Jegyzetek

Tavaly ôsszel óriási szenzációt keltett, és bestsellerré vált Franciaországban a Le Livre noir du Communisme: Crimes, terreur, répression (A kommunizmus fekete könyve: bûntények, terror, elnyomás – Robert Laffont, Párizs, 1997), mely a kommunista rezsimek által elkövetett bûnök terjedelmes felsorolása. A Le Livre noir körül kerekedett vita még a parlamentben is folytatódott, a televízióról és a rádióról nem is beszélve. Ha minden az eredeti terv szerint alakul, és az elôszót François Furet írja, a francia forradalom történetírója és a kommunizmus csáberejérôl írott jelentôs tanulmány, a Le Passé d’une illusion (Egy illúzió elvesztése – Robert Laffont, Calmann Lévy, Párizs, 1995) szerzôje, akkor a Le Livre noir valószínûleg oda kerül, ahová való, a téma szakértôinek könyvespolcára. Ám amikor 1997 júliusában Furet váratlanul meghalt, a Le Livre noirt szerkesztôje, Stéphane Courtois, aki a volt kommunista francia értelmiségi, Annie Kriegel régi barátja, és a Communisme címû szemle szerkesztôje, megfûszerezte szenzációhajhász túlzásokkal és vádakkal. A bolsevik forradalom nyolcvanadik évfordulójára idôzített Le Livre noir azonnal sikerkönyv lett. Ennek azonban vajmi kevés köze volt tudományos színvonalához vagy a hat szerzô mondanivalójához. Courtois avatta médiaszenzációvá bevezetôjében, melyben kijelenti, hogy a nácizmus és a holocaust eltereli a figyelmünket a kommunizmusról, pedig valójában ez a XX. század leginkább népirtó politikai berendezkedése.
Courtois nem mutatta meg a bevezetôt a többi szerzônek, és ezzel a publikációs szokásokat olyan durván megsértette, hogy Nicolas Werth, a szovjet terrorról szóló leghosszabb fejezet – egy könyvvel felérô tanulmány – szerzôje, valamint Jean-Louis Margolin, aki a Kínáról, Vietnamról, Laoszról és Kambodzsáról szóló fejezetet írta, több terjedelmes cikkben és interjúban határolta el magát tôle. A könyv körül támadt vitában mindenrôl szó esett, csak a tanulmányokról nem – elsôsorban Courtois bevezetôje állt a figyelem középpontjában. Nem azt vitatták, hogy a nácizmust a kommunizmushoz hasonlítja, amely gondolatnak megvan a maga intellektuális elôtörténete: a témát George Orwell és Dwight Macdonald vetette fel a második világháború elôtt, és legjobb kifejtését Hannah Arendt The Origins of Totalitarianism (A totalitarizmus gyökerei) címû mûvében találhatjuk meg. Nem is arról az – elôször Arendtnél olvasható – állításról folyt a vita, hogy: „a totalitárius rezsimek koncentrációs és megsemmisítô táborai laboratóriumokként szolgálnak [szolgáltak], melyeknek az [volt] a szerepe, hogy igazolják a totalitarizmus alapvetô meggyôzôdését, miszerint mindent meg lehet tenni.”
Courtois azért okozott közfelháborodást, mert a kommunizmus bûneinek „elhallgatását” annak tulajdonítja, hogy a világ kizárólag a holocausttal volt elfoglalva: „1945 óta a zsidók megölése számít a modern barbárság paradigmájának, mintha ez lett volna a tömegmészárlás egyetlen példája a XX. században. A holocaust egyedülállósága rendkívüli kegyetlenségeivel elvonja a figyelmünket, megakadályozva, hogy észrevegyük a kommunista világ hasonló jelenségeit.” A Le Monde-ban közölt cikkében a történész Anette Wieviorka elítélte Courtois „agitprop ügyeskedését, mellyel kellô erejû sokkhatást próbál kelteni ahhoz, hogy  a tudományosság látszatával takarózva politikai eseményt kreáljon a könyvbôl, ami egyébként másfajta figyelmet érdemelne”.
Courtois nem vitatja a holocaust páratlan voltát, bár jelentôségét a megsemmisítés módszerére, „a modern technológia alkalmazására” redukálja. Azonban semmilyen más vonatkozásban sem tesz különbséget a kommunizmus „osztálytotalitarizmusa” és a nácik „faji totalitarizmusa” között: „A jövô náci társadalmának alapja a »tiszta faj« lett volna, a jövô kommunista társadalmáé pedig »a burzsoá szennytôl megtisztított proletariátus«.” Röviden tehát a kommunizmus, csakúgy, mint a nácizmus, „a tömeggyilkosságot beépítette az államrendszerbe”. Courtois végsô soron nem analitikus, hanem morális kritérium alapján veszi egy kalap alá a két rendszert: „Egy ukrán kulák gyermeke, akit a sztálinista rezsim szántszándékkal halálra éheztetett, semmivel sem »ér« kevesebbet, mint az a gyermek, akit a varsói gettóban éheztetett halálra a náci rezsim.” Ez a kijelentés vitathatatlan, arról azonban nem szól, miben különbözik a független parasztság leigázását szolgáló, az állam által elôidézett éhezés attól a bár ugyancsak állami irányítás alatt elkövetett gyilkosságtól, melynek célja örökre eltörölni a zsidó gyermekek létezésének lehetôségét.
A vitában azért is támadták Courtois-t, mert megkísérelte statisztikailag számba venni a kommunizmus áldozatait. Courtois elismeri, hogy a kommunizmus „hosszú történetét” nem lehet összefoglalni egy számtani mûvelettel, sem a terror, az elnyomás és az éhezés idôszakainak felsorolásával. Mégis egy kategóriába sorolja mindazokat, akiknek a haláláért „a globális kommunista rendszer” tehetô felelôssé 1917-tel kezdôdôen, bármilyen módon és bármelyik kommunista rezsim alatt haltak is meg egy számos országot és több kontinenst magába foglaló területen. „100 millió halottról” vonja meg az egyenleget, ám ez a szám nem egyezik sem a Le Livre noirban magában közzétett adatokkal, sem a könyvvel kapcsolatos reklámszlogenben szereplô adattal – ott „85 millió halottról” van szó. A szovjet hatalom ideje alatt 20 millió halottal számol, ami eltér a Werth által említett 15 milliótól, amelyben már benne van – Werth külön felhívja rá a figyelmet – az a 11 millió, akik éhen haltak vagy járványok áldozatai lettek a polgárháború idején (1921–1922), illetve a „tervszerû” ukrajnai éhezés során (1932–1933), ezenkívül a kulákok és az etnikai kisebbségek tömeges deportálásában elpusztult körülbelül 4 millió ember, valamint azok, akik a tisztogatások (1937–1938) során vagy a Gulágon haltak meg.
Courtois azt állítja, hogy Latin-Amerikában a kommunizmus 150 000 áldozatot szedett, annak ellenére, hogy Pascal Fontaine tanulmányában alig ennek harmadát említi valószínûsíthetô adatként (beleszámítva a perui Fényes Ösvény által meggyilkoltakat is). A Le Monde diplomatique-ban Maurice Lemoine arra a következtetésre jut, hogy Courtois ezek szerint a kommunizmus áldozataiként vette számításba a nicaraguai polgárháborúban elesetteket is, akik a Somoza rezsim ellen harcoltak, illetve a kontrák és a szandinisták háborújának összes áldozatát: azaz mindkét fél veszteségét.
Mindazonáltal a kritikusok nem a pontatlanságot róják fel a szerkesztô hibájául, hiszen a kínai, észak-koreai, kambodzsai és vietnami levéltárak még nem hozzáférhetôk, és a volt Szovjetunió és Kelet-Európa levéltárait is csak nemrég nyitották meg a kutatók elôtt. Courtois fel sem veti a különbözô kommunista rendszerek összehasonlításában rejlô nehézségeket – noha ezt a kérdést kellett volna bevezetôjének középpontjába állítania egy olyan kötetben, amelynek elsôrendû feladata a kommunizmus bûneit összegezni –, mert célja elsôsorban az, hogy jó eredményt tudjon kihozni a „rémségek elkönyvelésében”. Courtois szerint „a tények cáfolhatatlanul igazolják, hogy a kommunista rezsimek mintegy 100 millió ember halálát okozták, míg [a nácizmus alatt] 25 millióan pusztultak el. Már emiatt is el kellene gondolkoznunk azon, miben hasonlít egymásra a náci rezsim, melyet 1945 óta a század legbûnösebb rezsimjeként tartanak számon, és a kommunista rezsimek, melyeknek a legitimitását nemzetközi szinten 1991-ig nem lehetett megkérdôjelezni, melyek számos országban még hatalmon vannak, és amelyeknek a mai napig akadnak követôik az egész világon.” Vagyis a kommunista rezsimek sokkal véreskezûbbek voltak a nácizmusnál, és nem volna szabad a második helyre sorolni ôket a XX. századi öldöklések erkölcsi elszámoltatásakor. A rezsimek közötti különbségeken átlépve, a különbözô történelmi idôszakokon keresztülgázolva, a körülmények figyelembevétele nélkül a kérdés – Alain Blum megfogalmazásában – „hátborzongató hullagyûjtögetéssé” alacsonyodik.
Courtois három tényezônek tulajdonítja a nyilvánosság és a tudományos élet szerinte „óriási lemaradását” a kommunista bûnök tudatosításában: az elsô maga a forradalom gondolata, az értelmiség szenvedélyes kötôdése egy máig gyászolt idealizmus szimbólumaihoz, a második az az erkölcsi presztízs, melyet a szovjetek nácizmus fölött aratott gyôzelme biztosított a kommunizmusnak 1945 után. Érvelése szerint – különösen a nácik által megszállt országokban – az ellenállók olyan súlyos áldozatokat hoztak, hogy a háború után „a mártír szerepében tetszeleghettek, szentesítve a kommunizmus ügyét, és akadályozva a kritikáját”. A harmadik tényezô Courtois szerint az volna, hogy az 1945-ös gyôztesek – jogosan – a nácikat bûneikre, elsôsorban a zsidók meggyilkolására hivatkozva ítélték el. Annak ellenére, hogy a kommunisták kezdetben tagadták a holocaust páratlanságát, „hamar felismerték, micsoda elônyökkel járna a páratlanság elismerése az antifasizmus mozgósító erejének fenntartásában”. Ez a kijelentés nem csupán bizarr és rövidlátó, hanem történelmileg téves is.
A baloldali antifasizmus szemében a náci fasizmus csak az általánosságban vett fasizmus egyik válfajának számított a kapitalista gazdasági elnyomás cinikus eszközei között. A rasszista népirtás teljesen értelmezhetetlen ezzel a logikával. Ennek következtében az antifasiszta értelmiségiek Nyugaton és a kelet-európai népköztársaságokban, ahol az antifasizmus a hivatalos állami doktrína rangjára emelkedett, egyöntetûen mellôzték a rasszizmust mint az úgynevezett „német fasizmus” központi elemét – és ezzel a zsidók tömeges kiirtásának ténye is a háttérbe szorult. Még akkor is, amikor az antiszemitizmusról volt szó, mint például Jean-Paul Sartre Réflexions sur la question juive (Gondolatok a zsidókérdésrôl – 1946) címû mûvében, Hitler és a gázkamrák csak mellékesen kerültek szóba, és Vichynek a deportálásokban játszott szerepérôl említés sem esett. A náci népirtásról szóló eredeti „Fekete könyvet” is csak nagy nehézségek árán tudta összeállítani a Szovjetunióban Ilja
Ehrenburg és Vaszilij Groszman annak érdekében, hogy ellensúlyozzák a genocídium államilag szentesített feledésbe merülését. Munkájukat közvetlenül a háború befejezése után kezdték el, és az 1940-es évek végének antiszemita, „kozmopolitaellenes” kampánya idején felfüggesztették. A szovjet hatóságok be is zúzták a könyv kiszedett változatát (Franciaországban 1995-ben jelent meg).
A háború után sem Nürnbergben, sem „az 1945-ös gyôztes országokban”: Franciaországban, Angliában vagy az Egyesült Államokban nem „a zsidó genocídium állt a nácik elleni vád középpontjában”. Raul Hilberg szívszorító The Destruction of the Jews (A zsidók elpusztítása) címû könyve csak 1961-ben jelenhetett meg egy kis nyomda gondozásában, miután több jelentôs kiadó visszautasította. Ahogy Courtois lábjegyzetei is elárulják, Hilberg könyvét franciául csak tíz évvel ezelôtt publikálták.
A hidegháború viszont a közfigyelem elôterébe állította a sztálinizmus bûneit, mielôtt még a holocaustot érdemben elemezték volna. Courtois maga hivatkozik két, nagy feltûnést keltô francia perre. Az egyiket 1949-ben Viktor Kravcsenko indította, aki 1945-ös I Chose Freedom (A szabadságot választottam) címû könyvében hírt adott a szovjet koncentrációs táborok létezésérôl, a másikat pedig 1951-ben David Rousset, egy partizán és volt buchenwaldi fogoly, aki kutatni kezdte a szovjet táborok témáját. Courtois azért idézi fel ezeket a pereket, hogy rámutasson, a francia kommunistabarát sajtó semmitôl, a perektôl sem riadt vissza, hogy hiteltelenítse a Gulágról szóló beszámolókat, és kétségbe vonja igazságtartalmukat. A sajtó azonban erôfeszítései ellenére mindkét perben vesztett. Ezt követôen a francia értelmiség számára már nem volt könnyû az ellenállás dicsfényét a Szovjetunióra is kiterjeszteni. Amint azt Tony Judt Past Imperfect (Befejezetlen múlt) címû könyvében leszögezi:
„Rousset elérte, hogy a Les Temps modernes 1950 januárjában elôször foglalkozni kényszerüljön a szovjet koncentrációs táborokkal, Merleau-Pontyból pedig kikényszerítette annak beismerését, hogy »a tények alapjaiban kérdôjelezik meg a szovjet rendszert«.” Ezzel szemben csak az 1980-as években kezdték az ország nyilvánossága elôtt megvitatni a franciák szerepét a zsidók deportálásában.
Bevezetôjének jelentôs részében Courtois azzal foglalkozik, milyen jogi indoklással lehetne a kommunizmust „emberiség elleni bûnökkel” vádolni a Nürnbergben és a késôbbi perekben meghatározott kritériumok alapján. Franciaországban „a kommunizmus nürnbergi perének” követelése sajátos asszociációkat kelt, miután Jean-Marie Le Pen, a Nemzeti Front vezetôje gyakran beszél errôl, igazolandó a Vichy-korszak francia bûneinek elhallgatását. A Le Livre noir éppen akkor jelent meg, amikor a Maurice Papon ellen „emberiség elleni bûnökben való bûnrészesség” vádjával indított eljárásban elérte a tetôpontját az a kerek évtizede folyó vita, melyben azt taglalták, felelôsek-e a franciák a francia zsidók deportálásáért. Ennek fényében különösen elhibázott és bántó összehasonlítást tartalmaz
Courtois érvelése, mely szerint „tilos volt a kommunizmus bûneirôl megemlékezni, vagy értük jóvátételt követelni”, míg „a nemzetközi zsidó közösség gondoskodott a genocídiumról való megemlékezésrôl”.
Valóban kevés kommunista bûnöst ítéltek el, hiszen az ázsiai kommunista rendszerek máig hatalmon vannak, a Szovjetunió 1991-ig fennállt, és a legtöbb posztkommunista rezsim nem járult hozzá a múlttal való szembesüléshez. A kelet-európai országokban – Németország és Csehország kivételével – a kommunista múltat „eltörölték” azzal, hogy de jure vagy de facto mentességet biztosítottak a régi rezsimek bûneire. Ennek oka a kommunista terror egyik feltûnô sajátossága: az áldozat és a hóhér életútja gyakran megegyezett, vagyis cinkosok voltak.
A Le Livre noir  vitának az adja meg a sajátosan francia jellegét, hogy Courtois voltaképpen a francia értelmiséget ostorozza, mely szerinte „kapzsi, elpuhult, hiú, csodálja az erôt és az erôszakot”. „Feltûnô módon szemet huny” a kommunista terror felett, végzetesen képtelen különbséget tenni a kommunizmus kriegeli „ragyogó arca”, az egyenlôségrôl és az igazságosságról szóló álmai, és sötétebb, „komor arca” között. Való igaz, hogy 45 után a legtöbb francia értelmiségi úgy gondolta, hogy választania kell a kommunizmust dicsôítô és az ellenállás emlékét idézô antifasizmus, illetve a totalitarizmusellenesség között, mely a kommunizmust brutális elnyomó rendszernek tekintette, elutasította, és egyben meghamisítottnak tartotta az ellenállás emlékét. Az ellenállás erkölcsi gyôzelme olyan konszenzust teremtett, mely a Vörös Hadseregnek és a Szovjetuniónak szokatlanul nagy legitimációt és támogatást biztosított. Furet szerint „az abszolút gonosz” felett aratott gyôzelem a kommunizmusnak juttatta „a jó” szerepét, és elfeledtette a tisztogatásokat, a Hitler–Sztálin paktumot, valamint a Vörös Hadsereg kegyetlenkedéseit.
A Le Livre noir egy új fejezetet nyit a francia értelmiség kiábrándulás-történetében; hozzájárul a háború utáni generáció egyoldalú kommunistabarátságainak felszámolásához.
A Le Livre noir legjelentôsebb szerzôi, Werth és Margolin  szemére vetették Courtois-nak, hogy „nem tárgyalja kellô komolysággal és ala-
possággal az olyan összetett és kényes kérdéseket, mint a fasizmus és a kommunizmus összehasonlítása, vagy az önkényuralmi potenciál megléte magában a marxista elméletben”. Elhatárolták magukat Courtois azon kijelentésétôl, miszerint a könyv minden oldala át lenne itatva „a kommunizmus véres lényegével”. Werth és Margolin ezzel szemben azt állítja, hogy „a kommunizmus mindenütt antidemokratikus és elnyomó hatalomként mûködött, de nem mindenhol és nem folyamatosan járt tömegmészárlással”. Werth kifogásolja
Courtois-nál az adatok megváltoztatását, a sokkoló kifejezések alkalmazását, valamint a különbözô történelmi események összemosását, amivel a kommunista bûnök azonos jellegét szeretné bizonyítani. Werth ugyanakkor „a vita tárgyának, »a kommunista rendszernek« mint létezônek” közös vonásai feltárása mellett érvelt. „Vagy talán nem létezik végül is egy közös nevezô – teszi fel a kérdést egy interjúban, a L'Histoire címû folyóirat 1998. januári számában – egy újfajta kíméletlenség, mely a kommunista országok politikáját jellemezte, amely az elnyomás hosszú és szörnyûséges korszakaiban mindvégig tetten érhetô volt, és amely esetenként égbekiáltó bûnökre vezetett?”
Werth kérdése rámutat a Le Livre noir igazi tragédiájára, ami abban áll, hogy Courtois bevezetôje megakadályozta a könyv tartalmának érdemi megvitatását. Annak ellenére, hogy a kötetben kevés az új információ, Werth 250 oldalas írása a szovjet archívumokban folytatott új (fôleg amerikai és orosz) kutatások jelenlegi állásának figyelemre méltó szintézise. Werth széles dokumentációra hivatkozva állapítja meg, hogy az új rezsim már 1917-ben bevetette a terrort mint politikai eszközt a felfegyverkezett orosz parasztokkal szemben, akik megtagadták a beszolgáltatást; majd az 1920-as években egyre többször alkalmazták a kozákok, a kulákok és az etnikai kisebbségek ellen; és végül hogyan érte el tetôfokát 1928 után az ellenállást már nem mutató társadalom ellen fellépô sztálinizmus alatt. Megkülönbözteti a korai erôszakot az 1937–1938-as sztálinista terrortól, kimutatja, hogy a kommunista elnyomás eltérô mechanizmusokkal mûködött, sokféle politikai, társadalmi és etnikai hovatartozású áldozatot érintett, illetve váltakoztak a viszonylag nyugodt idôszakok és az „ellenállhatatlanul örvénylô terror” fanatizmustól áthatott, de felülrôl irányított periódusai. Józanul érvelô tanulmánya valódi tudományos teljesítmény, melyet – az egyik kommentátor szavaival élve – saját szerkesztôje „elárult”.
A Le Livre noir körüli felzúdulás francia kormánykörökben is kisebbfajta válságot idézett elô. Azáltal, hogy a „kommunizmus komor arcát” hangsúlyozta, és a holocausttal egy szintre helyezte, Courtois a kortárs francia politika egyik fundamentumát támadta meg, mely szerint a mai kommunisták a felvilágosodás igazságosság-eszményének és az antifasiszta ellenállásnak a letéteményesei. Minthogy Lionel Jospin hatalmon lévô szocialista kormányában három kommunista miniszter is részt vesz, a Le Livre noir hatására az UDF, a De Gaulle-ellenes középjobb konföderáció tagjai kérdôre vonták a miniszterelnököt a parlamentben, és követelték, hogy „nevezze meg azokat, akik felelôsek ezeknek a szörnyûségeknek a támogatásáért". Jospin leszögezte, hogy „a Gulágot teljes mértékben elítéli”, ám kijelentette: „büszke” koalíciós partnereire. Emlékeztette a parlamentet arra, hogy 1945-ben a francia kommunisták tagjai voltak De Gaulle tábornok ellenálló kormányának, és  hogy a Francia Kommunista Párt (a PCF) „ha kicsit késve is”, de „levonta a történelmi tanulságokat”. Az UDF tüntetôen kivonult, miközben Jacques Chirac gaulle-istái kitartottak háborús szövetségesük mellett.
A szocialisták azzal érveltek, hogy Courtois következtetéseinek üdvözlésével az UDF „hosszú távon a szélsôjobbal való szövetség felé nyitotta meg az utat”. Franciaországban a konzervatívok és a Nemzeti Front közötti taktikai szövetség nem elméleti kérdés. Ha a kommunisták és a nácik egyformán népirtók, akkor mivel indokolható, hogy a kommunisták tagjai a kormánynak, az olyan újfasiszták, mint Jean-Marie Le Pen és valószínû utóda, Bruno Mégret [aki azóta nem utód lett, hanem pártszakadást idézett elô – a szerk. megjegyzése] pedig nem? A Nemzeti Front hamar felvette a Le Livre noirt olvasmánylistájára, és a következô szlogennel reklámozza a könyvet: „A francia kommunisták bocsánatkérésére várunk”. 1998. március 20-án – ahogy a szocialisták mondták –, „a Köztársaság számára gyászos napon”, a Nemzeti Front megmutatta, mire képes, és gyôzelemre segített öt UDF-es regionális önkormányzati elnököt. Ezzel megosztotta a konzervatív jobboldalt azokra a helyi vezetôkre, akik helyeselték az új szövetséget, és François Léotard-ra, az UDF elnökére, aki viszont elfogadhatatlannak nevezte a paktumot, és felfüggesztette az öt elnököt.
Amint az elôre megjósolható volt, a Francia Kommunista Párt, mely eddig csak félszívvel szembesült szovjetbarát múltjával, védekezôen reagált a könyv megjelenésére. A francia kommunisták vonakodtak elismerni, hogy a sztálinista és a posztsztálinista idôszakban Moszkva utasításait követték. Robert Hue, a PCF vezetôje
George Marchais 1994-es lemondása óta, azzal vádolta Courtois-t, hogy „a szélsôjobb malmára hajtja a vizet”. Hivatkozott a kommunistáknak az ellenállásban, a Népfrontban és a gyarmati felszabadító mozgalmakban betöltött szerepére, ugyanakkor elismerte, hogy pártjának szembe kellene néznie saját sztálinista múltjának „néhány hibájával” is. Tavaly a PCF váratlanul „fenntartás nélkül elítélte”, hogy a hidegháború idején kizárta néhány neves tagját sorai közül. A Le Livre noir megjelenése után Claude Cabane, a párt napilapjának, a L’Humanitének a kiadója már Primo Levit idézte: „A nácizmus fogalmától elválaszthatatlan a gázkamrák emléke, a kommunizmus fogalmától pedig a táboroké.”
Ahogy Bernard Henri-Levy rámutatott, a Le Livre noirról folytatott vita egyik szereplôje sem tagadja, hogy vannak hasonlóságok Auschwitz és a Gulág, vagy a kétféle totalitárius terror ideológiai összetevôi között. Inkább arról van szó, hogy a holocaust jelentôségét nem lehet az áldozatok számában, vagy megsemmisítésük módjában kifejezni. A nácizmus metafizikai meggyôzôdésbôl a zsidók totális megsemmisítése mellett kötelezte el magát, míg a sztálinista terror, még ha tömeges emberhalált okozott is, mint például Ukrajnában 1932 és 1933 között, az adott népet nem kiirtani akarta, hanem tömegmészárlással térdre kényszeríteni. A Vörös Khmer népirtása is a hatalom megtartása érdekében történt, az áldozatokat önkényes politikai kritériumok alapján választották ki különbözô szociális és etnikai csoportokból. Ezek a genocídiumok nem voltak „kisebb bûnök” a náci  genocídiumnál, de más jellegû bûntények voltak, vizsgálatukkor gondosan el kell kerülni az erkölcsi és az elemzô, illetve a jogi és a történelmi szempontok összemosását.
Amint Furet Ernst Nolte német politológussal (akinek megjegyzései váltották ki egy évtizede a Történész-vitát) folytatott levelezésében – melyet halála után adtak ki – rámutatott, az a tény, hogy „a zsidók megsemmisítését tekintjük a legsúlyosabb bûnténynek, melyet politikai ideológia nevében követtek el”, nem menti fel az 1930-as években megölt kulákok gyilkosait vagy azokat, akik a lengyel elitet lemészárolták Katyn´ban, nem jelent mentséget a kínai kulturális forradalom rémtetteire vagy a kambodzsai tömegmészárlásra. Furet azzal folytatja, hogy a zsidó holocaustot az különbözteti meg a gonosz többi inkarnációjától, hogy „a zsidók likvidálása egyaránt vonatkozott férfiakra, nôkre és gyermekekre pusztán azon az alapon, hogy zsidónak születtek, amit semmiképpen sem lehetett volna levezetni a hatalomért folytatott harc logikájából. Az antiszemita terror végül minden kapcsolatát elvesztette a politikával, mely eredetileg útjára indította.”
Egy bizonyos szempontból azonban Courtois-nak igazat kell adnunk, nevezetesen, hogy a kommunizmust és a nácizmust sosem kezelték egyformán. A második világháború elôtt csak egy elenyészô baloldali kisebbség tagjai, mint például Dwight MacDonald, javasolták a semlegességet a totalitarizmus sztálinista változatával egy Hitler ellen kötött szövetség helyett. Mivel Sztálin bûnei akkor még nem voltak pontosan ismertek, 1941-ben egyértelmû volt a választás Hitler és Sztálin között. Amint nyilvánvalóvá váltak Hitler lekenyerezésének „eredményei” – és nem csak a baloldal számára –, a nyugati diplomaták és politikusok, illetve „az utca embere” (1939-ben az amerikaiak 83%-a a németek felett aratott szovjet gyôzelmet részesítette elônyben, amennyiben háború törne ki) megértették, hogy a nem sokkal késôbb már „szovjet veszélynek” nevezett valami alapjaiban különbözik a „német veszélytôl”, és a civilizációt fenyegetô tragédia megkívánja a kisebbik rossz elfogadását.
Courtois-nak abban is igaza van, hogy a kommunizmus áldozatai igazságtalanul hátrányos helyzetbe kerültek „az emlékezet piacán”, amely a náci genocídiumot Sztálin terrorja vagy Pol Pot tömegmészárlása elé helyezi. Az áldozatokról való megemlékezést azok tartják fenn, akik egy bizonyos szenvedés áldozatait a magukénak érzik. A posztkommunista kormányok nem mutattak túl nagy hajlandóságot arra, hogy feltárják a múlt bûneit, és megemlékezzenek az áldozatokról. Ezt a mulasztást azonban nem lehet a holocaust emlékének a számlájára írni, sokkal inkább azzal magyarázható – akárcsak a hallgatás a második világháborút követô idôszakban –, hogy az elkövetôk és áldozatok generációja kevésbé igényli az emlékezést, mint gyermekeik. Az összehasonlítás nem csupán szükséges, de nélkülözhetetlen eszköze is a történelmi megértésnek és kritikának. Ha vannak különbségek, azokat körültekintôen és aprólékosan fel kell tárni. Ironikus módon a Le
Livre noir hatásosabban szolgáltatott volna igazságot a kommunizmus áldozatainak, ha Courtois nem tesz otromba kísérletet a szörnyûségek összemosására.

Anson Rabinbach: Communist Crimes and French Intellectuals. Dissent, 1998. Ôsz, 61–66. old.

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta