Liptay Éva, Mayer Andrea

Thot-ális káosz

---

Vörös Gyôzô:
Templom Théba koronáján
Százszorszép Kiadó és Nyomda Kft.
Budapest, 1998.
80 old., 2830 Ft

„hallgatásod értékesebb a zagyva fecsegésnél"1
Ptahhotep

A könyvet a Magyar Tudományos Akadémián mutatták be a sajtónak, és a lapok rögtön másnap már tudományos szenzációt emlegettek. Az olvasó ezek után minden bizonnyal csalódik, amikor átlapozza a könyvet, hiszen az elsô látásra nem több képeskönyvnél, fotóalbumnál, s ezt a benyomást még erôsíti, hogy a nyolcvan oldalas kötet mindössze öt és fél oldalnyi szöveget tartalmaz. Így talán a könyvrecenzió megírása is inkább fotómûvész, mint egyiptológus feladata lenne, mivel azonban egy sokat emlegetett könyvrôl van szó, ezt a csekélyke szöveget is érdemes szakmai szempontból megvizsgálni.

Már a könyv címlapja is figyelemre méltó, hiszen elsô pillantásra nyilván mindenki arra gondol, hogy a képen látható templomról lesz szó. Az impozáns karnaki templom fotója azonban senkit ne tévesszen meg. Csupán a háttérben látható hegy tetején álló kis szentély feltárása a könyv témája, nem pedig a címlapon látható monumentális templom-komplexumé.

A kötet nagy részét tehát fotók alkotják. Érdemes megvizsgálni, megfelelôen mutatják-e be a nagyközönség számára egy ásatás mindennapjait. Ha már képeskönyvrôl van szó, illett volna feltüntetni, melyik fotót ki készítette a felsorolt négy alkotó közül. A szerzô hét fotón, tizenegy oldalon mutatja be az ásatás helyszínét, a Thot-hegyet. Mindezek ellenére azonban nem derül ki, hol is található pontosan a hegy. Öt fotót közöl a templomról, különbözô nézetekbôl. Miközben kilenc felvételt szentel a hegy „megmászásának", a tényleges régészeti munkát mindössze nyolc életképen mutatja be. Igaz, hogy ezen kívül hét fénykép ábrázolja a törmelékhordást. A kötet kiegészül még néhány érdekesebb életképpel, a 75. és 78–79. oldalon „a feldolgozás pillanatait megörökítô" fotók azonban meglehetôsen modorosak. Mindössze két ásatási fotó található a könyvben. Háromszor közli ugyanazt a kerámiacsoportot (43., 46–47., 79. old.), különféle képaláírásokkal.

A különbözô korú edényeket egy képen mutatja be (43. old.), de nem tünteti fel, hogy nem egykorúak.

A képekkel túlzsúfolt könyv valódi vizuális információt alig tartalmaz, hiszen egyazon témáról legtöbbször négy-öt fotót is közöl. Mintha a képek nagy része csak arra szolgálna, hogy „megtöltse" a könyvet.

A képaláírások a legtöbb esetben feleslegesek (szájbarágósak). A 4–5. oldalon lévô kép, de különösen az erre vonatkozó képaláírás („A templom kapujában Vörös Gyôzô és Sulyok Ikó fogadja a tél elôl Afrikába vonuló felhônyi gólyacsapatot." – 6. old.) megkérdôjelezi az egész könyv komolyságát. De ugyanez mondható el például az 56–57. oldalon látható, munkára buzdító Ali Khalifát, az ötvenkilós követ cipelô mezítlábas Ali Mahmoudot, vagy a törmeléket kaparó(!) Pudleiner Rezsôt és munkatársát bemutató képek „magyarázó" szövegeirôl.

Figyelemre méltó képaláírás olvasható a 77. oldalon is. A képen a címlapon is látható karnaki templom szerepel, a „krokodilusok szent tavával". Súlyos vallástörténeti problémákat vet fel, hogy kerül Szobek isten szent állata, a krokodil a karnaki templomkörzetbe – ahol egyébként több istent tiszteltek, egyebek között Amont, Mutot, Honszut, Ptahot stb. Képzeljük el azt a szertartást, amelynek során a papok rituális tisztálkodást végeznek – többek között erre használták ugyanis az ilyen templomi szent tavakat2 – a krokodiloktól hemzsegô vízben. Elképzelhetô, hogy szent halak,3 esetleg ludak – Amon egyik szent állata – tenyészhettek a tóban, de olyan tónak vagy medencének, ahol krokodilt tartottak, csak a Szobek-templomokban van nyoma. Az Újbirodalom (i. e. XVI–XI. század) korából Szumenuban találtak egy kétosztatú homokkô medencét, amelyet félig elzárhatónak építettek, és úgy képeztek ki, hogy biztonságos legyen. Errôl is csak feltételezik, hogy talán krokodilt tarthattak benne. Csak a Ptolemaiosz kortól (i. e. IV. század – i. e. 30) van biztos adat arra, hogy az állatot mint az isten élô képmását a Szobek- templomokban tartották. A karnaki Amon-templomban ez nehezen elképzelhetô.

A rajzokat néhány kivétellel Pudleiner Rezsô készítette, ebben a minôségében ôt kellett volna feltüntetni, és annál

a két-három rajznál, amely nem tôle származik, Vörös Gyôzô (szemöldökkô, dedikációs felirat, sztélé), illetve Flohr János (templomrekonstrukció) nevét kiírni.

A 32. oldalon található templomalaprajz értelmezhetetlen, mivel a szerzô nem oldja fel a jelöléseket, így nem kapunk magyarázatot arra, hogy a különbözô rajzok milyen rétegeket jelölnek. A szerzô átvette régész kollégája rajzait,4 ám elfelejtette közölni, hogy az A jel a téglafal maradványait, a B az érintetlen középbirodalmi járószintet, a C a kôrámpa megmaradt részeit, a D pedig a mesterségesen emelt kôteraszt jelöli.

Az 58–59. oldalon látható templomrajzok szintén átvételek, az angol feliratokat a szerzônek le kellett volna fordítania magyarra, arról nem is beszélve, hogy részletesebb magyarázatokkal is elláthatta volna a rajzokat, mivel ez a könyv – a szerzô szerint is – a magyar nagyközönségnek készült. A képaláírásoknál és a szövegben is többször használ feleslegesen idegen szavakat, ráadásul következetlen átírással (8., 30., 32., 54., 58. old.). A kiadó gondot fordíthatott volna a szöveghelyesség ellenôrzésére, mivel több helyen elôfordul fogalmazási hiba vagy elírás (64., 13. old.).

A könyv elsô része a legnagyobb jóindulattal is mindössze egy ásatásra véletlenül becsöppent turista élménybeszámolójának tekinthetô. A szerzô hosszan ecseteli ugyanis, milyen „nagy fizikai erôt" (15. old.) igényel a korai felkelés, a hegymászás, a napi kilencórányi kemény régészeti munka, a magyarországitól eltérô éghajlat és a nehéz körülmények. A szakemberek körében azonban köztudott, hogy a régészeti munka megterhelô fizikai feladat, és mindannyian tapasztalták már, hogy legtöbbször az idôjárás sem kíméli a régészeket. Ha a szerzô részt vett volna itthon egy júliusi vagy akár egy november végi ásatáson, talán nem is találná olyan megterhelônek a körülményeket, hiszen ásatására a legkellemesebb egyiptomi évszakot – a november és március közötti idôszakot – választotta. A napi hegymászás valóban nem lehetett lélekemelô feladat, viszont nem kellett 35º C hôséggel vagy esôvel-hóval küszködni. Az is lehet, hogy csak az ezredvég elpuhult, „csupa izom sziklafejtô" (15. old.) fiataljainak tartott az út másfél–két órán át (18. old.), ugyanis a század elején az ötvenes évei végén járó Sir William Matthew Flinders Petrie-nek5 még csak 70 percébe került feljutni a hegytetôre.6 Mindezek tudatában túlzásnak látszik a szerzô azon állítása is, hogy a hegyi szentély feltárásától eddig a hegymászás nehézségei és a kutatók idôs kora tartotta vissza az egyiptológusokat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a korábbi kutatások7 alapján nem lehetett különleges leleteket sejteni a romok között, s a Thébában ásató neves régészek és egyiptológusok inkább azokat a helyeket választották, amelyek tudományos szempontból jelentôsebbnek tûntek, különösen, ha könnyebben elérhetôk voltak.

A másik meglepô dolog, hogy a szerzô külön kiemeli: könyvtári munkával és utazással járt a feladatra való tudományos felkészülés. „Ki kellett kutatnia" (13. old.), hová kerültek a század elején talált leletek, és utána kellett néznie a korszak történelmi hátterének, forrásanyagának, régészeti emlékeinek. Ennyi kutatást megkövetelnek egy elsôéves egyetemistától is, aki szemináriumi dolgozatot ír, egy önálló ásatás vezetésére készülô kutatónak azonban ez éppen magától értetôdô, s csak az egyik feladata lenne. A szerzônek egyébként elsô lépésben nem is kellett volna külföldre utaznia, hiszen az általa hivatkozott cikkek Magyarországon is megtalálhatók. Vörös a felkészülés hónapjait Kairóban töltötte ösztöndíjasként, s ott a régészeti intézetek könyvtáraiban szinte „egy helyen" rendelkezésére állt minden anyag, úgyhogy különösen nem érthetô ez a szinte panasznak ható mondat. Annál nagyobb „szakmai öröme" pedig ritkán lehet egy egyiptológusnak, hogy Flinders Petrie-nek – a „modern egyiptológia atyjának"8 – kéziratait a kezébe veheti. Így a fentiek érdemként való hangsúlyozása végképp érthetetlen.

A szerzô állítása szerint „gyakorlatilag minden meglett […], amit egy középbirodalmi templom romjai alatt sejthettünk" (34. old).

De mi is ez a „minden"?

1. a templom kultuszszobrai,

2. alapítási dedikációs feliratok töredékei,

3. a templom szentélyének szemöldökköve,

4. egy himnuszt tartalmazó sztélé töredékei,

5. a templom alapítási áldozata (edények, állatkisplasztikák),

6. a templom alatt talált kôépület.

Mielôtt részletesen is megvizsgálnánk az elôkerült leleteket, megjegyezzük, hogy egyedül az alapítási depók megtalálása számít újdonságnak, hiszen a korábbi kutatók ugyanilyen leleteket „szedtek fel" a törmelékbôl. A magyar ásatáson elôkerült további töredékek részben kiegészítették a már meglévô darabokat. A könyvbôl azonban nem derül ki, melyek az új töredékek, és melyek a régiek.

De nézzük részletesen a leleteket.

1. A 35. oldalon egy rekonstruált páviánszobrot (Thot isten jelképe) mutat be szerzô. Állítása szerint a megtalált mészkô majomtöredékek a templom három kultuszszobrához tartoznak. A kultuszszobor kapcsán több probléma is felmerül. Vörös nem ad magyarázatot arra, miért éppen három páviánszoborhoz tartoznak a töredékek, noha a restaurátor szerint több szoborra utaló töredéket találtak.9 Csak nem azért jutott a szerzô a fent említett következtetésre, mert a középbirodalmi templomnak három szentélye van? Nincs tudomásunk olyan óegyiptomi templomról, amelynek szentélyeiben ugyanannak az istennek a szobrait állították volna fel. Az is kérdéses, hogy vajon a töredékek kultuszszobrokhoz tartoztak-e, mivel az egyiptomi templomok kultuszszobrai nemesebb anyagból (nemesfémbôl vagy nemesfém bevonattal: arany, ezüst, réz és lápiskô-, türkiz-, drágakôberakással) készültek, legalábbis a fennmaradt egyiptomi források erre utalnak.10 Ezért kevés olyan szobor maradt ránk, amelyekrôl feltételezhetô, hogy kultuszszobrok voltak.11 Az is kérdés, hogy a páviánszobrok egyáltalán a Középbirodalom korából származnak-e. Arra is jó lett volna választ kapni, mi alapján rekonstruálták néhány kis töredékbôl az egész szobrot.

2. A Thot-kultuszszobor emlegetése után érthetetlennek tûnhet, hogy a templom egyértelmûen a Középbirodalomra datálható dedikációs felirata (36–37. old.) miért egy másik istenhez, a sólyom alakban tisztelt Hóruszhoz (Montu?) köthetô. Nehéz feladat meghatározni, hogy a szentélyekben melyik korszakban milyen isteneket tiszteltek, de még egy ismeretterjesztô könyvben is röviden, egyszerûen megfogalmazva össze kellene foglalni a lehetséges magyarázatokat az olvasó eligazítására. Ha viszont a szerzô még nincs tisztában a probléma megoldásával, legalább utalnia kellett volna erre. A 37. oldalon található dedikációs felirat fordítása hiányos és pontatlan, noha Vörös Gyôzô angolul megjelent cikkében a fordítás még pontosnak mondható.12 Némi kommentárt lehetett volna fûzni a királyi titulatúrához, és megmagyarázni a dedikációs felirat fogalmát.

3. A szemöldökkô rajza is nehezen értelmezhetô (38–39. old.), hasznos lett volna a kapu teljes rekonstrukcióját bemutatni.

A sztélétöredékeket Vörös Gyôzô meglehetôs nagyvonalúsággal rakja össze (40–41. old.), s nem írja meg, milyen korúak, továbbá azt sem, mibôl gondolja, hogy himnusztöredékrôl volna szó. Ez az elképzelés Petrie cikkében13 is szerepel – talán Vörös Gyôzô egyenesen tôle veszi át(?) –, s a szerzô azon feltételezése, hogy a dombormûtöredék a fáraót ábrázolja (42. old.), egy másik neves kutatótól, Schweinfurthtól14 származik.

A felsorolt leletek nem számítanak újdonságnak, hiszen majd’ mindegyikbôl találtak már darabokat a korábbi kutatások során, a szerzô is ezekkel kiegészítve mutatja be könyvében a különbözô töredékeket. Furcsa, hogy Vörös éppen az ásatás igazi eredményeirôl nem ír, csupán az áldozati gödrök (42. old.) feltárását említi, de szó sem esik arról, hogy megtalálták a középbirodalmi templom külsô és belsô járószintjét, a belsô rámpákat, és hogy ôk voltak az elsôk, akik pontosan felmérték a templomot.

A második szezonban kezdték meg a középbirodalmi templom alatt talált kôépület feltárását, amelyrôl egyébként már Petrie is tudott.15

Itt eljutottunk a Thot-hegyi feltárás legígéretesebb mozzanatához. Ha a kôtemplom valóban az archaikus korra datálható, akkor ez valódi tudományos szenzáció, hiszen ebbôl az idôszakból nem ismerünk kôépítményt. A korabeli szentélyek nádból, sásból, fából vagy legjobb esetben iszaptéglából készültek. Az utóbbiak közül is csak néhánynak a nyoma mutatható ki a késôbbi fáraókori kôtemplomok alatt.16 Az azonban még bizonyításra vár, hogy a kôtemplom valóban archaikus kori, hiszen a felsorakoztatott érvek egyike sem szolgál döntô bizonyítékként. A két épület közötti tájolási különbséget (a késôbbi téglatemplomot több mint két fokkal északabbra orientálták) nem lehet egyértelmûen csillagászati érvekkel alátámasztani (61. old.), hiszen a szögeltérés lehet akár mérési pontatlanság is, de elképzelhetô más magyarázat is. Az archaikus kori kerámia és sziklafeliratok jelenléte a hegyen nem bizonyítja egyértelmûen azt, hogy a kôtemplom rétegeihez tartoztak. A templom datálása mindenképpen érdekes és fontos problémát vet fel, amelynek megoldását a szerzô tudományos publikációjától várjuk. Ha sikerül kellô bizonyítékkal szolgálnia arra, hogy archaikus kori kôtemplomról van szó, ráadásul a klasszikus pülonbejárattal (ami még a középbirodalmi templomnál is építészeti újdonságnak számít), joggal mondhatja el magáról, hogy „szenzációs" dolgot tárt fel. Ehhez azonban pontosan meg kell határoznia – a korrekt datálás mellett –, hogy milyen céllal és mely isteneknek építették a templomot. Nem tûnik túl logikusnak az a gondolatmenet (61. old.), hogy a templom mûködése Théba virágkoraihoz köthetô, hiszen akkor nem magyarázható az újbirodalmi kerámia teljes hiánya, mivel az Újbirodalomtól kezdve Nagy Sándor hódításáig Théba Egyiptom egyik legfontosabb városa volt.

