Jegyzetek

A  magyar középkor kutatói sok szempontból rosszabb helyzetben vannak, mint a szerencsésebb nyugati országok historikusai. A török idôben elpusztultak mind a királyi levéltár, mind az ország tekintélyes része birtokosainak és városainak okleveles emlékei. Jóval kevesebb elbeszélô forrás vagy az események hátterérôl beszámoló magánlevél maradt fenn, mint tôlünk nyugatra. Így a politikai történet kutatói a kormányzati, belpolitikai változásokról a legjobb esetben is csak más forrásokból – ha egyáltalán törekszenek erre – tudnak, nemegyszer csak hipotézis szintjén, következtetéseket levonni. Pedig ezek a hiányzó dokumentumok gyakran társadalmi változásokról adnának hírt: azok következményeirôl, kiváltásuk körülményeirôl.
Már a korábbi történetírás is felfigyelt arra, hogy az ország kormányzatának módosulását a királyi fôtisztségviselôk személyének cserélôdései engedik leginkább feltételezni. Amennyiben ugyanis egy uralkodó jelentôs mértékben átalakítja „kormányát”, az nem lehet véletlen, annak valami oka van, és ez éppúgy kihat az ország sorsára, mint egy mai, jelentôsebb kormányátalakítás. Minden történész ismeri Hóman Bálintnak a Magyar történet elsô két kötetében közölt táblázatait, amelyekkel az egyes uralkodók méltóságviselôit állította össze idôrendben, a kormányátalakításokat pedig vízszintes vonallal jelölte.1 Hóman táblázatait már régen meghaladta az idô: a méltóságviselôk hivatali idejét (és természetesen személyét) másodlagos adatokból konstruálta, úgyhogy egyrészt hibásak, másrészt hiányosak.
Hóman fôként a korábbi szétszórt – és szakmailag igen vegyes értékû – archontológiai közlésekre támaszkodott. Az archontológia Fallenbüchl Zoltán meghatározása szerint: „a történettudománynak az az ágazata, mely a tisztség- és hivatalviselôkkel foglalkozik. Helye a történeti segédtudományok sorában a kormányzat- és igazgatástörténet mellett van. Határterületei a hivataltörténet és a kronológia. Kapcsolódik a genealógiához, a történeti statisztikához, a szorosan vett társadalomtörténethez, a történeti szociológiához.”2 Ehhez hozzá kell tennünk Engel Pállal, hogy a politikai történethez is (I. XXIII. old.), ahogy ez már bevezetésünkbôl is nyilvánvaló.
Szûkebb értelemben tehát az archontológia azt vizsgálja, hogy egy bizonyos tisztséget ki mettôl meddig töltött be. Bár ez is több ismerettel gazdagít bennünket (mint láttuk, például a „kormányátalakítás” szempontjából), azonban egy további lépés, például a tisztségviselôk körének meghatározása, újabb adatokkal szolgál. A történetírás már korábban is felismerte az ebben a forráscsoportban rejlô ismeretszerzési lehetôségeket. Egy középkori intézmény vagy hivatal mûködésének, belsô szervezetének feldolgozásához elengedhetetlen az ott mûködô személyek körének tisztázása, akkor is, ha az intézmény vagy hivatal belsô mûködését bemutató iratok – például a jegyzôkönyveik – nem állnak rendelkezésünkre. E sorok írója 1957-ben a középkori Magyarország pénzügyigazgatásának feldolgozásához összegyûjtötte például a kincstári személyzet késô középkori névsorát és életpályáját. Így tehát nemcsak azt ismertük meg, hogy valamely kincstári hivatalt (például kincstartóságot, harmincadosságot vagy adószedôséget) ki és meddig töltött be, hanem azt is, hogy korábban mi volt, és mi lett belôle. Ebbôl kiderült, hogy létezett egy többé-kevésbé érvényesülô hivatali elômenetel, valamint az, hogy megvolt az átlépés lehetôsége más királyi intézményekhez vagy hivatalokhoz, mondjuk, a kancelláriához vagy a központi bíróságokhoz.3 Bónis György 1971-ben ugyanezzel a módszerrel tisztázta a kancellária és a központi bíróságok szervezetét.4
Az egyes személyek – méltóságviselôk és hivatalnokok – életpályájának összeállítása és a bennük kimutatható, lényegében törvényszerû hasonlóságokból a következtetés levonása a magyar középkorhoz hasonlóan forráshiányban szenvedô ókortudomány által kidolgozott, ún. prozopográfiai módszer feladata, amelyet immár a nemzetközi középkortudomány is átvett
(I. XXIV. old.) Természetesen a prozopográfiai módszer nem csupán – sôt elsôsorban nem – a hivataltörténet számára hasznos, hanem, és még inkább,
a politika- és társada-lomtörténet számára. Amennyiben ugyanis egy állam vagy város irányításában részt vevô személyek adatait gyûjtjük össze: megismerjük azt a kört, ahonnan a vezetô politikusok származtak, azt a társadalmi réteget, amelynek módja volt, és igényt is tartott a hatalomban részt venni. A prozopográfiai adatok képesek többé-kevésbé egzakt módon jelezni, mikor kerülnek be a korábbinál nagyobb mértékben „homo novus”-ok, új emberek egy születésileg viszonylag zárt irányító rétegbe. Az ok meghatározása viszont már az általános történetírás feladata. (Az átalakulás ugyanis több okra vezethetô vissza, társadalmi vagy politikai változásra éppúgy, mint családok egy idôben történô viszonylag nagyszámú kihalására.) Mivel a vezetô réteg általában korlátozott számú családokból kerül ki, ez külsô okok nélkül is vezethetett a hatalmon levôk kicserélôdéséhez. Ez különben a kortársaknak is feltûnt: a Memoria rerum címû magyar krónika ezt írta 1521-ben: „Ez idôk alatt mind kihalának Magyarországból az vén és fô urak [...] csak az ifiu urak maradának.”5 (Az más kérdés, hogy egy ilyen biológiai okból bekövetkezett nagyobb arányú személycsere is vezethet politikai változásra.)
Gondolom, mindezek után világos, hogy az archontológiai adatok összeállítása milyen alapanyagot nyújthat a középkori Magyarország története feldolgozásához. Ehhez jutottunk most hozzá Engel Pál munkája jóvoltából, amely hosszú ideig – véleményem szerint – a középkori magyar történettel foglalkozók nélkülözhetetlen kézikönyve lesz.
Megjegyzem, hogy a könyv többet és kevesebbet is nyújt a címénél. Többet azért, mert a második fejezet tartalmazza az 1301–1457 közt a magyar püspökök és hozzájuk hasonlóan az ország kormányzatában rendszeresen részt vevô johannita vránai perjelek, valamint a székesfehérvári Boldogasszony-káptalan prépostjainak listáját is. Tekintve, hogy az ország irányításában az egész középkorban döntô szerepet játszó királyi tanácsot a források, szinonim fogalomként, összetételével „prelátusoknak és báróknak” nevezték, nyilvánvaló, hogy egy olyan kézikönyv, amelynek a szerzô saját szavai szerint az a célja: „hogy a legközvetlenebb módon elôsegítse az adott kor politikai viszonyainak megrajzolását” (I. XXIV. old.), nem hagyhatja ki a királyi tanács egyik részét. Ilyenformán a cím „világi” jelzôje kissé félrevezetô, bár megmagyarázható. A jelzô kihagyása esetén ugyanis Engel Pál nem elégedhetett volna meg a fôpapok felsorolásával, hanem a teljes egyházi hierarchiát, vagy legalábbis annak felsôbb rétegét, az egyházmegyék helynökeit, a székes- és társaskáptalanok tagjait, a monostorok e-löljáróit stb. kellett volna megneveznie. Azt hiszem, egy teljes egyházi archontológia, beleértve az esperesi kerületeket és a plébániákat is, még számos meglepô, történetírásunkat módosító eredménnyel szolgálhatna. Ez azonban nem lehetett Engel Pál feladata, elkészülte pedig – idôigényessége miatt – évtizedekig húzódna.
Van még egy anyag, amelyet a címe alapján nem keresne feltétlenül az ember ebben a kötetben, bár szerencsére és logikusan megtalálható benne. Ha már ugyanis a tekintélyes hatalmi befolyással rendelkezô várnagyokat váranként és kastélyonként felsorolja a kötet, érdemes az erôdítmények adatait is összállítani. Ennek jelentôségét nem lehet kellôen hangsúlyozni. Hogy a vár hatalmat jelentett, pontosabban, hogy a hatalom gyakorlásának alapját a várak képezték, azt másfél évtizeddel ezelôtt egy eldugott tanulmányában épp Engel Pál bizonyította be.6 A középkori uradalmak a várak (és kastélyok) köré szervezôdtek, így a várak összeírása, elterjedése, birtoklástörténete további segítséget nyújthat történetírásunknak. Nem véletlen, hogy egy modern német vártörténeti monográfia a Várak, a hatalom szimbólumai címet viseli.7
Itt kell megjegyeznünk, hogy a várak és kastélyok nemcsak a történészek, hanem a régészek és építészettörténészek számára is fontos kutatási terület: egy középkori várban feltárt tárgyi anyag a mindennapi élet kutatásához nyújt felbecsülhetetlen értékû forrásokat. Nem véletlenül játszik a társtudományokban is a várkutatás központi szerepet.8 Különösen fontos az írásos és a tárgyi emlékek összevetése. Lehet, hogy véletlen, mégis furcsa egybeesés, hogy a hazai, fôként régészeti-építészettörténeti indíttatású várkutatás nagyarányú fellendülése két történeti munka megjelenése után következett be. 1977-ben jelent meg ugyanis Fügedi Erik Vár és társadalom a 13–14. századi Magyarországon,9 és Engel Pál Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387–1437) címû munkája.10 Fügedi könyvének függeléke betûrendben közli az általa ismert várakra vonatkozó adatokat az Anjou-kor végéig, Engel munkájában pedig ugyanezt találjuk meg a Zsigmond-kori várakról. Mindketten közlik nem csupán a birtokosokat, a várnagyok nevét, hanem elhelyezkedésüket és a vonatkozó további irodalmat is. A kastélyokat (castellum) azonban egyikük sem sorolta fel.
Ilyenformán Engel Pál újabb mûvében lényegében szükségtelenné vált saját korábbi adattárának idézése, hiszen archontológiájában – 208 oldal terjedelemben – összegyûjtött minden erôdítményt az Árpád-kortól 1457-ig. (Jó lenne, ha valaki ezt folytatná Mohácsig!) Kiigazította Fügedi néhány tévedését is, s immár a castellumokat sem hagyta figyelmen kívül. Ezt azért kell kiemelnem, mert magukra a várakra vonatkozó adattárat nyilván senki sem keresne egy archontológiai kézikönyvben. Igaz, a szerzô hajlamos az olvasó ilyetén megtréfálására, hiszen a Zsigmond-kori várkatasztert sem várta volna el senki egy, a király és az arisztokrácia viszonyát tárgyaló könyvben, hiszen nemcsak a király és az arisztokraták, hanem az egyháziak és tehetôs nemesek is lehettek és voltak is várurak.
Azt írtam feljebb, hogy a munka többet is, kevesebbet is tartalmaz címénél. Eddig a többet láttuk, most lássuk a kevesebbet.
Az elsô fejezet a bárókat tárgyalja, mégpedig rangsor szerint, a nádortól a királynéi ajtónálló- és udvarmesterig. A „báró” szó a „verus regni Hungariae baro”-t, az ország igazi báróját, azaz a király által „usque ad beneplacitum”, a király tetszése idejére kinevezett országos fôméltóságot jelenti, aki hivatalból tagja a királyi tanácsnak – azaz a fôpapok és bárók testületének –, így közvetlenül beleszólhat az ország dolgába, és akinek véleményét – legalábbis bizonyos esetekben – uralkodója köteles kikérni. Nevüket – egy-két méltóság kivételével – az ünnepélyes királyi oklevelek méltóságokról szóló sorai közlik. Amennyiben szükséges, Engel az idôrendi felsorolás elôtt rövid, lexikoni jellegû szócikkben összefoglalja mindazt, amit az egyes méltóságok betöltôirôl tudni illik. Megnevezi az egyes bárókat, megadja méltóságviselési idôkörüket, majd felsorolja helyetteseiket, a bírói tisztet is ellátók esetében protonotáriusaikat, azaz ítélômestereiket, és ezek hivatalviselési idôadatait.
A második fejezetrôl már szóltam: ez a fôpapokat sorolja fel. Magam ezzel kezdtem volna, hiszen királyi tanácsi tagságuk révén kerültek egy „világi” archontológiába, a tanács pedig – ahogy már volt róla szó – a fôpapokból és a bárókból áll. Feltehetôen épp a „világi archontológia” cím következtében kerültek a második fejezetbe, hiszen a fôpapok nem világi személyek.
A harmadik fejezet foglalkozna a kancelláriákkal. Azért fogalmaztam feltételes módban, mert csupán a fônökök, a (fô) kancellárok, alkancellárok, titkos kancellárok és kápolnaispánok névsorát kapjuk meg. Itt Engel a neveket és a hivatalviselési idôköröket elsôsorban az eddigi szakirodalom alapján adja meg, noha olykor pontosítja az adatokat.
A kancellária helye a kötetben logikus, hiszen itt foglalták írásba a király és tanácsa határozatait. Emiatt az irodák vezetôi, a kancellárok (valamint egy idôben a kápolnaispán) szükségképp nagy, nemegyszer döntô befolyással rendelkeztek, hiszen ôk ôrizték a királyi pecséteket, amelyekkel az uralkodó intézkedéseit megerôsítették. Így módjuk volt nemcsak a szövegezést befolyásolni, hanem olykor az oklevél kiadását megakadályozni is. Ez külföldön is nemegyszer feszültségekre vezetett az uralkodó és kancellárja között.11 A szerzô elôtt két lehetôség állott: csak a hivatalfônököket, a tényleges hatalommal rendelkezô királyi bizalmasokat veszi figyelembe, vagy pedig a beosztott személyzetet is, amely elvileg csak segédhivatali munkát végez, de a háttérbôl olykor befolyásolni tudja fônökét. Az okleveleket valószínûleg úgyis ôk, a jegyzôk fogalmazták – uruk intenciója alapján –, a kimenô oklevelet a kancellár csak ellenôrizte – ha erre egyáltalán szakított idôt – a pecsételés alkalmából. Engel az elsô módszert alkalmazta, és ezt bevezetésében meg is indokolta (I. XXVII. és 89. old.). Nem folytatott a beosztott személyzettel kapcsolatban módszeres anyaggyûjtést, mivel ezt már színvonalas munkákban feldolgozták.
A harmadik fejezet tehát az egyik hely, ahol a kézikönyv nem tartalmazza mindazt, amit ott kereshetnénk – bár magam tökéletesen megértem a szerzôt, hiszen gyûjtését amúgy is fokozatosan bôvítette a méltóságok és a világi nagybirtokok, valamint azok személyzetének kutatásától az udvari nemességig, és így jött végül létre a kötet (I. IV-XXVI. old). Késôbb felmerülô kérdések – kancelláriák például – miatt újra át kellett volna néznie a hatalmas forrásanyagot, ami a munka megjelenését még legalább egy évtizedre elhalasztotta volna. Valóban, a kancelláriákról és személyzetükrôl tudtunk amúgy is eddig a legtöbbet.
Gyakorlati szempontból elfogadom ugyan ezt a helyzetet, és nem bírálom a kancellária személyzetének kihagyása miatt a szerzôt, mégis kötelességemnek érzem megindokolni, miért tartom ezt sajnálatosnak. Részben utaltam már arra, hogy a kancellária hivatalnokainak volt módjuk mintegy a háttérbôl befolyásolni az ügyeket, erre azonban nagyon ritkán és inkább az Engel által már nem tárgyalt idôbôl, például a Jagelló-korból lehetne adatokat hozni. Fontosabb, és jobban adatolható, hogy a kancellária (és a kúria) jegyzôi kara részben ugyanabból a rétegbôl származik, mint amelyet Engel könyvében feldolgoz. A Mátyás- és Jagelló-kori megyei alispánok között nem ritka az, aki elôzôleg (olykor késôbb) jegyzôként tevékenykedett. Nem lehetett ez másként korábban sem. Engel mutatójában két Perneszi Pál tûnik fel egy idôben. Az egyik somogyi alispán, a másik alnádor volt (II. 190. old.). Amennyiben nem azonos személyrôl van szó (ez ellen szól, hogy mikor Garai László alnádora az egyik, akkor a Marcaliak familiárisa a másik, bár ezt is meg lehetne magyarázni), akkor egyikük pályáját 1420–1429 között a kúriában kezdte jegyzôként.12 Hasonló példákat még sorolhatnék.
Van azonban másik nehézség is. Ismeretes, hogy a kancellária is részt vett a kúriai ítélkezésben, és innen sarjadtak ki a különös és a személyes jelenlét bíróságai. A kancelláriákban is mûködtek protonotáriusok, a kúriai jegyzôkrôl pedig ma sem tudjuk pontosan, melyik nagybírónak szolgáltak az országbírón kívül, akit pedig archontológiánk tárgyalt. Itt elsôsorban a protonotáriusok, valamint a két jelenléti bíróság vezetôinek kihagyása fájó pont a számomra. Nehezen érthetô ugyanis, miért szerepel a nádor, az országbíró, a vajda, a szlavón bán és a tárnokmester protonotáriusa, a kancelláriaiak pedig nem. Az is elég lett volna, ha legalább ezek esetében, Bónis adatait felhasználva bôvítette volna a kötetet a szerzô. Igaz, ezeket az adatokat (és a jegyzôkét is) bárki átveheti Bónistól, és Engel nyilván Karácsonyi János hírhedt (ä) pontjára gondolt: „A lustákat nem segítem...”13
Bár Engel a mutatókötetben az egyes személyek életének olyan szakaszait is jelezni kívánta, amelyek nincsenek említve az archontológiában, sajnálatosan ez csak részben áll a protonotáriusságokra, és még kevésbé a jegyzôkre. Például Büki Basó István, aki székesfehérvári prépostként került be a kötetbe, a mutatóban mind korábbi egyházi tisztségeivel, mind az 1433–1439 között betöltött titkos kancelláriai protonotáriusságával szerepel (II. 24. old.). Hogy ellenkezô példával is szolgáljak: Gatalóci Mátyás a mutatóban összes püspöksége elôtti kisebb egyházi tisztségeivel, alkancellárságaival és fôkancellárságaival együtt szerepel (uo. 82. old.), viszont hiányzik az alkancellárság elôtt betöltött nagyobb kancelláriai protonotáriussága, valamint különös jelenléti helytartósága.14 Meg kell jegyeznem, hogy szúrópróbáim szerint több esetben hiányoznak, mint említôdnek ezek a tisztségek a mutatóban.
Logikailag a kancellária után a kincstári hivatalnoknak kellene az archontológiában következnie, annál is inkább, mert a tárgyalt korszakban ezek nem mindig tartoztak a kincstartó felügyelete alá, aki helyetteseivel természetesen a bárók közt szerepel. Itt a kamaraispánok, harmincadosok, megyei adószedôk hiányoznak. Ezekre sem gyûjtött Engel Pál adatokat, amit bevezetôjében így indokolt:
„A kamaraispánok ugyan nincsenek alaposan feldolgozva, de politikai szerepük ebben a korban nem volt számottevô, és többnyire társadalmilag is merôben más körbôl – polgárok, külföldi vállalkozók közül – kerültek ki.” (I. XXVII. old.) Ezt magam is aláírom, mégis sajnálom hiányukat, hiszen egy archontológiában helyük lehetett volna. Rögvest megjegyzem, hogy azért részben szerepelnek is. Amennyiben ugyanis más tisztségük révén bekerültek a kötetbe, valahol utalás történik ezen funkciójukra is, talán gyakrabban, mint a kancelláriai, kúriai tisztviselôk esetében. Budai György budai polgár például altárnokmesterként és udvari lovagként jutott be az archontológiába. Kamarahaszna-ispánságára az adatot udvari lovagi tisztségénél találjuk meg. (Megjegyzem, a mutató lapszám hivatkozása téves.) (Uo. I. 40., 506. old.)15
A munka egyik legjelentôsebb fejezete az ispánokkal foglalkozó negyedik fejezet. Ez nem csupán a további országos és helytörténeti kutatásokhoz nyújt lényeges segítséget, hanem számos új megállapítást is tesz. Engel, miként a kortársak sem, nem tett különbséget a vármegyék és a királyi uradalmak ispánjai között. Így például a Bakony, Csepel-sziget vagy Segesd ispánjai a megyés ispánok között szerepelnek. Az ispánokat és helyetteseiket a kötet felsorolja, a többnyire kisnemesi szolgabírókat – nézetem szerint helyesen – nem. Arról lehetne ugyan vitatkozni, hogy az országos bárónak tekinthetô pozsonyi és temesi, valamint a székelyispán miért itt, nem pedig a bárók között szerepel, de mivel hatáskörük az általuk kormányzott terület felett lényegében a többi ispánénak felelt meg, ezt én is elfogadom. Minden terület élén rövid történeti összefoglalást találunk, amelyben Engel utal az ispán által kormányzott királyi honor-birtokokra is. Külön tárgyalja az erdélyi és a szlavóniai vármegyéket, itt ugyanis az ispán a vajda vagy a bán helyetteseként mûködött, az nevezte ki az ispánt. A szebeni és a székelyispán viszont – mivel közvetlenül az uralkodó alá tartozott – logikusan az országos ispánságok között foglal helyet.
Lényeges, és az eddigi kutatásnak nemigen tûnt fel, hogy viszonylag gyakori a háromszintû kormányzat a megyékben. Az uralkodó valakire rábízza a megye kormányzatát, az helyettest nevez ki, aki gyakran az ispán címet viseli, és akinek alispánjai vannak (I. 93. old.). Megjegyzem, hogy ez a háromszintû igazgatási rendszer még a Jagelló-korban is kimutatható, elsôsorban akkor, ha az ispáni tiszt egy váruradalom birtokához volt kötve. Torna megyének az ispánja nem más, mint a Szapolyaiak tornai várnagya, akinek természetesen saját alispánja van. Az egyes megyei leírásokban is találunk érdekes tényeket. Így például 1406-tól Hont és Nógrád megye ispánsága egyesítve volt, sôt idônként az alispán tiszte is (uo. 136., 156. old.). Ez utóbbira különben még a késô középkorban is találunk adatokat.16
Az ötödik fejezetrôl – várnagyok és várbirtokosok – már szóltam, itt csak azt jegyzem meg, hogy 703 várról és erôdítményrôl maradt adat. Ezeket Engel betûrendben közli, viszont bevezetésként országrészek, ezen belül megyék szerint sorolja fel a neveket. Ezek szerint Magyarországon 452, Erdélyben 35, Szlavóniában 100, Horvátországban és Dalmáciában 60, Boszniában, Humban, Szerbiában és másutt (pl. Bulgária) együtt 55 vár, illetve erôdítmény létezett (I. 261–264. old. között összegzések alapján). Ezek a számszerû adatok is elgondolkoztatók, a várhálózat sûrûségébôl is vonhatók le következtetések. (Itt jegyzem meg, hogy Fügedi már idézett mûve adattárában 330, Engel pedig 343 várat sorolt fel, igaz, a kastélyok nélkül.)
Más jellegû a két utolsó fejezet, noha talán ezekbôl kaphatunk a legtöbb ismeretlen adatot. A hatodik fejezet címe: Az aula tagjai (bárók, udvari lovagok, ifjak stb.). Ez tehát a királyi udvartartással foglalkozik, beleértve azokat a méltóságot nem viselô nagyurakat, akik kimutathatók a királyi tanácsban, vagy a kúria bírótársai között báróként; felsorolva az udvari személyzet tagjait rangjukkal; azokat, akiktôl a kancellária oklevélállítási parancsot fogadott el (az ún. relátorok), vagy akik egyszerûen a király környezetében kimutathatók. E réteg fontosságára Kurcz Ágnes 1988-ban megjelent posztumusz munkája mutatott rá elôször, majd jelentôségükre – a réteget „udvari nemességnek” nevezve – Engel Pál hívta fel a figyelmet.17 Az udvari nemesség különben, ha meggyöngülve is, Mohácsig megôrizte nagy szerepét az állam kormányzatában és a királyi akarat keresztülvitelében. A további kutatás jobb helyzetben lesz, legalábbis 1457-ig rendelkezésre áll teljes listájuk.
Említettem, hogy ez a fejezet más jellegû a többinél. Korábban méltóságok és tisztségek szerint következtek idôrendben az adatok. Itt áttekinthetetlen lett volna az egyes funkciók alapján a kategorizálás, ami egyébként sok helyet is foglalt volna el, hiszen ugyanaz a személy többször különbözô funkcióban és rangban is elôfordul. Ezért évrôl évre haladva, az egyes személyeket az elsô említés événél vette fel a szerzô, ott közölvén késôbbi pályafutásukat is, egyben idézve valamennyi forráselôfordulást. Természetesen sokan közülük a bárók, az ispánok vagy a várnagyok között is elôfordulnak. Az már a késôbbi kutatás dolga, hogy eldöntse, egy-egy évben miért jelenik meg sok új személy. Ennek lehet valami rejtett belsô oka, de lehet a források bôvebb fennmaradásának következménye is. (A legtöbb új személy az udvarban 1433-ban jelent meg, ha jól számoltam, 95 fô, akiknek a túlnyomó többségére ez az egyetlen adat [I. 506–508. old.]. A nagy szám azzal magyarázható, hogy rekonstruálni lehet a Zsigmonddal a császárkoronázásra utazó kíséretet. Ez egyben arra is figyelmeztet, hogy a ránk maradt adatoknál jóval nagyobb lehetett az aula létszáma. Ez utóbbit bizonyítja, hogy a közismerten rossz anyagi helyzetben levô II. Lajos udvartartásából ismerjük azokat, akiknek az 1525-bôl és 1526-ból megmaradt számadáskönyvi töredékek szerint fizetést folyósítottak. Közülük „udvari nemesnek” számítható 227 fô.18 A tényleges létszám valószínûleg magasabb lehetett: nem biztos, hogy mindenki megkapta a fizetését. Zsigmond vagy Mátyás udvartartása ennél biztosan népesebb volt.
Az utolsó, hetedik fejezet a Fôrendek és országgyûlési követek 1439–1457 címet viseli. Ez az idôszak a rendi korszak elsô csúcspontja. Számos oklevél vagy lista maradt fenn, amely egyes rendi tanácskozásokon, beleértve az országgyûléseket is, a megjelentek névsorát tartalmazza. E fejezet olykor szinte forrásközlésnek számítható: valamely rendi dokumentum pecséteinek tulajdonosait közli a pecsét szalagjáról, beleértve külföldi levéltárban ôrzötteket is. Elôször idôrendben sorolja fel a rendi tanácskozásokról fennmaradt adatokat, majd az említett személyek betûrendben következnek, megjegyezve, melyik tanácskozáson vettek részt. Ez a fejezet tehát közli 18 esztendônek a rendi politikában részt vevô személyeit. Ha jól számoltam, 532 fôrôl van szó. Mivel az adatok zöme az elsô évtizedre vonatkozik, úgy vélem, az ország politizáló rétegét, beleértve a fôpapokat, a bárókat és a tekintélyes megyei nemességet, kb. 450 fôre becsülhetjük. Becslésem szerint a Jagelló-korra se nagyon változott ez a szám.
A Függelékben a szerzô közli a felhasznált méltóságsorok jegyzékét, utalva a változásokra. Ez a forráscsoport tartalmazza – ahogy már utaltunk rá – az akkor hivatalban levô fôpapok és bárók listáját. Ezért forráskritikai megjegyzésekre is szükség volt, mert egyrészt sok a hamisítvány, másrészt olykor a kancellária sem állott hivatása magaslatán, hibákat követett el.
Végül, de nem utolsósorban szólni kell a munka legfontosabb részérôl, a második kötetrôl. Ez kizárólag a Névmutatót tartalmazza. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen munka nem lehet meg névmutató nélkül, hiszen akár keresünk valakit, akár azt akarjuk tudni, hogy egy személy milyen tisztségeket viselt, kinek volt a familiárisa, vagy épp neki kik szolgáltak, szükség van egy mutatóra. Ugyanaz a személy elôfordulhat pl. a bárók, a várnagyok és az aula tagjai között is, esetleg a rendi politikában is részt vehetett.
A Névmutató elkészítése nem könnyû, hiszen vannak azonos nevû személyek, vagy csak keresztnévvel említettek stb.
Már ezen kérdések megoldásának megkísérlése – mert nemegyszer jelenlegi tudásunk alapján lehetetlen – nagy eredmény lett volna, de Engel Pál nem a könnyebbik utat választotta, nem elégedett meg a puszta mutatóval. Ott, ahol arra szükség volt, a családnév után a családról is megad néhány adatot. Ezek elsôsorban genealógiai jellegûek, de nemegyszer utalnak a család birtokaira. Ahol adata volt, mindig szerepel a szóban forgó személy apja, ritkán a nagyapja is. Olyan család esetében, amelynek sok tagjáról található adat (a Rozgonyi családból például 16 férfi, két nô és egy feleség fordul elô a mutatóban, a Kállói családból, noha nem is volt arisztokrata, 19 férfi), szinte az egész családi genealógia rekonstruálható.
Utaltam már rá, hogy a mutatóban a személyre vonatkozó egyéb adatok is elôfordulnak (pl. kancelláriai protonotáriusság vagy kamaraispánság). Igaz, e téren az anyag nem teljes. Mégis, a mutató alapján egy személy életpályája világosan elénk tárul, beleértve a fôpapok esetében korábbi, kisebb egyházi javadalmaikat. Így talán nem tévedek, ha azt mondom, hogy a mutató egy prozopográfiai kézikönyv vázlatának, vagy hangzatosabban, egy középkori magyar történeti életrajzi lexikon alapjának tekinthetô. Az 1301–1457 között élt személyek történetét immár Engel Pál adatai nélkül nem lehet feldolgozni.
Engel azt állítja a II. kötet bevezetésében, hogy munkája mintegy 5550 személyre tartalmaz adatokat. Ezt neki kell tudnia, félek azonban, hogy kissé alábecsülte számukat. Megpróbáltam ugyanis kiszámítani, hány személy hány családból fordul elô a kötetben – természetesen kiemelve a csak keresztnévvel egyszer említetteket –, azonban állandóan belezavarodtam a számolásba, és így abbahagytam. Pedig nem volna érdektelen megállapítani, hogy lényegében másfél évszázad alatt hány család (az Anjou-kor elején még nemzetség) vett részt az országos politika irányításában, illetve annak hátterében. Az is kutatandó lenne, milyen mértékben volt ez a réteg konstans, és mennyiben változott összetétele, azaz milyen mértékû volt a hatalmon levôk mobilitása. Ez a probléma Fügedi Erik 1970-es könyve óta ismert kérdése történetírásunknak,19 különben, mivel ô is közölte a bárók listáját, Engel könyve egyik elôdjének számítható. Még nem végeztem összehasonlítást a késô középkorral, így inkább csak benyomásomat foglalhatnám össze. Leszámítva az arisztokráciát, ahol egy bizonyos idô után szinte törvényszerû volt a családok kihalása, a néhány száz tekintélyes nemesi család, az ún. elôkelôk összetétele viszonylag konstansnak tûnik. Ezt természetesen meg kellene vizsgálni, lehet, hogy a XV. század közepi állapotot a Jagelló-korival egyszer magam fogom egybevetni.
A lényeg mindenesetre az, hogy másfél évszázad alatt a középkori magyar királyság irányításában viszonylag szûk kör vett részt. Tekintve, hogy az 5550 személy (vagy valamivel több), akikre az archontológia adatokat szolgáltat, ennél kevesebb családot jelent, és számos család közben kihalt, valóban feltételezhetô, hogy egy idôben kb. 450 „politizáló” családdal számolhatunk, ahogy azt már a XV. század közepi rendi politikusokkal kapcsolatban említettem. Igaz, az archontológiában említett állítólagosan 5550 fônek a többségét a várnagyok tették ki, ôk viszont nem egészen egységes réteget képeztek. Egy királyi erôdítmény várnagya beleszólhatott az ország ügyeibe, elôsegíthette a királyi akarat érvényesítését, egy magánföldesúri váré viszont csak uráét képviselte. A középkor végén az ország lakossága – minimális számítással! – kereken  2 900 000 fôre tehetô, ebbôl kereken 130 000 lehetett nemes.20 Azaz a nemességnek is csak csekély hányada szólhatott bele közvetlenül az ország dolgába.
Természetesen részletesen kellene elemezni, és matematikailag kiértékelni Engel adatait, hogy az említett, inkább elsô olvasásra kiugró hipotézist igazolni vagy cáfolni lehessen. Azért vetettem fel ezt a problémát, hogy világosan látható legyen az az új szempont, amit ez a munka ad számunkra.
Nyilvánvaló, hogy nagyon sok vonatkozásban sorolhatnánk fel azokat a lehetôségeket, amelyeket a további kutatás felhasználhat Engel archontológiája segítségével. Teljességre való törekvés nélkül két dolgot emelnék ki. Mivel a várak és kastélyok uradalmakkal függnek össze, és csak kevés olyan uradalom volt, amely nem rendelkezett erôdítménnyel, egzaktan megfogható a magyar nagybirtok alakulása 1301–1457 között, sôt annak a szervezete is. Megint statisztikailag kiértékelhetô adatok jutottak birtokunkba. A genealógiai és prozopográfiai adatok pedig lehetôvé teszik az átlag nemesi karrier felvázolását, az arisztokráciába bekerülés útjainak kinyomozását.
Nem folytatom tovább, hiszen oldalakon sorolhatnék fel „tippeket”, ahol valaki csak e kézikönyv felhasználása által vaskos monográfiát tudna letenni az asztalra. Azzal a megjegyzéssel javaslom a tisztelt olvasónak e könyv megszerzését és felhasználását, hogy örömmel látnám a kötetnek a bevezetôben jelzett elôzménye és utózmánya (azaz az Árpád- és késô középkori kötet) megjelenését.

Jegyzetek

1 Hóman Bálint, Szekfû Gyula: Magyar történet. Második, bôvített, teljes kiadás, I–II, Bp., 1935–1936.
2 Fallenbüchl Zoltán: Archontológia. In: A történelem segédtudományai. Szerk. Kállay István. Bp., 1986. 124. old.
3 Kubinyi András: A kincstári személyzet a XV. század második felében. In: Tanulmányok Budapest múltjából, XII. (1957) 25–49. old.
4 Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács elôtti Magyarországon. Akadémiai, Bp., 1971.
5 1504–1566. Memoria rerum. A Magyarországon legutóbbi László király fiának legutóbbi Lajos-királynak születése óta esett dolgok emlékezete. (Verancsics-évkönyv) Sajtó alá rendezte, az utószót és a jegyzeteket írta Bessenyei József. Magyar Helikon, Bp., 1981. 20. old.
6 Engel Pál: Vár és hatalom. Az uralom territoriális alapjai a középkori Magyarországon. Világosság, 1984. (XXV.) 288–295., 367–375. old.
7 Joachim Zeune: Burgen – Symbole der Macht. Ein neues Bild der mittelalterlichen Burg. Verlag Friedrich Pustet, Regensburg, 1996.
8 L. pl. a Castrum Bene sorozat köteteit: Várak a 13. században. A magyar várépítés fénykora, 1 (1989); Várak a késôközépkorban, 2 (1990); Castle and Church, 5 (1996). (Az elsô kötet Gyöngyösön, a második Budapesten, az ötödik Gdan´skban jelent meg, a 3. és 4. kötet eddig még kiadatlan. Ezekben régészek és történészek egyaránt jelentettek meg tanulmányokat.
9 Fügedi Erik: Vár és társadalom a 13–14. századi Magyarországon. Akadémiai, Bp., 1977. (Értekezések a történeti tudományok körébôl 82.) Az adattár: 97–214. old.
10 Engel Pál: Királyi hatalom és arisztokrácia viszonya a Zsigmond-korban (1387–1437). Akadémiai, Bp., 1977. (Értekezések a történeti tudományok körébôl 83.) Az adattár: 89–171. old. A kötet tartalmazza különben az ismertetett mûben részletesebben szereplô megyésispánok összeállítását is: 172–193. old. (De csak a Zsigmond-korból.)
11 Vö. pl. Franciaországgal: Ferdinand Lot et Robert Fawtier: Institutions royales. (Les droits du Roi exercés par le Roi.) Presses universitaires de France, Paris, 1958. (Histoire des institutions françaises au Moyen Age II.) 57–65., 85–96. old. – Angliával: S. B. Chrimes: An Introduction to the Administrative History of Medieval England. Basil Blackwell,  Oxford,1952, 189–216., 241–270. old. Itt csak a késô középkori állapotot idézem. Az angol viszonyok különben abban is hasonlítanak a magyarra, hogy amint a nagypecsét az azt ôrzô kancellárral rendi ellenôrzés alá került, az uralkodó új pecsétet és az azt ôrzô hivatalnok irányítása alatt új irodát hozott létre a királyi hatalom biztosítására.
12 Bónis: i. m. 177. old.
13 Karácsonyi János: A hamis, hibás keltû és keltezetlen oklevelek jegyzéke 1400-ig. Magyar Tudományos Akadémia, Bp., 1902. XI. old.
14 Bónis: i. m. 103., 105., 107–109., 135–136. old.
15 A mutatóban – II. 42. old. – 503. oldalt ad meg. Itt jegyzem meg, hogy szúrópróbaszerû ellenôrzéseim csak ebben az esetben találtak a mutatóban hibás lapszámot, ami természetesen nem jelenti azt, hogy több nem lenne. Különben nem találtam még olyan munkát, amelyben ne lettek volna hibák a mutatóban. Engelé e vonatkozásban a jelek szerint a legpontosabbak közé tartozik.
16 Kubinyi András: Egy késô középkori fôrangú hölgy végrendelkezésének tanulságai. Történelmi Szemle, 1997. (XXXIX) 406. old.
17 Kurcz Ágnes: Lovagi kultúra Magyarországon a 13–14. században. Sajtó alá rendezte és szerkesztôi jegyzetekkel ellátta Klaniczay Gábor. Akadémiai, Bp., 1988. 34–64. old. – Engel Pál: Társadalom és politikai struktúra az Anjou-kori Magyarországon. Bp., 1988. (Elôadások a Történettudományi Intézetben 11.) 11–14. old.
18 Kubinyi András: A királyi udvar élete a Jagelló-korban. In: Kelet és Nyugat között. Történeti tanulmányok Kristó Gyula tiszteletére. Szerk. Koszta László. Szegedi Középkorász Mûhely, Szeged, 1995. 321. old.

Engel Pál könyvei

KIRÁLYI HATALOM ÉS ARISZTOKRÁCIA VISZONYA A ZSIGMOND-KORBAN
(1387–1437)
Akadémiai, Bp. 1977. 299 old.
(Értekezések a történeti tudományok körébôl. Új sorozat 83.)

(Összeáll.)
VILÁGTÖRTÉNET ÉVSZÁMOKBAN
1789-ig
Gondolat, Bp. 1982. 195 old.

(Kristó Gyulával:)
MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE 1301–1457. Egyetemi jegyzet.
Tankönyvkiadó, Bp. 1986. 288 old.

TÁRSADALOM ÉS POLITIKAI STRUKTÚRA AZ ANJOU-KORI MAGYARORSZÁGON
MTA Történettudományi Intézete,
Bp. 1988. 23 old.
(Elôadások a Történettudományi
Intézetben 11.)

KAMARAHASZNA-ÖSSZEÍRÁSOK
1427-bôl
Akadémiai, Bp. 1989. 211 old.
(Új Történelmi Tár 2.)

BEILLESZKEDÉS EURÓPÁBA
 A KEZDETEKTÔL 1440-IG
Háttér Kft. –Téka, Bp. 1990. 388 old.
(Magyarok Európában 1.)

(Szerk.: Makk Ferenccel:)
KORAI MAGYAR TÖRTÉNETI LEXIKON (9–14. SZÁZAD)
Fôszerk.: Kristó Gyula. Akadémiai,
Bp. 1994. 753 old. 19 térkép
(Szakály Ferenccel:)
VIRÁGKOR ÉS PUSZTULÁS
A KEZDETEKTÔL 1606-IG
Összeáll. és szerk.: Glatz Ferenc.
MTA Történettudományi Intézete,
Bp. 1995. 67 old.
(Magyarország története térképeken elbeszélve)

MAGYARORSZÁG VILÁGI ARCHONTOLÓGIÁJA 1301–1457. I – II.
MTA Történettudományi Intézete,
Bp. 1996. 565+266 old.
(História Könyvtár. Kronológiák, adattárak 5.)

A TEMESVÁRI ÉS MOLDOVAI SZANDZSÁK TÖRÖKKORI TELEPÜLÉSEI
(1554 –1579)
Szeged, 1996. 187 old., 1 térkép.
(Dél-alföldi évszázadok 8.)

(Kristó Gyulával és Kubinyi Andrással:)
MAGYARORSZÁG TÖRTÉNETE 1301–1526.
Osiris, Bp. 1998. 420 old.
(Osiris tankönyvek)

A NEMESI TÁRSADALOM A KÖZÉPKORI UNG MEGYÉBEN
MTA Történettudományi
Intézete, Bp. 1998. 179 old.
(Társadalom- és mûvelôdéstörténeti tanulmányok 25.)

Kérjük küldje el véleményét címünkre: buksz@c3.hu

http://www.c3.hu/scripta