Nem kisebb tekintély, mint Móricz Zsigmond szólt meleg hangon, 1930-ban a Nyugat hasábjain, Komor András elôzô évben kiadott regényérôl, a Fischmann S. és utódairól.1 Komor költôként indult az írói pályán, verseivel már 1917 óta jelen volt a Nyugatban, igazi elismertséget azonban csak második regénye hozott számára. Olyannyira, hogy a kritika tanúsága szerint Móricznak tudomása sem volt arról, hogy lapjának munkatársa 1928-ban már kiadott egy regényt – a Jane és Jonnyt –, és a Fischmann S. és utódait Komor regényírói bemutatkozásaként méltatta. Móricz e regényt, amelyet egy zsidó származású író zsidó tematikájú prózájaént olvasott, irodalomszociológiai szempontból korszakhatárt jelölô mûnek tekintette, és mindenekelôtt e határral szoros összefüggésben fejtette ki elismerô értékelését: „A recepciót csak három vagy négy generáció után érte el, látszik, a zsidóság. Csak most kapjuk irodalmilag elôször a zsidó lelket, gáncs és félelem nélküli írói tollal megírva nálunk. A múlt század végén, amikor zsidó írók az irodalomban, tehetségük révén, elsôrendû szerepet kezdtek elfoglalni, kötelességüknek tartották, hogy keresztény jellegû színt, mázat adjanak alakjaiknak. Csak egy-egy résen villant ki belôlük zsidóságuk. […] Komor András már egy olyan generációt képvisel, amely túl van ezen a kényszerû álságon. Nála már egy pillanatra sem érezzük, hogy opportunizmusból meg akar alkudni valamivel, amitôl fél, hogy gátolni fogja a közösséggel való kapcsolatát."
Ez a méltatás csak kicsiny és közvetlen politikai felhangoktól mentes részlete annak a vitasorozatnak, amely a Nyugat indulása után és még inkább a húszas évek elejétôl bontakozott ki a polgári modernizáció történetérôl és kétségeirôl, az irodalom újabb törekvéseirôl, valamint a nemzet XIX. századi, biologikus és alkatfiziológiai tartalmakat hordozó fogalmának válságáról. Éppen ezért alkalmas arra, hogy retorikáját lehetséges implikátumaival együtt megvizsgálva megértsük, milyen kérdések mentén zajlott ez a vita.
A Nyugat elôzményének tekinthetô folyóiratok és maga az Ignotus által fôszerkesztôként jegyzett lap megindulása mintegy a kiteljesedését jelenti annak a folyamatnak, amelynek során a zsidó származású irodalmárok az 1880-as évek második felétôl kezdve egyre meghatározóbb szerepet töltöttek be a magyar irodalom életében. Ez az idôszak egyszersmind a legkomolyabb modernizációs kísérletek korszaka is volt. E modernizációs kísérletek az asszimilálódott zsidóság egy részének kezében felhalmozódott banki és kereskedelmi tôke segítségével kívánták átformálni az ország feudalisztikus hagyományú gazdasági és társadalmi szerkezetét, ami már hosszú ideje elengedhetetlen feltétele volt egy polgárairól gondoskodni képes európai állam kialakításának. A változó intenzitású asszimilációs mozgalmak, valamint a társadalmi modernizáció eszmei tartalmait a XIX. század második felének nemzeti liberalizmusa határozta meg, amely azonban a kiegyezést követô évtizedekben egyre kevésbé számíthatott a társadalmi elit egyetértésére, mert az állami irányítás modelljei, illetve a modernizáció támaszát jelentô középosztály szerkezete és önszemlélete nem volt összeegyeztethetô azzal a nemzetfogalommal, amelynek jegyében a kiegyezés és vele összefüggésben a recepciós törvény megszületett. E fogalom a nemzetet valamilyen nehezen megragadható (nyelvi? lelki? etnikai? történeti-kulturális?) egységként határozta meg, amely deklarációiban a felekezeti különbségeket az állami életen kívülre helyezte ugyan, valójában azonban ennél sokkal kisebb különbségeket is devianciaként kezelt. Mindazok a kérdések, amelyek a történeti folytonossággal vagy szakadással, valamint a modernizáció társadalmi kétségeivel kapcsolatba hozhatók, az irodalomban és az irodalomkritikában elôször a Nyugat írói mozgalmának fellépésekor kaptak nagy hangsúlyt. E korszakküszöb interpretációs terében a magyarságot és a zsidóságot a nemzeti konzervativizmus tradíciója szinte azonnal a „saját" és az „idegen" mintájára elrendezôdô politikai ellenfogalmakként állította szembe egymással. Horváth János, e tradíció egyik legkiemelkedôbb képviselôje, 1911-ben a Nyugat magyartalanságairól szóló nevezetes tanulmányának elején egyetértéssel idézte az Ady által bigottnak és kártékonynak nevezett Brunetière húsz évvel korábbi véleményét, aki akkoriban az „idegen nevû, idegen származású" íróktól féltette a francia nyelvet. Az irodalmi normától szerinte eltérô szerzôket a francia pozitivizmus e kései képviselôjének szellemében ô sem habozik kitagadni a magyar nyelvûségbôl,2 és a Nyugat minden szempontból rendkívül összetett, de egyaránt elkötelezett munkatársi körén belül határozottan elválasztja egymástól a magyarul kitûnôen tudókat (Ady, Babits, Móricz, Oláh Gábor) a „magyartalanoktól", akik közé többnyire zsidó származásúakat sorol (Szomory Dezsô, Ignotus, Lukács György, Kaffka Margit). Egy évvel késôbb Horváth János még ennél is pontosabban megfogalmazta ellenszenvét az új irodalmiság kialakulásával szemben: „Mindenekelôtt tényül kell elismernünk – hiszen dicsekszenek vele, sôt a Nyugat s a radikális politikai körök filoszemitái a magyarság megváltásaként üdvözlik e tényt –, hogy az utóbbi egy-két évtizedben a magyar zsidóság valóságos rohammal vonult be irodalmunkba. Hiszi-e, meri-e állítani valaki, hogy ezek nem hoztak semmi (akár értékes, akár kártékony) újat s most már valóban, vér szerint is idegen elemet a magyar irodalomba? S hogy Ignotus polemikus modorát a kérdések halmozásában én is utánozzam: nem természetes-e a konzervatív magyarság idegenkedése, vonakodása attól, hogy ezt az új elemet magyarnak érezze és nevezze? ha egyebet nem, csakhogy azt a nyelvet, melyet az újak többsége ír, a magáénak vallja? Nem természetes-e, hogy az a magyarság, melynek fajisága nehéz küzdelmek után végre teljes kifejezésre jutott az irodalomban, nemcsak megdöbben, hanem küzd azon lehetôség ellen, hogy egy, az övétôl eddig teljesen idegen fajiság szorítsa ôt le irodalma kizárólagos uralmáról, vagy legjobb esetben az övébe keveredjen s azt megváltoztassa?"3 E tanulmány, mint ama kötet egésze, amelyben 1913-ban megjelent volna, abból a gazdagon igazolt tapasztalatból indul ki, hogy a XX. század elsô éveiben alapvetô nyelvi, poétikai és kanonizációs változások történtek a magyar irodalomban. Horváth János megjegyzéseit ebben az összefüggésben érdemes vizsgálni, hiszen 1910-ben még azt az Adyt is megrótta hangjának alkalmankénti idegenszerûségéért,4 akirôl 1911-ben „minden tekintetben külön szempont alá esô" költôként beszélt. A Nyugat nevével jelölhetô korszakküszöb a legmarkánsabban alighanem a lap kritikai rovatának nyelvében és ítéleteiben öltött testet, és ezt a nyelvet, illetve a kritikai rovat meghatározó személyeit Horváth János minden alkalommal negatív minôsítésekkel illette, amelyekben szüntelenül ott bujkált a magyartalanság vádja. Irodalomtörténeti szemléletének középpontjában az idegen hatásokat áthasonító nemzeti eredetiség poétikai és ízlésbeli egyensúlya állt, amelynek eszményszerû megerôsödése és normaként való érvényesülése A magyar irodalom fejlôdéstörténetének koncepciója, és Horváth minden addigi nagyobb szabású tanulmánya szerint Petôfi, Arany és Gyulai hagyományában következett el.5 Ezek után a magyar költészet élete kizárólag e pályán haladhat tovább, jövôje csak a homogén tradíció ízlésének mentén bontakozhat ki. „A fejlôdés egymásutánja, mint ismételten kifejtettük, nem felváltással létesül, s nem egymástól teljességgel elszigetelt, vadonatúj törekvések sorozatát jelenti. Ami egyszer korszakosan létesült, többé nem vész el, csak új szempontok szerint alakul tovább."6 Mivel Horváth János az Arany Jánosnál kialakult egyensúlyt, azaz a nemzeti irodalmiság kánonját önérvényesítô, egységes rendszernek képzelte el, nem lehetett felkészülve arra a tapasztalatra, amelyet ma Blumenberg kifejezésével a korszakküszöb tapasztalatának szokás nevezni. Hangját a tízes és a húszas években – ha Adyn kívül bárki másról beszélt a Nyugat szerzôi közül – a veszélyeztetettség érzete hatotta át, amit jól tükröznek a korszakküszöb tapasztalatát leíró kifejezések: roham, kiszorítás, küzdelem.
A védekezés helyzetében Horváth János kisajátította az általa képviselt kánon számára a magyarság és a nemzet fogalmát, amit pedig ezzel szemben újnak érzett, azt legelutasítóbb ítéleteiben idegennek, vagy vele közel azonos értelemben zsidónak nevezte: „Akár klasszicizmust, akár magyarságot, akár nemzetit, akár népiest mond: Petôfit és Arany Jánost ért a konzervatív", „Aki klasszikus, az nemzeti is: aki nem klasszikus, az e felfogás szerint egyszersmind nem is nemzeti".7 A védekezés kontextusában a zsidóság elsôsorban nem etnikumot, származást vagy vallást jelent, hanem sokkal inkább mindazt, ami más, mint a „saját": „A modernek, igaz, nem mind, sôt éppen legkiválóbbjaik nem zsidók. De tény, hogy aki nem zsidó, az mind aktív módon, sôt tüntetôleg filoszemita köztük. […] A filoszemitaság ugyanis azt jelentené, hogy a zsidót többre becsülöm más fajnál, többre a magaménál is; hogy az ô boldogulásán, érvényesülésén különös odaadással dolgozom; s hálás vagyok neki, hogy belémolvadt és ellátott engem azon »szükséges idegenségekkel«, amelyekrôl nemrég Ignotus oly lelkesen nyilatkozott." Mindezek után Horváth János a sajátnak és az idegennek azt a kiélezett szembeállítását, amelyet felvázolt, rávetíti megidézett vitapartnereire: „Ady és hívei azonban szinte »eo ipso« filoszemiták. Fölösleges volna tényekkel bizonyítanom e köztudomású tényt. […] Aki nem filoszemita, az nekik nem emberük, az nem modern." A „nemzet", a „saját faj" kisajátított általános fogalmához Horváth János tanulmányában ellenfogalomként kapcsolódik a „zsidó" jelzô, és az egymást ellenzô fogalmak között kölcsönös diszkriminációt tételez fel.
A polgári modernizáció korszakküszöbe, amely igen komoly társadalmi mozgással párosult, a korábban vázoltak miatt szükségszerûen idézett elô önidentifikációs válságot a magyar nemzettudat történetében. Horváth János is tudta, hogy az ellenfogalmak megalkotása egy korszakküszöbhöz kapcsolódik, de amint tervezett kötetének módosított tartalomjegyzéke mutatja, a „magyarság" és a „zsidóság" különbségét nem az irodalmi normák konfliktusában, sokkal inkább tipikus jegyek szembeállításával kívánta elbeszélni. Csak ezzel magyarázható, hogy a „Nyugatról, Adyról és a hozzátartozókról" szóló kötet élén a tartalomjegyzék8 tanúsága szerint nem szerepel az a Petôfi fogadtatásáról szóló tanulmány, amelyet a kötet elsô összeállításakor készített elôszó még említ, és amelynek eredetileg a kötet élén lett volna a helye. Ha ezt a tanulmányt is felveszi a kötetbe, a továbbiak más hangsúlyt kaptak volna: akkor a kötet intenciója szerint a Nyugatról szóló kritikákat mindenekelôtt egy korszakváltás esettanulmányaiként kellett volna olvasnunk,9 amelyekben nem kaphattak volna helyet kizáró kategóriák. Így azonban az értekezô a Nyugat modernségét (a hódítás és a visszahódítás katonai metaforájával élve) teljes egészében a zsidóság asszimilációjából vezette le, amelyet az irodalomban átmeneti jelenségnek tartott (ezzel nem kis mértékben elôfeltételezte Farkas Gyula10 téziseit): „A Nyugat: zsidó és hangsúlyozottan filoszemita írók csoportosulása; kicsiben: egy zsidóbeolvadással telített magyarság: egy végbement zsidóbeolvadás. A magyar fajiság ebben a csoportosulásban elment a liberalizmus legpozitívabb végletéig; ellenállóból, passzív befogadóból elôzékeny idomuló lett, s hogy a beolvadást, a keveredést megkönnyítse, elment a legszélsô engedékenységig, hajlandó azonnal hasonulni az újon érkezôkhöz, s a maga egyéni életében egyszerre végrehajtani azt, amit a nagy és kemény társadalom csak fokról fokra lazuló s megereszkedô ellenállással fog – ha kell – végrehajtani. Nem azt mondom, hogy irodalmunk egy teljesen végbement keveredés után majd egykor ilyen lesz. Sôt, bizonyos, hogy nem ilyen lesz; bizonyos, hogy a beolvasztó s nagy irodalmi múlttal bíró magyarság vonása egyre erôsebben fogja visszahódítani az ideiglenesen kiengedett területet."11 Az idegent és a sajátot folytonosan elválasztó szemlélet az ipszeitást tipikus jegyek gyûjteményeként rögzíti, amire különösen alkalmasak a francia pozitivizmus olyan fogalmai, mint a faj.12
A nemzethez való tartozás elbeszéléseknek és feljegyzett neveknek olyan szövedéke, amely nem fejthetô fel, és nem írható át semmilyen kérdésben, mert nem tartalma, hanem szüntelen épülése és átépülése hordozza néma jelentését. E végeérhetetlen név- és történetmondásban, újramondó emlékezetben és feledésben kétségtelenül megnyilvánul a tér és az idô problémátlan elfogadása, amiben benne van valamilyen eredet nyoma, de ez az eredet nem áll rendelkezésünkre, ez az eredet nem a kezdet, ezért újabb és újabb történetek megalkotására hív. A definitív azonosítást váró „mi a…?" formájú kérdések nem alkalmasak az elbeszélések és az elbeszéléseket prosopopeia jellegû alakzatként összegyûjtô nevek emlékezetének megszólaltatására.13 Ugyanakkor a válaszkísérletek történetileg mégiscsak produktívnak bizonyulhatnak. Illyés Szekfû Gyula Mi a magyar? címû antológiájának megjelenésekor észrevette, hogy e kérdés praktikus tartalma nem pozitív, hanem negatív.14 A Ki a magyar? megírásakor ezt a negatív tartalmat igyekezett pozitív állításokba átfordítani. A tanulmányban így hangzik ez a funkcionálisan produktív helyettesítés: „Magyar az, akinek nyelve és esze magyarul forog. […] Becsületesen nem lehet más vizsgát találni arra, hogy kit tartunk igazán magyarnak. Nem könnyû vizsga ez. Sokkal nehezebb annál, ami elé a fajta testi jegyeinek vizsgálói állítják az embert. Itt a lelket kell kitenni."15 Az anyanyelvûség ellenôrizhetô kritériuma mellé itt egy olyan általános szimbólum lép, amelynek elismerése vagy eltagadása16 a gyakorlatban teljes mértékben ki van téve a politikai vélekedéseknek. Illyés szerint e lelkiség legfontosabb tartalma a szabadságszeretetet, ami alkalmasint minden nemzet, közösség és minden ember önképének meghatározó jegye. Másrészt egy aktuális helyzetben nem mindig dönthetô el, kinek a véleménye, munkája szolgálja a közösség érdekeit, sôt egy késôbbi korból visszatekintve sokszor a vitatkozó, vagy akár egymást kizáró cselekvési modellek is termékenyek lehetnek. Volt olyan, aki már a harmincas évek vitáiban észrevette a magyar és a zsidó tipizáló jellegû szembeállításának logikai értelmetlenségét. A második világháború kitörésének elôestéjén, a Szép Szó 1939. július–augusztusi számában K. Havas Géza Farkas Gyula Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, valamint Németh László Kisebbségben címû esszéjére válaszolva arról értekezett szarkasztikus hangon, hogy a vitában résztvevôk nem rendeltek, mert nem is rendelhettek jelentést a disputa kulcsfogalmaihoz: „Az asszimilációt napjainkban abból a szempontból vizsgálják, hogy vajon milyen mértékben alkalmazkodtak a bevándorlók a magyarsághoz. Szinte természetes, hogy a kérdés valamennyi kutatója elfelejti megmondani, mi jellemzi a magyarságot. Hiszen nem is képzelhetô »korszerûbb« tudományos módszer, mint az asszimiláció-kutatóké. Köteteteket és tanulmányokat írtak arról a kérdésrôl, hogy egyes emberek, akikrôl nem mondják meg, milyenek, hogyan hasonultak más emberekhez, akikrôl szintén nem mondják meg, milyenek."17 K. Havas Géza az asszimiláció kutatásában alapvetô szempontként az anyanyelvûséget ajánlotta, tehát a múlt századi polgári liberalizmus nemzetszemléletéhez visszatérve a magyarságban foglalt közösséget a magyar történeti kultúra ismeretében és a személyiséget bensôleg meghatározó mûvelésében ragadta meg. Ezt az ismérvet figyelembe véve 1910-ben, tehát a Nyugat megindulásának korában – az akkori népszámlálási statisztikák szerint – a Trianon elôtti Magyarország területén élô zsidó vallásúak 77 százaléka volt asszimiláltnak tekinthetô: a 911 ezres lélekszámú zsidóság tagjai közül mintegy 700 ezren vallották magukat magyar anyanyelvûnek.18
Ebben az összefüggésben értelmezhetô Móricz Komor Andrásról írott méltatása, ahogyan az a két paradigmatikusan eltérô válasz19 is, amelyet Schöpflin Aladárnak és a Fischmann S. és utódai sajtó alá rendezôjének, Komlós Aladárnak tollából közölt a Nyugat következô száma. Komor András regénye az asszimilációs zsidóság kritikáját fogalmazta meg egy család történetében, Zsolt Bélához és Pap Károlyhoz hasonlóan bírálta azt a mentalitástörténeti stratégiát, ahogyan a recepciós szerzôdést a magyarországi zsidóság értelmezte. Móricz recenziójának elkészítésekor, nyilvánvalóan érzékelte, hogy fogalmilag rendkívül zavaros területen kell kifejtenie véleményét.20 Ott, ahol a definiálhatatlan fogalmak ereje az önmeghatározások kölcsönös kizárásában aszimmetrikusan nyilvánul meg, a szövegek olvasói nagymértékben arra kényszerülnek, hogy a logikailag hibás vagy üres helyettesítéseknek a sorok között, illetve a szövegek mögött tulajdonítsanak értelmet. Móricz alkalmasint ezért fogalmazott oly óvatosan, amikor a „zsidó lelkiség"-et a „keresztény jellegû szín"-nel állította szembe, mert joggal vélhette úgy, hogy ezen az elaknásított területen a sok rossz ellenfogalmi minta közül egy ideológiailag szinte értelmezhetetlen, homályos ellentétpárral fogalmazhatja meg legméltányosabban a véleményét. Ám a „kereszténység" itt semmiképpen sem érthetô vallási kategóriaként, annak a bizonyos színnek, jellegnek csakis az lehet a pragmatikus értelme – amint a cikkre válaszoló Schöpflin és Komlós is olvasta –, hogy „nem zsidó". Móricz nyilvánvalóan abból indult ki, hogy egy író olyan alakokat tud a leghitelesebben ábrázolni, akikrôl a legtöbb tapasztalata van, és amellett érvelt, hogy ha egy zsidó írónak zsidó alakok életérôl vannak a leggazdagabb ismeretei, akkor az alkalmazkodás szellemében ne kelljen zsidótlanítania ôket. Ez a vélekedés azonban csak egy realista poétika keretein belül értelmezhetô, az irodalom egészére nem terjeszthetô ki. Móricz cikkét a méltatásra válaszolók egyike sem így értette, egyáltalán nem foglalkoztak Komor regényével, hanem egy általános poétikai modell posztulátumát látták benne. Úgy vélem, nem ok nélkül jártak el így. Móricz vélekedése csak akkor lenne elvileg tartható, ha a szöveg és az olvasatok felôl is minden esetben egyértelmû alárendelô viszonyt tudnánk feltételezni az író származása, neveltetése, kultúrája, valamint a mû témája és szövegisége között. Ez a feltételezés azonban a modern irodalomban és irodalomelméletben megalapozhatatlan. E megfontolások után a kijelentések pragmatikáját figyelembe véve jogosnak tarthatjuk, hogy amikor Móricz a „kényszerû álság" és az „opportunizmus" eredményének nevezte azt az esetet, amelyben az ellentétpár két oldalának különbsége nem képez határt, vagy akár el is halványul, Schöpflin és Komlós is – mindketten személyesen érintve az asszimilációról és a disszimilációról szóló vitában – úgy válaszolt a kritikára, mintha abban az irodalom területén a zsidósággal kötött recepciós szerzôdés módosítása fogalmazódna meg.
Schöpflin Aladár határozottan visszautasította a különbségek ellenfogalmakba rendezését, ugyanakkor az asszimiláltakhoz képest a „többi magyarságról" ô is egységes, kulturális és társadalmi különbségek által nem tagolt közösségként beszélt: „Azt, hogy valaki germánból, szlávból, zsidóból asszimilálódott a magyarságba, nem kell és nem is lehet letagadni, hiábavaló is volna, mert a figyelmes szem észreveszi a legnemzetiszínûbb takaró alatt is. De bármennyire érezzük és tudjuk, hogy asszimilálódásunk még nem százszázalékos, hogy megôriztünk magunkban bizonyos le nem vetkôzhetô különbségeket, lényünknek mégis nagyobb és tudatosabb része az asszimilált rész, az, amiben azonosak vagyunk a többi magyarsággal. A mi életünk is a magyar élet, s ha életrôl írunk, a magyar élet akad a tollunkba. A világ és az élet túlnyomó részére való reagálásunk semmiben sem különbözik a törzsökös magyarságétól, a problémáink, a komplikációink, az aspirációink ugyanazok."
Komlós Schöpflinnel ellentétben egyetértett Móricz elôfeltevéseivel, ezért a A zsidó lélek az irodalomban kijelentéseit a recepciós törvény és a nyugati típusú asszimilációs stratégia helyes és kívánatos módosítási ajánlataként olvasta:21 „A magyar irodalom akkor is nyitva lesz elôttetek, ha zsidó magatokról írtok. Ha magatokról írtok, jobbat fogtok írni. A mûvészet érdeke kívánja tôletek, hogy magatokról írjatok." Ebben az ajánlatban Komlós arra is lehetôséget látott, hogy a zsidóság pozitív tartalmakkal telítve alakítsa ki identitását: „Mint az életet, úgy a különbözô népeket sem viselhetjük el, ha képmásukat nem láttuk a mûvészet tükrében. Minden népnek módjában áll, hogy mûvészetének és történetének nagy alakjaiban szemlélje magát, ám a mai zsidónak, ha származására gondol, csak kávéházi és hivatali személyes ismerôsei juthatnak eszébe, akiket megcsúfító közelségbôl lát – legföljebb még »Kohn, aki megy a vonaton«, vagy »a három zsidó, aki az állomáson találkozik«. Csoda-e azután, ha elbírhatatlan poézis nélkül valónak érzi a fajtáját és azért önmagát is méltóság nélkül valónak?" De amíg Schöpflin A zsidó lélek az irodalomban megírásának jelenében, a húszasas, harmincas évek tragikus kimenetelû vitáinak kontextusában olvasta Móricz cikkét, addig Komlós olyan jövô horizontja alatt válaszolt, amelyben a korábbiaktól gyökeresen eltérôen alkotódik meg a nemzet fogalma, lemondva a homogén egység ideájáról, és így nem lesz mód a különbségeket kijátszani egymás ellen. A különbségek itt nem bipoláris ellentétként, hanem szüntelen átváltozásként és átmenetként jelennek meg. Az idegenség a folytonos átmenetek terében nem a sajáttal szemben rögzített tragikus hiány, hanem a kezdettôl és a végtôl elzárt emlékezet önfelismerésének nyoma: „A »nemzet« a jövôben alighanem valóban más lesz, mint ahogy a 19. század elképzelte. De igazában nem is volt olyan soha, csak az elméletcsinálók álmaiban. A 19. század nemzetfogalma a fiatal és túlbuzgó nacionalizmus szülötte volt, ami a maga feltétlen egységén belül nem akart megtûrni semmiféle faji, felekezeti, táji különbséget. […] Ma is ragaszkodunk a nemzeti egységhez, sôt ma, a gyûlölködô kis partikularizmusok idejében még jobban, mint a háború elôtt, mikor a nemzet már megvalósult szûk keretnek látszott, amelybôl tovább akartunk menni, még nagyobb egység felé. De ma már tudjuk, hogy az a feltétlen egységesítô törekvés, amely a múlt századot jellemezte, visszafelé sült el. Az új nemzetfogalom rugalmasabb lesz, mint a régi. Annak tudatában fog készülni, hogy különbözô közösségeket zár magába: ha ezek új, nagyobb közösséggé állnak össze benne, nem fogja bánni, hogy amellett megôrzik a maguk külön egyéniségét is."
Komlós Aladár talán legjelentôsebb irodalomtörténeti mûve, a Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig,22 amely 1997-ig kéziratban hevert, hallatlanul terjedelmes filológiai anyagot megmozgatva – és láthatóan a Móricz-vita tanulságait is felhasználva – tárgyalja azoknak a modelleknek és stratégiáknak a történetét, amelyek a kiegyezést megelôzô és az azóta eltelt idôszakban a magyar-zsidó irodalom kérdésében hangot kaptak. Mielôtt megvizsgáljuk azokat az álláspontokat, amelyek a témával kapcsolatban ma, egy 1996-ban megrendezett konferencián megjelentek, tanulságos számba vennünk, hogy a magyar-zsidó irodalom mindmáig legavatottabb történetírója miként határozta meg a maga számára munkájának tárgyát. A könyv bevezetôje polemizálva igyekszik eljutni a tárgy használható definíciójáig: „A magyar-zsidók irodalma magyar volt, mert magukat magyarnak érzô emberek lelkébôl fakadt, a magyar élet, történelem, mûvelôdés meghatározott pontjain. S mivel a mûvészetet mindig az a legtágabb közösség determinálja, amely megérti, a magyar-zsidó írók mûveit a nyelv révén is az egyetemes magyar közönség határozta meg, amely elérhette azokat. De e mûvek zsidók is voltak egyszersmind, rendszerint íróik tudta nélkül, sôt gyakran akarata ellenére." Szakítsuk meg itt egy pillanatra Komlós szövegét. Feltûnô, hogy nem magyar-zsidó irodalomról, hanem magyar-zsidó írókról beszél, ami nem csupán az irodalomszociológiai szempontokra rendkívül érzékeny szellemtörténeti iskola gondolkodásmódjából fakad, hanem sokkal inkább abból a megfontolásból, hogy a magyar irodalom egy részérôl beszélve képtelenség olyan nyelvi-poétikai ismérveket felmutatni, amelyek megnyugtatóan jellemzik a minden szempontból rendkívül heterogén szövegcsoportot. Mindez azt jelenti, hogy Komlós hasonlóképpen jár el, mint a természettudományos osztályozás tudósai: a magyar irodalom egyik szociológiailag definiált alcsoportjáról beszél. Tehát a „magyar" és a „zsidó" között alárendelô viszonyt feltételez, de amíg az elsô determináns a nyelvhez, a kultúrához való tartozást fejezi ki, addig a második tartalma igen bizonytalan. A továbbiakban Komlós Aladár ez utóbbi meghatározottság tartalmait igyekszik rögzíteni: „Egy népnél, mely kétezer éve elfelejtette ôsi nyelvét, amelynél e nyelven a legutóbbi idôkig csak a szakemberek kis körének érthetô literatúra született, a nyelv a legalkalmatlanabb kritérium a hovatartozás megállapítására. Egy másik felfogás szerint egy író csak akkor tartozik a zsidó irodalomhoz, ha tárgya a zsidósággal nyílt vonatkozásban van; de akik »opportunizmusból«, vagy óvatosságból, vagy közömbösségbôl kerülik zsidóságuk lelki területeit, nem tartoznak ide. Ez a felfogás sem helyes. Ha e nézetet más literatúrára is kiterjesztenénk, Goethe nem volna német költônek tekinthetô, mert nem politizált, s az a magyar poéta, aki nem írt hazafias verseket, nem lenne magyar költô. Egy harmadik felfogás már csak a zsidó szellem megléte alapján hajlandó egy-egy mûvet a zsidó irodalomhoz sorolni, ennek biztosítékát viszont a zsidó író és zsidó tárgy együttesében látja. Így a zsidó irodalom olyan páratlan literatúra lenne, hogy valószínûleg egyetlen teljes írói oeuvre sem tartozna hozzá, csak egyes mûveket foglalna magába. […] Ha viszont valaki magának a külsô ismérvhez nem kötött, csupasz zsidó szellemnek alapján akarná eldönteni, hogy egy mû a zsidó irodalomhoz tartozik-e vagy sem, úgy, minden egzakt kritérium híján, a legteljesebb önkényt szabadítanók rá a zsidó irodalom kutatására. […] Nincs más hátra, mint számba venni minden mûvet, mely zsidó tollából származott. E mûvek összességét, szavakon való meddô vita elkerülése céljából, ám ne nevezzük zsidó irodalomnak, csak a zsidóság irodalmának." Úgy vélem, a probléma ezzel csak látszatra oldódott meg. A definíció kiegészítése azt az irodalmat tekinti magyar-zsidó irodalomnak, amelyet Magyarországon született, zsidó származású írók magyarul írtak. Tehát a két determináns változatlanul kiegyensúlyozatlanságban áll egymás mellett, ezért történhet, hogy amikor Komlós 1936-ban példákat keresett álláspontjának igazolására,23 döbbenetes melléfogással arra a Josef Nadlerre hivatkozott, aki már akkor is a náci indíttatású osztrák irodalomtörténet-írás „legkiemelkedôbb" alakja volt, valamint arra a Farkas Gyulára, akinek két évvel késôbb megjelent könyvérôl, Az asszimiláció kora a magyar irodalomban (1867–1914) címû munkáról éppen ô írta az egyik legalaposabb és legnegatívabb kritikát. Komlós Aladár, aki egyaránt ellenfele volt Mendelssohn filozófiájának, illetve a Napóleon törvénykezésének modelljét követô nyugati asszimilációnak, valamint az ortodoxia programjának, nem találhatta meg a megfelelô érveket a magyar irodalom heterogenitásának és a magyar-zsidó irodalom létének bizonyítására, mert nem a kultúrák, a hagyományok eredendô összetettségébôl, elhatárolhatatlanságából indult ki, hanem a nyelviség, a származás, a vallás pozitív fogalmaiból, amelyek – a pozitivizmus egyik kedvenc fordulatával, a mennyiségnek a minôségbe való átcsapásaként – szükségszerûen vezették a faj fogalmának veszélyes területére.24
Az az 1996-ban megrendezett konferencia, amelynek anyagát A határ és a határolt címû kötetben összegyûjtve vehetjük kézbe, abban a térben fogalmazta meg kérdéseit és válaszkísérleteit, amelyet itt szimbolikusan Móricz méltatása, valamint Schöpflin és Komlós válasza jelölt ki. A mai kérdések háború elôtti múltjával az elôadók is tisztában voltak, amit jelez, hogy a kötetben foglalt elôadások túlnyomó többsége – a jelen horizontja alatt – a „magyar-zsidó" kifejezés által jelölt problémaköteg ötven-hatvan évvel ezelôtti összefüggéseivel foglalkozik. Ennél mindenképpen meglepôbb, hogy a könyvben szinte kizárólag az a három álláspont képviselteti magát – igen színvonalasan –, amelyet Komlós jó okkal utasított el. Azok, akik a nyelvi szempontot részesítik elônyben, természetesen azt vallják, hogy a magyar-zsidó irodalomhoz azok a mûvek tartoznak, amelyek Magyarországon valamely zsidó nyelven, héberül vagy jiddisül keletkeztek. Mindez azt jelenti, hogy ez az irodalmiság a XIX. század végére, tehát a zsidó származású írók magyar irodalmi szerepvállalásának kezdetekor már holtnak tekinthetô. Ezt az álláspontot képviseli Raj Tamás, Bányai Viktória és Lichtmann Tamás. Ám a kötetet záró tanulmányban, amely Pap Károly önértelmezésérôl szól, Lichtmann Tamás olyan módon gyengíti el ezt a véleményt, hogy kételyekkel telt álláspontja nagyon közel kerül Komlóséhoz: „Ugyanakkor az is kétségtelen, hogy a magyar (és minden más) irodalmon belül léteznek bizonyos specifikus csoportok, alrendszerek, a kérdés tehát ennyiben jogos. […] Ám ebben az esetben fel kell tenni az irodalomelméleti-poétikai kérdést, hogy milyen nyelven túli közös jegyek alapján lehetséges az alrendszerképzés? Félô, hogy ezek a közös jegyek kívül esnek az esztétikai vizsgálódás keretein."
A származás szempontjai Pomogáts Béla és Veres András hozzászólásában játszanak központi szerepet. De amíg Pomogáts Béla rendkívüli óvatossággal figyelmeztet arra, hogy „a zsidó-magyar25 irodalom" fogalmának felvetése sohasem volt pusztán irodalmi és irodalomtörténeti kérdés: mindig a magyar zsidóság asszimilációjának és történelmi-kulturális identitásának ügyét érintette", és ennek megfelelôen úgy véli, hogy a magyar-zsidó irodalom olyan kettôs identitást jelöl, amelynek elfogadása vagy elutasítása mindenkinek magánügye, addig Veres András Jászi Oszkár egyik megjegyzésébôl kiindulva valamiféle elvont lelkiség, történetileg kialakult mentalitás jegyeit is fel kívánja fedezni a zsidó származású írók mûveiben, amit végül is a teljes kulturális elidegenedettség érzésében talál meg, vagyis azt mondja, hogy a „magyar-zsidó irodalom valójában egy kettôs (illetve többszörös) tagadásra épített állítás", az idesorolható írók „elôbb a zsidó tradícióktól oldódtak el, késôbb pedig a magyaroktól". Kár lenne Veres András állítását csupán azzal a formális kijelentéssel cáfolni, hogy mivel a problémák sosem a válaszokban, hanem a kérdésekben ragadhatók meg, ezért egy kultúrától, amelyben benne élünk, csupán a teljes emlékezetvesztéssel lehetne eloldódni, mert a tôle való elidegenedés is olyan önértelmezési stratégiát, lehetséges választ jelöl, amely része az adott kultúrának. Sokkal többet mond ennél az, hogy Veres András a Nyugatot és A Szellemet, valamint Bródy és (saját álláspontját gyengítve) Kassák nevét sorolja fel, akik szerinte „fokozott mértékû nemzetközi tájékozódásuk" révén úgy tudtak meghaladni „egy zárt és megújulásra képtelen normarendszert", hogy „átléptek belôle egy másik, tágasabb normarendszerbe". Ha a kánonokat zárt normarendszerekként állítjuk szembe egymással, a Horváth János-i érveléshez hasonló belátásokhoz jutunk. A korszakküszöb Veres Andrásnál is a hagyománytól való elidegenedés formáját ölti, amit ô a nagy irodalomtudós elôddel szemben pozitív fejleménynek lát, ráadásul összekapcsolja a zsidóság megváltozott önértelmezésével. Az itt felmerülô kérdések távolabbi múltját alighanem a nemzetiség és a kozmopolitizmus Arany és Reviczky között kirobbant vitájában kellene keresnünk, most azonban elégedjünk meg azzal a megjegyzéssel, hogy a Nyugat elsô nemzedékének költôi nem szakadtak le a XIX. század hagyományairól (elég ha az Aranyt bíráló Ady romanticizmusára gondolunk), ugyanakkor kétségtelenül hozzájárultak a Horváth János által is támogatott Riedl-féle Arany-kép megváltozásához. Aligha kell ékesebb bizonyíték erre, mint hogy más-más módon milyen fontos szerepet játszott Arany hagyománya – zsidó származású írókról szólva – Füst Milán, Szép Ernô, késôbb Vas István, Radnóti Miklós és Zelk Zoltán modernségében, ahogyan azt sem lehetne megérteni Veres András érvelése alapján, miként jött létre oly szoros szellemi kapcsolat Babits és Horváth János között a harmincas évek elején.
Van olyan hozzászólás is a kötetben, amely ha nem is a meghatározás igényével, a zsidó szerzô és a zsidó téma találkozásában vizsgálja a magyar-zsidó irodalom problémáját. Sanders Iván Nádas Péter Emlékiratok könyvének olyan olvasatát nyújtja, amely a szereplôk zsidó származásával, történetével függ össze. E tanulmány a szerzô és a téma mellé egyenrangú félként odahelyezi azt az olvasót is, akit metakommunikációs beállítottsága és tapasztalatai képessé tesznek a zsidóságra utaló nem mindig nyilvánvaló szignálok megértésére, a szöveg egy lehetséges újabb megértési horizontjának kialakítására.
A Móricz által megbírált jelenség, a „zsidótlanítás" esztétikai szempontú megközelítését tartalmazza Heller Ágnes esszéje (Zsidótlanítás a magyar irodalomban, 349–362. old.). Molnár Ferenc Pál utcai fiúk, Déry Tibor A befejezetlen mondat és Lengyel Péter Cseréptörés címû regényének kódjaiban egyaránt fellel olyan nyomokat, amelyek a kulcsszereplô zsidó származására utalnak, és olyanokat is, amelyek megkísérlik elfedni vagy összezavarni ezt az olvasói tudást. Az elemzés leginvenciózusabb, ugyanakkor legvitathatóbb teljesítménye Molnár mûvéhez fûzôdik: míg Boka János alakjában a magyar nemzet, annak legszebb és legnemesebb vonásainak reprezentánsát leli meg, addig Nemecsek Ernôben és Geréb Dezsôben a XX. századi asszimilációnak azt a két alaptípusát, amelyet Hannah Arendt parvenünek és páriának nevezett. „Geréb a parvenü, Nemecsek a pária. Geréb féltékeny. Úgy hiszi, hogy ô van olyan jó, mint Boka […], miért nem ôt választják akkor elnöknek? Geréb féltékenysége a parvenü féltékenysége, az újonnan jött pályázik itt az elsô helyre. Nemecsek, a pária, viszont meg akarja mutatni, hogy ô nagyobb hôs azoknál, akik a grundhoz tartoznak, hogy neki fontosabb a haza, mint amazoknak és hogy mindent, de abszolúte mindent hajlandó megtenni érte. Ô meghal a grundért és Bokáért." (354. old.) Heller Ágnes véleménye szerint a zsidótlanítás Molnár Ferenc esetében esztétikailag magasrendû alkotást eredményezett, mert általa egy szociológiailag és pszichológiailag is hiteles általános narratíva jött létre, míg ugyanez a mûvelet Déry regényében szociológiailag, Lengyelében pedig lélektanilag teszi követhetetlenné, sôt a Cseréptörésben egyenesen elhibázottá a koncepciót. Heller Ágnes izgalmas értelmezését, amelynek alapja a zsidó író és a zsidó téma összefüggése, aligha lefolytatható vitába hívja Beney Zsuzsa tanulmánya (Németh Andor és József Attila, 337–348. old.), amely a magyar-zsidó irodalom egyik lehetséges hôséül József Attilát választja, és ezzel eltöröl, vagy legalábbis elbizonytalanít minden olyan pozitív kategóriát, amelyhez ez az irodalmiság köthetô lenne. Hiszen József Attilára kétségtelenül erôs hatást gyakoroltak közvetlen környezetének zsidó származású tagjai, akik közül néhány önszemléletében ez a szempont fontos szerepet játszott. Elég ha csupán Németh Andor nevét említjük. Ô volt az, aki felhívta József Attila figyelmét Kafka mûveire, és megismertette a zsidó miszticizmus bizonyos gondolataival, amelyek visszhangja kétségtelenül kihallható kései költészetének nem egy oly jelentôs darabjából. Ezért Beney Zsuzsa megalapozottan vezeti be elôadását azzal a figyelmeztetéssel, hogy ha valóban tudományos eszközökkel közelednénk a magyar-zsidó irodalom komplex problémájához, „olyan szerteágazó témába bonyolódnánk, melynek egyes kérdéseit szinte követhetetlenül szerteágazó körülírásokkal kellene pontosítanunk, úgy az idô, mint a földrajzi hely, és nem kevésbé a társadalmi helyzet tekintetében. Ki tudná például egzakt módszerekkel elválasztani egymástól azt, amit a két világháború közötti polgári kultúrának, és azt, amit zsidó-polgári kultúrának nevezünk? Ezek a meghatározottságok mindig olyan személyes, alkati jegyeken át érvényesülnek, melyek szintén – úgy genetikusan, mint szociálisan, pontosabban szociálpszichológiailag – is determináltak; ennek a determinációnak mértékét, a vegyület alkotóelemeit azonban soha, semmiféle eszközzel nem tudhatjuk pontosan megmérni." (338. old.)
E szerteágazó problémaköteggel szembesülve érdemes elsôként a „magyar-zsidó irodalom" kifejezését megvizsgálni. A kötet szerkesztôje a szövegekhez utólag kapcsolt elôszó megfogalmazásakor érzékelte, hogy idézôjelekkel gyengítenie kell a konferencia és a könyv címének leíró jellegét, amely annak bizonyosságát sugallja, hogy van magyar-zsidó irodalom, csupán a létformáiról érdemes vitát kezdeményezni: „az egész eszmecsere egy olyan fogalom definiálását kísérelte meg, melynek még pontos jellemvonásait is csak bizonytalankodó, és korántsem irodalomtudományi terminusokkal próbáltuk leírni. Ezért szólt ez a konferencia a »határ«-ról és a „határolt«-ról. Nem tudjuk pontosan, hogy mely mûvek és szerzôk körére gondolunk, amikor kimondjuk a magyar-zsidó irodalom kifejezést: az értelmezési tartomány – a határolt bizonytalan." Egyetértés csupán arról bontakozik ki a kötet eltérô álláspontokat képviselô szerzôi között, hogy akár létezik, akár nem létezik, a felvázolt horizontok alatt akár megközelíthetô, akár megközelíthetetlen az a fenomén, amelyet a „magyar-zsidó irodalom" jelöl, értelmezésének és elbeszélésének kerete kizárólag a magyar irodalom története lehet.
Az elôadások egy másik csoportja az asszimiláció történeti összefüggésében, illetve a hozzákapcsolódó ideológiai mozzanatok erôterében vizsgálja e szerteágazó problémaköteget. Érdekes Ungvári Tamás munkája, amely a „magyar-zsidó irodalom" kölcsönösségére tekintettel a húszas, harmincas évek asszimilációs stratégiáit veszi számba. Az értékelés rögzített pontja, amelyhez a különbözô magatartásmodelleket viszonyítja, a zsidótörvényekkel bevezetett holocaust. Én magam két okból sem vagyok benne bizonyos, hogy a háborús zsidóüldözés megfelelô hátteret nyújt az értelmezéshez, még akkor sem, ha a nürnbergi törvények visszamenôleg is megkérdôjelezték az ôsök asszimilációját. Egyrészt azért nem, mert a holocaust téridejében a különbségekre való tekintet nélkül minden beilleszkedési kísérlet sikertelennek bizonyul, holott – és valójában ez ad okot a töprengésre – a második világháború után, az 1948-tól 1953-ig terjedô idôszak megváltozott társadalmi feltétetelei között az asszimiláció neológ modelljének törekvései ugyanúgy felerôsödtek, mint a cionizmus érzésvilága. Másrészt az is vitatható, hogy azokkal a fogalmakkal, amelyekkel a húszas, harmincas évek publicisztikája élt (mert a viták jellemzô módon fôleg újságcikkekben dúltak), meg lehet-e egyáltalán érteni az asszimiláció kérdését. Ungvári Tamás tanulmányát olvasva mind határozottabbá vált bennem a gyanú, hogy nem annyira a különbözô asszimilációs stratégiákról, mint inkább a bennük kulcsszerephez jutó fogalmak (faj, származás, nemzet, népiség, beolvadás stb.) történetérôl és lehetséges jelentéseirôl kellene beszélnünk.
Külön szót érdemel a könyv két legkidolgozottabb tanulmánya, Schweitzer Gábor és Török Petra (a kötet szerkesztôje) munkája. Az elôbbi Farkas Gyula, Horváth János, valamint Szekfû Gyula, a XX. századi nemzeti konzervativizmus meghatározó alakjainak kapcsolatát tárja fel eddig többségükben nem közismert dokumentumok alapján.
Az asszimiláció kora a magyar irodalomban, amely az 1938-as zsidótörvények országgyûlési tárgyalásával egy idôben jelent meg, megkerülhetetlenül tanulságos mélypontja irodalomtörténet-írásunknak, ugyanakkor kijelöli azt a határt is, amelyet Németh László kivételével a nemzeti konzervativizmus egyetlen fontos ideológusa sem kívánt átlépni a háború elôestéjén. Schweitzer Gábor tanulmányát jól egészíti ki Török Petráé, aki olyan munkát végzett el, amilyet elôtte alighanem egyedül Komlós Aladár. Végigolvasta az 1880 és 1944 között megjelent magyar nyelvû zsidó felekezeti sajtót, hogy kimutathassa, hol húzódnak a hitközségek holdudvarában élô elit zsidó önértelmezésének törésvonalai és fordulópontjai. Anyagának szempontjából a többi elôadó által vizsgált korszakra és a Móricz-vitára nézve is helytállóan állapítja meg, hogy „az 1930-as évekre a magyar-zsidó irodalom kettészakadt. Egyrészrôl kialakult az asszimiláltak irodalma, mely teljesen a magyar irodalom korabeli tendenciáit és normáit követte, mûvészi értékben egy lépéssel sem lemaradva azok mögött. A másik irányzattá a felekezeti költészet »gyakran lesajnált« irodalma vált." Míg az elôbbivel kapcsolatban csak igen vitathatóan vethetô fel a zsidóság nem esztétikai szempontja, addig az utóbbiban csak – nem kevésbé vitatható – morális értékek fedezhetôk fel, nem pedig mûvésziek.26
Amint Komor András regényének közvetlen recepciója, valamint annak megfontolásai példázzák, a zsidóság fogalmának jelentése a kiegyezés kora után eltelt évtizedek során nagymértékben módosult. Azokban a vitákban, amelyek a mai beszédeket is akarva-akaratlanul meghatározzák, e fogalom irodalmi mûvekhez rendelve valamiféle temperamentumot, szellemiséget, történeti tapasztalatot fed. Ám e temperamentum természetét azok, akik e tárgyban megnyilatkoztak, ugyanúgy „mi a…?" szerkezetû, definíciót igénylô kérdésekkel kísérelték meg megközelíteni, mint azok, akik a magyarság immanens tartalmait kutatták. A zsidóság és a magyarság kérdése az elmúlt mintegy száz év hagyományában párhuzamosnak mutatkozik, megvitatásuk vagy megvitathatatlanságuk nem lehet független egymástól. Figyelemmel a sorok közötti, sorok mögötti szövegek áttekinthetetlen értelemszövedékének életére is, valamint arra a mindmáig inkább elfedni, mintsem megérteni és gyógyítani próbált törésre, amit a második világháború és benne a holocaust történelmünkben jelent, úgy vélem, hogy sem a „magyar", sem a „zsidó" szó útja nem vezethet ki a zárlatos elôfeltevések körébôl mindaddig, amíg a saját és az idegen kultúra, egyáltalán
a birtokolt vagy tulajdonságként meghatározható kultúra képzetével közelítjük meg ôket. Mert akármit jelentsenek is e szavak, ha tulajdonságként egy emberhez vagy egy szöveghez rendeljük ôket, berekesztjük, kioltjuk a velük jelölt elbeszélésfergeteget. Az ilyen hozzárendelések a jelent, adott esetben egy szöveg jelenlétét, valamiféle eredetben (származásban, az író neveltetésében és sorsában) ragadják meg, holott ezek az átszövôdô elbeszélések, amelyek mindig visszatérnek a fikcióként értett, a jövôhöz tartozó kezdet problémájához, nem lehetnek tulajdonai, sajátságai egy szövegnek, még kevésbé egy embernek, aki maga is úton van, tehát már és még nem nevezhetô sem magyarnak, sem zsidónak.
A „magyar" és a „zsidó" szó közé kötôjelet író hagyomány legfontosabb alakja minden bizonnyal Radnóti Miklós, akit ahhoz hasonlóan, ahogyan Jacques Derrida A másik egynyelvûsége címû elôadásában magát nevezte „a" francia-maghrebinak, joggal nevezhetnénk „a" magyar-zsidónak, hiszen sorsának beteljesülése a teljes kívülség területére vezette: kívül került a zsidóságon és a katolicizmuson éppen úgy, mint amiképpen munkaszolgálatosként kitagadta a magyar állam is. Éppen ezért olyannyira elgondolkodtató, hogy költészetének befogadását túlnyomó részben mindmáig a végszóként értett kezdet határozza meg. A határ és a határolt címû kötetben ebbôl a helyzetbôl igyekszik kimozdítani e költészetet Szegedy-Maszák Mihály elôadása (Radnóti Miklós és a holocaust irodalma, 207–229. old.), amely e költészetet mindenekelôtt Paul Celan nyelvszemléletével, szélesebb kontextusban a holocaust európai irodalmiságának típusaival összehasonlítva arra a következtetésre jut, hogy „Radnóti költészetének sajátos jellegét az adja, hogy miközben sorsa egyre inkább a zsidósághoz kapcsolta, költôként mind jobban azonosította magát a nyelvi és kulturális közösségként felfogott magyarsággal" (218. old.). E kijelentés a zsidóságot külsô kényszerként, míg a magyarságot mélyen átélt azonosságként ismeri fel e költészetben, és a Radnótiról szóló újabban feltûnôen szûkös szakirodalomhoz, valamint azokhoz, akik a költô magatartását és líráját egy lehetséges modell magas szintû megtestesülésének tekintik, végsô érvként Szegedy-Maszák Mihály is arra a Komlós Aladárnak szóló válaszlevélre hivatkozik, amelyet Radnóti 1942. május 17-én jegyzett be naplójába. Holott e nyilatkozat megfogalmazásának idejében és a Komlóssal folytatott baráti vita kontextusában külön-külön is sokkal differenciáltabban interpretálja a zsidóság és a magyarság önazonosító jelentését, mintsem hogy ilyen egyszerû sémában össze lehetne ôket kapcsolni. A zsidóságtól mint hitgyakorlattól vagy felekezeties tematizáltságtól Radnóti valóban mindig távol állt, és annál is távolabb a zsidótörvények paranoid eredetkutatásától. Ám e levélben nem a zsidóságtól magától határolta el magát, csupán azt tagadta meg, hogy részt vegyen egy olyan antológiában, amelynek elsôdleges szerkesztési szempontja a szerzôk zsidó származása volt, mert minden bizonnyal úgy vélte, hogy a szövegek értékessége vagy értéktelensége ilyen kategóriákkal nem közelíthetô meg. Mint láttuk, Komlós céljai már 1930 körül megfogalmazódtak, de 1942-ben egy ilyen antológia valóban inkább a disszimiláció, sôt a hivatalos diszkrimináció belsô igazolását nyújtotta, és semmiképpen sem járult hozzá egy új irodalmiság kialakulásához. Azonban amint Sík Sándorhoz írott levelei bizonyítják, Radnótit ugyanilyen viszony fûzte a katolicizmushoz is.27 Az a „költônemzet"28 vagy még inkább könyvespolc-nemzet, amelynek elevensége mellett e levél hitet tesz, kétségtelenül utópikus vonásokat mutat, utópizmusa azonban abban áll, hogy eltöröl minden határt a magyar és a zsidó, a keresztény és a zsidó entitás között: „Igen, – felelem ilyenkor, Arany és Kazinczy. S valóban nagy-, vagy dédnagybátyáim ôk.
S rokonom a hitétváltó Balassa, az evangélikus Berzsenyi és Petôfi, a kálvinista Kölcsey, a katolikus Vörösmarty, vagy Babits, avagy a zsidó szép Ernô, vagy Füst Milán, hogy közelebb jöjjek. S az ôsök? A Berzsenyi szemével látott Horatius éppúgy, mint a zsidó Salamon, a zsoltáros Dávid király, Ésaiás, vagy Jézus, Máté vagy János stb. rengeteg rokonom van. […] Akkoriban elhatároztam, hogy megtérek, hogy ne »más vallás« jelképeivel éljek, mert ez nékem nem »más« vallás, az Újtestamentum költészete ép úgy az enyém, akár az Ótestamentumé s Jézusban is »hiszek«, nem tudok jobb szót rá, bár a hit…"29 A felsorolt nevek a prosopopeia alakzataiként mûködve arcot és idôt kölcsönöznek a megalkotott egységes „nemzetnek", ám ez az egység nem kitüntetett tulajdonságok, sajátságok jegyében szervezôdik, és nem felel „mi a…?" formájú, azonosítást váró kérdésekre, hanem a differenciák megôrzésével újra és újra elbeszél egy olyan történetet, amely az elbeszélés lehetôségének egyszerre több változatát is életben tartja. Az elbeszélésrôl csupán azt állíthatjuk bizonyossággal, hogy mindent magyarul mond. Radnóti a Biblia Károli által készített magyar fordítását és Arany mûveit vitte magával a munkatáborba. Úgy vélem, az asszimilációnak azon a történeti pontján, ahol élt, ez már nem választás kérdése volt. A Bibliát ô már nem olvashatta, nem érthette meg más nyelven, mint magyarul, ez az a nyelv, amelyre ô maga is fordított, a magyarság az egyetlen kör, amelyben értelmezhette jelenlétét,30 és mindez egyben utat is jelentett számára az elveszett szent nyelv felé. Ennek az útnak a neve: Arany János:31 aligha véletlen, hogy a háború utáni magyarországi zsidó szellemi élet legnagyobb alakja, Scheiber Sándor is egész élete során szenvedélyesen foglalkozott Arany János költészetével.
Amikor A határ és a határolt címû kötetet a kezembe veszem, elsôsorban az foglalkoztat, hogyan felelnek az elôadások a magyar-zsidó jelzô kötôjelében megmutatkozó ígéretére. Az elôadások hangja rendkívül különbözô, a tudományos igényû tanulmánytól a vázlatokon és a kisebb igényû megjegyzéseken át az írói esszéig terjed. Közös bennük, hogy a kifejtett állításokat tartalmazó írások közül szinte mind egy jövôbeli kutatás vagy vizsgálati kérdés kijelöléséig jut el. A konferencia és a kötet alcíme a megszólalók többségében valamiféle definíciós szükségletet ébresztett, mások pedig arról fejtették ki véleményüket, miért lehetetlen meghatározni a magyar-zsidó irodalom érvényességi körét, következésképpen miért nem lehet e kategóriával érvényes módon megközelíteni irodalmi jelenségeket. A definíciós kísérletekben, függetlenül attól, hogy e kísérlet milyen eredménnyel járt, az elhatárolás szándéka dominált: irodalomszociológiai vagy tematikai szempontokra támaszkodva felállítható-e a magyar irodalmon belül a mûveknek és/vagy a szerzôknek egy olyan csoportja, amely a „magyar-zsidó irodalom" címkével jelölhetô.
A szétbomló problémaköteg kétségeinek ismeretében egyedül Ferenczi László elôadása (Egy komparatista töprengései, 194–206. old.) tette meg vizsgálatának alapjául a vitatott fogalom meghatározhatatlanságát. E belátás nyomán, valamint az asszimiláció fogalma körül kibontakozott korábbi összetûzések eredendô elhibázottságát megfontolva arra a következtetésre jut, hogy „a »van-e zsidó irodalom« talán inkább politikai és érzelmi – mint irodalmi kérdés." E mondat után a következô bekezdésben megengedô hangot üt meg: „Ha van zsidó irodalom, akkor az magába foglalja a héber, a jiddis, a ladino irodalmakat a szó szûkebb, és minden egyéb nyelven zsidó szerzôtôl írt mûvet a szó tágabb értelmében.
A zsidó irodalom ez esetben hasonlatos a frankofon irodalmakhoz." (204. old.) Én magam Ferenczi Lászlóval vitatkozva úgy vélem, hogy az irodalom nem határolható el a politikától, sôt éppen az asszimilációról, illetve a magyar-zsidó irodalomról szóló vita mutatta meg, hogy nem csupán az egyes irodalmi mûvek, hanem maga az irodalmiság is nyitott a politikum felé, hiszen a politika mindenekelôtt a közösségek történeti önelbeszélésének egyik módja: a nyelvi és a politikai cselekvés közé nem húzható határvonal. Mindez azt is jelenti, hogy a szép kanti fogalma, vagy szélesebb értelemben az esztétikum nem alapozhatja meg kielégítôen az irodalom mûvelését, ez az elhatárolás csupán azt szolgálja, hogy Kanttal együtt állíthassuk, „a költészetben minden ôszintén és becsületesen történik", tehát arra, hogy minden következmény alól eleve felmentve magunkat az esztétikai területét kritizálhatatlanná és destruálhatatlanná tegyük a kívülrôl érkezô (pszichológiai, szociológiai, nyelvfilozófiai, mûvelôdéstörténeti stb.) kérdésekkel szemben. Ám az irodalmiság, a nyelv és a politikai önelbeszélések viszonyának vizsgálatakor a magyar-zsidó irodalom létérôl vagy nemlétérôl (hogyan van, ha nincs, és miért nincs, ha van) szólva nem indulhatunk ki a frankofon irodalmi közösség példájából. E nyelvi közösség széttartó kultúráit mindenekelôtt a gyarmatosítás, tehát egyfajta erôszakos összegyûjtés fûzi össze, ahol a francia nyelv az anyaországon kívüli frankofon világban – Kanadát kivéve – mindenütt az úr nyelveként él, míg a zsidóság esetében a szétszóródás eredménye az a tény, hogy a zsidó kultúra legjelentôsebb irodalmi alkotásai kétezer éve befogadó, vendéglátó nyelveken születtek meg. Ez rendkívül fontos különbség, mert az úr, a gyarmatosító ellen fel lehet lázadni, hiszen a gyarmatosított otthon van, míg a vendéglátó ellen még akkor sem, ha felmondja a vendégséget, mert a vendég nem a saját házában él. A recepciós szerzôdésben a vendéglátó lemondott arról, hogy elhatárolja magát a vendégtôl, a vendég pedig arról, hogy egy másik kultúra kontextusában beszélje el történetét. Az elmúlt másfél évszázad korszakai azt mutatják, hogy ez a szerzôdés a felbontására irányuló minden törekvés ellenére sem mondható fel, hiszen ez a magyar történelem értékeinek, bevésett, beégett nyomainak olyan kitörlését jelentené, amelyek nélkül nem lehetne elbeszélni ezt a történelmet, és a vendég sem mondhatja fel e szerzôdést, csak azon az áron, hogy szakít szüleivel, nagyszüleivel és dédszüleivel, akiknek a csontjai itt vannak elrejtve,32 azaz ha megszakítja és elbeszélhetetlenné teszi saját történetét. Azonban a szerzôdés nem semmisíti meg a különbségeket, nem egységesít, hanem az együttlét terén belül differenciál. Ugyanúgy, ahogy egyetlen ember sem képes személyiségét homogén egységként elbeszélni, egy nemzet kultúrája is csak sokféle hang néha zavarosnak ható, folytonosan vitában álló kórusaként értelmezhetô.
A határ és a határolt
címû kötet elôadói valójában
azon fáradoznak – többségük véleménye
szerint sikertelenül –, hogy a differenciálódó
együttlét történetét egyetlen grafikus jelbe
foglalják. A felkínált változatok (magyarországi
zsidó, magyar zsidó, zsidó-magyar, magyar-zsidó)
a konferencia és a könyv címéhez híven
megôrzik a határt a „magyar" és a „zsidó" között,
hogy azután – leginkább a címbe emelt grafikai formában
– mindent megtegyenek e demarkáció elgyengítéséért.
Úgy vélem, e fáradozásuk azért nem jár
sikerrel, mert a differenciát határként kívánják
érvényesíteni, tehát az azonosság és
a különbség játékáról lemondva
a honosok és a jövevények történeteként,
a sajátság és az idegenség paradigmájában
beszélik el az együttlétet. A határ és
a differencia problémájával legkörültekintôbben
kétségtelenül az az írásmód néz
szembe, amely kötôjelet ír a magyar és a zsidó
szavak közé. Ám a történetnek ez a grafikus
jel sem felel meg. Ahogy ez az írás is, a kötetben foglalt
elôadások is egy leírhatatlan jelet beszélnek
körbe szélesebb vagy szûkebb körökben: egy
olyan jelet, amely megjeleníti és elbeszéli, hogy
Európának ezen a helyén, ahol a házunk van,
miként foglalja magában a „magyar" a „zsidó"-t, a
„zsidó" pedig a „magyar"-t. Mert az otthon csak nyitott ház
lehet. De még egy ilyen jel sem lenne érvényes alakzata
annak, ami itt történt. E jelben ugyanúgy részének
kellene lennie a „német", a „szlovák", a „délszláv",
a „román" szónak, mint a különbözô vallási,
táji és rétegkultúráknak. E jelet alighanem
úgy hívnák, a „Kárpát-medence története",
és e jelben lenne helyük az államiságok történetének
is. E jel olyan lenne, mint a föld, amely befogadja a csontokat, és
ahol befogadta, az élôk felállítják emlékköveiket,
amelyek megkülönböztetik ôket – a jelent a múltba,
a múltat a jelenbe idézik.
1 Móricz Zsigmond: A zsidó lélek az irodalomban. Nyugat, 1930. 421–422. old.
2 „Ezek a mieink nem flamandok és nem görögök, nevük is többnyire magyar, s mégis sok van köztük, kinek nyelvreformáló buzgalmát csak különös önhittség, vakság, vagy tudatlanság értetheti meg. Ezeknek vagy nem magyar az anyanyelvük, vagy azoké nem volt magyar, kikrôl rájuk ragadt." (Horváth János: A „Nyugat" magyartalanságairól. Különnyomat a Magyar Nyelv 62. füzetébôl, 3. old.)
3 Az Ignotus, a magyarság és a népiesség címû tanulmány, amelybôl idézek, valószínûleg 1912-ben keletkezett, egykorú közlését a Magyar Figyelô visszautasította. Szerepelt volna Horváth János Két korszak határán címû kötetében, amely az egyik legkorábbi kísérlet lett volna egy korszakküszöb vizsgálatára, ám az 1913-ban elfogadott kötetet a szerzô visszavonta a kiadótól. Elsô alkalommal nyolc évtizeddel késôbb, a Literatura 1993. 1. számának élén jelent meg.
4 Horváth János: Ady s a legújabb magyar lyra. Bp. 1910. 51. old.
5 Petôfi és Arany színrelépéséig Horváth János feltételezi a közízlés lényeges megváltozásának lehetôségét, ám hagyományuk normává emelkedése után nem feltételezi többé. A tízes években így írt Petôfi fogadtatásáról: „Eötvös szerint tehát Petôfi magyarsága nem kevesebbet jelent, mint a magyar költészet teljes önállósulását, s a külföld (leginkább német-) utánzás megszûnését. Az, ami közönségéhez való viszonyát oly bensôvé tette, egyszersmind fejlôdéstörténetileg is beteljesülést jelent." (Horváth János: Petôfi fogadtatása. Új közízlés képzôdése. In: Uô.: Tanulmányok II. Csokonai Könyvtár, Debrecen, 1997. 67. old.)
6 Horváth János: A magyar irodalom fejlôdéstörténete. Akadémia, Bp.,1980. 342. old.
7 Ez utóbbi mondatot Horváth János implicit módon Ignotusnak tulajdonítja, de egyetért vele: „És valóban nem is az; s ha Ignotust e kerek tagadás felháborítja, csak azt árulja el, hogy a szónak két értelmével ûz önigazoló, hasztalan játékot." (Horváth: Két korszak határán, 12. old.)
8 Horváth: Két korszak határán, 5–6. old.
9 „A következô tanulmányok és bírálatok, alig egy-kettô kivételével, a nyugatos irodalmat kívánják megvilágítani. A Petôfi fogadtatásáról szóló elsô dolgozat csak mintegy figyelmeztetésül foglal helyet a többiek elôtt: tanulságos példát mutat be a korszakfordulatok szokásos fordulatáról, s higgadt mérlegelésre int."
10 Farkas Gyula, Szekfû Gyula és Horváth János kapcsolatáról, valamint Farkas Az asszimiláció kora a magyar irodalomban címû munkájának egykorú fogadtatásáról részletesen beszámol A határ és a határolt címû kötetben Schweitzer Gábornak Az irodalmi asszimiláció színe és fonákja címû rendkívül alapos dolgozata.
11 Horváth: Két korszak határán, 17. old.
12 Horváth János egyik Petôfi-tanulmányában e fogalom körében támasztotta fel a Petôfi-kultusz leglaposabb közhelyeit (Horváth János: Fajkérdés az irodalomban. In: Uô.: Tanulmányok II. 221–225. old.), holott éppen ezekkel szemben született meg nagy hatású monográfiája. Ez a tanulmány arra is példát mutat, hogy az érvelés céljának megfelelôen milyen könnyedén változnak meg a sajátság és az idegenség hangsúlyai, ha a védekezés helyett az elfogadás modalitásában szólal meg a beszéd: „De pillantsunk csak át a felölelt száz éven. A XVIII. század végén a hagyományos, régi magyar ízlésnek, a Gyöngyösi-félének, kik a fenntartói, esküdt hívei, mondhatnám forszírozói? Az idegen vérbôl származott Dugonics meg Gvadányi – kiket aztán egész sereg tôsgyökeres magyar, de kis kaliberû verselô követ. S ugyanakkor kik az újítók, az idegen ízlés terjesztôi, a magyar hagyomány támadói s megtagadói? A tôsgyökeres magyar Bessenyei, Csokonai, Kazinczy, majd pedig Kölcsey. – Ne pillantsunk vissza még hátrább a magyar Szent Istvánra, ki egy egész ôsi magyar törzsi világot összezúz; a nagy Zrínyi Miklósra se, ki idegenvér létére századának legtudatosabb magyarja; s korunkról se szóljunk, melyben ismét a gyökeres magyar Ady Endre »idegenedett« el a klasszikus magyar ízléstôl, mit viszont újabb beolvadottak hévvel védelmeztek. […] A »beolvadottak« […] úgy látszik, fogékonyabbak a magyarság faji és ízlésbeli különlege – mondjuk exotikuma iránt, mint az ôsibb magyar" – írja Horváth János 1922-ben. (Uo. 223. old.)
13 Lásd hasonlóan: Balassa Péter: Mi a magyar, ha nem kérdezi folyton-folyvást? I., Liget, 1993. 3. szám, 50. old.
14 „Bevallhatjuk, hogy ennek az egész ki a magyar, mi a magyar mozgalomnak az igazi kérdése az: ki nem magyar, mi nem magyar?" Illyés Gyula: Itt élned kell. Szépirodalmi, Bp., 1976. 78. old.
15 Illyés Gyula: Ki a magyar? In: Uô: Itt élned kell,
63–64. old.
16 „Bár a »mi« és az »ôk« puszta használata elhatárolást és kizárást jelez, ugyanakkor feltétele a cselekvési képességnek. Egy »mi-csoport« csak a puszta megjelölésnél és megnevezésnél többet tartalmazó fogalmak révén válhat politikailag hatékony cselekvô közösséggé. Egy politikailag vagy társadalmilag egységes cselekvô közösség olyan fogalmak mentén konstituálódik, amelyek körülhatárolják és ezzel másokat kirekesztenek, azaz amelyek révén a közösség meghatározza saját magát." Reinhart Koselleck: Az asszimetrikus ellenfogalmak türténeti-politikai szemantikája, Jószöveg, Bp., 1997. 6. old.
17 K. Havas Géza: Asszimiláció és disszimiláció. In: Uô.: Talpra, halottak! Gondolat–Nyilvánosság Klub–Századvég, Bp., 1990. 136. old.
18 Magyar Statisztikai Közlemények, Új sor. 64. kötet Bp., 1912.
19 Nyugat, 1930. 497–501. old.
20 Móricz már 1926-ban megfogalmazta elégedetlenségét a zsidó írók mûveivel kapcsolatban, amikor éppen Komlós Aladár kérdéseire válaszolva bevallotta a Múlt és Jövô lapjain, hogy már hosszú ideje úgy érzi, „a zsidó írók […] mondanivalóikat mindig idegen milliôbe csempészik".
21 „Én úgy érzem, még nem olvastam igazabban-liberális nyilatkozatot. Mert a háború elôtti liberalizmus is elfogadta teljes értékében a zsidót, ha megszûnt zsidónak lenni. Móricz akkor is örömmel látszik fogadni ôt, ha zsidó marad" – írja Komlós válaszában.
22 Komlós Aladár: Magyar-zsidó szellemtörténet a reformkortól a holocaustig. Múlt és Jövô, Bp., 1997.
23 „Most azonban egyszerre kérdésessé válik a »magyar-zsidó irodalom« elnevezés elsô tagja. Ha a zsidó származású író akarva, nem akarva, mindig a zsidó lélekbôl is kifejez valamit: magyar író marad-e mégis? A kikerülhetetlen zsidóság elismerésével nem adunk-e lovat azok alá, akik úgyis keresik az ürügyet a zsidó mûvész kiközösítésére? A legújabb irodalomtörténeti módszerek fényénél ezek az aggodalmak alaptalannak tetszenek. Az egyik legkiválóbb modern német irodalomtörténész, Josef Nadler szerint [a Lireraturgeschichte der deutschen Stämme und Landschaften 4 kötetének szerzôje –
S. G.] nincs homogén német literatúra, hanem a különbözô német törzsek és tájak más-más mûveltséget alakítanak ki; nálunk pedig Farkas Gyula mutatta ki, hogy Vörösmarty fellépéséig a magyarság különbözô vallású részei, a katolikus Dunántúl és a kálvinista Tiszántúl eltérô mûveltségû és életformájú közösséget alkottak." (Komlós Aladár: Egy megírandó magyar-zsidó irodalomtörténet elé. In: Uô.: Magyar-zsidó szellemtörténet, II. k., 78. old.)
24 „Nincs miért tagadnunk tehát, hogy a magyar zsidóság is különbözik a nemzet más vallású rétegeitôl. […] Faj-e vagy felekezet? Azt hiszem, nincs felekezeti különbség, amely csak felekezeti lenne. Bizonyos idô elteltével az eredetileg pusztán vallási eltérés erkölcsi, életmódbeli, túlzás nélkül mondhatjuk, faji különbséggé válik. […] Persze a zsidó már eredendôleg is külön fajta, míg a református és katolikus magyarban csak a vallási eltérés sûrûsödött faji különbséggé." (Uo., 79. old.)
25 Egyedül Pomogáts használja a „zsidó-magyar irodalom" kifejezést, a többiek mind „magyar-zsidó irodalomról" beszélnek. Jól tudjuk, hogy a két determináns sorrendjérôl a harmincas években komoly viták dúltak.
26 Török Petra nem említi, mégis úgy vélem, található egyetlen izgalmas kivétel: Pap Károly. ô tematikailag rokonságot mutat a felekezeti írókkal, ám novelláinak mûvészi színvonala a korszak legjelentôsebbjei közé emeli.
27 Radnóti Miklós: Napló. Magvetô, Bp., 1989. 203–205. old.
28 Ungvári Tamás kifejezése.
29 Radnóti: i. m. 209–210. old.
30 „Vihar Béla beszélt valami zsidó antológiáról. Ingerkedve mondtam neki: ha Patai, Csergô, Szabolcsi, Sós, Barát stb. kimaradnak belôle, de Szép Ernô, Nagy Z., Füst M. és Vas István (mert faj vagyunk úgy-e maguk szerint?) benne lesznek, akkor szép magyar versgyûjtemény lesz. Körülbelül ez a véleményem a »zsidó irodalomról«" – írta Radnóti idézett levelében.
31 Az 1943. március 15-én, tehát egy nappal az utolsó naplóbejegyzés után írott Negyedik ecloga Vörösmarty, Arany és Petôfi versének intertextuális megidézésével jut el odáig, hogy újraírja Mózes eltört kôtábláit, amelyekrôl elszálltak a betûk, és újraírja a szabadság szavát is: „Születtem. Tiltakoztam. S mégis itt vagyok. / Felnôttem. S kérdezed: miért? hát nem tudom. / Szabad szerettem volna lenni mindig / s ôrök kísértek végig az úton." Az eclogabeli költô utolsó megszólalása egymás társaságában szólaltatja meg Vörösmarty Elôszóját, valamint Arany Juliskához címû versét: „Most tél van és csend és hó és halál." (Vörösmarty), „A gyümölcs hull – semmi: érett! / Hallgat a lomb – semmi: szólt! / Öltsön a mezô fehéret – / Semmi: oly dús zöldje volt!" (Arany), „Még csönd van, csönd, de már a vihar lehell, / érett gyümölcsök ingnak az ágakon. / A lepkét könnyû szél sodorja, száll. / A fák között már fuvall a halál." (Radnóti). Vörösmarty és Arany gyászverse azon két mûve a magyar irodalomnak, amely talán a legtöbbet tud az élet lehetetlenségérôl a halállal szemben. Radnótinál e tudás a teremtés nyelvének és magának a teremtésnek az elvesztését jelöli, amely magát a költészetet a szent betûk eltûnése utáni idôbe helyezi. Az eltûnô, de sosem elenyészô szent írás helyén Arany, Vörösmarty és Petôfi neve is kiolvashatóvá válik, Radnóti számára az ô nevük ott és akkor a szabadság lehetséges neve volt. A Föltámadott a tenger…, valamint a Negyedik ecloga megírásának dátuma (1943. március 15.) együttesen írta újra a törvény égbe szállt betûit: „Jegyezd vele az égre / Örök tanúságúl" (Petôfi), „Szabad leszek, a föld feloldoz, / s az összetört világ a föld felett / lassan lobog. Az írótáblák elrepedtek. / Szállj fel, te súlyos szárnyú képzelet! // Ring a gyümölcs, lehull, ha megérik; / elnyugtat majd a mély, emlékkel teli föld. / De haragod füstje még szálljon az égig, / s az égre írj, ha minden összetört!" (Radnóti).
32 Amikor az ókori zsidó nép kivonult Egyiptomból, a szolgaság házából, zsákokba kötve magukkal vitték ôseik csontjait, de abból az országból, ahol a zsidóság nem szolgaként él, nem lehet elvinni a csontokat.
Észrevételeit, megjegyzéseit kérjük küldje el a következõ címre: buksz@c3.hu