Nem derül ki az sem, mi alapján datálja a templom harmadik korszakát a IV–V. századra (61. old.), és mibôl gondolja, hogy „Remete Szent Pál közössége" használta a templomot (61. old.).

A templom mellett feltártak még egy épületet, amelyet a szerzô szed-fesztivál palotának tart (61. old.). Jó volna tudni, milyen adatai vannak arra, hogy egyáltalán tartottak-e Mentuhotep Szanhkaré 11–12 éves uralkodásának idejében ilyen ünnepséget, és ha igen, miért éppen itt, a nyugati parton (a nekropoliszban), a hegy tetején. Az épület észak-déli tájolása nem túl meggyôzô bizonyíték, az elmélet pedig, hogy a „fôváros népe láthatta, hogy hová kellett felmásznia az életerôs uralkodónak" (64. old.) kissé bizarr.

A könyv utolsó fejezete tudósít a „királysír felfedezésérôl". Nem térnénk ki a felfedezés „csodálatos" körülményeire, bár errôl a szerzô különbözô fórumokon eltérô módon nyilatkozott,17 s ezek a nyilatkozatok egy összehasonlító mitológiatörténész számára csemegét jelenthetnének.

De felfedezésrôl van-e szó egyáltalán? Sem a „kis" terjedelem, sem az ismeretterjesztô „igény" nem indokolja azonban azt a megdöbbentô plágiumot, hogy a szerzô önmagát tünteti fel a sziklaüreg felfedezôjének. Meglepô, hogy Vörös Gyôzô ilyen horderejû bejelentés elôtt nem nézett utána annak, jártak-e már mások is a szóban forgó helyen. Pedig jártak, sôt publikálták is felfedezéseiket.18

Lássuk, mit is látott Vörös Gyôzô? Könyve 74. oldalán 120 négyzetméteres sírról ír. Pudleiner Rezsô elmondása alapján – aki jelen volt az üreg meglátogatásakor – kiderül, hogy senki sem végzett kutatásokat és méréseket a „sírban" (ezt engedély hiányában nem is nagyon tehette volna meg), sôt Pudleiner úgy tudja, hogy Vörös is mindössze kétszer járt a sziklaüregben, 1997 januárjában és februárjában. Akkor még fel sem merült senkiben, hogy királysírt találtak volna.

Furcsa, hogy a sajtóban emlegetett „számos bizonyíték"19 közül a szerzô egyetlenegyet sem mutatott be a könyvben, holott ez joggal elvárható lenne, ha elôször teszi közzé felfedezéseit. Az említett cikkben a „könyv rendkívül kis" terjedelmére hivatkozik, ami nem a legjobb érv, ha azt vesszük, hogy a mû nyolcvanoldalas, a szöveg pedig öt és fél. Talán fel lehetett volna áldozni a Thot-hegyet ábrázoló tizenegy oldalnyi hét fotó közül egyet, ugyanis jogosan merül fel a kérdés, hogy 1. egyáltalán sír volt-e ez az üreg, 2. van-e arra bizonyítéka, hogy már a fáraókorban is megvolt, és 3. hogy éppen Mentuhotep Szankharé sírja-e.

