy befejezett életmûnek a hitelét” (75. old.).
A Lélektani napló varázslatos, ugyanakkor nehéz olvasmány. Így magyarázhatók a kötetben elôforduló sajtóhibák, közülük néhány értelemzavaróra fel kell hívnom az olvasó figyelmét. Az elsô kötet téves datálása helyett 1960. július–augusztus a keletkezés ideje (7. old.). A 40. oldalon a gondolkodás és érzelmi tevékenység különös forgatagáról, a 111. oldalon tapasztalatokra alapozott gondolkodásról, illetve a 113. oldalon egyre vázlatosabb mozzanatról van szó, a 43. jegyzetben hibás gondolkodásról (162. old.).

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta