Szegedi Péter könyvemrôl szóló  bírálata  (Kreacionista tudomány? BUKSZ, 1998. Ôsz, 278-286. old.) kiváló írás, amelyet nagy élvezettel olvastam. Kevés olyan elemzést találtam eddig ugyanis, amelyben ily színvonalas, koncentrált és kifejezô módon jelenne meg az az antropikus kérdéssel szemben kultúrtörténetileg megalapozott ellenérzés, amely abból fakad, hogy a kozmosz antropikus – azaz emberre utaló – mozzanataira vonatkozó elképzelés az újkori természettudományos racionalizmusban mélyen gyökerezô kopernikánus meggyôzôdéssel kerül szembe. Szegedi Péter ennek az újkori európai gondolkodástörténetet alapvetôen meghatározó racionalizmusnak a jegyében írta meg kritikáját, s ez az oka annak, hogy álláspontja szerint eleve értelmetlen, hogy a természettudományos ismeretekre hivatkozva a kozmosz vagy a természet emberre utaló jegyeirôl vagy vonásairól beszéljünk. Ugyancsak ezért véli úgy kritikusom, hogy ha ma a teológusok, a filozófusok és fizikusok egy részénél mégis megjelenik e tematika, ennek okát nem a természettudományos elméletekben, hanem a természettudományba történô külsô, ideológiai jellegû behatolásban, a teológia és a természettudomány határainak összemosásában,  a „brunói fordulat visszavételére” irányuló törekvésekben kell keresnünk.
Az összetett s árnyalt tárgyhoz képest rendelkezésére álló szûk keretek mellett nyilván ennek a kritikusom álláspontját eleve meghatározó perspektívának köszönhetô az is, hogy kritikájában könyvem számos – mondanivalóm szempontjából alapvetô – mozzanata elsikkad. Így kritikusom érvelése általában az antropikus elv természettudományos értelmetlensége és feleslegessége ellen irányul, anélkül, hogy bármiféle megkülönböztetést tenne e vonatkozásban. Könyvemben viszont részletesen bemutatom, hogy magában az úgynevezett „gyenge antropikus elv”-ben még a természettudomány radikális ateista-racionalista felfogása sem találhat semmi kivetnivalót, s az „erôs antropikus elv” módszertani alkalmazása is teljesen korrekt eljárás. Az erôs elv természettudományos magyarázatként történô használatát illetôen pedig kritikusommal teljesen egyetértek: ez illegitim, s így – kritikusom szavaival – „semmi keresnivalója sincs a természettudományban”.
Ezen utóbbi észrevételem természetesen nem jelenti azt, hogy a kritikát enyhítendô, álláspontomat közelíteni szeretném az övéhez. A tárgykör megközelítésében alapvetô közöttünk az ellentét. Csakhogy ez az ellentét valójában ott jelenik meg, ahol az antropikus elv már teljesen érdektelenné válik: a természet, a kozmosz emberre utaló – „antropikus” – jegyeinek vagy vonásainak fogalmánál, amelyhez a könyvem címében szereplô „emberarcú”-ság metaforája kapcsolódik. Természetesen kritikusom az ilyen jegyek vagy vonások lehetôségét is tagadja; mi több, értelmességüket is kétségbe vonja. Ugyanakkor nem derül ki recenziójából, hogy az erôs antropikus elv természettudományos illegitimitásának megállapítása – melyben teljesen azonos állásponton vagyunk – nem vonja maga után az antropikus jegyek lehetôségének tagadását: ez már egy egészen más kérdéskör, s egészen más érveket kíván. Persze e fontos különbségtétel hiányának is megvan az oka: a kopernikánus racionalizmus számára, mely szerint az emberre utalás, az emberi vonatkozás – azaz az „antropikusság” – fogalma a természettudományos tudás rendszerében eleve értelmetlen, az antropikus elv és az antropikus jegyek ezen elkülönítése lényegtelenné válik.
Mivel kritikusom az elôbb jelzett perspektívából az antropikus problematikát igen színvonalasan és szuggesztíven mutatja be, cikkét olvasva a témát közelebbrôl nem ismerô olvasókban az az érzés alakulhat ki, hogy itt valami felettébb zavaros, okkult, csúsztatásokkal teli dologról van szó. A rendelkezésemre álló rövid keretek között ezért röviden jelezni szeretném a kedves olvasók számára, hogy az antropikus kérdéskör egyáltalában nem az, aminek ebben a kozmosz antropikusságának minden lehetôségétôl idegenkedô, kritikusomat is jellemzô szellemi beállítódásban tûnik. Ennek során csupán az antropikus vonásokat fogom tárgyalni, s az antropikus elvvel egyáltalában nem foglalkozom.
Az antropikus tulajdonságokkal szemben Szegedi Péter három állítást fogalmazott meg: 1. Jogtalan az „antropikus” fogalmának használata. 2. Eleve értelmetlen az az állítás, hogy ilyen jellegû, hangolt tulajdonságok vagy számértékek adódhatnak a természettudományos kutatásban. 3. E fogalom külsô, kulturális-ideológiai tényezôk hatására jelent meg s lett népszerû, s használata illegitim módon a kreacionizmus irányába viszi el a tudományt (ami kritikusom szerint e fogalom tulajdonképpeni funkciója is). Szegedi Péter e három állításával a jelzett leegyszerûsítések ellenére relevánsan érinti könyvem tartalmát, hiszen amit el akartam mondani benne, az éppen e három állítás ellenkezôje.
Elsôként vizsgáljuk meg azt, hogy megjelenhetnek-e egyáltalában antropikus – emberre utaló – jegyek a természettudományon belül, a természet vagy a világegyetem dezatropomorf eszközökkel adódó leírásában? Ennek megvilágítására képzeljük el a Kopernikusz elôtti, Föld-közzéppontú, arisztoteliánus kozmoszt. Tudjuk persze, hogy világegyetemünk nem ilyen. Ugyanakkor nyilvánvaló, hogy a priori – azaz a számunkra itt és most adott, s a természettudományok által közvetített tapasztalati világtól elvonatkoztatva –  lehetne akár ilyen is. Ha egy ilyen világban élnénk, a legszigorúbb, legkorrektebb dezantropomorf-természettudományos eszközök alkalmazásával is arra az elkerülhetetlen eredményre jutnánk, hogy a világegyetem középpontjában vagyunk, azaz a világegyetem emberközéppontú. Ezen emberközéppontúság pedig kétségen kívül emberre utaló, „antropikus” tulajdonsága volna a világegyetemnek.
A modern természettudomány megmutatta nekünk, hogy kozmoszunk nem ilyen, s az ember térbelileg tekintve semmiképpen sincs kitüntett helyen a világegyetemben. Ebbôl azonban egyáltalában nem következik az, hogy a különbözô természeti-fizikai paramétereket és számértékeket, valamint más természeti tulajdonságokat tekintve sem lehet az ember világegyetemen belüli pozíciójában semmiféle – a térbeli kitüntetettségénél jóval elvontabb s nehezebben megragadható, ám mégiscsak határozottan azonosítható – kitüntetettséget felfedezni. Ha pedig ténylegesen van ilyen, ez a természettudományos eszközökkel folytatott elfogulatlan, dezantropomorf kutatásban magában is bármikor megjelenhet, s nem szükséges hozzá külsô, „ideológiai” diverzió.
Könyvem arról szól, hogy jelen természettudományos ismereteink szerint úgy tûnik, mintha volnának ilyen antropikus jegyek a természetben. Ezek elsôsorban a természeti konstansok speciális értékeiben jelennek meg, aminek nyomán a természet a hangolt hangszerhez hasonlítható. Amiképpen a hangszer húrjai csak bizonyos beállításban, bizonyos, igen speciális hossz- és feszültségarányok megléte esetén adnak harmonikus zenei hangokat, jelenlegi természettudományos elméleteink szerint csupán a természeti konstansok igen speciális arányrendszerének fennállása esetén tartalmazhat a kozmosz összetett, szabályos struktúrákat – s így különösképpen az emberi agyhoz hasonló szervezôdéseket. Nem tudhatjuk, hogy e konstansok értéke lehetne-e más is, mint valójában, hiszen a világegyetem egyedi létezôkként adott a számunkra (ha a kozmológia néha világegyetemek sokaságáról beszél is, csupán egy  tapasztalható világegyetemet ismer el), ám az bizonyos, hogy ha a modern természettudomány alapegyenleteibe az adott természeti konstansoktól csak kismértékben is eltérô értékeket helyettesítünk be, olyan világegyetemet kapunk, amelyben eltûnnek az összetett, szervezett struktúrák – s így az ember – létezésének természeti feltételei. Így tudjuk, hogy a világegyetem megközelítôleg „sima”, eukleidészi jellegû, azaz közelítôleg nulla görbültségû, s e tulajdonsága hozzátartozik az ember létezésének kozmikus feltételeihez. Nem arról van szó, hogy a sima világegyetemben kedvezôbbek, a kevésbé simában kevésbé kedvezôek a körülmények a komplex struktúrák létezéséhez, hanem arról, hogy amíg a „majdnem sima” világegyetemben adottak e feltételek, az ettôl eltérôkben mai elméleteink szerint teljességgel hiányoznának. (Itt a „majdnem” matematikailag egzaktan definiálható, s olyan pontosságról van szó, mintha egy egy méter hosszú tárgy hosszának mérésekor mindössze a milliméter százmilliomod részével tévedhetnénk.) Hasonló a helyzet a gravitációs és az elektromágneses kölcsönhatás arányával. Ez az arány egy roppant nagy szám, amihez képest tízszerese vagy tizede még igen kis változást jelent értékében. Ennek ellenére, ha ennyivel eltérne értéke a valóságos értéktôl, a mai természettudomány szerint még a kémiai elemek sem alakulhattak volna ki a kozmoszban, nemhogy szerves kémiai struktúrák. Hasonló a helyzet a protontömeg és az elektrontömeg arányával, mely természettudományunk egyik fundamentális értéke: ha csupán némileg (egy-két ezrelékkel) eltérne a valóságos, 1836-os értéktôl, ugyancsak lehetetlenné válna a kémai szervezôdések – s ezáltal az emberi test és agy – természeti jelenléte. A modern fizika és kozmológia kurrens elméletei alapján körülbelül 35–40 (!!!) ilyen speciális természeti arányt, illetve paraméterértéket szoktak felsorolni. Ezért mai tudásunk alapján az értelmes élet kozmikus feltételrendszere a hangolt hangszer húrjaihoz hasonló, igen speciális természeti értékeket követel meg. Ebbôl a szempontból tekintve pedig – kritikusom egyik kulcsérvével szemben – teljesen közömbös, hogy a természeti értékek ténylegesen lehetnének-e mások, mint amilyenek valójában, s hogy van-e vagy nincs oksági magyarázat ezen értékekre. Ahogyan egy fizikai paramétereiben elállíthatatlan, az általa kibocsátott hangok tekintetében megváltoztathatatlan zenei hangszer attól még hangolt maradna, hogy fizikailag eleve lehetetlen volna a zenére hangolatlan állapot, úgy a természet e metaforikus értelemben vett hangoltsága is független attól, hogy a paraméterek valós értéke lehetne-e más, mint ami, s van-e oksági magyarázat rájuk. Így például az élet lehetôsége akkor is kötôdne a speciális protontömeg-elektrontömeg arányhoz (azaz az 1836-os számhoz), ha tudnánk, hogy ez az arány fizikailag csak ennyi lehet, s nem más.
Fontos hangsúlyozni, hogy mindennek a megállapítása során nincsen szó semmiféle teleológiáról, s így arról sem, hogy az antropikus hangolások következtében a kozmoszban az életnek szükségképpen ki kellene fejlôdnie. A teleológia ezen vádja tipikus a kozmosz antropikus hangoltságát állító kijelentésekkel szemben, s úgy tûnik, Szegedi Péter kritikájában is felbukkan ez, amikor arról ír, hogy az embernek szüksége van csillagokra, viszont a csillagoknak nincsen szükségük az emberekre. Csakhogy ezen utóbbit senki sem állítja az antropikus tulajdonságok kapcsán. Persze az antropikus tulajdonságokra vagy hangoltságra vonatkozó állítás a keresztény teológia radikális elkötelezettjeitôl eltekintve a teleológia hiányának ellenére is megdöbbentô lehet számunkra, hiszen az újkori európai kultúra egyik legalapvetôbb és legmegrázóbb élménye éppen az a kopernikuszi – és ennek továbbfolytatásaként a Szegedi Péter által helyesen hivatkozott brunói – fordulat volt, amely az ember térbeli kitüntetettségét semmisítette meg.
A modern európai gondolkodás és kultúra kialakulása szempontjából eme oly meghatározó esemény nyomán egyre teljesebbé és mélyebbé vált az a Kopernikusznál és Brunónál ilyen formában még nem szereplô, ám jellegében mégiscsak kopernikánusnak nevezhetô meggyôzôdés, mely szerint a természettudomány perspektívájából az ember a kozmoszon belül csupán átlagos, minden kitüntetettséget nélkülözô, a természet általános hátterébe belesimuló, közömbös létezô. E meggyôzôdést a természettudományos megismerés sikerei a korpernikuszi fordulattól egészen az utóbbi idôkig alátámasztani látszottak ugyan, most azonban, az antropikus hangoltságok látókörünkbe kerülésével ez a helyzet némiképpen megváltozott.
Olvasómban már nyilván gyanút keltett az, hogy nemcsak az emberi életrôl, hanem általában, az „összetett struktúrákról” írtam. S valóban, az „antropikus tulajdonság” helyett egzaktabbnak tûnne „az összetett struktúrákra utaló tulajdonságról”, illetve az ilyenekre irányuló hangoltságról beszélnünk. Ez a fogalom persze kulturális értelemben semlegesebbnek tûnik, s azt a benyomást kelti, hogy nem opponálja modern kultúránk kopernikánus jellegét. A filozófiai elemzés szintjén azonban e hangoltság elismerése ugyanazokkal a következményekkel jár, mint az antropikus hangoltság elismerése: az az állítás ugyanis, hogy természettudományos tudásunk szerint a káosszal szemben a kozmosz létézéséhez körülbelül negyven természeti jellemzô speciális, „hangolt” beállítása szükséges, filozófiailag és metafizikailag semmivel sem gyengébb állítás (s valószínûleg teológiailag sem), mint az antropikus hangoltságra vonatkozó kijelentés.
Könyvemben számtalan érvet hozok fel amellett is, hogy miért jogosult magának az „antropikus hangoltságnak” a fogalma. Gondolom, Szegedi Péter sem vonja kétségbe, hogy Arisztotelész kozmoszát jogos volt antropocentrikus kozmosznak neveznünk. Pedig Arisztotelész és a középkor kozmosza egyben papirusz- és kutyabôrcentrikus kozmosz is volt. Ha elfogadnánk releváns ellenérvként Szegedi Péter gondolatmenetét a papirikus elvrôl, el kellene fogadnunk azt is, hogy amikor Arisztotelész kozmoszát antropocentrikusnak nevezzük, helytelenül járunk el, aminek következményeképpen magát a kopernikuszi fordulatot is irrelevánsnak kellene tekintenünk.
Befejezésképpen még egy, természettudományos szempontból minden bizonnyal szubjektívnek tûnô, ám filozófiai szempontból igen releváns érvet hoznék föl a szóban forgó hangoltságok antropikusként való meghatározása mellett. Mivel itt csak rövid formában fogalmazhatom meg, s nem taglalhatom hosszabban, ezt az érvet inkább csak az olvasónak jelezném, s nem Szegedi Péter érvelésével helyezem szembe. Nem a papíros, hanem az ember az, aki az ôt körülvevô világ – vagy ha ez valakinek jobban tetszik: az ôt körülvevô machi érzetelemek rendszere; esetleg a környezô világ illúziója – felé fordul, s kérdéseket tesz fel vele kapcsolatban. S igenis bennünket érint meg, s nem a papirost, ha úgy tûnik, mintha e világ – illetve e világnak a modern természettudomány perspektívájában természetként megjelenô aspektusa – ittlétünk kozmikus feltételeihez volna hangolva. A „papirikus” hangoltság irreleváns egy olyan hangoltsághoz képest, amely képes megérinteni, s  meg is érinti a hangoltság vonatkozását képezô lényt. Egy puszta tárgyra vonatkozó hangoltság alapvetôen különbözik egy olyan hangoltságtól, mely nem egyszerûen tárgyra, hanem szubjektumra irányul.
 Szegedi Péter azonban nem csupán az „antropikus” jelzô helyességét tagadja az „antropikus hangoltság” kifejezés kapcsán, hanem magának a „hangoltság” fogalmának értelmességét is kétségbe vonja, s a természeti konstansok értékének antropikus jellegére vonatkozó eszmefuttatásokat a számmágia területére számûzi.
Ami a hômérséklet mérésével kapcsolatos ellenpéldáját illeti, ez természetesen hibás. A különbözô hômérsékleti skálákon adódó értékek különbözôsége ugyanis abból fakad, hogy különbözô mértékegységeket alkalmazunk. Csakhogy az antropikus összefüggésekben szereplô úgynevezett természeti számok vagy konstansok mértékegység nélküli számok, amelyek ezért abszolút számértékek. Az antropikus hangoltságok fogalmánál használt kis környezet  –  kritikusom álláspontjával szemben – nem relatív, hanem viszonyításának alapja éppen az adott hangoltság centrumát képezô, mértékegység nélküli, s ebben az értelemben abszolút számérték. Hasonlóképpen: a számmágiával való példálózás sem illik ide. Az antropikus hangoltságok kapcsán szóba jövô összefüggéseket és értékeket ugyanis nem önkényesen konstruálták, hanem mai természettudományunk szerint ezeknek alapvetô szerepük van a természet mûködésében, a természeti struktúrák fölépítésében.
Ami a valószínûség fogalmát illeti, csak arra utalnék, hogy az antropikus hangoltság fogalmának definiálásához egyáltalában nincs szükség a valószínûség fogalmára. Ennek ellenére mondhatjuk azt, hogy egy mértékegység nélküli természeti konstans valóságos értékének beleesése a szûk antropikus tartományba a priori tekintve valószínûtlen. Bár kevésbé ismert, s a benne rejlô lehetôségek szempontjából egyáltalában nincsen még kihasználva, az a priori valószínûség fogalma ismert a tudományfilozófiában, s az antropikus hangoltság fogalma egzakt módon definiálható a logikailag lehetséges világok elmélete és az a priori valószínûség segítségével is – mégpedig anélkül, hogy ennek során a fizikai valószínûség fogalmára szükségünk volna. Az az ellentmondás, amit a valószínûség fogalmának könyvemben található használatában kritikusom érez, abból fakad, hogy nem veszi figyelembe: ott, ahol az antropikus hangoltságok esetében valószínûségrôl beszélek, ezt sohasem a valószínûség fizikai értelmében teszem.
De ne fárasszuk az olvasót további technikai részletekkel! Az, hogy léteznek antropikus tulajdonságok, egyszerûbben is belátható. Feltehetôleg kritikusom is elismeri, hogy a Jupiter vörös foltja esetében nem érvelhetünk antropikus módon. Nem mondhatjuk azt, azért van a Jupiternek vörös foltja, mert mi itt vagyunk. Azt azonban a mai természettudomány alapján kétségtelenül állíthatjuk, hogy azért izotróp a világegyetem, mert mi itt vagyunk. Egyetértek kritikusommal abban, hogy ez nem magyarázat, s a természettudományban nincsen helye az ilyen érvelésnek. Ám az tény, hogy bizonyos természeti tulajdonságok, bizonyos természeti értékek esetében – ha elítélendô, ha illegitim módon is, de – alkalmazható az ilyen típusú érvelés. A természeti tulajdonságok és értékek így két nagy csoportra esnek szét: azokra, amelyekre nem alkalmazható ezen érvelési típus, és azokra, amelyekre igen. Nevezzük ezen utóbbiakat antropikus tulajdonságoknak vagy antropikus értékeknek. E defíníció alapján maga Szegedi Péter sem tagadhatja, hogy vannak ilyenek. S az is nyilvánvaló, hogy ha egy ilyen tulajdonságra létezik is oksági-természettudományos magyarázat, az azért még továbbra is antropikus marad, hiszen továbbra is alkalmazhatjuk rá – az oksági érveléssel párhuzamosan – az antropikus érvelést.
Mármost az antropikus problematika nem külsô, ideológiai hatásra, nem a teológia és a természettudomány összemosása miatt jelent meg, hanem azért, mert a természettudomány – belsô, immanens vizsgálódásai során – beleütközött ezekbe a fenti tulajdonságokba és számértékekbe. Igaz, hogy ez az oksági-természettudományos magyarázat hiányának is betudható, ám csak annyiban, amennyiben e hiány szerepet játszott abban, hogy az ilyen tulajdonságok a figyelem középpontjába kerültek, és így felismerhetôvé vált antropikus jellegük, melynek megléte már teljesen független e hiánytól. Persze az antropikus jellegû összefüggésekre, „hangoltságokra” a teológia – a legtermészetesebb és legérthetôbb módon – nyomban lecsapott, felismerve azt, hogy bár arra nem alkalmasak ezek, hogy segítségükkel a klasszikus istenérveket egy új érvvel egészítse ki, arra azért lehetôséget nyújtanak, hogy a klasszikus design-argumentum egy újabb, a természettudományos racionalizmus által dominált kultúrkörben igen releváns és hatásos változatát fogalmazza meg.
Kritikusomnak nincs igaza abban sem, hogy az antropikus hangoltság fogalmának bevezetése elkerülhetetlenül kreacionizmushoz vezet. Az antropikus hangoltságok egy újabb érvet hozhatnak a kreacionista felfogás számára, ám ez lényegében nem változtatja meg a természettudomány és a kreacionizmus viszonyát. Az a tény ugyanis, hogy a természetet általános természettörvények jellemzik, már önmagában elégséges ahhoz, hogy egy kozmikus tervezô mellett érveljünk. Ha Szegedi Péter számára úgy tûnik, hogy amíg az általános természettörvények nem követelik meg, hogy további magyarázatot keressünk rájuk, ezzel szemben az antropikus tulajdonságok elismerése elkerülhetetlenül a kreacionizmus irányába vezet, akkor ez éppen könyvem befejezô oldalait igazolja. A természettörvények esetében kritikusom nem érez további magyarázatkényszert, mivel a modern természettudományos racionalizmus pespektívájából vizsgálja a dolgokat: abból a perspektívából, amelybôl úgy tûnik, hogy a természettörvényekkel – Wittgenstein szavaival – „minden meg lenne magyarázva”. Ezzel szemben a konkrét, tény jellegû antropikus tulajdonságok, ha már elismertük ôket, a természettudományos racionalizmus szerint is minden más konkrét természeti tényhez hasonlóan magyarázatot igényelnek.
Ha viszont a természettörvényeket ugyanúgy alkalmasnak vélem a kreacionista érvelés számára, mint az antropikus hangoltságokat, nem ellentmondás-e azt állítanom, hogy az antropikus hangoltságok kedvezôbbé teszik a természettudományos terepet az emberre utaló kozmosz hívei, valamint a világ teremtett voltát állító teológia számára?
Egyrészt Wittgenstein Traktátusával (6.44) együtt úgy vélem, a világ létezése már önmagában, minden hangoltság nélkül is misztikum.  Másrészt az elôbbieknek megfelelôen a természettörvényeket már önmagukban is kedvezôeknek tartom a kreacionista érvelés számára. Ezért álláspontom szerint abban az esetben, ha elvonatkoztatunk az emberi pszichológiától és a kultúrtörténettôl, az antropikus hangoltságok már semmi újat sem hozhatnak a kreacionista fölfogás vagy a teológia számára. Azonban az ember oly furcsa lény, hogy jobban megérinti, s ezért az általános természettörvények csodájánál sokkal inkább magyarázatigényt vált ki benne az, ha a kozmosz valamilyen módon ôreá magára vonatkozik. Kritikusom azt állítja, hogy bár idézem Wittgensteint, a misztikumot mégis a világ milyenségében keresem. Ez nem így van, csupán annyit állítok, hogy antropológiai és kultúrtörténeti okok miatt a Wittgenstein által említett, s eredendônek nevezhetô misztikum hangsúlyosabban jelentkezik számunkra az antropikus hangoltságokkal, mint azok nélkül.
A fentiek nyomán immár a kritikusom által címként választott kérdésre is megadhatom a választ. Eszerint a természettudomány mindig is kreacionista volt, ha ezen azt értjük, hogy érvanyaggal szolgál a kreacionista világfölfogás számára. Az antropikus hangoltságok elismerése mindehhez logikai vagy fogalmi értelemben semmi újat sem ad hozzá. Antropológiai, valamint gondolkodástörténeti és kultúrtörténeti okok miatt azonban ezen „hangolt” összefüggések és értékek hatása mégiscsak dramatikus lehet, s a természettudományos tudás rendszerét a kreacionista felfogás számára kedvezôbbé teheti, mint amilyennek az korábban látszott. Az antropikus hangoltságok megállapítása és tudomásulvétele ugyanakkor önmagában semmiképpen sem jelent kreacionizmust, mint amiképpen a természettörvények meghatározása és tudomásulvétele sem jelenthetett soha ilyent. Ennyiben a természettudomány a priori nem lehet sem kreacionista, sem antikreacionista (mint amiképpen ezen utóbbit kritikusom kimondatlanul is sugalmazza).
Könyvem szerint az antropikus hangoltságokhoz tagadásuktól eltekintve s kritikusom álláspontjával ellentétben (aki tagadásuk mellett csupán a kreacionista utat tarja járhatónak) három alapvetôen különbözô módon viszonyulhatunk. Egyrészt hagyhatjuk hatni a megdöbbenést, a misztikumnak azt az érzését, amit kiváltanak bennünk, anélkül, hogy racionálisan megpróbálnánk megmagyarázni és föloldani ôket. Azaz elfogadhatjuk, hogy a nevezetes babitsi kérdésre: „Miért nô a fû, hogyha majd leszárad? s miért szárad le, hogyha újra nô?”, sohasem adhatunk választ. Másrészt megprólbálhatjuk racionalizálni ôket akár a kreacionista – vagy valamely más, hasonló – felfogás segítségével, akár a világegyetemek sokaságának (természettudományos szempontból persze felettébb problematikus) antikreacionista hipotézisével. Egyetértek kritikusommal abban, hogy a könyvemben megfogalmazott antropikus kérdés értelmetlen és gyermeteg: értelmetlen annyiban, amennyiben Carnap szerint a metafizika leibnizi-heideggeri alapkérdése a filozófiatörténet összes releváns kérdésével együtt, Platóntól Heideggerig, értelmetlen; s gyermeteg annyiban, amennyiben Piaget szerint a „miért” kérdések megfogalmazása a természet kapcsán a gyermekek jellemzôje az egyedül tudományos „hogyan” kérdésekkel szemben. Azonban szinte bizonyos vagyok benne, hogy velem együtt Szegedi Péter sem Carnap jegyében filozofál, bármennyire szeretjük is egyébként mindketten ôt, s általában a Bécsi Kör filozófiáját. S talán abban is közös a véleményünk, hogy úgy véljük: éppen a Piaget által gyermekinek minôsített „miért” kérdések azok, amelyek tudva vagy tudatlanul ott munkálkodnak bennünk, ha a filozófiával foglalkozunk.

http://www.c3.hu/scripta