Egyetlen „tárgyi bizonyítéka" egy, a sziklából nem teljesen kifaragott, belül üreges mészkôtömb, amelyet szarkofágnak tart (74. old.). Bár méréseket nem végeztek, a szarkofágot 8,5 méteresnek írja le, s méreteibôl arra következtet, hogy csakis magas rangú személy számára készülhetett.20 Ezt az állítást mindjárt az oldal alján lévô képpel lehet megcáfolni. A „szarkofág" mellett ugyanis egy férfi látható, aki így – az arányok alapján – kb. 3 és fél méter magas lenne. Egyébként is érthetetlen ekkora túlzás, hiszen emberek számára nem készítettek ilyen óriási szarkofágokat, de még a hatalmas Ápisz-bika-koporsók is kisebbek ennél.

A kép alapján ez a szarkofág(?) megközelítôleg 3,9 méteres lehet. Pudleiner Rezsô elmondása szerint a „szarkofág" hátsó oldala maga a sziklafal, amelybôl azt nem faragták ki teljesen (befejezetlen?), és a nyílás az oldalán található. Az óegyiptomi koporsóknak azonban a tetejük volt nyitott, amelyet fedéllel zártak le. Szokatlan a kôkoporsó anyaga is, hiszen az uralkodók szarkofágjai általában nemes kôbôl, gránitból, bazaltból, alabástromból, behenkôbôl készültek.21

Szehemhet fáraó szarkofágja szintén az oldalán nyitott ugyan, mégsem tekinthetô analógiának, hiszen alabástromból készült, és nem ilyen nagy.22 Vörös Gyôzô egyetlen fáraókori felirattöredéket vagy más bizonyítékot sem mutat be a feltételezett királysírból. Mentuhotep Nebhepetré – Mentuhotep Szanhkaré apja – sírjából ugyanis több olyan lelet került elô, amely azonosíthatóvá teszi a sír tulajdonosát. Vörös Gyôzônek csak „logikai" érvei vannak, amelyeknek nagy részét egyébként utólag, a napi sajtóban tette közzé.

Az egyik érve (ez az egy szerepel a könyvében is, a 65. oldalon), hogy az egyiptomiak a hegyet piramisként fogták fel, és a tetején lévô templom a piramidion – a piramiszáró csúcs – lett volna. Ha megnézzük, a 9. vagy a 78–79. oldalon található képet, nem ez lesz a benyomásunk. Mellesleg nem tudunk olyan óegyiptomi templomról, amelyiket „piramidionnak" tartottak volna. Késôbbi nyilatkozataiban23 a szerzô már halotti templomnak tartotta a hegyi szentélyt, egy – a könyvben nem publikált – sztélétöredékre hivatkozva. Ez a teória is sántít, ugyanis a halotti templom a piramiskomplexum egyik közbülsô eleme, nem állhat a sír – a piramis – tetején. A két fogalom összemosása teljes badarság. El kellene tehát egyértelmûen döntenie, hogy kultusztemplomról vagy halotti templomról van-e szó.

A június végi lapokban24 egyébként már nem a sajátjának, hanem Dorothea Arnold professzorasszonynak tulajdonítja azt az ötletet, hogy Mentuhotep Szanhkaré sírjának a Thot-hegyen kell lennie. Dorothea Arnold azonban nem pontosan ezt állítja idézett cikkében.25 A professzornô szerint a korábban Mentuhotep Szanhkarénak tulajdonított befejezetlen sír feltehetôleg egy késôbbi uralkodó számára készült, vagyis az ô sírját valóban máshol kell keresni. A legkézenfekvôbb a család ôsi temetkezôhelyén, az El-Tarif síkság környékén kutatni. A Thot-hegyi szentélynek Dorothea Arnold azonban nem tulajdonít halotti funkciót.

A sírban egy Krisztust ábrázoló freskót (72–73. old.) is találtak, amit a szerzô IV. századi kopt munkának tart. Jó volna megtudni, miért tekint minden kopt emléket (a Thot-hegyi templom késôi rétege, a keresztény kori kerámia, a Thot-szobrok elpusztítása) ilyen korúnak. Christian Décobert professzor állítása szerint26 – aki a Louvre mûvészettörténészeivel megvizsgáltatta a képet – valójában XIV. századi freskóról van szó.

Vörös elôszeretettel emlegeti Remete Szent Pált, hogy „összehozhassa" a magyar pálos rendet és a felfedezéseit. A szerzô szerint a templom „másodlagos felhasználására csak a Kr. u. IV–V. század idején került sor, amikor a thébai anakhoréták, Remete Szent Pál közössége jelent meg az akkor már több mint 2000 éve elhagyott sivatagi hegyi templomnál. […] Érdekes magyar vonatkozása ennek a közösségnek, hogy az egyetlen magyar alapítású szerzetesrendet, a »pálosokat« a thébai közösségrôl nevezte el a rendalapító Boldog Özséb. Ugyanúgy alakított szerzetes közösséget a Pilisben remetéskedô társaiból, mint a világ legelsô keresztény szerzetesközösségét megalapító thébai Remete Szent Pál." (61. old.) Ám Remete Szent Pál a hagyomány szerint a III. században élt,27 feltéve, ha élt egyáltalán, és nem csak életrajzírója, Szent Jeromos találta ki a legendáját.28 Ha egyébként a Remete Szent Pálhoz kapcsolódó hagyományt megvizsgáljuk, kiderül, hogy a remete egy barlangban töltötte életét, s e barlang köré épült a ma is mûködô Szent Pál kolostor. Ez viszont nem Thébában található, hanem a Vörös-tenger közelében.29 A „remete" melléknevet pedig éppen azért kaphatta, mert soha nem élt közösségben.

Az üreg Kent R. Weeks professzor szerint a keresztény korból származik, mivel ô sem talált benne egyetlen fáraókori tárgyat sem.30

Ha a mû tudományos apparátusával problémák vannak is, vajon eleget tesz-e könyv az ismeretterjesztés követelményeinek?

Az elsô fejezetben mindössze négy mondatot szentel a történelmi háttér – az óegyiptomi Középbirodalom – és a fáraó – Mentuhotep Szanhkaré – bemutatásának. Az olvasó joggal várhatna el részletesebb beszámolót, hiszen a Középbirodalom 11. dinasztiájának korszaka nem a legismertebb idôszaka a fáraókori Egyiptom történetének. Szerencsés lett volna, ha a szerzô állít össze legalább egy rövid kronológiai táblázatot, amelyben a szóban forgó uralkodót (uralkodókat) elhelyezi Egyiptom jobban ismert királyai között. Arról az alapvetô hiányosságról már nem is beszélve, hogy egyetlen térkép sem található a kötetben. Ha valóban ismeretterjesztô mûnek szánta a könyvet, akkor nem várhatja el az olvasótól, hogy részletesen ismerje Théba vagy Egyiptom földrajzát. Az pedig egyenesen az olvasó félrevezetése, hogy önmagának tulajdonítja mások felfedezéseit. Ez ugyanis erôsen megkérdôjelezi – és nemcsak a szakma számára – a könyv és a szerzô állításainak hitelességét.
 
 

Jegyzetek
 

1 Ptahhotep intelmei 365. Wessetzky Vilmos: Egyiptomi kultúra – egyiptomi bölcselet Ptahhotep tanításában. Valóság, 1988. 3. szám, 92. old.

2 Beatrix Geßler-Löhr: See, hlg. In: Lexikon der Ägyptologie Bd. V. Otto Harrassowitz, Wiesbaden, 1984. 792.

3 Uo. 799.

4 Gyôzô Vörös–Rezsô Pudleiner: Preliminary Report of the Excavation at Thot Hill, Thebes. The Temple of Montuhotep Sanhkara (Season 1995–1996). Mitteilungen des Deutschen Archäologischen Instituts Abteilung Kairo 53. (1997) 285. old., 1. ábra

5 W. M. Flinders Petrie Thot-hegyi ásatásakor, 1909-ben 57 éves volt, 1852 és 1942 között élt. Jean Vercoutter: The

Search for Ancient Egypt. Thames and Hudson, London, 1992. 152. old.

6 W. M. Flinders Petrie: Qurneh. London, 1909. 5. old.

7 Georg Schweinfurth 1904-ben, W. M. Flinders Petrie 1909-ben kutatott a hegyen.

8 Vercoutter: i. m. 152. old.

9 Tóth Gyula szóbeli közlése szerint pl. több majomphalloszt találtak.

10 Wolfgang Helck: Kultstatue. In: Lexikon der Ägyptologie, Bd. III. 1980. 859.

11 Példák uo. 859. és Dieter Arnold: Die Tempel Ägyptens. Bechtermünz, Augsburg, 1996. 13. old.

12 Vörös–Pudleiner: i. m. 286. old.

13 Flinders Petrie: i. m. 5. old.

14 Georg Schweinfurth: Ein neuentdeckter Tempel in Theben. Zeitschrift für Ägyptische Sprache und Altertumskunde 41. (1904) 25. old.

15 Flinders Petrie: i. m. 5. old.

16 B. G. Trigger–B. J. Kemp–D. O’Connor–A. B. Lloyd: Ancient Egypt. A Social History. Cambridge University Press, Cambridge, 1989. 2.4, 2.5, 2.6, 2.7. képek.

17 A szerzô a sír felfedezésérôl könyvének 65. és 74. oldalán számol be, majd a Napi Magyarország hasábjain. Június 29. (Jenik Péter riportja, A Kopt Szentély lelkisége Magyarországon él tovább)

18 James. E. Quibell: Report on work done in Upper Egypt during the winter 1904-1905. Annales du services des antiquités de l’Égypte, 7. 1906. 9. old.; Kent R. Weeks: The Berkeley map of the Theban Necropolis. Report of the fifth season,1982. Newsletter of the American Research Center in Egypt, 121. 1983. 17. old. Köszönjük Bács Tamás és Gaboda Péter szóbeli közlését.

19 Népszabadság, 1998. június 26. 11. old.

20 Népszabadság, 1998. május 30.

21 Edward Browarski: Sarkophag. In: Lexikon der Ägyptologie, Bd. IV. 1984. 472. old.

22 Rainer Stadelmann: Die Ägyptischen Pyramiden. Vom Ziegelbau zum Weltwunder. Philip von Zabern, Mainz, 1991. 72. old.

23 Népszabadság, 1998. június 26. 11. old.

24 Uo.

25 Dorothea Arnold: Amenemhat and the Early Twelfth Dynasty at Thebes. Journal of the Metropolitan Museum of Art 26. (1991) 5–39. old.

26 Kákosy László professzor szóbeli közlése alapján.

27 The Coptic Encyclopedia. Vol. 6. Ed.: Aziz S. Atiya. New York, 1991. 1925. old.

28 Szent Jeromos: Nehéz az emberi léleknek nem szeretni. Bp., 1991. 42. old. Remete Szent Pál gazdag család örököse volt, aki a keresztényüldözések elôl menekült a sivatagba, és ott egy barlangban élt 113 éves koráig. Szent Jeromos Decius és Valerianus császárok idejére teszi a történetet, vagyis a III. század közepére, és Alsó-Thebaiszba, ami nem egyenlô Thébával. Más források szerint azonban Remete Szent Pál Alexandriában született, és onnan menekült el. (Otto F. A. Meinardus: Monks and Monasteries of the Egyptian Deserts. Cairo, 1992. 34. old.) A történetek szerint egyetlen emberrel találkozott halála elôtt: Szent Antallal, aki végül el is temette az idôs remetét. Az elsô történetileg is „igazolható" remete Szent Antal volt, akirôl tudjuk, hogy voltak tanítványai, akik idônként meglátogatták, de róla sem mondható el, hogy közösséget szervezett maga köré. Az elsô szerzetesközösséget csak a IV. század elején alapította Szent Pakhomiosz. (Sylvestre Chauleur: Histoire des coptes d’Egypt. La Colombe, Paris, 1960. 43–46. old.)

29 The Coptic Encyclopedia. Vol. 6. 1991. 1925. old.

30 Weeks: i. m. 17. old.